Vélemény kategória bejegyzései

Ördögök és angyalok?!…

„Tudsz úszni, nem… és ha megfizetem?” (Hofi Géza)
„Van véleményed, nincs… és ha megfizetem?” (Gyűjtés)

Van ugye az egyrészt, meg van a másrészt. Meg aztán a mindazonáltal. Meg hallani ezt is, meg azt is, mert lehet így is, meg úgy is. Ilyen világban élünk. Tényleg így, csak így lehet élnünk?
Olvasom a neves történésszel készült hömpölygő nagy-interjút. Azt, amelyiknek a kiemelt címe: „Horthy tudta, hogy nem vezethet be diktatúrát”. Amelyikben az egykori kormányzó mai megítélésének az ellentmondásairól és a populizmusról beszélgetnek. Komolyan, tudományosan és ítélően. Persze szigorúan a tények, a kutatási eredmények alapján. Semmi populizmus, semmi demagógia, semmi politikai elhajlás, csakis középről. Semmi ármány: ravaszkodás kizárva. Mellébeszélés, köntörfalazás, csűrés-csavarás, na, ezt már nem tudom.
Beszélgetnek. Nyilván néhány nappal ezelőtt beszélgettek. Talán egy héttel hamarabb, vagy kettővel. Aztán átolvasták, javítgatták, kiegészítették, majd leadták. Talán a szerkesztő is belejavított, ezért újra átnézték. Aztán tegnap megjelent.
De megjelenhetett volna akár nyolc évvel ezelőtt is, vagy még régebben. És megjelenhetne akár jövőre is, vagy tíz év múlva.
Mert úgy beszélgettek. Úgy írták meg. Úgy fogadták el.
Lehet így is. Szerintük: csak így lehet!
Mert így időtálló. Így elnyűhetetlen. Így tartós!
Meg így nem lehet belekötni, nem lehet támadni: se jobbról, se balról; se a hatalomból, se ellenzékből.
Tulajdonképpen nincs is benne vélemény. Nincs is benne állásfoglalás. Még csak nem is eligazító. Még fogódzót, támpontot se ad.
Itt vannak például ezek a szoboravatások is, mit kellene velük kezdeni vajon – jön a kérdés. Jó kérdés, megszokottá fognak válni, még csak sokat se kell várni – olvasom ki a sorokból, mert a támogatók és az elutasítók is csak részigazságokat állítanak, ezek az emlékezetpolitikusok nem a maguk bonyolultságában látják a dolgokat, „ők – a történészektől eltérően – ördögökkel és angyalokkal szeretik benépesíteni a múltat…”, olvasom tovább.
Akkor most mi is legyen a szobrokkal: épüljenek csak tovább nyugodtan; sokasodjanak is; teremtsenek kultuszt is; vagy mi legyen? Hiszen, ahogy olvasom, a névadó tengernagy se nem ördög, se nem angyal, hanem csetlő-botló, hús-vér ember; akinek pechje volt és kormányzó őfőméltósága lett; kinek a neve „országmentő”-t, a „hongyarapító”-t jelentett”, amiből később vált csak „nemzetvesztővé”, akinek végül ki kellett neveznie Szálasit is, aki mára „kivételes államférfiú”-vá avanzsált! Ki is volt (lesz) hát Horthy Miklós: rendteremtő, Hunyadi János és Kossuth örököse, netán demokrata, vagy fasiszta diktátor, szörnyeteg, véreskezű gyilkos?! De hát senki nem fogadta Őt Európában, csak később, persze Hitler, Mussolini és a pápa is, de ide a kutya se jött hozzá, akkor ez jelent(ett) valamit?
Hát akkor most hogyan gondolkodjak, miképp vélekedjek, hogyan foglaljak állást, hogy ne legyek se demagóg, se populista, se egyoldalú: támogassam a szoborépítők mozgalmát, lelkesedjek, hogy megint találtunk egy kiemelkedő államférfiút, aki magyar stb.; vagy éppen ellenkezően? És miért úgy, miért nem fordítva?!
Hiszen a történelem itt és most, éppen ebben a kérdésben is velünk él; itt és most (is) példát, analógiát mutat(hat), hiszen a történelem válaszokat is ad(hat), ha jól kérdezünk, ha jól értelmezünk, ha figyelünk.
De a történész nekem nem felel. Nekem nem válaszol. Ez nem futballmeccs -sugallja, amit stadionban játszanak és aminek az lesz a győztese, aki több gólt rúgott. Itt nem lesz végeredmény se, talán végső megoldás se…
De hogyan lehet így a kizökkent időt helyrehozni – próbálkozom megint.
És jön a válasz: van ugye az egyrészt, meg van a másrészt. Meg aztán a mindazonáltal. Meg hallani ezt is, meg azt is, mert lehet így is, meg úgy is, vannak ördögök is, meg angyalok is. Ilyen világban élünk.
Tényleg így, csak így lehet élnünk?

2017.07.04.

Telefonos „Zéró tolerancia” …


„Hiába végződött ilyen szerencsésen az eset,
mégiscsak rávilágított arra,
milyen őrültség ennyi kockázatot
vállalnom a tudomány és az emberiség üdvéért.
Az emberiség különben is hálátlannak bizonyult”
Gyurkovics Tamás: Mengele bőröndje

A plakát harsány, hivalkodó, magamutogató, mindenkihez szóló, elkerülhetetlen harsona. A telefon ezzel szemben meghitt, intim, bizalmi viszonyra alkalmas eszköz.
A kormány az elmúlt napokban megint „áttapétázta” az óriásplakát reklámfelületeket; kidekorálta a tömegközlekedési megállókban elhelyezett plakát-helyeket; reklám-videókkal, politikai-spotokkal júdás-pénzért megfertőzte az összes televíziót; a „társadalmi hirdetések” perceit, óráit – „csak 18 éven felülieknek” karika nélkül – kell végig nézniük a magyar emberek millióinak; és csak a kormány (meg a felületeket, médiákat, szórakozó helyeket, sport-rendezvényeket üzemeltető, birtokló tulajdonosok) tudják milyen helyeken „vigyorog ránk”: „NE HAGYJUK, HOGY SOROS NEVESSEN A VÉGÉN!” csattanójú szlogen és Soros György (elrettentő, megrémisztő, indulatokat-gerjesztő??!) időskori képe.
Hogy a folyamatok mikortól és miért indultak, arra ma már nem is emlékszik senki; hogy hova vezetnek, mit fognak majd eredményezni, nos arra a kérdésre ráérünk majd akkor felelni, „amikor a hídhoz érünk”, mert ugyebár, akkor kell majd átkelnünk rajta, ahogyan azt a magyar miniszterelnök – magát szellemesnek és frappánsnak gondolva – nem is olyan régen mondta.
Csakhogy az események rémisztően elszaporodtak! Már aktív szereplőként, kormányzati együttműködőként tevékenykednek a politikai térben a „kopaszok”; már önkéntes szabadcsapatok is, nem elszórtan őrült egyének – megtorlás nélkül – élnek az állam erőszak-monopóliumával; közben a magyar miniszterelnök – egyesekben félelmet keltő, másokban harci kürtként ható – történelmet újraértékelő beszédeket mond; a parlament felestörvénykezéssel, alkotmánysértő módon hoz a választásokat alapvetően befolyásoló törvényt; tovább folytatódnak „bűnösnek-kikiáltott” ellenzéki politikusok előzetesbe helyezései; újabb és újabb médiákat vásárolnak föl strómanok, lakáj-nemzeti tőkések; nagyköveteket rendel be a magyar külügyminiszter, ha olyannak ítéli a küldő ország politikusának véleményét. Mindezen történések egyre növekvő tömege és gyorsuló üteme jelzi: valami új kezdődött Magyarországon mostanában!
„Kivételes államférfiú” – mondja a magyar miniszterelnök, mert elveszett világháború, 133 nap vörös terror és a trianoni diktátum súlya alatt sem omlott össze az ország, sem a történelem(?). És sokasodnak a Horthy-szobrocskák a köztereken; nyomják már és gyorsan el is fogynak a polcokról, standokról Horthy-trikók; szerveződnek a Horthy emlékét ápoló, az igazi Horthyt bemutató előadások, konferenciák; miséket celebrálnak az ellentengernagy lelki üdvéért; miközben növekvő hangzavar hallik jobbról, hogy ki lopta el a másik ötletét, ki is szereti igazából és még jobban a nemzetmentő-gyarapító Horthy Miklóst. Akiket ez itthon riaszt, akikben ez félelmet kelt, akik közülük már indulnak is a varródobozukhoz, (mert mindig így kezdődik); azok mind idegenszívű, gaz nemzet és hazaárulók, akik bedőltek az átkos rendszer propaganda butításának, sőt, még annál is rosszabbak!
ÉS akkor a világsajtó fölhördül, egyszerű emberek, történészek, embermentők, újságírók, politikusok szólalnak meg, jönnek fölháborodott külföldi tiltakozások, a diplomáciai jegyzékek vagy csak az egyszerű kérdések. De a magyar külügyminiszter, aki egy futsal csapatot vett már föl (szakmai és nyelvtudás, tapasztalat és karrier-háttér, múlt nélkül) a Külügyminisztériumba, hősiesen állja a sarat, oktatja ki a kétkedőket és nyugtatja meg telefonon az izraeli nagykövetet is: „A magyar kormány zéró toleranciát hirdetett az antiszemitizmussal szemben”! Mindenki nyugodjon le, igyon egy pohár vizet, „hagyja a dagadt ruhát másra”, csak a magyar kormány és benne Orbán Viktor miniszterelnök látja jól a kérdést, minden szavát aranyba kéne önteni és meg kellene érteni, de persze ez nem várható el a tiltakozóktól.
Közben nagy bulit csap a kormány (Fidesz), ahol megünnepelik a „NAGY GYŐZELMET”, a 99 százalékot, a hihetetlen és mégis ÚJABB NAGY MAGYAR SIKERT, vagyis a nagy semmit! És ott a magyar miniszterelnök megint rátesz egy lapáttal: „Most is van ilyen magát felsőbbrendűnek képzelő, elszánt és sikeres pénzember a háttérben … Pechünkre éppen egy magyar, Soros Györgynek hívják … a humanitárius blablát nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk, ha egy ilyen pénzügyi spekulánsról van szó … egy kiterjedt maffiahálózatot működtető spekuláns, aki Európa békéjét és jövőjét veszélyezteti … rám azért annyira dühös, mert mi a nagy tervének és nagy üzletének útjában állunk…”!
És Ő kikéri magának az antiszemitizmus vádját! Mert Ő nem az! Mert Ő csak kimondja az igazat. És persze azt ki is plakátoztatja! Ország világ elé, hadd lássa azt mindenki, kívül is, belül is!
Soros György Schvartz Györgyként látta meg a világot, apja így emlékszik a Horthy korszak végére: „Aznap, amikor a sárga csillagot bevezették, korán reggel villamosozni hívtam a kisebbik fiamat. Mondhatni, tanulmányútra indultunk. Könnyen ráállt, hogy együtt mérjük fel, mit tart a közvélemény az emberi jogok e durva megsértéséről. A villamoson az emberek kissé komorabb képet vágtak, mint máskor – de talán egyszerűen csak álmosak voltak. Mindenki úgy tett, mintha nem venné észre, hogy léteznek férfiak, nők és gyermekek, akik sárga csillagot hordanak a mellükön.” (Soros Tivadar: Álarcban) Soros (Schvartz) György meg így: „Az én világlátásomat a második világháború tragikus tapasztalatai formálták. Amikor Magyarországot megszállta a náci Németország, és deportálták a zsidókat Auschwitzba. Én elég szerencsés voltam azzal, hogy édesapám megértette, hogy ami Magyarországon folyik, az nem normális. Hogy ez távol áll az egyensúlyi állapottól. És ha követed azokat a szabályokat, amelyeket általában követsz, akkor meghalsz. Ez volt az én tapasztalatom a második világháborúról, és alapvetően ezt a tapasztalatot alkalmaztam mind a globális pénzpiacra, mind pedig politikai nézeteimet tekintve.” (2003. Fortune magazin) Soros aztán 0947-ben kivándorolt.
Most meg ott vigyorog ránk megint a falakról, mert a házfalakon megint ott a jel! Ne legyenek kétségeink: ez megint a jel!
De a magyar miniszterelnök kikéri magának.
A külügyminisztere pedig telefonon cáfol.
Hogy a „senkik” meg ne hallják.
A jel pedig megteszi hatását…

2017.07.03.

Mosolyok…


Mama ma reggel rám mosolygott: megismerem ám magát…
A nap is kisütött hirtelen, ma végre tényleg szép napunk lesz.
Kórházba kellett mennem egy vizsgálatra, úgyhogy ma sugározni fogok, persze nem vészesen: a Geiger Müller számláló alig mozdulna ki, ha mérne; semmi különös, csak belülről is látni akarnak.
Szóval bementem. A földszintre kellett mennem először, hogy beregisztráljanak a rendszerbe. A recepciós asszisztens a nagy melegben savanyúan nézett rám, elvette a leleteimet, nagyot sóhajtva rám nézett, majd nyomogatni kezdte a számítógépét a pulton, aztán vakargatni kezdte a fejét, zavartan forgatni a papírjaimat, kereste az aláírásokat, majd annyit mondott: maga nincs a listán, ma nem megy; majd megint lenézett a papírjaimra, megtalálta az aláírást, az más, akkor miért nem töltötte ki a kérelem-lapot, rótt meg mérgesen, itt írja alá, hogy tudja a kockázatokat és vállalja a felelősséget, majd én kitöltöm, csak írja alá, most akkor menjen el a büfé mellett, üljön le ott egy székre és majd szólítani fogják, de mondja, ugye nem evett, nem ivott semmit ma még, mert ha igen, akkor mehet haza.
De nem kellett hazamennem.
Aztán nemsokára behívtak, kifaggattak, amiről kellett, megkeresték és megtalálták a vénámat, aztán sugárzásképessé tettek egy tűszúrással és kiküldtek egy órára a „Pálmaház” földszinti pihenőjébe, majd szólítjuk, jött megint az ukáz.
Kimentem, leültem. Egy mosolygós, pizsamás ember csoszogott arra éppen.
Elkezdtem olvasni a Rubicont. Trianon, mi más volt a sláger a lapban. Néha elgondolkodva fölnéztem, aztán tovább olvastam. Különösebben nem voltam ideges, hogy mi lesz velem, mi történik a következő órában, de az ismeretlentől való gyomor-idegességem egyre csak erősödött. Újra olvasni kezdtem, a „Válogatás a két háború közötti magyarországi pártok programjaiból (1919-1944)” fejezethez érkeztem. Primitív, egyoldalú, fajvédő, uszító, demagóg szólamok: akárcsak ma, gondoltam, semmi sem változott. Az idegességem nem csökkent, új erőre kapott!
Letettem az újságot, fölálltam és elkezdtem sétálni. A mosolygós, pizsamás ember ugyanott csoszogott, szinte egy helyben téblábolt csak. Vajon hová indult éppen?
Visszaértem a „helyemhez”, megint elő az újsággal, „… az ezeréves Magyarország … külső és még inkább belső ellenségeinek csapása … munkásuralom … kalózlobogója alatt idegen, ellenséges faji uralom foglalta el és a legborzalmasabb terrorral, a pénz hatalmával, az osztálygyűlölet felszításának szörnyű mérgével … négy hónapon át…”, „… a trianoni béke becikkelyezéséről szóló törvény … kényszerítő nyomása…”, ez 1922-ből; „… a magyar célkitűzés csak az lehet: a történelmi Magyarország határai között nagy nemzeti erőfeszítéssel, minden jó szándékú erő összefogásával … az egész népet tenni nemzetté…” már 1943-ból. Nem gondolok most 2017-re, most még csak ’22-ben tartunk.
Még mindig nem szólítanak. Akkor gyerünk a büfébe, vizet veszek, azt kell innom, legalább fél litert, fölhajtom, nem nyugtat. Megint a mosolygós, pizsamás ember csoszog velem szemben, jobban megnézem: a pizsamája elől, a lába-között erősen kidudorodik, nedves is, láthatóan már átszivárgott a betét, hiszen a WC felé igyekszik, veszem észre. De Ő csak mosolyog…
Mikor öt órával később hazaértem, Mama – mosollyal az arcán – megint rám köszön szelíden: megismerem ám magát, maga a szomszéd, de most ideköltözött…
A napkorong elé lassan egy gomolyfelhő úszott és a szikrázó világosság hirtelen bágyadt, lemondó félhomállyá változott…

2017. 06. 30.

Nagy buli volt…


Az Alaptörvény(ünk) szerint a népszavazás intézménye valós (bár mára már az állampolgárok, ellenzéki pártok számára ellehetetlenített) intézmény, amelyet „legalább kétszázezer választópolgár kezdeményezésére” az Országgyűlés ír ki; népszavazást kezdeményezhet még a Köztársasági Elnök (még soha nem kezdeményezett) és a Kormány (már kezdeményezett) is; érvényesség és eredményesség („… ha az összes választópolgár több mint fele érvényesen szavazott, és eredményes, ha az érvényesen szavazó választópolgárok több mint fele a megfogalmazott kérdésre azonos választ adott”) esetén kötelező érvénnyel bír; a részletes szabályokat törvények, rendeletek határozzák meg; érvénytelenség esetén nincsen semmiféle jogkövetkezménye!
Ezzel szemben a nemzeti hitvalláson alapuló Alaptörvény(ünk) nem ismeri a „Nemzeti Konzultáció” intézményét. Nincsen róla sarkalatos törvény, feles törvény, de még egy megveszekedett kormányrendelet se, miniszteri rendeletről, miniszteri utasításról nem is beszélve (a szerkesztés lezárva 2017.06.28.). A magyar jog nem ismeri ezt az intézményt: nem tudható, mi fán terem; eszik-e vagy isszák; kivel kell és mikor lehet konzultálni; ki írhatja ki; vannak-e formai követelmények a kiírásra; hova kell a konzultációs válaszokat hivatalosan elküldeni; ki ellenőrzi a válaszokat; hol lehet jogorvoslatot kérni és kapni; meddig kell a konzultációs íveket visszaküldeni, megőrizni; melyek az eredményesség kritériumai; mik az eredményesség föltételei és a (z esetlegesen) eredményes „Nemzeti Konzultáció” mik a jogi következményei.
Semmi.
Viszont tegnap nagy buli volt! A Bálnában! A PÁRT zártkörű rendezvényén, megbízható talpasok jelenlétében; betanított tapsolók, önkéntes hívek garmadája előtt, óriási csinnadrattával ünnepelte saját magát és „minden idők legsikeresebb nemzeti konzultációját”! A fölvezető zenekarok, akarom mondani szónokok dicshimnuszát és alpári „sorosozását” a Horthy-magasztaló labdarúgószakértő fölolvasó harci indulója követte. Zúgott a „nem fogjuk hagyni, hogy Soros nevessen a végén”; az „egészen addig, amíg van munkanélküli magyar ember, nem szabad másnak (értsd: migránsnak, gazdasági bevándorlónak, Brüsszel által idezsuppoltnak) munkát adni”; a most dől el, mert „visszafordíthatatlan” helyzet van; az „őrült ötletek csimborasszójaként” emlegetett szolidaritással riogatás; a „német történelemhamisítás” bemutatása; az „eurorealisták vagyunk” kinyilvánítása; a „tömeges integráció illúziója megbukott, helyette párhuzamos társadalmak jönnek létre, növekvő bűnözéssel, romló közbiztonsággal, terrorveszéllyel és terrortámadásokkal” kijelentése. Mert Európában nem kérdezik meg az embereket, csak nálunk, kis hazánkban A meghosszabbított(?) beküldési határidőig 1 680 333 ember (persze, aki később küldte be, annak a válaszát is figyelembe vette a „zemberbarát” kormányunk), sok-ezerrel több, mint eddig bármikor is konzultált a kormánnyal és minden kérdésben 99% volt a támogató válaszok aránya!
„Teljes konszenzus van” – folytatta a szónok, olyan, amelyet még nem látott a föld: se Észak-Koreában, se Nicolae Ceausescu Romániájában, de még a Rákosista Magyarországon se.
A kormányfő emlékeztetett: „Az emberek egyöntetűen kiálltak amellett, … mi döntsünk az adókról, energiaárakról, … a magyarok nem akarnak illegális migránsokat befogadni”! A magyar emberek még a szitán is átlátnak, le a gaz terrorista támogató civilekkel, a trójai falovasokkal, a maffiahálózatokkal, le a brüsszeli királysággal, le Soros Györggyel, a legfőbb gonosszal, mert „számunkra az érvek súlya és nem az érvek gazdájának származása” számít! És akkor „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok”, nehogymá1 Andorra legyünk.
Összegezzük: Mi az a „Nemzeti Konzultáció”, amit 6 453 666 magyar, nem Magyarországon élő magyar, külhoni magyar ember nem küldött vissza, ami senkit semmire nem kötelez, aminek a hitelessége több, mint kérdéses, ami csupa álkérdést tartalmazott, amire a kormány közpénzek milliárdjait költötte.
Közben tovább folyt a buli; dínom-dánom; kaja-pia-nők mindenütt, az ország meg ment a lecsóba…

2017.06.28.

Még mindig kihirdetve…


„Végül a Reichstag három héttel későbbi felgyújtása könnyítette meg a dolgát: erre hivatkozva fogadtatta el a felhatalmazási törvényt, hirdette ki a rendkívüli állapotot, számolhatta fel a parlamentalizmust és a személyes szabadságjogokat. Csakhogy még a terror gépezetének megindulása után, 1933. március 5-én megtartott választásokon is a náci pártnak csak a szavazatok 43,9%-át sikerült megszereznie! „Mindent összevéve az utolsó német választásokon a felnőtt lakosság azzal búcsúzott el a véleménynyilvánítás jogától, hogy 56,1%-ában nem a nemzetiszocialistákra és nem Hitlerre szavazott.” (Ormos Mária: Hitler. Bp., 1993. T-Twins. 203. o.)

Neki még annyi sincs! Neki még annyi sem volt!
És mégis, megcsinálta. És már lépked is tovább, nincs megállás: csak előre, az ismert és „bevált” úton!
A magyar kormány, az először 2015. 09. 15-én kihirdetett és azóta folyamatosan hatályban tartott migrációs válsághelyzetet 2017. szeptember 7-ig az egész ország területén fenntartja – közölte szokásos alamuszi mosolyával, kedélyesen csacsogva, de mégis dörgedelmesre sikeredve Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter 2017. március 2-án csütörtökön, a Kormányinfón.
Az éhezők viadala záró részében a lázadók vezetője meggyötőrt arccal jelentette be, hogy a rendkívüli helyzetre tekintettel vállalja, és ezért kinevezi magát elnöknek Panem élére átmeneti ideig: az, hogy ez az átmeneti elnökség mennyi ideig fog tartani, mikor lesznek majd választások, azt nem tudta megmondani, mert nem tudta, mennyi ideig tart majd az általa kreált, fenntartott (tömeges bevándorlás okozta) válsághelyzet.
A helyzet nem reménytelen, csak kilátástalan.
Mert, ahogyan az hírlik, ahogyan az az utcákon-tereken terjed, ahogyan az a kötelező Szabad Nép-félórákon elhangzik, azok csak jönnek és jönnek. Ugyan eggyel sem találkoztunk az utcánkban, rokonaink se futottak össze velük sehol, pedig nagy a család és az országban szétszóródva élnek Szombathelytől Karcagig; ugyan (hála istennek és lekopogom) még asszonyaink, lányaink se szenvedtek el még csak „vetkőztető pillantásokat” se tőlük (bezzeg nem múlik el nap, hogy kis színes hírként itthoni erőszaktevőket, asszonyverőket ne kapnának el, ne ítélnének el); de hírek, azok vannak dögivel. De „a helyzet fokozódik”, a terrorveszély (a határt illegálisan átlépők miatt?) erősödik, hiszen egyre többen fulladnak a tengerbe, egyre nő az embercsempészek száma, hiszen hiszen van!
Aztán ráadásul, „mindenféle fölhatalmazás nélküli” brüsszeli bürokraták, apparatcsikok, sőt az Unió Bírósága is támadja a harcban álló, a végek megvédéséért síkraszálló hős nemzetünket és a velünk összefogókat is.
Szóval: „csapataink harcban állnak”! Különösen a soknyelvű, árammal megerősített kerítéseink!
Akkor meg maradjon csak hatályban a Kormány 269/2015. (IX. 15.) Korm. rendelete, meg az annak nyomán kihirdetett 41/2016. (III. 9.) Korm. rendelet szerinti válsághelyzet is, mert ahogy írja a rendelet: válsághelyzetben alkalmazható a válsághelyzet, márpedig most alkalmazható. Aztán meg meghosszabbítható. És megint.
Aztán később, amikor kell, amikor a helyzet úgy kívánja alkalmazni is lehet!
Nyár van. Tikkasztó meleg. A kabócák vidáman ciripelnek hajnalonta. A fekete rigó-fiókák éppen elhagyják a fészküket. A kutyák lustán, elnyúlva alszanak a bokrok aljában.
Semmi sem mozdul.
Semmi sem.
Semmi.

2017.06.26.

Ne engedelmeskedj előre

(Első lecke – Timothy Snyder)

„A hatalom legnagyobb részét
önként adjuk az autoriter vezetésnek.
Az egyének előre kitalálják
az elnyomó kormányzat szándékait,
majd kérdezés nélkül, önként felajánlkoznak
ennek végrehajtására. A polgár,
aki így viselkedik,
maga tanítja meg a hatalomnak,
hogy az mit engedhet meg magának.”

Már a választások előtt tudtam, itt nagy zakó lesz. De ami végül utána bekövetkezett, az még az én szerény képzeletemet is fölülmúlta. Ugyan a korábbi négyéves országlása már megmutatta, ki is Ő valójában, hogyan fog kormányozni, uralkodni; hogyan működteti majd a mindent behálózó „einstand teso” rendszerét; mit is jelent, a Fidesz tagság elől gondosan eltitkolt, az MKB székház elsíbolásával megalapozott dolomitos háttér, a kezdetben csak atyai-nemzeti tőke gondolata; de arra, hogy ez mivé formálódik, nem számítottam.
Hogyan is kezdődött?
Jöjjön már – gondolták akkoriban ezt sokan, szinte várták már, mint a messiást, annyira elege volt addigra mindenkinek a szoc-lib kormányokból, a reformokból, a hazug ígéretekből, hogy utána majd jobb lesz; az állandó megszorításokból, ami majd növeli a versenyképességet és akkor majd jön a Kánaán; az örökös torzsalkodásból, marakodásból, széthúzásból: egyáltalán, abból a demokratikus vircsaftból, ami pedig éppen a demokrácia egyik lényege; az elmúlt húsz év csalódásából, hogy még rosszabb, mint volt azelőtt. Ami történt, abban tehát nem volt semmi különös, azt várta majdnem mindenki, aki csak egy kicsit is figyelte a hangzavart. A szocik erőlködtek még a kormányzással, próbálták legalább az országot megmenteni az azonnali csődtől, szépen búcsúzni; magukkal, háttér-talpasaikkal, a médiával nem foglalkoztak: hogy mi lesz azután, mindig volt valahogy. Akkor még nem tudták, nem tudtuk, mi következik, hogy nem marad semmi.
És mert nem tudtuk, ezért (is) történt az, ami megtörtént.
Pedig nem észrevétlenül, nem a sűrű homályból, láthatatlanul mászott elő az alattomos csúszó-mászó; pedig a bekövetkező vész előjeleit sem rejtegette, a bűz már akkor és ott, már előtte terjedni kezdett. A hatalom várományosa ugyanis már a választások előtt úgy viselkedett, mintha évtizedek óta ő lett volna a király, mintha minden az övé lenne: szervezte a zsoldosait, a médiát; előre osztogatta a leendő és volt hűbéreseinek a „birtokokat”; küldte a fenyegetéseit, üzeneteit mindenkinek, aki élt és dolgozott és együttműködött az „ancien regime” -mel; egyáltalán: mindenkinek, aki nem volt vele. Már előre kreálta az ügyeket, keltette a feszültséget, korbácsolta az indulatot, gerjesztette a gyűlöletet, kinevezte ellenségeit.
De akkoriban ezt senki nem így gondolta. Még a megvádoltak, az ítélet-nélkül előre elítéltek sem, a leendő (örök) vesztesek sem, hogy a tisztességes(?) haszonlesőkről, a hatalomhoz dörgölődzőkről ne is beszéljek. Csináld már – lihegte a hirtelen tömeggé vált társadalom, jöjjön, aminek jönnie kell! Milyen egyszerű és nagyszerű minden: hiszen kellenek a bűnösök, hiszen nélkülük nem kerek a világ, és itt is van a rendcsináló, keményen rendet tesz, aztán fölépíti, hogy jobb legyen: nekünk, mindannyiunknak!
Ezért hát csinálja már!
Nevezze már meg, leplezze már le a bűnösöket! Gyerünk! Hulljon már a férgese!
És amikor minden napra jutott egy tojás, mert naponta jelentek meg hírek: ez is, az is, amaz is miket csinált, mennyit lopott; és ezt is, azt is, amazt is pórázon, láncon elvezették; vallásra, nemre, politikai elhivatottságra tekintet nélkül, katartikus élmény hatotta át az embereket. De jó, de szép is a világ végre, bűnhődjenek csak a vétkesek!
Hogy tényleg azok-e, hogy tényleg loptak-e, kit érdekelt!
A hatalom mondta, a vezér kiáltotta – nap, mint nap – világgá, akkor biztos úgy van! Akkor annak úgy is kellett lennie, történnie!
Hogy valami bűzlik, hogy talán mégse úgy történt minden, ahogyan azt a házibarát szócsövek, a lakájmédiák, és minden média, minden média, kétszer mondom, hogy mindenki értse, kontroll, mindenfajta kétely nélkül leközölte; hogy okos és hozzáértő emberek „megelemezték”, megmagyarázták, alátámasztották és elhitették!
És mi hittük.
Hittük, hogy a teljes tisztviselői kar felsővezetése, a helyi önkormányzatok tisztségviselői, az állami vállalatok teljes ügyvezetése, a katonaság, a rendészet tábornoki kara, aztán már az orvosok, pedagógusok, egyszerű emberek is loptak, csaltak, hazudtak!
Elhittük.
Akkor is, ha érintettek voltunk és tudtuk, hogy semmi sem igaz, hogy semmi nem úgy van, hogy nem úgy történt!
Akkor még nem tudtam, akkor még nem tudtuk, hogy így kezdődik, hogy ezzel kezdődött. Ki ezért, ki azért fogadta el. Ki ezért, ki azért engedelmeskedett. Én is elfogadtam, tudomásul vettem. Ahogyan Te is, meg Ő is; ahogyan mi is.
Előre engedelmeskedtünk!
Ösztönösen, gondolkodás nélkül alkalmazkodtunk, még ki sem alakult, meg sem erősödött, ki sem fejlődött új helyzethez. Azt gondoltuk, másképpen nem lehet. Azt gondoltuk: a lojalitás, a semleges együttműködés, a hallgatag véleménytelenség elég, és akkor minden rendben lesz.
Persze nem lett elég.
Így kezdődött.
Most meg már itt tartunk: háború(k)ban állunk, mítoszokból gyúrt ellenségek vesznek körül bennünket; kreált, nemzetietlen hazaáruló senkik belülről is rothasztanak, akik…
És még nincs vége…

2017.06.25.

A korlátozhatatlan lehetőségek országa…


• Mit mértetek ma reggel?
• Még nem kaptam meg az eredményeket, zavar van az erőben, akadozik a Metró is meg az internet is.
• Nem kérem a félrebeszélést, férfiasan oldjátok meg a helyzetet: ott vagytok a hídnál, menjetek át rajta.
• Hű, már meg is jött!
• Na, azér’, halljam!
• Melyiket: az igazit vagy a hívőknek szólót?
• Mit ittál ma reggel, össze-vissza beszélsz: mindkettőt, majd megmondom, melyik – melyik.
• Akkor kezdem: a Horthy átértékelés átjött, de még messze van a „gonosz, bűnös, ördög, nagyorrú” Soros támogatottságától, a dinamika azonban jónak tűnik.
• És mit mondunk a médiában?
• A lakosság széles tömegei támogatják Horthy Miklós valódi és reális megítélését, a gaz kommunista rendszerben szajkózott hazugságok leleplezését.
• Rendben, menjünk tovább!
• Elsöprő többség támogatta, hogy Storck maradt, hála istennek a szövetségi kapitány.
• És mit gondoltak még az emberek?
• Hogy ba@@a meg azt a jó…, de nem folytatom, ezt a Csányinak címezték.
• Akkor az elsőt hozassátok le, a Knézy csináljon az M4-en – két egyperces hír között – egy nagy-interjút a Mészöllyel arról, hogy a pokolba és vissza vezető út is jószándékkal van kikövezve.
• Miért a Knézy?
• Neki a szeme sem rebben, bármit elmond, még rögtönöz is, az álmából fölkelve is mondja, amit kell.
• Mészáros Lőrinc gazdagodását a többség támogatja, mert ez újabb példája annak, hogy hazánk a korlátozhatatlan lehetőségek országa, ahol a nép egyszerű, gázszerelő gyermekéből még atomfizikus is lehet.
• Ezt nem értem.
• Én sem, de ez jött ki a felmérésből! Persze a másik érthetőbb: menjen a pi@ába a hülye stróman, vigyék el gázszerelőnek Szibériába.
• Tudják meg, kik válaszolták ezt.
• Tudjuk.
• Akkor azt is tudják, mit csináljanak velük.
• Tudjuk, de a törvény…
• Akkor intézkedjenek.
• De, ez kétharmados…
• Már megint Én találjam ki: tegyék be a sport törvénybe, az feles; terjessze be a Harrach egyéni képviselői indítványként, találjanak egy mailt, hogy a szocik támogatják, aztán coki!
2017. 06. 24.

A nagy ember dolgozik…

Komoly arccal ül az íróasztalánál. Mögötte hatalmas, súlyos függönyök, az ablakredőnyök félig lehúzva, a nappali fény keveredik a sárgás műfénnyel. A levegőt hűvösnek, enyhén borzongatónak érezhetnénk, ha a video képes lenne a hőmérsékletet is közvetíteni. De még nem képes. A szagot se. Minden nyugodt, békés, magabiztos: győztes szobában vagyunk!
Ő dolgozik. Igen megfontoltnak tűnik. Nagy az Ő felelőssége: rajta a falu, a leendő megyei város minden búja-bánata és gondja. Meg az Akadémia is nyomasztja, nyomja a vállát, hogy már majdnem belegörnyed. Nem is beszélve az országos ügyekről: a Népszabadságról, az Echo tévéről, a hatalmas építkezésekről, meg a még hatalmasabb befektetésekről! Meg mindig jön valami újabb üzenet, és akkor abba is bele kell vágnia.
Táskás redők rezegnek a szeme alatt. Fekete haja csillog ugyan, de már néhány ősz szál belezavar a látványba: reggelente Katikának kell átnézni és ollóval lecsippentenie, de ma reggel a nagy rohanásban ez is elmaradt.
Pedig megint itt van egy gonosz, ellenséges, mindenre képes tévé.
De Ő nem hátrál: ellenáll, cinikusan felel, már tudja jól, mi és hogyan kell reagálnia. Az jár azoknak, semmi más. Cinizmus, csak abból értenek. Meg az erőből. Akkor behúzzák a fülüket meg a farkukat is. Úgyhogy fekete pulóverében, kékes-szürke ingjében, tökéletesen megborotválva állja a kérdéseket. Belülről meg rázza a röhögés. Legszívesebben hangosan fölvinnyogna. De ezt nem lehet. Ez most itt egy piár, vagy hogyan a francban mondják. Persze nem mindig volt ez így. Sokáig félt a kamerától, a mikrofontól meg a megszólalástól különösen. De mára már kikupálták, bemagoltatják vele mindig, amit mondani kell. Most is jött hajnalban valaki Pestről és odaadta a szöveget, aztán kikérdezte. Most már rutin.
Közben dolgozik. Mert a munka nem áll meg. Mert a keréknek forognia kell, a gépnek működnie kell. És tulajdonképpen Ő is csak egy láncszem, egy jelentéktelen kapocs, ami kell a működéshez; hogy a kitalált ötletekből csilingelő mani legyen, hogy minden percben sokasodjon a zsozsó. Meg elégedett legyen a főnök.
Ez a legfontosabb. Mert tud ám dühöngeni, amikor úgy mennek a dolgok. Vagyis úgy nem mennek, akkor jobb nem lenni a közelében. Akkor félelmetes légkör van körülötte, szikrázik, szinte lángol minden. Akkor persze mindenki kussba vágja magát, mennek le az a székükben, mint a fogorvosnál.
Szerencsére neki nem kell gondolkodnia. Csak toll kell minig, amivel alá tudja írni, amit éppen akkor és ott kell. Hol ezt, hol azt. Nem is tudja követni, átlátni meg végképpen nem. De minek is. Arra mások vannak. És ha gond van, azok viszik el a balhét.
Most valami kézilabda csapatot kell venni. Nem nagy ügy. Csak egy aláírás. Fölrémlik előtte, hogy még tíz éve is maga hurcolászta a kis szerszámosládikáját, a sok kombinált fogóval, csavarhúzóval, szelepekkel, meg már maga sem emlékszik, mi mindennel. Nem volt neki még egy trógere se. Nyakig szaros volt mindig. Akkoriban alig jutott ötről a hatra, csak a gürcölés, meg a loholás, a nap végén alig bírt lefeküdni, elaludni.
De ennek vége lett. Hirtelen lett vége. Azóta semmi gond. Még a széket is betolják a segge alá. Elég csak gondolnia valamire, már ott is van az asztalán.
Milyen könnyű is volt ezt elfelejteni.
„Egy tollat kérek, Kati!”

2017. 06. 23.

Horthy…


Két éve átjött hozzánk R egy kicsit tanulni, vagyis inkább beszélgetni a történelemről. Akkor éppen a holokausztnál tartottak és R tartott tőle, hogy másnap Őt fogják kérdezni, neki kell majd jegyért felelnie. Beleolvastam az iskolai tankönyvébe, érzékelni és érteni akartam, miről és hogyan tanulnak. Talán két vagy három bekezdés volt csupán, hogy a németek bevonulása után, amikor már nem Horthy irányította a dolgokat, akkor a németek elvittek sok zsidót és megölték őket; meg hogy amikor Horthy ezt megtudta, leállíttatta az elszállításokat; meg sok magyar ember mentett meg zsidókat is. Valami ilyesmi volt abban a könyvben.
Új időkben új szelek fújdogálnak – gondoltam akkor, beleolvasva a könyvbe. De mit is mondjak R-nek, hiszen Ő holnap vizsgázni fog talán, ezen múlhat az évvégi jegye is, amin meg a továbbtanulása!
De ez csak az igazság egy szelete, így nem is az igazság, hiszen először Európában nálunk vezették be a numerus clausust, aztán végig a Horthy-korszak alatt – hol erősebben, hol halkabban – folyt a zsidózás, a zsidók kiszorítása az életből, vagyonuk elkobzása, tanulásuk szűkítése, magyarságuk kétségbe vonása; ellenük hivatalos „idegenrendészeti eljárás lefolytatása”; aztán meg a „kényszermunkára” telepítésük után , közben (sokszor még el sem hagyták a falujukat) a házaik rekvirálása, javaik kirablása.
Hiszen ezek a tények! Még ha az a könyv nem is ezt írja, még ha a Veritas frissen kinevezett „történésze) másként is gondolja.
Na, akkor most mi legyen – tettem föl magamnak a kérdést.
Tudod, R-kém, ha nekem kéne felelnem, akkor én arról beszélnék, cudar volt az a világ, mert ott különbség volt magyar és magyar ember között, ott nem az számított, hogy ki mit csinált, hogyan teljesített, hanem más; de ez olyan felnőttes beszéd – mondtam neki, Te csak azt mondjad, amit a saját szavaiddal el tudsz mondani, amit érzel, amit anyádéktól is hallottál.
Ez két éve történt. R-nek „szerencsére” nem kellett másnap felelnie.
Szerencsére?!
Pedig akkor már vastagon benne voltunk.
Pedig akkor már nemcsak egyedi példákat hallhattunk.
Pedig akkor már elhangzott megint a parlamentben, hogy össze kellene írni…
Pedig már akkor is sunyított és kétnyelvűen beszélt a miniszterelnök.
Pedig akkor még nem is vált hivatalossá, hogy mindezt Horthy Miklós „kivételes államférfiúnak köszönhetjük”…

2017.06.22.

Légy résen, ha fegyvert kell viselned …

(Hetedik lecke – Timothy Snyder)

A tér szélén rendőrök állnak. A forró napsütésben néha lekapják az izzadt fejükre tapadt sapkájukat és vastag, nedves, ragadós ujjaikkal dörzsölgetik a fülük mögé csurgó verítéket. Persze hiába, a viszketés az idegességükből fakad, ami minden bevetés előtt megrohanja őket: az izzadás csak rátesz egy lapáttal, úgyhogy néhány perc múlva mindig újrakezdik a vakaródzást. Csak téblábolnak, nézelődnek, a parancs szerint várniuk kell, hogy megteljen a tér. Addig csak figyelni és várni. Magabiztosan! Ez is benne van a parancsban. Hát magabiztosak, vagyis annak mutatják magukat, még ha nem is tudják, hogy kell.
Megint biztos valami tüntetés lesz – gondolja Bence, a Kecskemétről fölrendelt, nemrég érettségizett újonc, nem kell félnem, majd úgyis jönnek a különlegesek, majd azok lerendezik, ha balhé lenne. De azért nem teljesen nyugodt, Hannára gondol, akivel még tegnap este is együtt voltak, fogták egymás kezét, aztán összebújva tervezgették, hogy egyszer majd elköltöznek a szülőktől, otthonról; önállósodnak, saját lakásba, netán kertes családi házba mennek, lesz majd három gyerekük is, s közben simogatták, cirógatták egymást. Aztán nagyon vigyázz magadra – köszönt el tőle végül éjfélkor Hanna, nagyon vigyázz, suttogta még búcsúzásként az utolsó csókjuk után. Rohant haza, mert négykor kellett kelnie, hogy ötkor már indulhassanak is Pestre.
És most itt van. A téren. Még kevesen vannak, csak a színpadot építik, meg a kábeleket húzogatják a színpad oldalán lévő nagy hangszórókba, meg a színpad oldalán lévő keverő-pultba. A szerelők is izzadtak, csapzottak, mégis vidáman, öntudatosan végzik a dolgukat, a szakember rutinjával megerősítve: ők aztán tényleg magabiztosak. A háttérből már zene is szól: kapcsold a Kozmoszra – kiáltja egyikük és már dübörög is a „Mi szabadabbak vagyunk, mint ti valaha lesztek”, aztán meg „A Kedves Vezető”. Nem értem – gondolja Bence, ez kurva jó, ezek érzik, mi kell jó kedvhez. Azért óvatosan körülnéz, lesi a többiek arcát, akik némán, maguk elé meredve állnak a sarkon mellette. Bence is föleszmél, rendezi arcát, de a vakaródzási kényszer csak nem akar szűnni.
Ekkor a tér túloldalán mozgolódás támad, Bence csak a fekete pólókat veszi észre először, aztán már látja, hogy kopaszra nyírt fejű emberek egyre növekvő sokasága közeledik a színpad felé. Néhányan közülük forgolódnak, láthatóvá válik a hátukon a fölirat: „Erdélyt vissza, vesszen Trianon!”. Megállnak a tér közepén Most a vezetőjük kiválik közülük, előre jön és hozzájuk lép: ki a parancsnokotok – kérdezi foghegyről, de a parancs szerint meg se hallják a kérdést. Szerencsére a mellékutcában parkoló parancsnoki kocsiból kipattan a főtörzs’ és odaszól a kopasznak: gyere velem, megbeszéljük – és már mennek is hátra.
Bence nem érti, ahogy a többiek sem, akik ugyanúgy, mint ő, hajnalban más vidéki városból érkeztek. Persze a szemük sem rebben, de a vakaródzás mindegyiküknél egyre elviselhetetlenebbé válik. Szerencsére egyre többen jönnek a térre, sok az idős, öreg ember, akik óvatosan lépdelnek, mintha mezítláb járnának széttöredezett üvegdarabokon. De jönnek fiatalabbak is, kézen-fogva andalognak a színpad felé, mások a kisgyerekeiket terelgetik a fűvel borított fás tisztásra, ami kissé távolabb van a színpadtól. Aztán egyszer csak tele lett a tér, mindenki vidáman trécsel egymással, várják a tüntetés megnyitását.
Ez nem is tüntetés – gondolja most Bence, kár, hogy Hannát nem hoztam el, persze nem is hozhattam volna, komorodik el hirtelen. Társaira néz, azok arca is kisimul, tartásuk is lazábbá válik, már némelyikük mosolyogva néz vissza rá; mintha enyhülne a viszketés is, nem lesz itt semmi, jó buli lesz.
Egyszer csak újra megpillantja a kopaszokat. Ők visszahúzódtak a tér átellenben lévő sarkához, és ahogy Bence látja, hirtelen négyszög alakzaba rendeződnek, és amikor a zene elhalkul, nem a színpadra lépő ember hangja hallatszik föl, hanem egy harsány vezényszó: vigyázz, jobbról fogadás, tisztelegj! És egy teljesen fekete egyenruhába öltözött ember ellépdel a némán, feszes vigyázzállásban lévő kopaszok előtt, majd szembefordul velük: Erőt! – kiáltja, amire jön is azonnal a válasz, erőt, akkor megfordul lépés indulj! És a feketepólós kopasz sereg elindul előre.
Bence először nem is érti, hogy mi történik, aztán látja, hogy a kopaszok pont a békésen játszadozó gyerekeket fogják legázolni pillanatokon belül, ha nem történik valami. Tenni kéne valamit – gondolja, ezt nem lehet így hagyni, de mielőtt elindulna a többiekre néz, akik ugyanúgy, mint Ő tanácstalanul, de ugrásra készen állnak, Ők is látják, észlelik a bajt! De parancs nélkül nem lehet – villan belé rendőrsége, szólni kéne, hogy kapjanak parancsot. Eligazítás – hallja meg hirtelen a háta mögül a parancsot, ami azt jelenti, hogy vissza kell vonulniuk a parancsnoki kocsi mellé a mellékutcába. De addigra letapossák őket – fordul hátra és kiabál a parancsnokkal; eligazításra, harsan föl újra és a többiek szemlesütve araszolnak a kocsi felé.
Bence megfordul, aztán vissza és dühödten futva átszalad a téren, megáll a gyerekek előtt, szemben a kopaszokkal, a csizmák dobbanása egyre közelebb és közelebb hallik, már sikítozás, lárma és sírás keveredik egymással, Bence kiabál, hogy állj, aztán elesik, minden sötétbe borul, csak Hanna mosolyát véli fölfedezni az egyre sötétebb és sötétebb kút mélyén.

2017. 06. 20.