Vélemény kategória bejegyzései

NEMZETI KONZULTÁCIÓS KÉRDŐÍV-MUTÁCIÓ

1. „Egyetért-e Ön azzal, hogy népességfogyás és nem bevándorlás van?”
2. „Egyetért-e Ön azzal, hogy az új családtámogatási programoknak a továbbiakban a munkavégzést kell biztosítani, ha ez nem megy, akkor feltétel-nélküli alapjövedelmet kell bevezetni?”
3. „Egyetért-e Ön azzal, hogy – a közmédia, a labdarúgás, világversenyek rendezése, kisvasút építése, a Várba költözés támogatásának a csökkentéséből, a fölösleges konzultálgatás költségeinek a megtakarításaiból, a Rogán-féle propaganda minisztérium megszüntetése révén fölszabaduló költségvetési forrásokból – a fiatal házaspároknak támogatást kell adni az önálló életkezdéshez?”
4. „Egyetért-e Ön azzal, hogy több gyermek vállalása esetén minden magyar családnak több támogatást kell adni?”
5. „Egyetért-e Ön azzal, hogy a legalább három gyermeket vállaló minden magyar édesanyáknak kiemelt támogatást kell adni?”
6. „Támogatja-e Ön azt, hogy az állam ismerje el a valódi főállású anyaság, otthonápolás intézményét?”
7. „Egyetért-e Ön azzal, hogy a kormány támogassa a gyermeküket nevelő, beteg rokonukat ápoló minden ember munkavállalását?”
8. „Egyetért-e Ön azzal, hogy a beteg gyermeküket, rokonukat otthon ápoló családtagok nagyobb támogatást kapjanak?”
9. „Egyetért-e Ön azzal, hogy gyermekeink szellemi, lelki és fizikai fejlődése érték, amelyet védenie kell?”
10. „Egyetért-e Ön azzal az alapelvvel, miszerint a minden magyar gyermeknek joga van esélyegyenlő élethez, iskolához, egészségügyi ellátáshoz?”
11. „Egyetért-e Ön azzal, hogy a kétharmados alaptörvényt újra kell írni?”

Egy hangosan gondolkodó magyar ember.
2018. 11. 06. kedd

A „KIRÁLYFI” TANÍTÓJA …

Gyerekkoromban sokat játszottuk a „Királyfi tanítója” játékot. A játék arról szólt, hogy a buta „Királyfi”, akit korábban a tanítója évekig tanított, vizsgázik a király előtt, a tanító kérdez, és a „Királyfi” válaszol: ha jó a válasz, a tanító nyert, ha rossz, akkor a „Királyfi”. Persze jól kellett kérdezni (mint ma, az uniós pályáztatásoknál), s akkor nehezebb volt „rossz” választ adni. Például a kérdés lehetett: ki írta Petőfi Anyám tyúkja című versét. Erre persze jött a válasz: Arany János. Na ezt magyarázd meg, tanító bácsi.

És a „tanító” persze megmagyarázta, először nagyot bólintott és így szólt: a válasz helyes, hiszen Arany is nagyon sok verset írt, amiben megénekelte a családi fészek melegét, a zúgó éji bogarat, az eperfa lombjának a bólintgatását, a jámbor kérődző tehén jámborságát, akár az anyja tyúkjáról is verselhetett volna családi körben. Hiszen Petőfi is iparkodásra ösztökélte a tyúkot, hogy elég tojása legyen az anyjának és Morzsa kutyát is figyelmeztette, hogy nehogy „tyúkhusra” kapjék kedve. Nem beszélve arról, hogy mindketten magyarok voltak, hosszan leveleztek is egymással. Egyébként a legújabb kutatások még nem zárultak le, akár a pesti srácok új információkkal is szolgálnak nemsoká’ és akkor a költő neve még szebben fog csengeni.,

Ha a végén nagy volt a nevetés, taps, akkor a „tanító” nyert és elvihette a fele királyságot és a szépséges királylányt; viszont amikor nem „ült” a magyarázat, akkor „lecsaptatta a nép a tanító fejét”.

Ez most arról jutott eszembe, hogy mintha ez a játék újra divatba jött volna: csak nem játékként, hanem hivatalos állami propagandaként. „Kinek kell a szemetet elszállítani?”, „Hát a Katasztrófavédelemnek!”; „Miért nem szülnek a magyar anyák több gyermeket?”, „Mert Soros György és Gyurcsány Ferenc …!” (ez utóbbi válasz bármilyen kérdésre megfelelő válasz); „Mi a legnagyobb veszély ma Magyarországon?”, „A sehol nem található migránsok (és Soros)!”.

Ma persze nem lefejezés vár a rosszul magyarázó „tanítókra”, nem, hanem a csókosi körből való kikerülés, az uniós forrásoktól való eltiltás, esetleg ügyészségi vizsgálódás.

Valljuk meg: az se semmi …

2018. 11. 05. hétfő

MEGFIGYELNEK …

Ülök a dolgozó-szobámban és írok.
Egyedül vagyok.
Azt hiszem, egyedül vagyok.
Keresek valamit az interneten. És akkor fölugrik egy ablak: „Nagy leértékelés, kutyatápot 10% kedvezménnyel”. Persze, hiszen tegnap rendeltem a kutyámnak, mert elfogyott.
„Emlékszik” a notebookom. Figyel is engem.
Közben zizzen egyet az okostelefonom: „Egy perc mélylélegzést” ajánl, majd, hogy „állj föl, és sétálj egy percet”, persze, mert már sokat ültem.
Az okosórám is számontartja minden percemet. Mert „ő” is figyel engem.
Fölmegyek a Facebookra. Azonnal rám kérdez: „Te léptél be ezen a néven a IPhone-ról, ha nem, azonnal változtasd meg a jelszódat?!” Keresek valamit a Google keresőben, beütöm az első betűt, máris ugrik föl egy csomó keresendő lehetőség, mindegyik valahogyan kapcsolódik hozzám. Ezek is mindent följegyeznek rólam. Ők is figyelnek engem.
De kik azok az „Ők”? Mit gyűjtenek rólam, hogy mit olvastam, mit és mihez szóltam hozzá, mik a szokásaim, mit vásároltam és hol, kik a barátaim és miről, mennyit beszélgettünk, hányszor bújtam ágyba és kivel, használtam-e és ha igen, akkor milyen óvszert, hányszor mentem sz@rni és rendes székletem volt-e? Vajon miért? És mit kezdenek vele, mire használják majd és most is? És én mit tehetek a tőlem ellopott adataim visszaszerzéséért?
Azt mondják: minden értem van, hogy nekem jobb legyen, hamarabb tudjak mindenről, jól dönthessek, egészségesebb legyek, tovább éljek! Ezért csak nem drága nekem, hogy kellenek az adataim?!
De! Drága! Ez már nem szabadság!
Mindenhonnan és állandóan figyelnek.
És belepofáznak, beleavatkoznak az életembe: ez már nem is az én életem. Ez már nem is én vagyok!
Kartoték lettem: „Számon tarthatják, mit telefonoztam/ s mikor, miért, kinek./ Aktákba irják, miről álmodoztam/ s azt is, ki érti meg./ És nem sejthetem, mikor lesz elég ok/ előkotorni azt a kartotékot,/ mely jogom sérti meg.”!
A Big Data láthatatlan nulla vagy egyes adata lettem, a „Vagyok, mint/ minden ember:/ fenség …”-ből egy semmi!
Ülök a dolgozó-szobámban és írok.
Egyedül vagyok.
Azt hiszem, egyedül vagyok…
2018. 11. 02. péntek

STAFÉTA (3) …

Halottak napja

Beszélgetni kell Velük.
Nagyon sokat beszélgetni.
Hogy ŐK többet örülhessenek, kikerüljék a köveket, ne kövessék el azokat a hibákat, amiken én, mi elbuktunk.
Hogy ŐK boldogabbak lehessenek!

– Papa, most lesz a Halottak Napja, már tavaly is olyan rosszul éreztem magam.
– Miért, drága bogaram? Hiszen ez a nap is olyan csak, mint a többi.
– Olyan szomorú leszek ilyenkor.
– Megértelek, kis-unokám, de nem lehetünk mindig vidámak, a szomorúság is hozzá tartozik az élethez.
– De Én örülni akarok, nem szomorkodni!
– Mindannyian azt szeretnénk, de képzeld el, ha minden nap csak csokit ennél, mert azt szeretnél, előbb-utóbb rá se bírnál nézni a csokira!
– Bárcsak ott tartanék.
– Én sem tudtam elfogadni, hogy az életnek nemcsak eleje, hanem vége is van, emlékszem egyszer, még kisebb voltam, mint most Te vagy, feküdtem az ágyamban, és hirtelen rám tört az érzés, hogy nem lesz majd Papi és Mami, kimentem a másik szobába, ahol Ők feküdtek, odabújtam hozzájuk és azt mondtam, hogy ez nem igazság, majd kitalálok valamit, hogy ez másképp legyen, de azóta eltelt 65 év és nem találtam ki semmit, így hát ezzel élek együtt, s már Papi, Mami, Babuka sem él.
– Papa, ez olyan szomorú.
– Az. És akkor arra gondolok, hogy Babuka hetvenévesen focizott apáddal a kertben és mindig ott volt, amikor segíteni kellett és akkor egy kicsit jobb lesz.
– Papa, menjünk el Babukához, s gyújtsunk Neki egy gyertyát…
– Menjünk…
2018. 11. 01. csütörtök

TISZA 100

Cicero szerint „a történelem az élet tanítómestere”. A múlt században – a tények alapján felfogott történetírás szerint – a múlt maga ugyan elveszett, a történelmi emlékezés ugyanakkor segíthet az ember jelenbeli problémáinak megoldásában.
A napi politika – különösen a diktatórikus hatalom – nagy igyekezettel, előszeretettel „használja föl” a történelmet: utat-mutatásra, cél és ellenségképzésre, politikai ellenfelei megbélyegzésére.
Nincs ez másképp ma sem.
Kövér Laci bá’, a nagybajuszos házelnök Tisza István miniszterelnök halálának 100. évfordulója alkalmából tartott szerdai budapesti koszorúzáson azt mondta, hogy „a tragikus sorsú egykori miniszterelnök megérdemelné, hogy történelmi nagyságaink közé emeljék.” Kiemelte még, hogy „végre rehabilitálni kell múltunkat, és újra kell fogalmaznunk az elmúlt több mint ezer esztendőt, különösen a 20. századi történelmet, annak érdekében, hogy helyesen lássuk a ma kihívásait is.”
Tisza nem akart („ne azt figyeljék … hanem amit csinálok”), de mégis belépett az első világháborúba, aminek következményei (becslések szerint 660 ezer magyar áldozat, maid Trianon) – ma már – a többség számára egyértelműek. Aztán Tisza akart, de végül elodázta a választójog kiterjesztését (1910 és 1918 közti parlamenti többsége a magyar lakosság alig 2 (!) százalékának bizalmán alapult).
Aztán elérte Őt is a korabeli bűnbakkeresés: a zsidókkal együtt Őt tartották a fő bűnösnek.
Nos Laci bá’ szerint ez az értékelés „a marxista, posztmarxista” történelemszemlélet bűne.
Adyról nem beszélt …

2018. 10. 31. szerda

STAFÉTA (2)

A rasszizmusról

Beszélgetni kell Velük.
Nagyon sokat beszélgetni.
Hogy ŐK többet örülhessenek, kikerüljék a köveket, ne kövessék el azokat a hibákat, amiken én, mi elbuktunk.
Hogy ŐK boldogabbak lehessenek!

Vonaton utaztunk vissza hozzájuk, a délen fekvő városban lévő házukhoz. A Keletiből indultunk az unokámmal, a kupénkban alig voltak, talán minden harmadik sorban ülhetett valaki. Hamar elhagytuk a lüktető várost, a kerekek ritmusa zakatolt csak a fülembe, miközben unokám zenét hallgatott. Aztán egyszer csak kivette füléből a hallgatókat, kikerekedett szemekkel rám nézett és megszólalt:
– Papa, nem tudom, hogy mi az a rasszizmus? – mondta halkan, s mint Haydn 94. G-dúr Szimfóniájának II. tételében az üstdob, robbantak halk szavai a fülembe hirtelen, törték össze a békésnek induló utazást.
– Alig vagyunk a vonaton, nem tűnt föl Neked? – kérdeztem vissza, mintha nem is hallottam volna a kérdését, pedig azt gondoltam, olyan sokan leszünk, hogy alig férünk majd föl, azért vettem helyjegyet is, próbáltam elterelni a figyelmét.
– Jaj, Papa, már megint másról akarsz beszélgetni, ne akarj engem becsapni, úgysem tudsz – replikázott durcásan és várakozóan nézett rám továbbra is.
– Nézz csak körül, látod, a vagonunk elején, ott a bejáratnál két lány ül egymás mellett, biztos Ők is középiskolába járnak, mint Te, csak az egyikük szőke és kékszemű, a másik meg, mintha nem is magyar lenne, olyan csoki-barna és göndörhajú – néztem körül és nógattam Őt is, rögtön partner lett, odanézett és már Ő folytatta.
– Hozzánk is jár egy kislány Indiából, mert a papája itt dolgozik a városban, számítástechnikai mérnök, és amikor kell, sokat segít nekünk is az iskolai hálózat kialakításában – kezdett gyorsabban beszélni, és nézd csak, van ott egy lány kendővel a fején, csak a szeme látszik, az egész arcát eltakarja, vajon honnan jöhetett és hová igyekszik?
– Nem tudom, de nézd milyen feszülten ül, nem fordítja el a fejét semerre sem, csak a szeme ugrál erre-arra, mintha félne valamitől vagy valakitől? – válaszoltam és nem tudtam eldönteni, hogy csináljak-e valamit vagy sem.
– Papa, mögötted ott vitatkozik egymással két ember, mindjárt kiabálni fognak, kidagadnak az erek a nyakukon, már teljesen vörös lett a fejük, vajon miért olyan idegesek, kik lehetnek – súgta halkabbra véve a hangját, amott meg olvas egy fiú, egyedül magában – fordította jobbra meg balra a fejét.
– Látod azt is, hogy mindegyikük más: az egyik hallgat, a másik olvas, a harmadik vitatkozik, pedig alig vagyunk itt emberek a vagonban és mégis mennyifélék, ugye milyen érdekes?
Ő elhallgatott egy pillanatra, összeráncolta a homlokát, már éppen válaszolni vagy kérdezni akart, amikor megjött a kalauz, gyorsan ellenőrizte a jegyeket, a helyjegyeket, aztán elköszönt. A fejkendős lány is megnyugodott talán, már nem mozgatta jobbra-balra a szemeit. Az unokám azonban nem hagyta annyiban: és honnan tudom, hogy ki a jó, és ki a rossz; az mitől függ, hogy kendőt visel-e vagy színesebb a bőre, Papa, ez ettől függ? – dübörögtek felém a kérdései.
Ekkor élesen csikorogni kezdtek a kerekek, hirtelen mindenki előre zöttyent egy kicsit, majd a sikongó-csikorgás elhalkult és megállt a vonat. Sokan az ablakhoz léptek, nyújtogatni kezdte a nyakát, aki tehette kinézett az ablakon; a fejkendős lány viszont nem mozdult, csak a szemét forgatta megint jobbra-balra és láthatóan újra félni kezdett. Mi történhetett – kérdezte tőlem az unokám, de nem tudtam a választ, biztos a szemafor pirosat jelez, válaszoltam.
Ekkor megszólalt mögöttünk az egyik férfi, aki az előbb még társával vitatkozott: „mi a szar van itt, mért nem megyünk már” és a társa már replikázott is rá, „biztos megint azok a migránsok”, kezdett kiabálni, „most mondta be a rádió, hogy hetvenezren közelednek megint a határunkhoz, lehet, hogy már itt is vannak a rohadtak” – hadarta el gyorsan és hangosan. Minden amiatt a rohadék Soros miatt van, az pénzeli őket, az a hülye zsidó, hogy pusztulna el a fajtája, jól csinálta az az ember ott Amerikában, így kellene tenni mindenütt – nyomatékosította szavait és oldalra köpött egy nagyot.
A fejkendős lány mozdulatlanná vált, mintha kígyó babonázta volna meg, a többi utas is néma és láthatatlan lett, mintha megállt volna az idő. Unokám riadtan húzódott közelebb hozzám, védően átkaroltam, de én sem tudtam, mi egyebet tegyek.
Ekkor a könyvet olvasó fiú komótosan becsukta a könyvét, maga mellé tette az agyonkoptatott műbőr-ülésre, lassan fölállt, odalépett a hangoskodókhoz – akkor látszott, hogy erős karja, mellkasa szinte szétfeszíti pólóját – és annyit mondott csak: ha nem hagyják abba azonnal, levágom mindkettőjüket a vonatról, megértették? Azok elnémultak hirtelen, bár a szemük szikrát szórt továbbra is, az indulatuk szerencsére csak az öklük összeszorításáig jutott. A fiú még egy darabig állt előttük, majd visszament a helyére és tovább olvasott.
A vonat akkor nagyot zökkent és elindult.
Az unokám rám nézett és halkan így szólt: már értem, ugye vége …

2018. 10. 30. kedd
ui: (A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve, ma még …)

STAFÉTA

Beszélgetni kell Velük.
Nagyon sokat beszélgetni.
Hogy ŐK többet örülhessenek, kikerüljék a köveket, ne kövessék el azokat a hibákat, amiken én, mi elbuktunk.
Hogy ŐK boldogabbak lehessenek!

– Papa, mi az a demokrácia? – kérdezte tőlem nemrég az unokám.
– A demokrácia? Nagyon sok minden – próbáltam elodázni a választ.
– Jaj, ez olyan „nem is akarsz velem beszélgetni” válasz.
– Látod, éppen ez az első dolog, ami kell hozzá: az akarat!
– Ezt nem értem.
– A demokráciához is kell akarat, ahogyan ahhoz is kell, hogy megtudd, mi a demokrácia, és Te éppen az előbb pirítottál rám, mert – úgy látom – komolyan akarsz erről beszélgetni.
– Ezt már értem, akkor mi is az a demokrácia? – folytatta a kérdezősködést.
– Hányan is vagytok az osztályban? A lányok vagy a fiuk vannak többen? Mindenki elsőtől Veletek jár? – záporoztak felé a kérdéseim.
– Huszonketten vagyunk, pont annyi fiú van, mint lány, két új lány jött a múlt héten, de ez miért érdekes?
– Ne kapkodj, és sokat beszélgettek egymással?
– Persze, sokat hülyéskedünk.
– Idén is mentek kirándulni?
– Naná, alig várjuk már!
– És hogyan választottátok ki a helyszínt, hogy hova menjetek?
– Az Ofő megkérdezte, hogy külföldre akarunk-e menni, vagy inkább menjünk Aggtelekre, a cseppkőbarlangba és akkor nagy vita lett belőle.
– És hogyan döntöttétek el a vitát?
– Mindenki kiabált, egy nagyot veszekedés lett belőle, mert sokan voltak már Aggteleken és máshová akartak menni, de többen még nem látták és ők meg oda szerettek volna kirándulni.
– És miről folyt a vita?
– Hát arról, hogy mennyibe kerülne, ha máshová mennénk, meg annyi pénze nem lenne sokaknak, meg abban sem tudtunk megegyezni, hogy akkor hová, meg hány napra, szóval ilyesmiről.
– És Te, mit akartál?
– Hát, Én már voltam Aggteleken, ezért máshová akartam menni.
– És meddig tartott a csetepaté?
– Hát, az óra végéig, a kicsöngetésig.
– És mi lett a „veszekedés” vége?
– Az Ofő megkérdezte, hogy Ő döntse-e el a vitát, vagy inkább szavazni akarunk: mi szavazni akartunk, mert mi voltunk többen.
– És persze Ti nyertetek.
– Képzeld el, nem: döntetlen lett az eredmény!
– Az, hogy lehet?
– Én sem értettem, de a Gabi, aki mellettem ül a padban és a vita alatt velem értett egyet azt súgta, hogy mégis inkább Aggtelekre menne, mert az olyan izgalmasan szép volt!
– És akkor hogyan dőlt el a kérdés?
– Az Ofő azt mondta, hogy jöjjön ki az osztály elé mindkét javaslat egy-egy képviselője, érvelje meg a saját javaslatát és utána szavazzon újra az osztály, mi a Danit jelöltük ki, aki szépen beszélt és hosszan; az „aggtelekesek”-től a Nóri szólt, aki elmondta, hogy még soha nem volt külföldön és nagyon szeretne eljutni Bécsbe, Párizsba, de velük lakik a nagymamájuk, akire egész nap vigyáznia kell valakinek, úgyhogy Ő is mindig rohan haza, mert akkor tud csak az anyukája elmenni dolgozni, mert az apukája 24 órás műszakban végez munkát, meg különben sem tudnák kifizetni a külföldi utat, de három napra talán el tudna menni kirándulni, mert az olyan jó lenne, ezért szavazott végül Aggtelekre. Erre csönd lett az osztályban, nagyon nagy csönd, pedig már szünet volt és akkor Dani azt mondta az osztály előtt, hogy mégis menjünk inkább Aggtelekre.
– Nagyon jól döntöttetek!
– Jól van Papa, de mikor beszélgetünk már végre a demokráciáról?
– Hiszen arról beszélgettünk végig: a többségről meg a kisebbségről, hogy hogyan kell és lehet az eltérő véleményeket ütköztetni, majd dönteni közöttük; hogy a többségnek mindig figyelni kell a kisebbségre, hiába többség, mert az felelősséggel jár.
– Aha, kezdem kapisgálni …

2018. 10. 27. szombat

A NEM TÚL TÁVOLI JÖVŐ …

A magyar kormány nem írta alá a CEU-val kötendő szerződést, arra hivatkozva, hogy neki joga van nem hivatkozni semmire. A CEU Bécsbe költözött, budapesti épületébe hajléktalanok költözhettek be.
És akkor elszabadultak az indulatok és megindult az idegháború az USA és Magyarország között. Szijjártó Péter külügyminiszter a Biztonsági Tanács azonnali összehívását kezdeményezte azzal az indokkal, hogy az USA beavatkozott Magyarország oktatási és életvitelszerűen közterületeken tartózkodókkal kapcsolatos, meghatározóan a hajléktalanok elleni belügyeibe. Oroszországból Putyin elnök azonnal dörgedelmes szózattal, cipője lerúgásával reagált, azonban Bolívia és Etiópia támogatása ellenére a BT nem vette napirendjére a kérést.
Az USA meghatározatlan időre hazarendelte David B. Cornstein amerikai nagykövetet, válaszul Magyarország kiküldte Habony Árpádot és Tiborcz Istvánt Soros Györgyhöz tanulmányútra Amerikába. Orbán Viktor miniszterelnök a Pancho Aréna VIP páholyában nyilatkozott Bayer Bádog Zsoltnak és elmondta, hogy nem veszíthetünk, a döntetlen sem jó eredmény, már többszőr próbált kapcsolatba lépni Donald Trump elnök úrral, de Ő még arra sem volt hajlandó, amire Obama elnök úr hajlandó volt, hogy dedikáljon számára egy fényképet. Egyébként nem érti ezt a cirkuszt. Bécs itt van szomszédban, volt idő, amikor közös birodalmunk egy másik városa volt. Különben a CEU-t jól ismeri, nem egy nagy „Was ist das”, vagy ahogyan azt a műveltebb dakoták mondanák: „vasziszdasz”. A kormány mindenesetre gondolkodik a gyülekezési törvény módosításán: be kell jelenteni a jövőben azt is, ha otthon, a lakáson belül a családtagok beszélgetni kezdenek.
A kínai és a vietnami kommunista párt elnökei felajánlották jószolgálataikat a szembenálló feleknek.
Lengyelország minden támogatást megígért, Németország pedig elengedte Willi Orbánt a magyar válogatottba.
Közben Budapesten a kórházakban elszaporodtak a csótányok és 116 településen megszüntették a szemétszállítást.
2018. 10. 26. péntek

MILYEN ORSZÁG AZ (2) …

„Milyen ország az, ahol vádemelés nélkül egy évig, sőt tovább előzetesben lehet lenni?” – kérdeztem az előbb.
Mert az ország MI vagyunk: Te, Ő, Ti, Ők és persze Én is!
Most akkor újra kérdezem: milyen ország az, ahol
– bár a szavazók fele nem a győztesre szavazott, a győztesnek mégis kétharmada lett a parlamentben;
– a többség röhögcsélve, gúnyolódva utasít el minden ellenérvet, söpör le vita nélkül ellenjavaslatot;
– a belügyminiszter – törvényben megfogalmazottak ellenére – érvényben tarthatja rendkívüli állapotot;
– egy kormánypárti képviselő ellen folyó négy évi ügyészségi nyomozás után sem adja ki rögtön a parlament a korrupcióval vádoltat;
– a hajléktalanság bűn, amit azonnal meg kell torolni;
– a hatalom minden következmény nélkül hazudhat „reggel, délben, este”;
– az ember elgondolkodik, hogy kiránduljon külföldre, mert amikor „odaát” meghallják, hogy magyar, elfordulnak tőle, mintha lopott volna (a rendszerváltás előtt Bécsben az áruházakban magyarul virított a felirat: NE LOPJ, MAGYAR, RENDŐRT HÍVUNK!”;
– a jövő már ködbe vész, mert az oktatás is fizetőssé válik hirtelen;
– nem lehetsz beteg, csak halott;
– rokonnak, csókosnak, pártkatonának kell lenned, hogy megélj;
– a közmunka-rabszolgaság virágzik;
– ne folytasd, mert bajod lesz!
Az ország MI vagyunk: Te, Ő, Ti, Ők és persze Én is!
Tényleg úgy érzed?

2018. 10. 25. csütörtök

TELEFONHÍVÁS …

– Orbán úr?
– Igen, hallgatom.
– John vagyok, Trump elnök úr kabinetjéből.
– Na végre, mikor mehetek, vagy Donald jön hozzám?
– Éppen erről akarok beszélni magával!
– Akkor mondja már, ne kerteljen.
– Tudja Trump elnök úr büszke arra, hogy egyesek „kereskedő elnöknek” tartják.
– Ne mondja, maguknál ezt így hívják?
– Ő az első elnök, aki merkantilista kereskedelmi platformon kaparintotta meg a Fehér Házat!
– Érdekes, de mi közöm van nekem ehhez?
– A világ országait egymással versengő nagy vállalatoknak tekinti: az a győztes, amelyik többet exportál.
– Benevezek! Nyerni akarok!
– Fordítva: a „Buy American” jelszóval már az indulásnál saját kezébe vette a fegyverexport irányítását!
– Értem, illetve még nem: miért hadoválja ezt nekem?
– Trump elnök úr első útja Szaúd-Arábiába vezetett, ahonnan 110 milliárd dolláros hadi megrendeléssel a tarsolyában távozott.
– Nagyszerű, és?!
– Jönne magához is…
– Csak nem?
– Mennyiért vásárolnának fegyvereket?
– Meg van őrülve: ÉN stadionokat építek, azzal vonulok be a történelembe!
– Kár.
– Na várjon, most még megtartom az ünnepi beszédemet a Sorosról, aztán hívjon vissza, meglátom, mit tehetek, bár föl kell kötniük a gatyájukat, mert a svédek egészen jó ajánlatokkal bombáztak korábban …
2018. 10. 23. kedd
ui: (a képzelet szülte, köszönet Istvánnak)