A színpad már szemkápráztató fényárban úszott!
A háttérben végig, a baloldali oszloptól egészen a jobboldalon állóig mozdulatlanul, mégis méltóságteljesen fonódtak egymásba a zászlók. Az egyszemélyes pulpitus elülső oldalán magabiztosan világított az „ERŐSÖDIK” mindent elmondó jelszó. A két mikrofon egymás felé kacsintva várta, hogy végre közvetíthesse a mai megszólalást.
A főszereplő késett. A várakozás mégsem volt bántó, inkább a beteljesülést megelőző, bizsergető érzés, előjátékot keltető izgalom. Ő még be se lépett a terembe, de mégis ott volt már, nem lehetett menekülni varázsa elől, persze senki nem is akart elmenekülni, éppen ellenkezőleg: át akarta élni a pillanatot, a felejthetetlen ejakulációt, ami eddig, minden ilyen alkalommal be is következett!
A nézőtéren egy széknyikorgás se hallatszott, a nézők elcsendesedtek, mereven ültek a helyükön, az izzadságcseppek is csak csöndben, mozdulatlanul, csillogtak egyesek homlokán.
Minden készen állt!
Hirtelen – megelőlegezve a biztosan bekövetkező sikert – a nézők robbanásszerű dübörgésbe, hangos éljenzésbe és tapsolásba kezdtek: az oldalfüggöny mögül, mosolyogva, nyelvét – mintha kígyó-nyelv lenne és azzal akarná érzékelni a világot – néha-néha kidugva, előlépett az est főszereplője. Tömzsi testén szürke, karjánál gyűrött öltöny feszült, pocakosodó hasát a nadrágba bújtatott öv alig bírta összefogni, de ez senkit sem zavart, éppen ellenkezőleg, „milyen elegáns megint” suttogó, elharapott mondatok hallatszottak mindenfelől. Az egyre erősödő tapstól kísérve előrelépett, az első sorban – kicsit előre hajolva, de fejét fölszegve – minden előkelőséggel (oda csak a kivételezettek ülhettek) kezet fogott, amitől a megérintettek azonnal a mennyben érezték magukat. Aztán középen megállt, kicsinysége ellenére is most hatalmasnak tűnt, megigazította narancssárga nyakkendőjét, lesöpörte a nemlétező pihéket az öltönyéről és föllépett a színpadra: megkezdte a mutatványát, miközben az már javában folyt!
A pulpitus mögé lépett, megkocogtatta a mikrofonokat: nem azért, mert nem volt biztos abban, hogy azok működnek, hanem azért, hogy most már mindenki csak Őt figyelje, ami persze már belépése óta így is történt. Ekkor oldalról – az előre megtervezettek szerint, hogy egy kicsit még tovább húzza az elkerülhetetlenül bekövetkező beteljesüléshez kellő időt – bejött egy ember, kezében egy tálcával, amin egy vízzel teli pohár volt, illedelmesen lerakta a pulpitusra, egy kicsit biccentett a fejével, majd némán, ahogyan bejött, ki is ment a színpadról.
Most már tényleg elkezdte. Tisztelt… kedves… kedves… meghívóim…. Hölgyeim és Uraim, jó látni Önöket – krákogta bele a mikrofonba, de érdekes módon a hangja nem rekedtesnek, disszonánsnak hallatszott, hanem egyenletesen ércesnek és melengetőnek. Ma megint … fittyet hányunk… fityiszt… liberális… nagyokosok… mi, a szuverén országok állunk szemben az unionistákkal… És mondta és mondta és mondta. Mintha ”… lovaglóostorát, melynek hurkát lecsúsztatta karjáról, egy ízben kurtán megsuhintotta …” volna a levegőben, mindenki elbűvölten nézett rá, hallgatta, nyitott szájjal figyelte minden szavát és mozdulatát. „- Ez én voltam – csúfolkodott” tovább, de ezt már senki nem hallotta, mert csak azt a szöveget hallhatták, érthették, amit a szónok akart; ugyanis már csak üveges tekintettel révedtek maguk elé. Ha akarnám, mindannyian egyszerre kinyújtanátok a nyelveteket is – gondolta, vagy pofon vágnátok egymást, de ennek még nem jött el az ideje, várjátok csak ki, türelmesen, miközben hangosan és nekik ezt mondta: hadállások… Az érvelésalapú demokrácia helyett beköszöntött a korrektség alapú demokrácia… a valódi hatalmat… világhálózatba fogott emberek kezébe, a médiagurukhoz… országokat pályaudvarrá alakítják, mindenki szabadon járkálhat ki-be…
Mi, a szuverén országok állunk szemben az unionistákkal – harsogott bele a mikrofonba megint.
És ekkor, teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul, valahol hátul, a karzat alatt a huzat becsapta az egyik nyitott ajtót, és az hatalmas robajt hallatott! A legutolsó sorban a varázs megtört, az egyik meghívott szeme megrebbent, döbbenten nézett maga köré és belekiáltott a megbabonázottok némaságába: ezt már hallottam egyszer, 1933-ban, akkor „… már senki sem vallotta magát européernek; mindnyájukról kiderült, hogy ők már régóta pánszlávok, pángermánok vagy egyszerűen csak lett, bolgár, ír vagy szlovák hazafiak. A húszas-harmincas évek egész Európájában már csak a zsidók voltak európaiak.” De a szónok csak folytatta … mi lesz ebből?… így áll hát a világ tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Elnök úr, 2017-ben, télvíz idején…
2017. 02. 14.
Vélemény kategória bejegyzései
„- Ment-e A könyvek által a világ elébb? …” Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban
„Hol a nagyobb rész boldogsága?” – kérdezhetném Vörösmarty 1844 végén írt szavaival a ma is aktuális kérdést, hiszen „… míg nyomorra milliók születnek, /Néhány ezernek jutna üdv a földön…” most is, itt is. És akkor azt halljuk a miniszterelnöktől: „legyen bármilyen vastag vaj a kenyéren„, az emberek elégedetlenek, nekik soha és semmi nem elég! Miközben „Magyarországon a „jövedelmi szegénységi arány” 14,5%, a „szegénység vagy kirekesztettség kockázatának kitettettek aránya” pedig 26,3% (KSH: A háztartások életszínvonala 2015). A gyakran emlegetett, 40% körüli arány pedig a megszüntetett, de a szakszervezetek által, KSH-módszertannal, 2015-re is kiszámított mutató, a létminimum alatt élők aránya.” (Havasi Éva)
Szóval „- Ment-e /A könyvek által a világ elébb?” – ötlik föl bennem minduntalan a kérdés, amikor olvasom a híreket, hallgatom a beszédeket, szemezgetek a kommentek között; amikor kérdezősködik az unokám: miért… Kérdezik a Magyar Művészeti Akadémia megtámadhatatlan és megfellebbezhetetlen elnökét: rendezzünk-e olimpiát, meg kell-e kérdezni az embereket erről, számít-e majd a véleményük. És már jön is a válasz: „Nem tartozik az emberekre”, semmi közük hozzá, ez az állam dolga, és az állam tudja, mit és miért csinál!
„- Ment-e /A könyvek által a világ elébb?” – lüktet bennem minden dobbanásnál. „És itt a törvény – véres lázadók /Hamis birák és zsarnokok mezéből /Fehérre mosdott könyvnek lapjain.” De hát ezt nem is ma írta, pedig mintha most történne! „Irtózatos hazudság mindenütt!”, hogy az „önsajnálat nagy istencsapása volt az országon, az volt a szocialista kormányzás kultúrája …” de mára az országnak „végre sikerült átlépnie az önsajnálat kultúrájából a cselekvés kultúrájába”, mondja tovább a magáét a miniszterelnök, és észre sem veszi – mert a zsarnokok nem veszik észre –, már régóta nevetik.
„- Ment-e /A könyvek által a világ elébb?”. Hát lehet ez kérdés, hiszen ma már minden ember kezében lehetne akár két mobil is, ma már nem kérdés, hogy a föld el tudja- tartani az emberiséget? Persze, ha közben nem robbantja föl, nem írtja ki magát!
„- Ment-e…”
2017. 02. 12.
„De miért” …
Jaj, kicsikém, üljél már végre le a TV elé
de miért
mert amikor a Viktor bácsi évértékelőt mond, akkor le szoktunk ülni a készülék elé megnézni és meghallgatni
de miért
mert most már tizenkilencedik alkalommal hívja meg Őt a Magyar Polgári Együttműködés Egyesülete beszélni az övéi előtt, hogy ne az Országgyűlésben kelljen beszélnie és esetleg válaszolnia a kellemetlenkedő ellenzéki bábok, akarom mondani bácsik kérdéseire
de miért
mert Ő nagyon de nagyon okosakat, érdekeseket, mulatságosokat, tanulságosokat, történelmileg és nemzetközileg „beágyazottokat” szokott mindig mondani és azt mindenkinek meg kell hallgatnia, ha akarja, ha nem
de miért
hát, mert mi most egy ilyen országban élünk
de miért
na, látod, ezt nem tudom, de a kockázatokról és a mellékhatásokról kérdezd meg inkább apádat…
2017. 02. 10.
Magyarország erősödik…
„Magyarország erősödik” – hallom a magyar kormány hangoskönyvéből a csicsergő hangot. Az, tudod te mi erősödik – gondolom magamban tovább a hallottakat, a fű, az alulról fűtött felcsúti arénában, az erősödik, de minden más megy a lecsóba, duzzogok tovább. „Magyarországon 26 éve nem dolgoztak annyian, mint …” – dumál tovább bele a pofámba a csaj, miközben mindenki tudja a számokról, hogy sumákolás, „kreatív kozmetikázás” eredményei, köze sincs a valósághoz! „A béremelés 2018-ban is folytatódik” – mondja egykedvűen a hang tovább, de persze az arcát nem adja a mondaandóhoz, csak a hangját. Persze megértem: attól kezdve, ki se mehetne az utcára, mert beleröhögnének az agyonsminkelt arcába.
Pedig igazából nem is neki kéne szégyellenie magát! Hiszen ő „csak” egy kikiáltó ripacs, aki ráadásul olyan unalmasan mondja a magáét, (mit magáét: a leírtakat) hogy hallgatni sem érdemes.
„A magyar gazdaság egyre jobban erősödik, és ez lehetővé teszi…” – hallatszik tovább az együgyű beszéd, közben pedig látom az interneten a táblázatot, ami azt mutatja, hogy szinte alig férünk föl alulról arra a táblázatra, ami az európai jövedelmeket mutatja!
„Magyarország erősödik” – hallom megint, de már nagyon bántja a fülemet, mert közben olvasom a cikket: „Vödörrel merik a vizet a kátyúból…”; a mentők nem győzik a lábukat kitörő embereket elszállítani a jeges utcákról; a sürgősségi betegosztályokon alig van orvos; „Egymillió ember fagyoskodik fűtetlen lakásban Magyarországon…”!
Dühödten próbálom megállítani az mp3 lejátszót, de nem megy: az istennek sem hagyja abba a manipuláló-dumáját, csak mondja és mondja és mondja tovább. És közben dúl a szippantó-autós, rendőrsorfalas, „lezárt-területes” demokrácia Magyarországon, ahol cigány-embert verni és azt lájkolni, még rendőrnek is szabad!
Mert „Magyarország erősödik” –, de hidd már el: tényleg erősödik, hisz annyit, de annyit mondják…
2017. 02. 10.
Az osztály játszik
Gyerekek, ma játszani fogunk – nézett körül az irodalomtanárnő az osztályban és rögtön folytatta is: dráma-játékot fogunk rendezni, ahol persze mindenkinek őszintének, nyíltnak kell lennie, tudnia kell bevállalni a véleményét. A játék lényege, hogy kört formálunk a székekből, mindenki leül egy székre, csak egyvalaki áll majd közületek középen, neki nem lesz széke. Ő majd mond egy állítást és akire az az állítás igaz, annak föl kell pattannia a helyéről és el kell foglalnia egy másik széket, ami fölszabadul, mert ott is valaki olyan ült, akire igaz volt az állítás. Persze ezt a játékot csak akkor lehet játszani, ha mindenki vállalja az őszinte játszást, vállaljátok? – zárta le a bevezetőjét hirtelen egy kérdéssel a tanárnő.
Az osztály hosszú percekig néma maradt. Mindenki csak nézett maga elé. Senkisem tudta, hogy mit feleljen a tanárnő kérdésére: tulajdonképpen féltek. Mi lesz, ha valaki olyat állít majd, amire nem akarnak majd őszintén „fölállni”, őszintén válaszolni; meg különben is: kell ez nekik, érdemes megnyílni, megnyilvánulni mások előtt, hiszen akkor kiszolgáltatottakká, sebezhetővé válnak majd, és azt már tudták, azt már megtanulták egymástól, meg azt hozták magukkal otthonról, hogy az nem jó! Mert ilyen ez a világ!
Tehát hallgattak. Vártak a másikra, hogy az bevállalja-e. Vállalja-e a megmérettetést, a „levetkőzést”, a kitárulkozást. A csönd először hosszúvá, aztán már nehézzé, végül elviselhetetlenné vált: nem is értették, hogyan lehet egy csönd ilyen dermesztő. A tanárnő is hallgatott. Ő értette a csöndet. Ő értette a feszültséget, amit okozott. Pedig még nem is játszunk – villant át az agyán, még bele se kezdtünk, még nem is állítottunk semmit, hogyan lesz ebből játék, hogyan lesz egy igazi osztály, és mi lesz belőlük később, zakatoltak benne tovább a kérdések.
Aztán Lali nem bírta tovább: én játszom – morogta magában, mégis hallhatóan, vállalom. Megtőrt a jég: én is, én is, én is – hallatszott egyre több hangból, és már mindenki részt akart venni a játékban, hiszen már a kimaradás lett volna a szégyen. Na, akkor fogjátok a széketeket, tegyétek körbe és Lali álljon középre – irányította a játékot a tanárnő, kezdjük!
Álljon föl, akinek van testvére – szólt Lali, amikor mindenki elhelyezkedett és izgatottan leült a helyére. Rögtön fölpattantak hatan és hangos sikoltozással máris megindult a székfoglalás. Most Barbara, a szőke, kékszemű lány maradt szék nélkül, középre penderült és elkiáltotta magát: álljon föl, akinek busszal kell iskolába jönnie! Most nyolcan ugrottak föl a helyükről, a zsivaj rögtön hangosabb lett, mint az előbb és most Gergő, akinek egy kicsit sötétebb volt a bőre, mint a többieké maradt szék nélkül.
Végre beindult a játék, ez nem is olyan vészes – gondolták mindannyian és önfeledten játszottak tovább. Álljon föl, aki nem szereti a cigányokat – csattant most bele az állítás Gergő szájából a halk zsongásba. Mindenki fölkapta a fejét, lopva a másikra nézett, idegesen szorongatni kezdte a széke karfáját és hirtelen egyikük sem tudta, mit csináljon: fölálljon-e, amit a szabályok szerint kellene csinálnia, vagy azt mutassa, amit „kell” és maradjon ülve. A mozdulatlanságba belecsattant a tanárnő éles hangja: akkor most módosítunk a szabályon, innentől kezdve, aki nem tudja megindokolni, ha az állítást megfogalmazó kéri, hogy miért marad ülve, vagy áll föl, az befejezi a játékot! Gergő, tied a szó – zárta le a szabálymódosítást.
Gergő nem hagyta magát: álljon föl, aki nem szereti a migránsokat!
Mindenki ülve maradt. A csönd talán még fájdalmasabb volt, mint a játék előtt. Gergő éppen kérdezni akart, amikor a tanárnő ráette a kezét Gergő karjára és megszólalt: ne szólj semmit, nem kell kérdezned senkitől, befejeztük a játékot, a következő órán ezzel kezdünk!
Éppen megszólalt a csengő…
2017. 02. 08.
Ifjúsági Parlament
Már negyven éve, hogy ilyentájt vagy egy kicsit később, már tavasszal talán (a kutya emlékszik már a pontos dátumra), de az biztos, hogy 1977-ben, összegyűltünk a Pénzügyminisztérium Nagy Tanács-termében, mi, a pénzintézetek, pénzügyi szervezetek fiataljai az 1976-77-es ifjúsági parlament helyi szintű rendezvényén, és én, a Pénzügyminisztérium akkor KISZ Bizottságának a titkára, szünet előtti utolsó fölszólalóként azt kérdeztem a mikrofon mögül: „Hanyas vagy? / ’28-as? /”, és rögtön válaszoltam is rá, „Én 28 éves vagyok!”. Erre azért emlékszem ilyen pontosan. mert Juszt Lajossal, aki akkoriban a főnököm volt a VIII. Társadalmi közkiadások főosztálya vezetőjeként, és egyben Ő volt akkor a ifjúsági parlament levezető elnöke is, előre megbeszéltük, hogy a szünet előtt ad nekem szót, hogy a szünetben legyen miről beszélgetniük majd a küldötteknek.
Az idő tájt a Pénzügyminisztérium jelentős fiatalításon ment keresztül, mert Faluvégi Lajos pénzügyminiszter – szakítva az évtizedes szokásokkal, hogy minisztériumban csak középkorú vagy annál idősebb szakembert lehet alkalmazni – nyitott az egyetemek felé és frissen végzett, korszerű ismeretekkel, más szemlélettel rendelkező fiatalok fölvételét támogatta és engedélyezte. A PM vezetése sem volt „öreg” -nek mondható, hiszen Juszt Lajos, a főnököm, vagy Filipszky János, Akar László, Ferge Sándor, Kállai Lajos sem voltak idősek, mégis, csak a ’70-es években indult be igazán a jelentősebb fiatalítás: Medgyessy, Antal, Farkas, Balázs Ági, Győrfi István, Kunos Péter, Herczog Laci, Rácz Margit, hogy Matolcsy Gyuriról se feledkezzek meg, is akkor kerültek be az apparátusba; a Pénzügykutatóról nem is beszélve: Bokros, Surányi, Csillag, Lengyel, Szalai Erzsi és még sokan mások jelentették az új időket. Akkoriban komoly „társadalmi” életet éltünk, mi fiatalok, mindenről volt véleményünk, mindenhez hozzászóltunk, például megvitattuk a Római Klub javaslatait, az „Észak-Dél problémát”, a pénzügypolitika változtatását, de volt véleményünk könyvekről, színházi előadásokról is.
Türelmetlenek voltunk! Ezt akartam kifejezni a hozzászólásommal is, ami persze Szilágyi György: Hanyas vagy? című versét idézte és arról szólt, hogy most már ide nekünk a kormányrudat, bízzák végre ránk a haza sorsának az irányítását, mert már mi (is) tudjuk, pontosabban: mi tudjuk, hogy merre, meddig, hová! Elég lesz már a sunnyogásból, a mellébeszélésből, a tehetetlenségből.
Persze „robbant” a hozzászólásom: kaptam hideget is, meleget is; mindenki „viszonyult” hozzá. Emlékszem, a szünetben hozzám-lépett Lakos Éva, a személyzeti főosztály vezetője és mosolyogva gratulált, majd Faluvégi „elvtárs” is – lefelé jövet a főlépcsőről – „jó ötlet volt a Szilágyit idézni” mondatokkal nyújtotta a kezét. Csillag Pista morgott, hogy előtte mért nem beszéltük meg a hozzászólásomat, „ezt úgy illett volna, de így se volt rossz”, még a többi pénzügyes intézményből is jöttek gratulálók. Persze a következő pénteken, az MSZMP Pénzügyminisztérium szervezetének VB ülésén, ahol a mindenkori KISZ titkár is állandó meghívott volt, Morvaközi elvtárs dörgedelmesen kioktatott arról, hogy ez bizony nem odaillő beszéd volt, „rossz volt az üzenete, rossz irányba befolyásolta a Küldöttgyűlés hangulatát” és kérte a VB állásfoglalását. Hát az nem sokat váratott magára, mert Villányi Miklós is, Dombi Margit is megvédett és biztosított arról, hogy ez egy jó beszéd volt. Persze itt még nem lett vége a történetnek, néhány hónappal később hivatott Morvaközi „elvtárs” egy négyszemközti beszélgetésre és elmondta, hogy beiskolázott engem a Politika Főiskolára, hogy „politikai érzékenységedet javítsuk”. Hiába érveltem, hogy a kisdoktori fokozatom közgazdaságtanból talán megfelelő alap, hajthatatlan volt. Talán két évig tudtam – különféle indokokkal – szabotálni az iskola indítását, aztán nem úsztam meg: el kellett végeznem.
Mire befejeztem más világ kezdődött…
2017. 02. 07.
Fázom …
Na, akkor máma már nem hasad tovább: vége van a szmognak, pontosabban a riadónak, a Tarlós István elrendelte a föloldást, tehát már nincs is határérték, csak sűrű homály meg köd! Igaz, ez nem a főváros, ahol lakom, csak a peremén egy kisebb városocska, de a szürkeség itt is szürkeség. A gyereket nem is engedjük ki a szabadba, a kutyák meg nem is akarnak kimenni: megvan azoknak a magukhoz való eszük. De már vége van, mert azt mondják az okosok, tehát akkor vége van: a szemem meg csak könnyezik, de biztos nem a szmogtól, hanem mert öregszem és a szemem is velem öregszik. De azér’ az nagyon jó, hogy megmondják, hogy mit látok, és akkor tényleg azt látom, már látni se kell ehhez, így a szemüvegemet se kell cserélnem, mert eltört a szára és ezér’ lejkoplasszal ragasztottam meg, de úgy se jó. De hát akkor nem is kell, hogy jó legyen, elég, ha az okosokat hallgatom. Persze a fülem is zúg néha már, meg az egyikre hatéves korom óta nem hallok, úgyhogy lehet, hogy mégse jól hallom az okosokat, akik csak mondják és mondják és mondják. Ilyen most ez a világ: ne higgy a szemednek, tovább élsz!
Megint elszelelt egy hét, már itt is van a következő: fa meg továbbra sincs. Azt mondják erre az okosok, hogy elszámoltam magam, azér’ nem vettem elég tüzelőt télire, most meg aztán begyújthatok a szeméttel, persze már szemetem sincs, már a kukát se kell kitennem a kapu elé, mert mindig üres. De nem baj, legalább azt nem lopják el a migráncsosok, mer’ azok lopnak ám, meg erőszakot tesznek az asszonyokkal, csak má’ találkoznék egyel is, jól beverném a pofáját, de felénk mégse nem járnak, csak az újságban meg a közszolgálatos tévében vannak benne dögivel. Már a nagy Ámerika is fölhúzza a falat maga köré, hogy megvédje magát, úgyhogy a Viktornak má’ megint igaza volt ezzel a fallal, hogy megelőzte magát és a világot!
Szóval: megérett ez a Viktor gyerek, mint a meggy, úgyhogy most már nem is gyerek, már tényleg egy vezér ő, nem is lehet más, most már a politikai tényezők között is jegyzik őt, nemcsak a FIFA bulijain, megírta a Habony Árpi üzlettársa is ezt, és akkor ez is így van, és punktum! Különben is: világ életében az akart lenni, most végre az lett, „Itt a politikai aratás, a bátor politika által elért eredmények besöprésének ideje”, még ha tél is van, akkor is, mit csináljunk, ha a Trumpot télen választották meg Ámerikában! És akkor most már sokkal erősebbek is lettünk, akárki akármit is mond rólunk meg nekünk. Csak az a hideg, az ne lenne. Szerencse, hogy van három zokni, ha a harmadik lyukas is, de belebújtathatom a gyerek lábát, hogy legalább az ne fázzon. Meg ráadhatom a nagyi melegbugyiját is, meg a tízéves kardigánját is.
Konferenciára kéne járnunk, azt hiszem, az lenne csak a jó nekünk is. Ott meg tudnánk mindent szépen beszélni, persze csak magyarul, mert az a legszebb nyelv a világon, meg a rovásírás, az a legszebb írás is. Már a mi városunk táblája is át van írva arra a nyelvre, de még mi se értjük igazán, viszont szép. Szóval a konferenciára-járás lenne az igazi, mint a Matolcsynak is az volt, vitte is az új babáját mindenhová, masszírozásból kifolyólag. Meg ez a Rétvári is egy jó firma: a kereszténymentésével, végre megint világelsők leszünk! Hogy a szegény-magyar-keresztényeknek nem jut, csak szemét tüzelni, az kit érdekel, azok vegyenek föl még egy kardigánt magukra, ha van!
Hogy szalad az idő! Már megint eltelt egy óra, már, akinek van órája, akinek mutatja az időt és ezér’ láthatja, mert a Széll Kálmán téren már megint láthatja, aki akarja, mert az elöljárók nem akarják, hogy lássák az időt, de az emberek viszik az órákat oda, mint a cukrot, igaz, ők nem nyertek pályázatot, mint a csókosok.
Hogy engem mért nem tud a Soros György támogatni, pedig csinálnék akkor én is olyan, de olyan forradalmasságot, hogy abba gebedne bele mindenki. Még azt is elhinném, hogy a Gulyás Gergőnek, igaza lehet, amikor a „hazug liberalizmus utolsó bűzös leheletéről” beszélt a Trump szájával.
De ezt igazából már nem is értem, mert fázom, és így már nem tudom a „… nemzet mai helyzetét a történelem során létrejött és megőrzött értékek és a keresztény erkölcs fényében” sem megítélni, és az „… országban a valóság és a látszat minden korábbinál jobban összekeveredett, és természetesen a látszat uralkodik…” és ez „… nem használ sem a kormánynak, sem a polgároknak”, meg nekem se.
De én most csak fázom…
2017. 01. 28.
Márpedig: „Olimpia akkor is kell …”
Professzorok Batthyány Köre
Hű de nagy sötétség van! Meg szmog is van. Olyan nagy szmog van, hogy riadót kellett elrendelni. A gyerek is úgy köhög, már nem győzöm Fluimucinnal, meg a kérdéseivel se: miért?! Sok oka van a szmognak, már sokan megírták. De hát: például fűteni kell, „megfagyni mégse hagyhatjuk a gyereket”, és csak műanyag flakonokat találtunk legutóbb az utca végében, így most csak azok vannak otthon, meg néha-néha lophatunk fát is valahonnan, de az egyre ritkábban sikerül. Pedig a fa is olyan szépen füstöl, igaz annyira nem fűt, de legalább füstöl. Mindig a szomszéddal megyünk, akinek egy régi diesel Skodája van: az mennyire okádja a büdös, röfögő, fekete füstöt. De legalább megy, meg fér bele ez-az.
Szóval szmog van.
Meg lesz Olimpia!
Vagy legalábbis: nagyon akarják az okosok. Biztos nem télen lesz, mert akkor jól nézünk majd ki. Persze, hogy nem télen: ez nyári olimpia lesz, az meg nyáron van, vagy ősszel! Idejön majd az egész világ. Meg a TV-k is! Meg a sajtó, meg az a sok sportoló, vezetők, kísérők, orvosok. Mennyit fognak itt költeni, csak legyen mire. Meg valami WADA is jön, ha tudnám mi az. Meg épül majd annyi, de annyi minden, ami kell nekünk, hogy majd attól „kódulunk”, vagy mi. „Bézból” pálya, meg hetes rögbinek is stadion, hogy ki tudja, mi a franc az, de lesz „Softból” meg Szlalom kajak-kenu pálya is, hogy oda ne rohanjak! Szerencsére akkor nem kell majd fűteni, műanyag flakonnal. Legfeljebb majd az ultraibolya sugárzás ellen kell védekeznünk. De az csak lassan hat, úgyhogy nem is érdekes.
Szóval Olimpiát akarunk!
Én meg piát, főleg most, mert fázom. De arra most sem igazán futja. Mert a közmunka az megy, de abból ellenni egy hónapig, a két gyerekkel, télen, a fene érti ezt az egészet. Azt mondja a szomszéd, a Skodás, hogy az Olimpia az jó dolog. Mert hallotta a kocsmában, hogy a Józsiék beszélgettek – hát a Józsi pedig csak tudja, ő egy igazi értelmességi ember, egyszer bement a Tanácshoz is, és nem rúgták ki rögtön, hanem beszélgettek vele – mindenféléről, hogy van valami professzori kör, ahol híres tudós emberek összejönnek megdumálni a világot, és ők azt mondták, hogy az Olimpia nagy és jó dolog! És akkor is kell, ha ellopják! Mert „… a nemzeti összefogást, a büszkeséget erősítené, … mi, akiket a világ közvéleménye mindig is lenézett, egyedül is megcsináltuk, … lehet, hogy felpörögne a gazdaság is…” – ilyeneket írtak a Józsi szerint ezek a körösök, és ők csak tudják az igazat. Mert tényleg: a nemzeti érzésre áldozni kell! Persze a nemzeti érzéssel fűteni nem lehet, de legalább nem okád füstöt. Akkor meg „oké”, ahogyan azt a nadrágosok mondják most mindenre. De a Józsi azt is mondja, hogy majd ellopják azt a sok pénzt, ami ott nyomtatva lesz dollárba’ meg euróba’, hogy olyan korrumpálás lesz ott és akkor, hogy olyant még nem is látott a világ! De hát nem is biztos, hogy lopni fognak. Még olyan is lehet, bár olyan még nem volt, hogy ne loptak volna onnan, ahonnét lehet.
Szóval Olimpiát akarunk!
Én meg, hogy a gyerek egészséges legyen, meg járjon olyan iskolába, ahol megtanítják, amire „köll”: számtanra meg ezekre a számolási gépekre, meg az is jó lenne, ha értené a külföldi nyelvűeket, meg mit tudom én, hogy mire, csak tanítsák. De errefelé már csak öregek tanítanak, meg az erkölcs is olyan bibliásan van előadva, meg állandóan helyettesítés van meg összevisszaság. De az Olimpia biztos segíteni fog, ezen is. Azt ugyan nem tudom, hogy miképpen fogunk majd beszélni a sok külföldiül beszélővel, de ez se az én gondom. Igaz, a lopás sem. Pedig milyen jól lehetne, ha én is a közelébe lennék.
Szóval Olimpiát akarunk!
Józsi szerint, tudod, ott a kocsmában, a Tarlós is nagyon akarja az Olimpiát. Márpedig ő egy felelős tényezője az életnek, mert sokat szerepel a tévékben, rádiókban, meg néha látom a plakáton is, ahogy nyakkendőben és a fejét vakaródzva osztja az eszét! Ahogyan néz a távoli semmibe. Semmiért egészen – bár ez most nem tudom, hogy jön ide, de ez is az eszembe jutott az olimpiáról: egészen „el szállt” az agyam, biztos hiányzik a pia. Bár a Józsi azt is mondta, hogy a Tarlós korábban nem akart olimpiát, de most akar, mert most életszerű a Tarlós, vagy az Olimpia, ha a fene fenét eszik akkor is, és a Tarlós nem tud érveket ellene, márpedig akkor nincs is érv ellene!
Szóval Olimpiát akarunk!
De most valakik belecsaptak a lecsóba, meg tiltakozási hullámzásba kezdtek, meg gyűjtenek aláírásra, meg kabátokat is kiraknak elvitelre. Szóval: zajlik itt az élet, mifelénk. Meg hazajött kölcsönbe a Kleinheisler Laci is, ki érti ezt, meg a Boltnak is vissza kellett adnia az aranyérmét, meg minden tíz év után derül ki, vagy addigra se…
Hű de nagy sötétség van!
Meg szmog is van.
2017. 01. 26.
„Alternatív tények …”
Ez “… volt valaha a legnagyobb tömeg egy beiktatáson, pont…”, hazudta bele a pofádba a Trump-stáb a beiktatásról. „Azt üzenem a magyaroknak, hogy soha nem hazudok nekik” – mondta Orbán Viktor a Handelsblatt német gazdasági lapban megjelent interjúban 2012. október 10-én, majd persze később arra kérte a magyar népet és a nemzetközi sajtót, hogy ne „… a kezemet figyeljék, mert csalok…”, azaz: “hagyják figyelmen kívül, amit mondok”. És azóta is ezt a gyakorlatot folytatja: lásd „Orbán Viktor legnagyobb hazugságai a Ténytáron”!
Mert persze minden ténynek, történésnek több oldala van; minden beszéd, intézkedés, nyilatkozat az igazság(?!) egy olvasata; tulajdonképpen a szegényember is gazdag, a gazdag pedig szegény; az érvénytelen is lehet eredményesen kötelező érvényű; a korrupció is lehet törvényes, ha a törvényt a korrupciót gyakorlók írják; a közpénz is föloldódik és magánpénzzé válik, csak csavarni kell egyet a hangerőn … és így tovább a végtelenségig. Mert végre „Engedélyt kaptunk – ha úgy tetszik – a legmagasabb világi helyről, miszerint nekünk is szabad magunkat az első helyre tenni. Nagy dolog ez, nagy szabadság és nagy ajándék” – olvashatjuk tovább az értelmezhetetlenségeket.
És akkor rádöbbenek: hiszen én is csak egy „alternatív tény” vagyok csupán, nem is lehetek más; meg Te is csak egy „alternatív tény” vagy, kedves olvasóm, vedd már észre Magad! Ahogyan élek, ahogyan élünk: mert elfogadom, mert elfogadjuk; mert néma vagyok, mert némák vagyunk; mert karosszékes forradalmár vagyok, mert karosszékes forradalmárok vagyunk – értitek?!
Mert minden megy tovább a maga útján, mert minden mehet tovább a maga útján; mart csak forgunk körbe-körbe; mert csak forog körbe-körbe; mert ugyan jönnek újak és újak, és lesznek ugyanazok és ugyanazok; mert kezdjük a reménnyel irántuk, és folytatjuk a csalódással miattuk!
Szembe kellene néznünk végre az alternatívásunkkal, vagyis a „nemisvagytokságunkkal”, a létezésnélküliségünkkel, a cselekvőképtelenségünkkel, hogy csak nyavalygunk, nyivákolunk, osztjuk az észt, hintjük a rizsát – értitek?!
Mikor és mitől értjük meg végre…
2017. 01. 25.
A nap folytatódik
(a Krónikás 6. rész)
Ilonka kivitte a „sittet” a kis-konyhába, berakta a mosogatóba, majd visszament az íróasztalához és leült. A háttérben már „ment” a TV, éppen a délutáni híradót vezette föl a hírolvasó: megalakult az „Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalom”, amelynek vezetősége éppen most ülésezik – harsogta. Átkapcsolt egy másik, baráti kereskedelmi csatornára, ahol szó szerint ugyanazt kiáltották az éterbe. Megint tovább kapcsolt, a szöveg nem változott, csak a hírolvasó hangja, úgyhogy minden a legnagyobb rendben megy a maga útján – gondolta. Ránézett a forgatókönyvére, ahol az állt, 18 órától kezdődnek majd a háttérbeszélgetések a szakértőkkel, a késő-esti órákban pedig a kormányszóvivő és a belügyi tárca vezetője rodeózza körbe a stúdiókat. A reklám-spotok majd holnap reggel indulnak, az óriásplakátokat pedig a hétvégén kezdik kirakni a szokásos helyekre. Semmi gond, minden a legnagyobb rendben – nyugodott meg újfent.
Mégis hirtelen görcsbe rándult a gyomra, mintha valamiről elfeledkeztek volna. Aztán bevillant: a nemzetközi sajtó, oda alig van ráhatásuk, a Berci is mindig amiatt aggódik, mert persze a lejáratósdi velük szemben is hatásos, meg a tömeg úgysem tud angolul, még magyarul sem rendesen, nem mindig értik a hallottakat, de mégis. Újra ellenőrizni kéne a lobbista-hobbistákat Washingtonban meg Londonban, és rá kellene tekinteni a visegrádiakra is – fűzte tovább gondolatait, ne csak a közpénzt számolgassák, amit kapnak, tegyenek is érte valamit.
Már éppen nyúlt a telefonhoz, hogy keresse Bercit, amikor kettőt csörrent a „Sas” telefonja, ami egyezményes jelük volt: azonnal menjen be. Fölkapta a ceruzáit meg a gyorsírófüzetét, ránézett a lányokra, akik leszegett fejjel dolgoztak, majd belépett az ajtón.
A „Sas” ugyanúgy ült az íróasztala mögött, ahogyan néhány perccel előbb ült, a kezében a kormány félhivatalos lapját tartotta, de biztosan nem azt olvasta, mert az újság lapjai lefittyenve lógtak az asztalra, „olvasójuk” azonban üveges szemmel nézett az íróasztalon álló, bronzból készült Puskás szobrocskára: valahol egészen máshol járhatott. Ilonka ismerte ezt a „nézést”, ami megint szélsőséges amplitúdóra utalt, valami most megint nagyon kilengett! Ezek a kilengések (vagy inkább: kitörések) egyre gyakoribbak lettek, és ami még inkább aggasztotta, hogy egyre szélsőségesebbek is! Se egy telefon, se egy váratlan vendég nem volt a kávézás óta (a „Sas” nem használt elektronikus kütyüket), tehát akkor még mindig a megbeszélés körül jár – gondolta Ilonka.
Nem tetszik, ami mostanában körülöttem zajlik – csapott rögtön bele, valami nagyon nem stimmel, rendet kell vágnom megint közöttük, mert ennek nem lesz így jó vége, számtalanszor elmondtam már: a gondolkodás az én feladatom, nekik ehhez nincs közük, de amikor végre a gondolataimból döntés lesz, majd program és az ütemterv is összeáll, akkor már a cselekvésnek kell következnie, azt már nekik kell! – dörögte megint egyre hangosodva. Ilonka várt, tudta, még nincs vége, még nem jött el az utasítás, addig Isten Mentse megszólalni, az csak olaj lenne a tűzre! Úgyhogy, hallgatott és várt. Mondtam már: minden napra kell Velem egy Esemény, sőt akár több is, amit aztán dokumentálni kell, beszélni, írni róla, orrán-száján nyomni a TV-ben, elemezni, hogyan lépkedtem, mit mondtam, hogyan fogtam kezet, aztán legendává nemesíteni – folytatta egyre emelkedettebben, most meg mi van, napokig nincs hír rólam, ez így nem mehet tovább! – vett most megint levegőt és egy rövid ideig elcsendesült. De ez csak egy pillanatnak tűnt, még talán annyinak sem, és már megint magas hangon belevágott: megmondtam, akkor foglalkozzanak a saját bizniszükkel, amikor az enyémét már rendbe rakták; akkor helikopterezzenek, amikor már van hír Rólam; akkor lövöldözzenek a fácánokra, ha már a Krónika nyomdába került – süvöltötte.
Ilonka még mindig várt, érezte, még nem jött el az ő ideje, még nem kapott utasítást.
Ebbe az „Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalom” -ba is azért vágok bele, hogy történjen végre valami, mert események mindig vannak, csak észre kell venni, és azokat Hozzám Kell Igazítani – mondta tovább, mert ahol gólt rúgnak, ott is Én vagyok ott; ahol árvíz van, ott is Én vagyok a gáton; ha leomlik valami és segíteni kell, ott is Én vagyok; ha Olimpia lesz, azt is Én akarom, mert El Akarom Mondani azt az Egy Mondatot: „A Budapesti Olimpiai Játékokat ezennel megnyitom”, ha beledöglünk, akkor is – hanyatlott most már le a keze az újsággal. Ilonka odaugrott a tárgyalónál lévő kancsóhoz, amiben mindig volt friss ivóvíz, vizet töltött egy kristálypohárba és odanyújtotta a „Sas”-nak. Ő, egy kicsit remegő kézzel elvette, majd gyors öblítésekkel azonnal megitta. Így egy kicsit jobb – suttogta halkan, majd most már megnyugodva folytatta: összeállítottam az „Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalom” vezetőségét, ne keressen benne ismert neveket, csak kezdő írókat, költőket, történész-hallgatókat, néprajzosokat delegáltam, Ilonka, Új Idők, Új Dalokkal és Új Kobzosokkal Indulnak!
Ilonka elvette a kancsót és elindult kifelé tiszta vizet önteni bele…
2017. 01. 22.