Sehol egy felhő, szellő sem rezzen a tó partján. Égetően süt a nap, testet-lelket nyomasztó meleg van. Izzadó emberi testek hevernek szanaszét.
Persze, hiszen nyár van.
A két „öreg-barát” is kényelmesen elterpeszkedett már a műanyag nyitható-csukható, agyonkarcolt, viseltes karosszékében, az asszonyok a hűsítő tóban úszkálnak. A „ember” -ek – asszonyaik révén majdnem negyven éve – ismerik egymást. Az asszonyok gyerekkori osztálytársak, barátnők voltak, s azóta is a rendszeres a kapcsolatuk, gyakran találkoznak, s olyankor a „két öreg” is kihasználja az alkalmat. Egyébként a két „öreg” az internetet (Facebookat, Skypet, Messengert) használják kommunikációra: L. szinte a kezdetektől profi használó, Gy. inkább csak funkcionális élvezkedő.
Minden évben – így júliusban – a tóparti strandra is megbeszélnek egy találkát, ilyenkor szinte az egész napot együtt töltik: itt enni, inni, nézelődni is lehet, nem szólva az élénk beszélgetéseikről. L. nagytestű, kövérkés, aki – ülés közben is – állandóan izeg-mozog-beszél; Gy. soványabb, viszont sportos mozgását már rég elhagyta: talán egy korábbi, enyhébb lefolyású stroke vagy az öregedés miatt, már nem is érdekes.
– Képzeld el, reggelente, amikor fölébredek, mindig énekel egy kismadár, minden reggel, egyébként csönd van, a kutya is alszik még, de az a kismadár: mindig köszönt, minden reggel. Azt vettem észre, hogy ezek lettek a fontos dolgok számomra, majd Te is érzed ezt, meglátod – kezdi L., miközben akkurátusan elhesseget egy legyet a hasáról. Tényleg, mintha ébreszteni akarna, mintha köszönne, annyira jólesik, hogy már szinte fáj. Tudod, sokat gondolkozom a világ rendjén, rendetlenségén, az elmúláson, s azt hiszem: nem kell félni! Biztos vagyok benne, hogy ez a madárfütty is jelent valamit, csak észre kell vennünk – indítja a beszélgetést, mintha nem is strandon lennének.
– Nálunk az éjszakában csak egyetlen kabóca hallatszik, csak egyetlen egy cirpelés, és hajnalra, nappalra az is abbamarad, nem is értem, miért csak egy cirpel, jó neki egyedül, keresi a társát, vagy eltévedt talán – teszi föl inkább magának a kérdést Gy., miközben a mellette fekvő nőt figyeli, aki kinyitja a hűtőtáskát, kivesz belőle egy Colát és belehörpint. Mostanában nehezebben alszom el, sokszor fölébredek, ki kell mennem a vécére, egy időben semmit nem álmodtam, most meg két ébredés között mindig „vannak történeteim”, amiket persze ébredés után azonnal elfelejtek, Te is így vagy ezzel?
– Ne törődj vele, nem az álmok a fontosak, csak a való élet, az az érdekes, ott kell mindent beleadni. Az a baj veled is, meg a barátaiddal is, hogy nem ezen a földön jártok, nem azt nézitek, amit figyelnetek kellene. Emlékszel – még évekkel ezelőtt – amikor bent dolgoztál az állami adminisztrációban, mondtam neked, hogy az interneté a jövő, ott kell nyerni, azt kell uralni, aztán majd minden jön magától, de ti nem használtátok, illetve nem hatékonyan használtátok: se eszköznek, se információs háttérnek. Vesztettetek is, s így mindannyian vesztettünk. Tudod, ez még az iWiW korszaka volt, aztán jött a Facebook és tarolt mindent. Mi műszaki emberek már akkor láttuk, hogy ez lesz a jövő, de ti, közgazdák meg politikusok nem hittetek nekünk. Pedig most, ha akkor hallgattatok volna rám, mennyivel egyszerűbb lenne minden – igazította el sapkáját a fején, s kereste szemével a tóban az asszonyt.
– Más is mondta „odabenn” akkoriban, hogy a Fidesz ráharapott az internetre, nekünk is azzal kellene próbálkoznunk, de a nyakunkba szakadt a válság, kellettek a reformok. Aztán meg belső viták, torzsalkodások gyengítették az együtt-gondolkodást, már nem szaladt úgy a szekér, lassan, szinte észrevétlenül romlott el minden, kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy még az internetet is meghódítsuk, meg aztán: hittünk az igazunkban is, arra gondoltunk, annyi elég is lesz, legföljebb egy kis időre ellenzéki létre kell berendelkeznünk. De, ami jött, azt azért nem várta senki sem – válaszolta Gy., majd elkezdett a pipájával foglalatoskodni.
Komótosan kivette a bőrtokból a legnagyobb fekete pipáját és hozzáfogott a tisztogatásához. Ezt általában elindulás előtt végezte, többnyire több pipát is előkészített, de ez most elmaradt: talán később ébredt, tovább sétáltatta a kutyát, már mindegy is: elmaradt a tisztogatás. A pipa fejét, kazánját megfogta a nyakánál és óvatosan, kicsit ide-oda mozgatva – nehogy eltörje a pipa csapját – elválasztotta a szárától, kivette a filtert és az odakészített zacskóba ejtette. Elővette a szurkálót, elkezdte megtisztítani a füstjáratot, a kaparóval a kazánból kikanalazta a korommá égett maradékot, erőteljesen átfújta a pipa-nyakat, majd letette a zacskóra. Akkor kivette a fehér tisztító-szálat is: először a szárat tisztította át, majd sor került a pipa-nyakára is. Mikor végzett, a szemetet, az összekoszolódott tisztító-szálat berakta a zacskóba, majd a zacskót vissza a bőrtokba. Akkor óvatosan széthúzta az ALSBO RUBY dán dohány zacskóján a préselt cipzárat, beleszippantott a dohányba, ujjaival morzsolgatni kezdte, szinte szálanként szétszálazta a dohány-levél csíkokat. Egy kicsit szárítgatta, majd lassan két ujja közé csippentve kezdte megtömni a fekete pipát: soha nem tömte keményre, mindig levegősen hagyta. Aztán behajtotta a dohány-zacskót, leragasztotta majd visszatette a bőrtokba. Akkor végre elővette a pipa-öngyújtót és elkezdte meggyújtani a pipadohányt, közben mélyeket szívott a pipából, figyelte, hogy a kazán tetején körbe-égjen a dohány, a pipaszurkálóval néhányszor elsimította az egyenetlen, kidudorodó dohány-morzsalékokat, leveleket, majd végre hozzáfogott.
Abban a pillanatban boldog volt.
– Húsz perce szöszölsz vele, figyellek, mindennek megvan a rendje, az egymásutánisága, biztos élvezed, ahogy csinálod, kívülről legalább is, így látszik – vette magához a szót megint L., és választ sem hagyva folytatta: mindenkinek csak akkor kezd el fájni a baj, amikor neki kezd el fájni valami, érted?! Amíg másnak fáj, amíg csak mást ér el a baj, még ha nyilvánvaló és igazságtalan is, addig nem érdekes; egy kicsit együtt-érzünk, szörnyülködünk, talán még kiabálunk is egyet, aztán minden megy a maga útján tovább. Van a Facebookon egy filozófus-történész, olyan Marx-kinézetű, régóta az ismerősöm, macskái is vannak, meg humora is, csak rendszeres jövedelme, bevétele, az nincs. Rengeteg gondolata, írása van, amit mindig közkinccsé tesz, persze nem kap érte egy fityinget sem. Most az olvasóihoz fordult pénzért, a megélhetésért, egyszerűen csak segítségért, az ember esze megáll, a XXI. században, Európa közepén, Csuti király, a kis-Gömböc országában, érted te ezt?! Ha meg akarsz oldani egy algebra-példát, ismerned és alkalmaznod kell az algebra törvényeit, ha valaki helyetted megoldja, az eredmény nem lesz a tied, mert legközelebb – mert lesz legközelebb – ő már nem lesz ott, és te pofára esel. Amikor segítesz egy elesetten, egyetlen egyen, akkor neki segítettél, de a problémát nem oldottad meg, nem oldottad meg a problémát, érted?! – erősít rá még egyszer, s zaklatottan abbahagyja a monológját, szuszogva kezdi venni a levegőt, néhány pillanatig behunyja a szemét is, miközben – amennyire tud – hanyatt dől a székén, talán erőt gyűjteni, talán a megrendülését palástolni.
– Ráérzett valamire az Orbán, nagyon ráérzett, és hagyja magát érzései szerint dönteni, csak aszerint cselekszik, innen már nincs számára visszaút, egyre durvább és durvább lesz, ezért is rohan előre, még többet akar, még nagyobb akar lenni, már nem is csak a Kárpát medence: az Elbától nyugatra is kell neki! – mondja halkan Gy., miközben egyenletesen és kéjesen szívja tovább a pipáját. Én már nem is értem az egészet: a bizonytalanság lett a bizonyosság; mindig kérdés lesz a válaszokból; már a kapaszkodókba se lehet fogódzkodni; a félelem természetes életérzéssé vált: miközben élni csak kell?! Persze mindenki él is, úgy-ahogy, mintha nem is itt élne, mintha ez lenne a természetes: á, itt úgy sem változik meg semmi. Nézd az itt heverészőket: van itt bármilyen gond is?
– Igazságtalan vagy, mert elkeseredett, így nem lehet szemlélődni, nézd messzebbről a dolgokat, legyél bölcsebb, megfontoltabb, már annyi mindenen átmentél, pontosabban: annyi minden átment rajtad, miért nem tanulsz belőle? Gyerekkorunkban nem lehetett templomba-járni, ma meg szinte kötelező; akkoriban a Auróra, munkásosztály, forradalom, sorok-közötti olvasás, proletárdiktatúra és persze gulyás-kommunizmus; ma meg? – hagyja abba egy pillanatra a monológját L., miközben szemével megint asszonyát keresi a tóban; a hülyeség tombol, a bornírtság, csak a fake-news a hír, a gondolat senkit sem érdekel, és mégis! Sokat gondolkodom, tépelődöm, időm van, nem lesz vége, hidd el nekem, mindig minden kezdődik elölről, csak magasabb szinten – de nem pontosította, mire gondol: a közelgő elkerülhetetlenre, vagy a mindennapok kilátástalanságára.
Egy nő mellettük a fűben egykedvűen babrálja a telefonját; egy másik fiatal lány, talán a lánya – oda sem nézve – két ujjával sms-t küld a világba; odébb egy feleség keni férje hátát, ami már olyan zsíros, hogy a jövő hétre is elég lenne; a fák sűrűjében, egy gyerekkocsiból éppen kivesznek egy csecsemőt, aki édes mosollyal nyugtázza az érintést, mozgást: csak a vízből jön zaj, lárma, ott zajlik az élet. Békés minden, olyan békebeli: nincsen itt kérem semmi baj, minden a legnagyobb rendben. A lángossütő környékén már élénkség, a kifőzde kéménye füstöl, a műanyag asztalok gyanúsan fénylenek, mellettük a földön szanaszét csikkek, talán tegnapról ottmaradt, összegyűrt szalvéta-galacsinok és a bejáraton keresztül hömpölyög a tömeg befelé.
– Pedig kéne valamit csinálni! Pedig kéne valamit csinálnunk!
L. temetése a jövő héten lesz…

2018. 08. 12. vasárnap