Tele volt aggályokkal. Bizonytalan volt. Már többszőr mondott beszédet a sírkertben, tudta mit és hogyan szóljon, most mégis tele volt kételyekkel. Ez mégiscsak egy megemlékezés. Itt a községből elhurcoltokra, a soha vissza nem tértekre kell gondolni. És a községben ma élők, vezetőik, akik még pénzt is adtak róják le kegyeletüket. Erre készültek az iskolás-gyerekek is: énekelni fognak, zenélni is. Könyv is készült, benne van majdnem mindenki, aki valaha itt élt és bevagoníroztatott.
Ez itt most nem alkalmas. Itt tisztességes emberek, polgárok élnek. Ez már más világ. Már gyülekeznek is az emberek: sokan már benn vannak, a kerítésen belül, néhány fiatalabb – az arcuk nem látható, háttal vannak inkább – kinn várakozik.
„Csak éltetek. Csak tettétek a dolgotokat. Csak megtartottátok – ki teljesen, ki kevésbé – a szokásaitokat. Szódások, hentesek, vendéglősök, fűszeresek, órások, vegyeskereskedők voltatok. A Deák, az Árpád, az Erzsébet és még sok más utcában laktatok. Kövérek-soványak, fiatalok-öregek, vállalkozók-cselédek, tulajdonosok-inasok, szegények és gazdagok, tevékenykedők, reménykedők voltatok. Volt, aki kikeresztelkedett; volt, aki nevet váltott. Volt, aki elment, és volt, aki maradt. Mégis: mindenütt, ahova sodort az élet benneteket, magyarok maradtatok. A közösséghez, a községhez tartoztatok.” – mondtam néhány éve, az Emlékhely avatásakor – kezdte a beszédét. Lopva körülnézett, mindenki figyelt rá, még a szél is halkabban susogott talán.
Aztán folytatta:
„Szerencsés vagyok?” – tettem föl a kérdést egy évvel később ugyanitt, „Hiszen apám, a rabokat Birkenauból elszállító vagon lebombázásakor társával balra rohant, míg a többi rab jobbra. A társát lelövő vadász őt nem ölte meg, hanem „beterelte” a faluba. Ott már minden a feje tetején állt: menekültek a német katonák, előkerültek a civil ruhák is, őt otthagyták, hogy az egyik utcából a másik utcába vonszolja magát. Megjelentek az amerikai katonák. Életben maradt és én később megszülethettem…”. Megint megállt egy picit a beszédben, nem nézte az arcokat, nem mert fölpillantani, inkább belülről érzékelte a támogató, bizsergető feszültséget, ami ott vibrált a levegőben.
Most már folyamatosan és határozottabban beszélt, már mindegy, mi lesz, végig mondja, amit leírt:
„Most megint itt vagyok, most megint szólhatok: most még szólhatok.
És szólnom is kell.
Mert a házfalakon megint „feltűnik a jel”!
Mert valahol, talán éppen egy falugyűlésen megint a gyűlölet ordibál.
Mert már megint elkezdődött.
Mert már megint megépültek az árammal töltött szögesdrót kerítések!
Mert már megint ott járőröznek az egyenruhások és az önkéntes szabadcsapatok.”
Most egy kicsit megállt a beszédben. Tudta, most nem remeghet meg a hangja, most egy olyan mondat jön, ami az egész beszéd fogadtatását eldönti. Ez nyílttá, egyértelművé teszi, mit is gondol a máról. Ami a hallgatót is állásfoglalásra kényszeríti. A hallgató meg azt nem szereti, állást foglalni senki sem szeret. Mert az veszélyes. Még otthon is az, a négy fal között is. Hát még itt, a szabadban, a sírkertben, ahová már eljönni is kényes döntés volt. Mégiscsak egy zsidó sírkert. Most meg még majd ez is. Mások is látják majd, a reagálást, az arc-rezdülést, mert már figyelik egymást. Mert megint nagyon kell figyelni. De ő akkor is elmondja. Nagy levegőt vett:
„Mert már megint miniszterelnöki megerősítéssel lehet életveszélyesen fenyegetni, féltéglával dobálózni.
Mert megint itt dobol bennünk a szétroppantó félelem. És nyomában ott liheg a szájszagú szégyen, hogy emiatt azt érezzük, nekünk is vissza kéne üvölteni. Mivel, ahogy Ancsel Éva írta: „Az aljasságra vicsorgó gyűlölet is eltorzítja az arcvonásokat”.
A kidagadt nyaki erekkel üvöltözők most a mai poklokból menekülők ellen uszítanak, most ezek, az állítólag már „oltalmazott” státusú üldözöttek a „szódások, hentesek, vendéglősök, fűszeresek, órások és vegyeskereskedők”. Pedig ők is csak „kövérek-soványak, fiatalok-öregek, vállalkozók-cselédek, tulajdonosok-inasok, szegények és gazdagok, tevékenykedők, reménykedők”, akik csak élni, vagy legalább túlélni akarnának nálunk!
Pedig talán ők is csak naplót vezethetnek most, ahogyan azt tette Fehéri György is; és ők is arra gondolnak éppen, amire Fehéri György is gondolt, amikor 1944. júniusában ezt körmölte ceruzával a spirálfüzetébe: „Nem tudom, mit hoz a holnap. Elhatároztam, hogy a következőkben leírom emlékeimet, leírom mindazt, ami eszembe jut azokról, akik kedvesek voltak számomra, illetve ma is kedvesek nekem. Leírom mindezt, hogy ha a sors engedi, deresedő fejjel, unokámmal az ölemben, olvassam e sorokat, hogy emlékezetembe idézzem az arany ifjúságot, amelynek egy része ugyan csak most következnék, de vajon következik-e?…”
Hát elmondta. Most már mindegy, lesz, ami lesz. Megint megállt a beszédben. Látta az arcokat, érzékelte az arcokon a megdöbbenést, látta, ahogy az egyik lábukról a másikra nehezednek, ahogy kémlelik egymást, ahogy elindul a hullámzóan erősödő zúgás. Átnézett a fejük fölött, a kerítésen túlra. És akkor meglátta megint a fiatalokat, a kapucnisokat, a fekete overallosokat, a bőrdzsekiseket, ahogy hangoskodva és üvöltözve gyülekeznek, röhögnek, ütögetik egymás hátát, már egyre többen és többen, már sokan vannak. Élesen látja a dudorodó zsebükben kotorászókat, ahogy a szembogaruk egyre jobban kitágul, ahogy orrcimpájuk egyre izgatottabban vörösödik. Most már mindegy, már nem lehet visszakozni, már nem lehet megállni. Meg különben is: minek, így is, úgy is. Hát folytatta:
„Egy pillanatra fölnézek a papíromból, rátok pillantok, gyerekek, kik az előbb olyan szépen énekeltetek, zenéltetek, okoztatok örömöt, egy pillanatnyi boldogságot és feledést; látom, még mindig kipirult arccal álltok itt és figyelmesen hallgattok: próbáljátok megérteni, a most még talán fölfoghatatlannak, megérthetetlennek hallottakat. Mert tudjátok: minden embernek, legyen Ő keresztény, zsidó, muszlim vagy bárki más, van emberi története, amit talán nem mindenki ír meg naplójába, mégis – sokszor kényszerűen, megalázva; csetlően-botlóan, fölbukva és aztán fölkelve; néha boldogan, fölszabadultan – megéli azt.
Egyszer vajon közülük is leírja majd valaki, hogy „szerencsés volt?”, mert az apja nem fulladt bele a Földközi-tengerbe, hogy nem verték agyon az egyik határon, hogy eljutott valahová, ahol találkozott az anyjával és Ő megszülethetett.
Vajon hetven év múlva majd rájuk kell emlékezni az akkori iskolás gyerekeknek, rokonoknak, barátoknak, túlélőknek, együttérző szomszédoknak, volt iskolatársaknak; s vajon megint szégyenkezve?”
Vége. Elmondta. Megkönnyebbült.
Addigra már az arctalanok, a kapucnisok, a bőrdzsekisek mind benn voltak a kerítésen belül. Már ütötték, vágták, amit csak találtak: a sírköveket, a fákat, az apró emlékkövet. Senki nem állta útjukat, azt is üsd, aki most beszélt, a zsidó-muszlim-geci rohadékot …
2017. 10. 07.