Vélemény kategória bejegyzései

Durvul, és akkor mi lesz …


Anyám a szigorúbb volt, apám a megértőbb. Anyámnak gyakrabban lendült a keze, apámé egyszer, de pontosan. Mindkettő hatott! Anyám volt inkább otthon, apám sokat volt távol. Anyám aggódóbb volt, apám előre tekintőbb.
Öcsémmel értettük, megtanultuk a leckét és azóta is remélem tanításuk szerint élünk.
Nekünk könnyű volt, mert nagyon szerettek bennünket, mindig értünk voltak olyanok, amilyenek, és mi is nagyon szerettük őket.
Ez most arról jut eszembe, hogy a magyar kormány (ORBÁN) soha nem szerette az Uniót, csak akkor, amikor Orbánra került a sor, hogy fél évig vezesse. Pedig az Unió úgy viszonyul Orbánhoz és a magyar kormányhoz, ahogyan azt az egyenlő partneri viszony követeli: (még) nem üt, hanem érvel, próbálja meggyőzni a fejlődésben lévő társát, lehetőséget ad elmondani, hogy mit és miért csinál, hogy beismerje és korrigálja tévedését. De az a fránya gyerek ezt nem szereti, kioktatásnak, otrombán támadásnak veszi; ezért visszafelesel, gúnyosan kiröhögi.
És nem akar tanulni. Sőt, még jobban feszegeti a határait, tudatosan provokálja: üss, ha mersz!
Egyszer Orbán Viktort is alaposan megverte az apja (Orbán Viktor visszaemlékezése szerint.)
És az elmúlt napokban, mit napokban: órákban fölgyorsultak az események, tovább durvultak a kormány reakciói, egyre nyilvánvalóbbá teszik azt, ami nekünk, itthon-élőknek, magyaroknak amúgy is nyilvánvaló volt, hogy a magyar kormány egyre élesebben provokálja az Uniót, kenyértörésre akarja kényszeríteni Brüsszelt, miközben alig várja már, hogy sor kerüljön a kenyértörésre! Vegyük észre: ez már háborús retorika, olyan háború kikényszerítéséé, amit nem tankokkal akar a kormányunk(?) megvívni!
A nyíltan uszító plakát-kampány fölerősítése, a CEU tanárainak nyílt vegzálása, az uniós jog nyílt semmibe vétele (lásd a bevándorlási szabályok „meghágását”), az EU-bizottság alelnökének lemondásra történő fölszólítása; a kanadai nagykövet raportra rendelése, és még napestig lehetne tovább folytatni a sort!
Úgy látszik: egyszer nem volt elég a pofon!

2017. 05. 05.

A világ figyel …

(M1 Híradó tudósítása szerint, még nem jóváhagyott)

Kedves nézőink, hallgatóink!
A miniszterelnökünk, Orbán Viktor konvoja és kísérete (vigyázat! nehogy kísértetet mondj a fölolvasáskor) most érkezett meg ide, szép hazánk Magyarország északkeleti szegletébe, a majdnem a román határon, most még innen, a Szamos folyó bal partján található csodálatosan szép magyar városba, Csengerbe! Az ország méltán népszerű és szeretett miniszterelnökét a kisváros határában a rendőrség és a TEK egyenruhába és civilbe öltöztetett emberei, valamint önként és dalolva (vigyázat! nehogy önkényt dalolva hangozzék el a fölolvasáskor) kilátogató sokszáz kisgyerek, szülő, pedagógus és úszóedző, valamint Szabó Tünde sportért felelős államtitkár és Kovács Sándor, a térség fideszes országgyűlési képviselője fogadta. A város polgármesterének őszinte, a miniszterelnök úr Magyarország becsületét megvédő kiállását dicsérő szavai, méltán csaltak könnyeket a jelenlévők szemüvege alá. A polgármester úr egyúttal arra kért minden jelenlévőt, hogy postafordultával küldjék vissza a kormánynak a kitöltött (vigyázat! nehogy kitöltetlen hangozzék el a fölolvasáskor) kérdőíveket, amit véletlenül éppen a kezében tartott (vigyázat! nehogy nem véletlenül hangozzék el a fölolvasáskor), mert ez most világot megváltó közügy! Ezután már mindenki elhomályosult szemmel hallgatta miniszterelnökünknek a járási uszoda megnyitását méltató szavait. És miniszterelnökünk megint egy korszakra szóló beszédet mondott, amit híradásunk után, fölvételről az M4 csatornán az Atletico Madrid – Reál Madrid bajnokok ligája elődöntő visszavágója helyett sugározunk! Most csak annyit emelünk ki szó szerint fölolvasással a beszédből: „Lehet hogy a harcokat Brüsszelben meg Budapesten vívjuk, de az igazi hátországunk itt van”!
2017. 05. 04.

Utazás …


Nem szeretett elkésni, meg hát hamarabb is ébredt föl, mint ahogy az óra jelzett volna, de már nem aludt vissza, hanem gyorsan összekapta magát és indultak is, a gyerek vitte ki a Városligetbe a külön buszhoz. A férje otthon maradt, így beszélték meg, nem akarták a kutyákat – még erre a kis időre sem – egyedül hagyni. A gyerek berakta a busz alsó tárolójába a sporttáskáját, majd elköszönt és ment is az útjára. Ő fölszállt a buszra és rögtön az első sorba, a vezető mögé, és ott is az ablakmellé huppant le. Még jó, hogy korán, szinte elsőnek érkezett. Gyerekkorában, amikor az gimnáziumból mentek a háromnapos kirándulásokra – hű de régen is volt – akkor is oda szeretett volna mindig ülni. De akkor volt, hogy többen is megelőzték; meg a tanárnő is mindig odaült le a kísérő tanárral együtt, úgyhogy ez akkor kimaradt.
De most itt ülhet. Elől, a vezető mögött. Arra gondol: jó lenne, ha nem ülne mellé senki. Akkor végre teljesen egyedül lehetne. A gondolataival. Mindent alaposan, jól megrághatna. De a busz villámgyorsan csurig megtelik utassal, már csak mellette marad üres a hely. És most fölszáll egy szemüveges, ősz hajú, fekete pulóvert és kék farmert viselő nő, körülnéz – a fülében megmozdulnak az ezüst fülbevalók, karján hamiskásan csilingelnek az aranykarperecek – és leül mellé, az egyetlen üresen maradt ülőhelyre. Kezéből maga elé teszi a duzzadó, Gucci-szerű táskáját, óvatosan mellé állítja a hűtőládikát is, kettőt fújtat és oldalra fordulva annyit mond: jó napot, akkor magával kell utaznom. Ő is visszaköszön, talán bólint is hozzá, de gyorsan elfordul és már néz is kifelé az ablakon. Pedig még mindig csak ott állnak a Műcsarnok mögött. Az idegenvezető még egyszer megszámolja őket, majd fejével biccent a sofőrnek és már indulnak is.
Szép reggelt kívánok – hallja most a hangszóróból az idegenvezető hangját, engem Jolánnak hívnak, de szólítsanak csak nyugodtan Jolinak; és máris mondja, és mondja a szabályok, a korlátok, a tiltások, a kötelezettségek, a „mit nem szabad” -ok befejezhetetlen listáját, és akkor így nagyon jól fogjuk érezni magunkat, most pedig mehetünk pisilni, húszpercet megállunk! Mellőle azonnal fölugrik a karpereces, elsőként tottyan le a buszról és már rohan is a pihenő fizetős vécéhez, mert tudja, aki elsőként ér oda, annak még jut papír, a többi meg majd meglátja. Ő is lekászálódik, beáll a sorba, nem szeret nyomulni, inkább összeszorítja a fogát és a combjait. Most azonban nem kell sokat várnia, ez még csak az első megállás, inkább kávézni, az első szendvicset megenni mennek a többiek. Mikor végez a kézmosással is, marad még néhány perce: körbejárja a parkolót, érzékeli, hogy a nap már magasabban jár, nincs hideg, szép napunk lesz, gondolja és próbálja kitalálni, hol járhatnak. A férjére gondol közben, aki mindig viccelődik vele, hogy ha eltévednek, akkor csak megkérdi tőle, merre kell menni, és amit ő válaszol, az biztos, hogy a rossz irány, onnantól már csak az ellenkező utat kell bejárni és már „vissza is tévednek”! Egy kicsit elmosolyodik, amikor mellőle éles hang sipítja: indulunk! Mire fölszáll, üléstársa már benn ül, ugye nem baj, hogy most én ülök az ablak mellett, zörögi a karperece és meg sem várva a választ az ablak felé fordulva elalszik. Legalább nyugtom lesz, gondolja és fejét a fejtámlához támasztva becsukja a szemét, a kezeit összekulcsolja és maga elé révedve elgondolkodik. Jó ötletnek tűnt, hogy néhány napra kiszakadjon a mindennapokból, már nem is emlékszik, mikor volt utoljára „szabadságon”. Egy ideje már nem tudják összehangolni a férjével a pihenésüket, mert nem lehet a Mamát egyedül hagyni, a kutyák sem bírnák ki nélkülük, elhozni meg mindkettőt egyszerre nem lehet. Ő menni akar, látni, ismerkedni mindenfélével, a férje meg imádna a tengerparton heverészni, olvasni, írni. De Ő nem bírja a hosszú utazásokat, már a repülőutat sem igazán, meg sokba is kerülne minden. Amióta nyugdíjban vannak, csökken a tartalék, már rá kell nézni az árcédulákra, már el kell gondolkodni és meg kell néha alkudni. De nem ez a fő mozgató még szerencsére. Így meg, nem tudnak együtt menni. De azért ez így sem rossz, sőt, morfondíroz tovább magában, kell az egyedüllét időnként, hogy le lehessen egy kicsit lassítani, meg lehessen egy kicsit állni, talán másra is figyelni, levetni a felelősség szúrósan böködő terhét, gondolja tovább egyre lehangoltabban. Még el sem indultak, még alig mentek néhány kilométert és nem tud elszakadni, de majd, amikor megérkezünk, amikor átmegyünk a Király-hágón, megállunk a Gyilkos-tónál, Marosvásárhelyen, akkor majd enyhül a honvágy, gondolja, akkor majd az élmények lesznek az erősebbek. Tulajdonképpen mindegy is, hogy hol van, lehetne máshol is, nem is az az érdekes, hanem hogy kiszabadul, hogy nincs az a percről-percre kényszer meg az állandó rohanás. Persze szép lesz itt is – gondolja tovább magában, nem ez az érdekes.
Egyszer csak megszólal mögötte egy ízes, érces bömbölő hang: mindjárt megint hazaérünk, Édes Erdélyünkbe, a mindig is miénk földünkre, bárhol is vannak kijelölve azok a kurva határok, tőlünk akkor sem vehetik el, soha, soha, és már föl is hangzanak a „… Édes Szűzanyánk, könyörögve kérünk, / Mentsd meg e népet, vérző nemzetet! / Jussunk el honban, székely magyar földön, / Szabad hazában éljünk boldogan. Maroknyi székely porlik, mint a szikla…”, halkabban, édesem – próbálja csitítani a mellette ülő asszonyság, de hiába. A mellette alvó asszony is fölriad, előszőr azt sem tudja, hol van, aztán meghallja az éneket, kipirul az arca és hangosan bekapcsolódik. Asszony, ne pofázz bele a dolgomba, inkább adj még innom, szól újra a dal után az érces hangú, ne motozz, gyorsabban loccsantsd a poharamba, sürgeti kontyos, fekete egyszerű ruhába bújt, terebélyes feleségét, ne kelljen még egyszer elmondanom. A busz azonnal megtelik élettel, az eddig halkan, a mellettük ülővel diskuráló emberek hirtelen magyarokká válnak, egymásra ismernek, lapogatják az előttük ülők hátát, szorongatják a mögöttük ülők kezét, ízlelgetik a szabadság édeskés ízét. Ide nem kell kerítés se – szólal meg egyikük, a határ se itt legyen, itt fölösleges, délen kell a védelem, a sok migráncsos, iszlámos ellen, kapcsolódnak be egyre többen. Ezért szeretek ide jönni, erre az útra befizetni – szólal meg mellette, a köztes folyosó másik üléspárján ülő, most is fekete kalapban feszítő, láthatóan vidám ember, mert itt igazi magyar emberek utaznak! Csöndesebben, nem kell kiabálni – szólal meg itt is a pufók, telt asszonyság, vélhetően a feleség. Hát téged meg ki kérdezett – szól rá enyhén megdöbbenve a fekete kalapos, hagyjál jól érezni magam. Még szerencse, hogy ide nem tolhatja a pofáját egy Soros-bérenc se – hallik most hátulról, még a szagát se bírom annak a bibsinek, de a többinek se.
Most a lépcsőnél, így az Ő szintjüknél lejjebb ülő idegenvezető emelkedik egy kicsit föl, néz hátra, egy kicsit ellenőrizve, de cseppet sem feddően az utasokra, és megnyugodva konstatálja, most ugyan egy kicsit előbb, mint szokott, egy kicsit hangosabban is, de minden ugyanúgy történik, mint a korábbi utazásaikon.
Ő csak hallgat, nem énekel, nem is igazán érti, hogy mi történik mögötte és mellette, miért ez a groteszk, savanyú vígasság.
Magában mormogja csak: akár az országban, minden ugyanúgy, de jó, hogy az ember otthon maradt …

2017. 05. 03.

A Fidesz Választmányának május 1-i jelszavai

(piszkozat)
A Fidesz – Magyar Polgári Szövetség tegnap kibővített ülést tartott, amelyen az Elnökség tagjain kívül részt vettek
• Áder János, Köztársasági Elnök úr
• Kövér László, a Parlament elnöke
• DR. Sulyok Tamás, az Alkotmánybíróság elnöke
• Dr. Handó Tünde, az OBH elnöke
• Polt Péter Legfőbb Ügyész
• Semjén Zsolt, a KDNP elnöke
• Mészáros Lőrinc, vállalkozó
• Arnold Schwarzenegger, jóbarát
Az Elnökség és a meghívottak, egyhangú szavazással azt javasolták a Fidesz Választmányának, hogy az alábbi jelszavakat fogadja el az idei május 1-i jelszavaknak:
1. Világ nemzetei nemzetieskedjetek és egyesüljetek a brüsszeli bürokraták elleni harcban!
2. Éljen május 1., a pálinkafőzés seregszemléje!
3. Éljen korunk legyőzhetetlen eszköze, most éppen megint a gyűlölet-korbács!
4. Éljen a diktatúrát újraépítő Törökország, Azerbajdzsán, és még távolabb keleten létező országok, a diktatúrák nagy támaszai!
5. Éljen a megbonthatatlan barátság, az újabb összekovácsolódás viszonya!
6. Köszöntjük az Uniótól elszakadni vágyó népek nemzetté válási folyamatát!
7. Éljen és erősödjék a brüsszeliták, a sorosisták elleni harcban résztvevők egysége és barátsága!
8. Éljen és erősödjék a CEU és Soros György elleni hazai mozgalom elszántsága!
9. Éljen és erősödjék tovább a labdarúgó-stadionokat építő, busás haszonnal működő szervezetek és állami bürokraták megbonthatatlan barátsága!
10. További gyűlöletet minden ellenségnek, aki ellenség!
11. Forró üdvözlet a függetlenségéért, szabadságáért, Brexitért hősiesen harcoló angol népnek!
12. Szolidárisak vagyunk mindenkivel, aki velünk is szolidáris szabadság-vágyunkban!
13. Támogatjuk a migránsokat az otthonmaradásukban!
14. Folytatjuk!
15. Éljen és erősödjék a mi népünk egysége, eltökéltsége a vizes VB iránt!
16. Előre az újabb és mindig változó tervek, célok megvalósítása útján!
17. Fideszesek! Fidelitászosok! Kádéenpésesek! És főleg vidékiek, akik a közmédiából látjátok meg a világotokat: valósítsuk meg a nemzeti programunkat, ami még készül!
18. Éljen a Fidesz – Magyar Polgári Szövetségbe forrott magyar nép!
19. Köszöntjük a gondolat-építésben élenjáró CÖF lelkes munkatársait!
20. Köszöntjük szövetségeseinket, akiket növekvő számuk és illegalitásuk miatt most csak köszöntünk!
21. Éljen társadalmunk vezető ereje, a Fidesz!
22. Éljen és virágozzék szeretett hazánk, és Erdély, és a Felvidék, és …, és minden magyar itt és ott is, különösen azok, akik levélben is szavazhatnak!

2017. 05. 01.

Hivatkozás


Megrendülve olvasom a most megjelent, a díjnyertes játékfilm alapjául szolgáló elbeszélést. Így kell ezt – súgom magamnak elmélázva – így van ez jól, hiszen így lesz nyereséges: egymás hátán a film meg a könyv is, ez így piacos. A történet, a kibeszéltelen, agyonhallgatott múlt nem is érdekes, (sajnos) csak eszköz, elengedhetetlen-szükségesség, megszabadíthatatlan háttér, szinte csak ürügy. Nálunk most nem lehet fordítva: az üzlet van előbb, aztán (talán) a megér(te)tés, ha egyáltalán. A közbeszédnek – itt és most – nem lehet tárgya a múlt, amiből azokká lettünk, amik vagyunk. (Holnap már a helyesírás sem lesz érdekes az érettségin: „… ugyanis nem része a nyelvnek…”!) Most megint nincs erre idő meg szükség se, most megint nagy-ügyek vannak: a lázadás, a nemzet-megmaradás, a magyarság megvédése viszi el az erőt! Hogy ez így volt, akkor is, abban az időben is – kit érdekel; hogy akkor mi történt, miért történt, el lehetett volna-e kerülni a bajt, nem fontos. Az se, hogy holnap mi lesz: ugyanaz vagy más?!
Inkább ne beszéljünk róla.
A beszéd állásfoglalást igényel, véleménynyilvánítást jelent: az meg ma megint veszélyes, nemkívánatos, kerülendő. Üzlet, az lehet. Az jöhet. De csak akkor, ha nem kell állást foglalni! Pláne nem a múltról. Amit jobb lenne teljesen elfelejteni: akárhol is álltak, éltek-haltak is az ősök. Minek gondolni rá, minek ápolni, megérteni, csak baj lesz belőle. Ezt tanítják most az „okosok”. Ha ti voltatok az „… őszes szakállú, idős férfi … fekete kalapban, fekete öltönyben és fehér ingben … emez … nem visel szakállat … gyászol …”, akkor azért; ha pedig te a jegyző voltál, aki éppen megvárja „… mihez kezdenek …”, akkor azért.
Érted, ugye?
Inkább ne beszéljünk róla.
Mert akkor meg kellene érteni a kalapost is. Meg a jegyzőt is. A kalaposnak a jegyzőt, a jegyzőnek a kalapost. Nekünk meg, a nézőknek, a visszatekintőknek, az újra-átélőknek mindegyiküket.
De ez most nem megy. Mert megint lövészárkok vannak. És mi benne mocskolódunk a lövészárkokban. Egymással szemben, a másikat gyűlölve, a másiktól félve, rettegve: a fegyver kibiztosítva.
Ilyenkor a beszédnek, a gondolatnak, a megértésnek nincs helye!
Sőt: az árulás!
Nézem a szakállas csecsen-t a tévében, a csillogó szemét, a maga elé meredését, ahogy próbálja a tolmácsot megérteni; hallgatom a folyékony válaszait, próbálom értelmezni a hallottakat. Aztán figyelem a történészt, az „okos” értelmezését, próbálom megérteni az Emlékműről mondott szavait, és rádöbbenek: Ő is benne van a lövészárokban…
Megrendülve rakom le magam mellé a most megjelent, a díjnyertes játékfilm alapjául szolgáló elbeszélést.

2017. 04. 29.

Hiba!


Nem jön az internet. Se a tv. A telefon sem működik. Persze: minden ugyanarról a központi egységről jön. Amikor jön. De most nem jön. Fölhívom őket. Mi vagyunk, ajánljuk a forma-matricánkat, amit azonnal megrendelhet és kiszállítjuk, ha most rendeli az Áfát megtakarítja; most adja meg a telefon-számát a gépkocsi rendszámának a harmadik számával együtt, az anyja nevét, kapcsolja ki-be a hűtőszekrényét és ha még mindig hibát észlel, akkor újra hívjon föl bennünket – mondja 10 percig a gép. Aztán jön a kislány, miben segíthetek, igen látom, kikapcsolta már, akkor rendben, most is látom, tényleg nem megy, no nem baj, fölveszem az adatait, mikor született és miért; nem értem, akkor most küldök két sms-t, az egyikben azt írjuk, hogy tényleg hiba van a rendszerben, és ezért küldöm a hibajegyet; a másikban meg egy internet cím lesz, amit olvasgathat – de nincs internetem; hehe, tényleg, nem baj, azért már elküldtem.
Én is őket.
Ja: most vettem mobil internetet…

2017. 04. 28.

Levél brüsszeli néniknek, bácsiknak, ott, a parlamentben …!


Kedves képviselő nénik és bácsik!
Innen írok Nektek, a Duna-Tisza közéről, mert apuval és a tanító nénimmel átbeszéltük a múltat, a jelent és a jövőt, meg a nagyit is, és aki velünk együtt él, és apu azt mondta, hogy most fontos helyzet van, amikor nem szabad hallgatni. Azt szeretném Nektek mondani először, hogy nekem néha még gond az alany és az állítmány megfelelő összepárosítása, az ikes igék használatáról nem is beszélve, ezért én előre is elszégyellem magam emiatt, nem úgy, mint sok magyar képviselő néni és bácsi, meg a Pali bácsi meg a Németh Szilárd rezsibácsi.
Én nagyon szeretek itt élni, mert velem van anyu és apu, meg a kistestvérem Erik is, aki nem rég jött hozzánk, de nem a gólya hozta, bár a nagyi azt mondta nekem, de én másképpen tudom. Szóval szeretek itt élni most, mert együtt vagyunk mi. De a Dani az isiben azt mondta, hogy az unokatestvérei most nem szeretnek itt élni, mert az apukájuknak ki kellett mennie egészen Bécsig, meg tovább dolgozni, mert itthon nem talált munkát a szakmájában, hogy megfizessék. Ezért a család most apuka nélkül vacsorázik mindig, és a Dani mondta, hogy ők is ki fognak elvándorolni, amikor az idő eljön és megérik.
De én most szeretek itt élni. Csak az anyu meg az apu néha suttogva beszélgetnek, amit nem mindig hallok meg értek, de látom rajtuk, hogy olyankor nem olyan simogatósak, hanem inkább letargiások. És sajnos ez egyre többszőr van ez így, különösen azóta, hogy a nagyi egyre rosszabbul van és már néha azt se tudja, hogy hol lakunk, a telefonszámunkról nem is beszélve. De legalább együtt vagyunk vele. De apuék attól is letargiába mennek néha, hogy sok ember megy az utcára tüntetésre, és ott vannak sokáig, meg beszélnek egymáshoz, nem is nyúlnak a kukákhoz se, meg az utcán lévő autókhoz se, meg jókat énekelnek, de a hatalmasok nem hallják meg az éneküket, legalább is au apu ezt mondja, meg az anyu is.
De én szeretek itt élni, mert együtt a család: az anya, az apa, az Erik meg a nagyi is. Nem nagy a lakásunk, de nem szoktunk fázni. A nagyinak van különszobája, meg nekünk, az anyuék ott alszanak, ahol enni szoktunk, meg tévézni, meg oda ülnek le, akik jönnek hozzánk. Néha a lift sem működik, akkor a nagyi fönn marad. Apu csak a mesét, meg néha a meccset engedi nézni, mert a híreket meg a híradót nem lehet nézni nálunk; amit nem értek egészen, mert a kép is jön, meg a hang is, de együtt mégse jó, legalábbis az apu szerint: mert ott hazudnak mindig.
De én szeretek itt élni, ahogy már az előbb is leírtam, mert az jó. De az utcán sok mindent nem értek, mert ott vannak azok a nagy plakátok, amin ott egy vörös kéz, hogy megállítsa Brüsszelt, mert most ez az érdekünk, mert az veszélyeztet minket, meg az adózásunkat; ezt mondta egy bácsi, amikor apu nem volt otthon, mert dolgozott és én mégis odanyomtam a tévét a M1 műsorra, mert az volt legelöl, és akkor tovább kapcsoltam még öt csatornára és mindenütt ugyanaz a bácsi mondta az érdekünket!
De én mégis szeretek itt élni! Mert jó nézni a meccseket is, mert többen szaladgálnak a pályán, mint ahányan ülnek és nézik őket szép, új stadionokban, amiket taoból építettek, ezt mondta nekem az apu, és így legalább nem kellett kórházat felújítani, hogy a nagyit lehessen gyógyítani. És ez is európaiság, bár ezt most tényleg nem értem, hogy miért, de mondta a Dani az isiben, hogy ilyeneket írtak Nektek a magyar képviselők egy csoportja, mert valamitől most egy kicsit félnek, pedig a Polt Péter bácsi nem is olyan ijesztő, ha nem vagy emeszpés vagy civil.
Szóval én szeretek itt élni, mert van magyar virtus is, ami elkél, ahogyan azt az Orbán bácsi írta föl az oldalára, amire ugyanolyan nehéz följutni, mint a trafikhoz is hozzájutni.
Szóval: én szeretnék itt élni és ezért arra kérlek Benneteket, segítsetek, ha tudtok; de ha lehet, akkor inkább nekünk segítsetek, ne azoknak a bácsiknak és néniknek, akik ott kinn vannak veletek…
Üdvözlettel: egy magyar tanuló

2017. 04. 26.

Csak focizgatunk …!

 Anya, akkor megyek a meccsünkre!
 Menjél csak, kicsi fiam, vigyázz magadra, csak el ne essél!
 Jaj, anya, ne már’!
 Csomagoltam két szelet rántott húsos szendvicset, meg bekészítettem a másfélliteres Colát is, utána meg két túrósrétest, jó lesz majd a szünetben.
 De anya, nem utazunk, ez hazai meccs lesz.
 Nem baj, kell az utánpótlás, tudom én, mit kell enned.
 Anya, hol a foci-csukám?
 Engem kérdezel, ahova leraktad.
 Ki se pucoltad, anya?
 Dehogynem, különben is: a mű füvesen fogtok játszani, akkor meg nem is ebben a cipőben, hanem a másikban, amit a legutóbbi tao pénzekből vett a szertáros Sanyi bá’ leértékelve a túrkálóban, tudod, aztán nekünk kellett Áfa-s számlát szereznünk!
 Igazad van, akkor csak a kaját viszem, kapunk majd mindent.
 És, mit mondott a Laja bá’, ma mennyire kaphattok ki, hogy még elégedett maradjon?
 Ma 24 gólt kaphatunk, mert ez egy közepesen erős ellenfél lesz, a Méhkeréki SE Száguldozók csapata!
 Jól van, kicsinyem.
 Anya, a mai meccs különleges lesz: kijön megnézni a Kövér Laci bácsi is, és vele lesz majd a Csányi Sanyi bácsi is, meg rengeteg kamera is veszi majd a meccset.
 Hű, de jó, aztán miért jönnek?
 Mert a parlamentben megint lesz vita a fociról, és mi leszünk az érv!
 Mik lesztek?
 Érv, anya, nem érted, ÉRV!
 Ti érv, aztán mire?
 Hogy nálunk még a vesztesek is boldogok!
 Akkor jó, ezt már értem…
2017. 04. 26.

Na, és akkor most megvezetjük őket …!


 Árpikám, összetartásra!
 Jövünk, Főnök: kit hívjak még?
 A Pétert, a Tónit, a Lajost, a Janót, a két bajuszost, jöjjön a Sándor is, meg az újságírókat-kergető Berci-gyerek.
 Már itt is vagyunk, Főnök!
 Hol a meghívó?
 Melyik, Főnök!
 Hát a csütörtöki!
 Itt, a kezemben, a részletes forgatókönyv is, már lefordítottuk és kiadtuk az apparátusnak.
 És?!
 Nem vészes, megint a szokásos: „magyar helyzet” -ről beszélgetés, majd vita, de határozat nem lesz!
 Akkor rendben van, jól csináltátok.
 De, Főnök, lehet, hogy később mégis határoznak majd.
 Az most nem érdekel, most a lényeg, hogy kimegyek és zsebre-dugott kézzel megvezetem őket megint!
 Khm, már gyanakodnak, hogy …
 Az sem érdekel, gyanakodjanak nyugodtan, azzal is időt nyerünk: 2017. a miénk lesz, mert ez a lázadás éve!!!
 De tegnap kikaptunk a sógoroktól a hokiban is, ez nem jó jel, odakéne rá figyelnünk!
 Ne károgj, Janókám, ne károgj: akkor sem fogjuk hagyni a Szilárd rezsi-csökkentését elvenni, meg az adózásunkba se szóljanak bele!
 De abba bele sem szólnak, Főnök.
 Ha én mondom, akkor beleszólnak, meg már a TV2 is mondja, úgyhogy biztosan úgy is van, vagy lesz!
 Igaz: akkor a beszédet milyen módon építsük föl, milyen legyen: támadó vagy védekező; simulékonynak vagy érdesnek kell lennie; Európainak vagy inkább keletinek?
 Tolsztojtól most nem kell idézet, Szolzsenyicintől se; viszont kellene néhány mondat a török időkből, hogy azér’ akkor is lehetett élni a három-részre szakadt hazánkban, mennyi minden őrzi annak is az emlékét.
 Már keressük is a megfelelő török fürdőt, amit a Lőrinc felújíthatna állami pénzből, miután megvette MFB-s és Eximbankos kedvezményes hitelből, amit később elengedünk.
 Jó ötlet, szervezzétek!
 Anikó vagy Récsör menne majd a Főnökkel?!
 Most Récsör és Tiborcz jönnek, el kell intézni valamit még nekik kint!
 Rendben.
 Akkor mindent értetek?
 Hát…
 Jelszó: megint megvezetjük őket, aztán lesz, ami lesz…

2017. 04. 25.

Nem vezet sehová …?!

Talán 1965-öt vagy 1966-ot írtunk. Már elcsöndesedett az osztály, mindenki vigyázz-ban állt, ahogyan az akkoriban szokásban volt, belépett Palotás tanár úr, megállt a tanári asztal mögött, lerakta az osztálynaplót, körülnézett, bólintott és halkan hozzáfogott: ma a Dózsa György-féle parasztfölkelésről fogunk beszélgetni – és megkezdődött a történelem óránk. Én nagyon szerettem, Palotás tanár úrat, mert nemcsak mondta, láttatta is velünk a történelmet. Hol vitatkozni hívott egy plébánost, hol egy filmről beszélgettünk, hol egy könyvről: észrevétlenül ugyan, de mindig közelebb jutottunk a megértéshez. Soha nem kellett fegyelmeznie, rászólnia valakire, hogy figyeljél már, ne zörögj a ceruzáddal, ne a Marit lessed.
Szabadok voltunk. Szabadnak lenni, érteni, előre meglátni jó – tanította mindig. És azt is, hogy a szabadsághoz érteni kell, hogy mi történik, meg miért; és észre venni az alapvetőt, a fontost, a lényegest, és helyén kezelni a lényegtelent, a fecsegő felszínt is!
Mondom, aznap a Dózsa-féle parasztfölkelésről beszélgettünk. Arról, hogy a jobbágyok terhei kíméletlenül növekedtek; bevezették a terménykilenced behajtását; sőt az kötelezővé vált a szőlő és a föld után is; határoztak a nemesség és a papság vám- és harmincadmentességéről. Korlátozták a jobbágyok költözési jogát is, mert azokat a nemeseket, akik akadályozták, azokat nem büntették már! Időközben a törökök elfoglalták a szreberniki bánságot és megkezdődött a pápa által meghirdetett keresztes hadjáratra a hadsereg szervezése. „A kereszteshadsereg tagjai közé a jobbágyok mellett a fekete sereg megmaradt zsoldosait, szökött jobbágyokat, munka nélküli marhahajcsárokat, elbocsátott katonákat, illetve kisnemeseket is toboroztak.” Május közepére az országban mintegy 40 ezer fős paraszti had gyűlt össze! – mondta Palotás tanár úr, miközben mi néma csöndben figyeltünk.
Az óra végére persze Dózsát kivégezték: „először is tüzes vassal megkoronázták, aztán még élve, meztelenül, lábainál fogva megkötözve saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi sok szörnyűséget hoztak…, fogaikkal széttépték és felfalták.”
És ekkor Palotás tanár úr föltette a kérdést: miért volt eleve bukásra ítélve a Dózsa-féle fölkelés?! – ez a házi föladat, legközelebb ezzel kezdünk.
Meg voltunk zavarodva, egymást kérdezgettük napokig, mert csak kétszer volt töri óra a héten; a második csak pénteken következett, addig honnan tudjuk meg? Mindenre gondoltunk: a fölkészületlenségre, az anyagi háttér gyengeségére; a tanulatlanságra; meg már nem is tudom mi mindenre, mégis éreztük: nem ez lesz a megoldás.
Aztán eljött a péntek, minden ugyanúgy, mint hétfőn: Palotás tanár úr bejött az osztályba, megállt a tanári asztal mögött, lerakta az osztálynaplót, bólintott, mi leültünk, Ő meg előrejött.
Szóval, miért volt eleve bukásra ítélve a Dózsa-féle fölkelés?! Mondtuk, amiről előzetesen is beszélgettünk: de persze nem volt jó a válaszunk. Mert, ha nyertek volna, akkor sem változott volna semmi – mondta halkan Palotás tanár úr; a győzelem sem vezetett volna sehová, mert az elégedetlenség orvoslásával sem szűntek volna meg azok az okok, amik kiváltották az elégedetlenséget, mert maradt volna továbbra is a sötét, lassú feudalizmus, megmaradt volna jobbágyok kiszolgáltatottsága, a nemesek előjogai, szóval nem indult volna el a változás!
És akkor most mi van? – ötlik föl bennem; tiltakozunk, vonulunk, oda láncoljuk magunkat, aztán hazamegyünk, abbahagyjuk, készülünk ugyanolyan választásra, amiről pedig tudjuk:
nem vezet sehová…
2017. 04. 23.