Vélemény kategória bejegyzései

Az értekezlet után

 

(a Krónikás 5. rész)

Ilonka azonnal visszasietett a Titkárságra, ahol a lányok fáradhatatlanul dolgoztak: egyikük a beérkezett leveleket szortírozta; volt, aki a következő program anyagát tette be egy színes dossziéba, és volt, aki a naptárt tekintette át, nehogy valami program ütközzön egy másikkal. A ”Sas” éppen az előbb érkezett meg, már kérte a következő kávéját, amit a kis-konyhából be is hoztak Ilonkának, aki egy kicsit lesimította a szoknyáját és a tálcát fölkapva elindult befelé a „Sas”-hoz.
Ilonka korábban több felsővezető mellett is dolgozott már, éppen ezért nem volt tőle idegen a miniszterek, államtitkárok, nagykövetek világa, élvezte az állandó feszültséget, a vibrálást, a gyomortájékán bele-bele nyilalló görcsöket. Az évek alatt hozzáedződött ezekhez a pillanatokhoz, már el se tudta képzelni az életét ezek nélkül a kis izgalmak nélkül. A legjobban egy volt államtitkár mellett érezte magát, mert ő nem olyan volt, mint a többiek: mellette nem lehetett olyan korán beérkezni, hogy ne lett volna már benn, olvasgatva az anyagokat, figyelve a számítógépét. Vele a nap egy közös kávézással indult, kint, a titkárnői előszobában, amikor mindig átbeszélték az elmúlt napok eseményeit, konfliktusait, meg hogy történt-e valami rendkívüli; meg az aznapi föladatokat is, amit el kellett sikálni. Valahogy mellette olyan családias volt a légkör, nem voltak kiabálások, ordítozások; voltak nevetgélések is, az államtitkár erre is mindig figyelt. A többiekkel nem így volt, mégis örömmel gondol rájuk is.
A „Sas”-sal egészen más a helyzet. Ő egy teljesen különböző kategória. Ő az Ő. Mindig csak Ő van, aki mindent ural. Először is: áthatolhatatlan fallal veteti, veszi körül magát. Nem enged belátni a falon belülre, oda, ahol a magánszférája, azaz szintén csak Ő van. Nála persze minden a falon belül van: ami nem látható! Aztán meg: semmiben nem ismer tréfát, nála nem lehet nevetni, legfeljebb az Ő viccein. Azon persze kell. Harmadszor, félelmetesen főnök, egy igazi „Sas”! Nagyon jól kitalálták a testőrök ezt a „kód”-ot, sokkal jobban kifejezi a lényegét, mint az „Egyes”, a „ZÉRO”, vagy a többi sületlenség. Szóval: megközelíthetetlen; nincs bratyizás, nincs anekdotázási félóra, semmi személyes. Negyedszer: teljességgel kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan. Állandó mozgásban, változásban van. Minden tekintetben. Abban, hogy mi a fontos, ki a barát, ki legyen ellenség. Egyébként ez a legfontosabb: az ellenség! Nála az határoz meg mindent. Az mozgat mindent. De még az ellenség is változik: csak a „Sas”-tól függ. Bárkiből lehet.
Mégis szereti.
Kinyitotta az ajtót és belépett, lerakta a kávét, mellette a két cukorral és a két tejszínes fiolával. A „Sas” olvasott, de ahogy meghallotta a csésze zörrenését, lerakta az újságot, odanyúlt a kávés-tálcikához, két ujja közé csíptette az egyik, majd a másik kockacukrot, gyorsan bedobta a csészébe, hogy ki is löttyent egy-két csepp oldalra, aztán a papírvágóval fölvágta az egyik, majd a másik tejszínes fiolát és belecsorgatta a kávéjába. Aztán elkezdte szürcsölni a kávéját. De mert nem volt elég forró, szúrós tekintettel ránézett Ilonkára, és egy hajtásra, mint a pálinkát, legördítette a torkán. Milyen volt – kérdezte egykedvűen az előtte álldogáló Ilonkától, aki készült kivinni a kávés-tálcát. Szerintem jól sikerült, ültek a poénok, mindenki várja a folytatást, meg persze be akarna kerülni az Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalom Vezetőségébe – hadarta el gyorsan, mert tudta, hogy a „Sas” halála, ha valaki lassan, választékosan, időpocséklóan beszél. Nem értenek ezek semmit, azt sem tudják miről beszélek – fortyogott tovább a „Sas”, ami nem sok jóval kecsegtetett, és tényleg, hirtelen egy nagyobb vihar szele rángatta meg a hatalmas függönyöket. Ilonka tudta, hogy ilyenkor nem kell semmire reagálni, meg kell várni a robbanást, hogy ki ellen irányul, mert mindig valaki ellen irányul, és akkor jön a cselekvés. Ezek azt hiszik, hogy érdekel engem, hogy mit gondolnak – kezdett hangosabban kiabálni, ami már majdnem dühöngéssé fokozódott a következő mondatoknál, beleszólnak, meg „aforizmáznak” nekem, mi a francnak, vegyék észre, hogy a díszleteknek kuss a neve, folytatta tovább a zsörtölődéssé enyhült dühöngését. Oda kell figyelnem erre is, már közöttünk is ott vannak – zárta le hirtelen a duzzogását.
Ilonka elkapta a pillanatot, megfordult és kiment a szobából: ma nem küldünk senkinek sem selyemzsinórt.

2017. 01. 19.

Az értekezlet folytatódik

(a Krónikás 4. rész)

Ilonka lerakta a kávéját és oldalra pillantott, ahol – egy kisebb csoport közepén – a „Sas” állt. Mintha kedélyesen beszélgetnének, de Ilonkát nem lehetett becsapni, ugyan nem hallott semmit az eszmecseréből és legalább tíz méter távolság volt közöttük, ennek ellenére is észrevette, hogy valami nem stimmel, észlelte a feszültséget a résztvevők arcán: a „Sas” is idegesen kitolta a nyelvét, ahogyan a kígyók is szokták, de rögtön vissza is húzta a szájába. Amikor ezt már harmadszor is megismételte, Ilonka közelebb lépett az értekezőkhez, fölvette a szemkontaktust, és éreztette a „Sas”-sal, hogy ott van, ha kell közbelép. Berci is azonnal ott termett, és idegesen jobbra-balra tekintgetett. A társalgás most egy pillanatra abba maradt, mindenki áthelyezte testsúlyát az egyik lábáról a másikra, majd zavartan kotorászni kezdett a zsebében. Onnantól már Ilonka mindent hallott: csak a megkezdett és jól beetetett témákat nyomjuk, ne kezdjünk most újba – folytatta nyilván az abbamaradt vitát a korábban Lexus terepjárójából kiszálló, majd az egyik öreget leütő, a másikat hasba rugó, de „nem közszereplő”, próbaidőre bocsátott fontosság. Kellenek az új ügyek is, akkor tudunk egyre többekhez, mindenkihez szólni – vetette közbe a, mint mindig, most is elegáns fácán-vadász, ezért jó ötlet Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalmat létrehozni. Akkor most a „Sas” előadásáról beszélgetnek – gondolta Ilonka, és lopva a kezében lévő papírra pillantott, amin rajta voltak az előre megbeszélt hozzászólók, megfelelő sorrendbe csoportosítva, mert semmit nem akartak a véletlenre bízni. Ez a vita sehogyan se illett bele a mai programba, ezen már régen túl kellett volna lépniük, nem szabadna újra elővenni, amit már lerendeztek – fűzte tovább gondolatait, és már értette is a „Sas” idegességét. Tőlem maradhatnak a régi témák, vagy föl lehet vetni újakat is, de mindig keményen, határozottan, soha egy centit se hátrálva, semmit sem belátva, az ellenség sátániságára mindig rámutatva kell cselekednünk – hallotta most a bajuszától nemrégen megszabadult „köteles beszédestől”, a pulpitusról körmösöket osztogatótól. Az ötödik a körben, a letelepedési kötvényes törvényalkotó, aki nem veti el a rövid helikopteres utazásokat sem, nem szólt semmit, hallgatott, mint mindig, várta a végkifejletet. Ekkor Ilonka megbökte Bercit, rámutatott az órájára, amit a megbökött azonnal megértett, odasündörgött a Sas” mögé, egyet krákogott, és a „Sas” már közbe is szólt: folytassuk – és már ott is hagyta a társaságot és elindult az U alakú asztal rövidebb részéhez, ahol csak egy karosszék volt, és leült a főhelyre!
Egy perc se kellett és már mindenki a helyén ült, egy pisszenés se hallatszott, némán várták a folytatást. A jóllakottság csöndes derűvé szelídült; akinek kellett, befelé, hang nélkül nyelte le az utolsó falatokat, próbálta elnyomni gyomra elégedettségének föltörni akaró hangját és legyűrni az álmossággá bódulását. A „Sas” ránézett a papírjára, semmit nem kellett mondania, senkire nem kellett rámutatnia, csak a kezével intenie, az első hozzászóló pontosan tudta, hogy most ő következik, kezdheti. Ilonka ránézett a nyolc gyorsíró kislányra, azok mozdulatlanul, mint a vadász, ki „Vár felajzott nyílra gyors vadat…”, kezükben ceruzával figyeltek. Ilonka elővette a másik papírját, megkereste „az első hozzászóló” oldalt és komoron várta, hogy minden a leírtak szerint fog-e elhangzani. Soha nem hangzott el más, mindig szó szerint a leírtak, mégis benne volt mindig a feszültség a levegőben, mert ilyenkor a szereplő, a hozzászóló akár rögtönözhetett is volna, akár történelmet is írhatott volna, aminek beláthatatlan következményei keletkezhettek. Persze erre is voltak vészforgatókönyvek, de azokat senki sem szerette. De most sem történt galiba!
A fő történész fölállt, ránézett a „Sas”-ra, aki kis fej-bólintással megadta az engedélyt és a díj és megbízás-halmozó, számos elvetélt kezdeményezéssel előálló „múlt-formáló” – soha meg nem állapíthatóan, valamerre néző – hozzáfogott: teljesen egyetértek azzal, mert elérkezett az ideje annak, hogy a nemzetet apátiába süllyesztő, liberális eszméken alapuló mozgalmak helyébe egy igazi, magyar, keresztény Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalmat hozzunk létre. Mert „Hol senki nem álmodik többé a jövőről, vad s fékevesztett lesz a nép…”, írta a nagy, német író egykoron, ezért most egy olyan mozgalmat kell elindítanunk az útjára, amely a mi, magyar, Európát mindig óvó, védő múltunk méltó bemutatásával formálja a jövőnket, ezért azt csak pontosan és szépen, ahogyan azt a nagy költő is írta, kell újra alkotnunk. Ennek a Mozgalomnak föl kell tárnia és csak azt kell föltárnia, ami jó volt a, ami követendő volt a múltunkban, mert az szolgál okulásunkra, mert milyen szép is annak idején, hogy elődjeink vezetői „Ostor kell a lónak, gyeplő a szamárnak, vessző a bolondnak hátára…” elv szerint irányították az országot, és milyen messzire jutottunk az évezred alatt – fejezte be mindenki megelégedésére szolgáló hozzászólását a fő-történész. Ilonka egy kicsit megnyugodott, az elhangzottak szó szerint megegyeztek a leírtakkal.
Most a „Sas” enyhe biccentésére az egyik nehézatlétikai szövetség elnöke jelentkezett szólásra, ahogyan azt előre meg is beszélték. Ilonka most nyugodtabban nézett körül, nem számított önállósodásra a szónoktól, közismert volt lojalitása, elkötelezettsége bárminemű feladat iránt, ami a fönnállót erősítette, még ha az neki, nemegyszer nehézséget is okozott. A probléma mindig abból keletkezett, hogy az elnök – a nyakán sohasem tudta begombolni az ingét – saját szavakkal is színezni akarta mondanivalóját, ami komoly félreértésekre adott okot. Ilyenkor a nehézatlétikai szövetség elnöke kirobogott a stúdióból. De most ilyesmi nem fordulhatott elő, mert egyrészt nem voltak vitapartnerek meghívva a rendezvényre, másrészt jó-előre kioktatták az elnököt, hogy elég lesz, ha fölolvas! Ilonka nem is figyelt a hozzászólásra, csak az elejét hallgatta meg, és látta, hogy a szónok tartja magát a kötelezettségéhez: mert ez a mozgalom segíthet „… minden fontolgatás, habozás és érzelgősség nélkül gyökeresen kiirtani a mételyt. Hogy közben esetleg egy-egy ártatlan ember feje is lehull…”, istenem – dörögte a tokás ember a hallgatóságnak. A „Sas” elmosolyodott, a teremben egyből frissebb lett a levegő, élénk nevetgélés kezdődött, ami a szimpátia egyértelmű megnyilvánulása volt.
És ez így folytatódott tovább, még három órán keresztül, szünet nélkül. A végén, amikor már csak ketten maradtak a teremben, Ilonka fáradtan, mégis elégedetten dőlt hátra a székében, Bercivel gyorsan ellenőrizték a megjelenő, rövidke hírt és a képeket, kijelölték az esti híradókban szereplő szakértőket, majd becsukták maguk mögött az ajtót.
A megjelent MTI kommüniké rövid volt: „Ma délelőtt megalakult az Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalom, melynek vezetését a fölkérésre elvállalta a felcsúti kisvasút meghosszabbításáért küzdő labdarúgó szakember.”

2017. 01. 15.

Az értekezlet mindjárt folytatódik

(a Krónikás 3. rész)

A szünetben Ilonka nem ment a büfé-asztalhoz, ahol, pogácsák, téliszalámis, kaviáros, marhahúsos szendvicsek, kókusz-gombóckák sokasága, az asztal végében 4 termoszban kávé várta az előkelőségek sáskahadát, amit ki-ki a szokásai szerint ízesíthetett. Ilonka az ablakhoz lépett, hogy láthassa a „Sas”-t, mert amikor a helyzet úgy kívánta, segíteni kellett neki. Miután az előkelőségek Herendi-tányérkáikat telerakták ínyencségekkel, hátra-léptek az asztaltól, és kis szigeteket alkotva élénken beszélgetni kezdtek egymással. Érdekes módon, ezeknél a szigeteknél mindig különböző rangú emberek álltak össze: a fókuszban a legmagasabb sarzsival rendelkező meghívott állt, és evés közben mindenki őt figyelte; valahogy mindig úgy adódott, hogy a többiek föl is tudtak nézni a középpontban állóra: talán egy kicsit meggörnyedtek, vagy térdből, esetleg gerincből egy kicsit megroggyantak, de mindig sikerült. Persze az étkezés közbeni társalgásnak külön technikája volt, ezzel azonban nem mindenki rendelkezett, ami miatt hol egy megcsócsált lazacmaradék, hol egy agyonrágott marhaszelet darabka pottyan le egyesek szájából a parkettát beborító vastag szőnyegre, hol meg a szétfröccsenő nyál tapadt rá a beszélgetők zakójára, ingére, nyakkendőjére. De ez, a napokon át tartó, véres, zsíros disznótorokon edződött résztvevőket csöppet sem zavarta; teleszájjal is mondták a magokét. Itt, a szünetben nem a hallottokról folyt a diskurzus; nem az Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalom megalakítását bejelentő beszédet elemezték, dehogy: mindenkinek előre megvolt a terve, hogy kivel és miről fog egyeztetni, egyezkedni, üzletet kötni. Ez a szünet, és benne a teleszájjal zajló beszélgetés fontosabb volt, mint maga az esemény; nagyobb jelentőséggel bírt, mint egy tenisz parti a Margitszigeten, vagy egy közös szaunázás a Danubius Health Spa Resort Margitsziget Szállodájának a legendás szaunájában, pedig ott aztán tényleg milliárdos bizniszek köttettek. A szünet a szövetség-kötések, az árulások, az erőviszonyok átrendezőségének az ideje és a terepe volt.
Ilonka félszemmel rögzítette a szigeteket, hogy ki-kivel és meddig tárgyalt, aztán melyik másik társasághoz lépett, (erről utóbb mindig beszámolt a „Sas”-nak), de másik szeme mindig a „Sas”-on volt. De most nem kapott jelzést, a beszéd leírt szövegét már régen Berci fogta a kezében, még nem indult el eligazítani a hangyáit, hogy mit „zanzásítsanak” az beszédből. A nyilvánosság elé kerülő szövegváltozat már régen készen volt, a képek, videók is elkészültek már; de a végső döntést a megjelenésről majd a második, a szünet utáni megbeszélések, hozzászólások ismeretében hozzák meg. Mert, ha ott valaki disszonáns hangon szól, esetleg bátorkodik önálló hangot hallatni, nem beszélve arról, hogy kritikai észrevételeket tesz a bevezető előadáshoz, az azonnal a kiretusálás áldozata lesz, visszamenőleg még a meghívottak listájáról is lekerül.
De még tart a szünet, még a „Sas” nem jelzett, hogy ideje lenne folytatni…

2017. 01. 12.

Az értekezlet

(a Krónikás 2. rész)

Hirtelen kinyílt az ajtó és berobbant a Berci, nem kérdezett semmit, csak rápillantott az órájára, az 4 perccel mutatott többet, mint a meghirdetett megbeszélés kezdési időpontja volt, két perc, míg átérnek a Nándorfehérvári terembe, tehát éppen idő van, ránézett Ilonkára, ami azt jelentette: lehet indulni. Ilonka visszamosolygott rá, és már nyomta is le a közvetlen telefon gombját, visszaengedte, majd még egyszer lenyomta. Ez volt az egyezményes jelzés a „Sas”-nak, most már ténylegesen el kell indulni az értekezletre. Mindketten nyugodtan várakoztak: a „Sas” mindig tudta, mit csinál, mennyit várakoztatja a közönséget, azokat a marionettfigurákat, mert mindannyian azok voltak a kezében. De azok nem haragudtak ezért, sőt, megtiszteltetésnek, kitüntetésnek vették, hiszen nagyon jól megéltek belőle. Igazándiból: csak azok éltek nagyon jól, akik marionettbábukká váltak: akaratnélküli, mindenkor rángatható, bármire késztethető, kényszeríthető, különös figurákká. Ilonka magában elmosolyodott, mert tudta: ő is az.
Közben nyílt az ajtó és megjelent a „Sas”. Nem nézett se jobbra, se balra; határozott léptekkel elindult a titkársági szobán keresztül a másik bejárathoz, ami egy kis szobába vezetett, átment azon is de mielőtt lenyomta volna a másik kijárat kilincsét, egy pillanatra megállt, vett egy nagy levegőt, zakója legfelső gombját begombolta, amitől az lejjebb kissé szétnyílt, váratlanul hátrafordult és odaszólt Bercinek: a Putyinnál ilyenkor a másik teremben bejelenti az őr, hogy jön az elnök, erre ott mindenki föláll és akkor nyílik ki az ajtó; ezt nálunk is meg kellene csinálni – és már fordult is vissza az ajtóhoz, és akkor már tényleg lenyomta a kilincset.
Bent nyomban abbamaradt a halk zsivaj, mindenki azonnal fölállt a helyéről, tekintetét a „Sas”-ra szegezte, aki körülnézett, mintha keresne valakit vagy ellenőrizné, hogy mindenki a helyén van-e, kigombolta a zakója legfelső gombját (amitől a zakó rögtön öt ujjnyira szétnyílt és láthatóvá vált az egyik gombjánál kitüremkedő gyűrött fehér ing), majd komótosan leült. Megvárta, míg mindenki elhelyezkedik, kezébe veszi a tollát és várakozóan a „Sas”-ra tekint. Ilonka nem a nagy, huszonnégy székes asztalhoz ült le, hanem az egyik falnál álló kis-asztalhoz, ami mögött már ott ült a nyolc gyorsíró-kislány, mindegyikük előtt öt-öt ceruza, és várták, hogy fölhangozzék a beszéd.
A mai feladatunk az, hogy zászlót bontsunk! – vágott rögtön a közepébe a ”Sas”, ezért meghirdetem és elindítom az Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalmamat! Az idő, a széljárás nekünk kedvez, ezért végre a saját utunkra léphetünk, a saját utunkat járhatjuk, nem kell pillantásunkat minduntalan nyugatra vetni, elég lesz, ha csak a kelet felől érkező szeleket figyeljük – dörögte érces, bár néha-néha megbicsaklott hanggal a „Sas”, de olyankor fejével előre biccentett, és szemével már-már hamiskásan, de inkább sunyin kikacsintott az ablakpárkányon békésen turbékoló galambokra. Ilonka kipirult arccal nézett körül a teremben, és azt látta, hogy a vezető kormányzati tisztviselőknek, államtitkároknak, polgármestereknek, szakértőknek, de még a gyorsíró lányoknak is a szemében szikra lobban, mindenki lezser testtartása egyszer csak megváltozik: az izmok megfeszülnek, a levegő fölforrósodik és az arcvizek, dezodorok, olcsó és drága parfümök testnedvekkel összekeveredett illata, már-már szaga elnyomja a légkondicionálóból kijövő levegő frissességét! De ez senkit nem zavart, senki nem kapkodott levegő és víz után, mert a lelkesedés, a buzgóság mindenkit magával ragadott.
A történetet ÉN írom, a Jelen az Enyém, a Múlt sem lehet a másé, és azt akarom, hogy a Jövő is az Enyém legyen – zúgtak tovább Ilonka fülébe az ismert szavak, ezért már most, azonnal hozzá kell fognunk a Jelen egyértelművé tételéhez, semmissé kell nyilvánítanunk mindent, ami nem a miénk, nem rólunk és nekünk szól, olyan törvényeket kell hoznunk, amelyeket nem lehet megsérteni, még azoknak sem, akik „a jog előtt minden ember egyenlő” törvényekhez vannak szokva – harsogta most már a „Sas” egyre magasabb és vékonyabb hangon, és már nem lesznek civilek, magánemberek, csak „a lázadás évének szereplői”, mert a 2017. év az lesz, és Én az élére állok, mert csak így lehet majd a jelent egyértelműen „megszövegesítenünk”, a jövőt legendámmá formálnunk! Most ezen gondolkozzatok el egy kicsit, igyatok meg egy kávét, aztán majd folytatjuk.
Nem szokott, de most mégis kitört a taps, mindenki fölpattant a helyéről és egymást hátát kezdte el ütögetni. A zaj kibírhatatlanná vált hirtelen, Ilonka szeméből egy könnycsepp indult el fényes csíkot hagyva maga mögött agyonsminkelt arcán.
2017. 01. 11.

A krónikás

(A képzelet szüleménye)

A „Sas” berepült a fészkébe – szólt bele a gégemikrofonjába a TEK főhadnagya, Ilonka viheti a reggeli indító pálinkát, innentől a tiétek. Rendben, vettük – jött azonnal bentről a válasz, látjuk, Ilonka már elindult.
És ez így megy minden reggel, amikor a „Sas” megérkezik.
De ez a mai nap különösen nehéz lesz – morfondírozott magában Ilonka, miközben ellenőrizte a pálinka hőfokát, ami természetesen 17 C fok volt; kitöltötte a tulipán virágára emlékeztető, kehely alakú, alul öblös, felfelé szűkülő szájú pohárba és rátette a tálcára, azt próbálta egyenesen tartani a kezében, ma nagy értekezlettel kezdünk. Meg van hívva mindenki, aki csak számít: a fényről, meg a háttérből is; a nevesek, meg a névtelenek is. Tulajdonképpen mindenki onnantól kezdve létezik, hogy meghívottja ezeknek a szeánszoknak – gondolta tovább a dolgokat. Ezért azután, amikor híre megy, hogy megint lesz szeánsz, alig lehet bírni a telefonokkal: kik lesznek itt, hányan lesznek, mi lesz a téma, rövid lesz vagy hosszú ideig fog tartani – folytatta az elmélkedést Ilonka, és ez most, a szeánsz reggelén még elviselhetetlenebb lesz, mert jönnek majd az érdeklődő, aggódó kérdések a meghívottak titkárnőitől, hogy a „Sas” ideges-e vagy mosolygós, mire számítsanak. És olyan még nem volt, hogy valaki nem jött volna el: még ha a halálán volt, féllábbal a koporsóban, akkor is a végén megérkezett.
Mert itt dőlenek el a dolgok. Ezért itt kell lenni. Benne kell lenni. A jegyzőkönyvben. Ami persze nincs. De hivatkozni lehet rá!
Persze ez sem így van. A dolgok nem itt dőlenek el.
A dolgok már korábban, a „Sas” fejében lerendeződnek – gondolta tovább Ilonka, már ott végérvényesen a helyükre kerülnek. Az ellen meg úgysincs apelláta. Ez az esemény már csak előadás: a „Sas” újabb, nagy alakítása lesz. Amolyan jutalomjáték zajlik majd: nézők, és nem szereplők bevonásával. Mert domborítani, azt mindig szeret, azt mindig kell. Anélkül nem élet az élet; anélkül élvezet-nélküli lenne a világ. Ezért van mindig itt a házi-fotós, meg a házi-operatőr is, meg a doktor úr, a Publikum Rádióból is mindig itt van, meg nyolcan jegyzetelnek még gyorsírásban. Amit utána sor-számoznak és 30 évre titkosítanak ugyan, és elrejtik mélyen a TEK Levéltárak legmélyére: kutathatatlanul. Hír meg úgy lesz belőle, mert az lesz belőle, ahogyan azt a végén a „Sas” mondja. Ebben nem lehet hiba. Meg kép is csak tőlük, a háziaktól lehet. Vége annak a világnak, hogy karzatról „ámátőrők” lőjenek képeket. Pláne nem az ilyen szeánszokon!
De még nem kezdődött meg az előadás, most érkezett meg éppen a „Sas”, már bevittem neki a pálinkát, most egy fél órát nem zavarhatja senki, ez az Ő félórája. Se titkár, se telefon, hívhatná a Trump vagy a Putyin is, még őket se szabad bekapcsolni. Most a pálinka félórája és a beszéd színezése zajlik. Ez a „Szent félóra”!
De persze én már láttam a beszédet: nekem kellett leírnom. És a lényeg, az már nem változik, az ott van a papíron, legfeljebb poénokkal még színesedik, kiegészül. Amiken mindig olyan jót mulat a „Sas”. Meg persze utána a hallgatóság is. Naná, majd döbbenten néznek maguk elé: többet se lennének meghívva, annyi szent! Mert utána mindig rám kérdez, hogy milyen volt, meg kinek, hogy tetszett. És persze tetszett, mindig, mindenkinek tetszett! – zárja le hirtelen gondolatait Ilonka, mert nyílik az ajtó, valaki kérdi, hogy hova kell mennie.
Szóval ez most nagyot fog szólni; ez megint olyan „hónapokig csak erről lehet beszélni” kinyilatkoztatás lesz: egy újabb mérföldkő! De persze melyik beszéde nem mérföldkő, melyik nem tankönyvekbe kívánkozó megnyilatkozás?! – gondolta tovább Ilonka, mégis, ez most mindegyiken túltesz majd, meglátjátok!
Az elmúlt napok feszített tempóban zajlottak: a véglegesnek most a tizenkettedik változat bizonyult, a többit már be is zúzták, mind egy szálig; korábban volt olyan is, hogy csak a huszadik változat környékén találták el a megfelelő hangot, ami aztán már tetszett. Most már ez, a tizenkettedik is kiváltotta mindenki megelégedését. Persze a „Sas” véleménye volt a döntő, de azért mindenkinek volt valami kis hozzátenni valója a beszédhez. Aztán letisztázta, tizennégyes betűmérettel, kettes sortávval, két példányban kinyomtatta és a „sasszigtitkbesz2017”, jelszóval védett mappába „krónika1” néven elmentette. Attól kezdve a mappát is csak engedéllyel nyithatta (volna) meg, minden megnyitást az infósok észlelnek és ellenőrzik! De ki is merne ide betörni?!
Persze minden szó itt van a fejemben; minden szófordulatot tudok, még a változatok fejlődése is rögzült az agyamban – gondolta Ilonka, de ezt a világ minden kincséért se árulta volna el senkinek. Még csak az hiányzik, hogy ez kitudódjon. Még szerencse, hogy egyedül él, férje már régen elhagyta, mert nem bírta az állandó késő estig tartó várakozást, a főtt kaja nélküli életet, meg a hétvégéken is az egyedüllétet, mert Ilonkának akkor is be kellett mennie, tartani a frontot. Gyerekük se lett persze, még csak az hiányzott volna!
Azért most izgul egy kicsit. Mert ez a beszéd mégiscsak más, ez már tényleg egy határ átlépése lesz, ez után már a „Sas” tényleg bekerül a legnagyobbak, a „Halhatlanok” közé; biztosan könyv is lesz majd, ami megénekeli a történetet, és ennek ő is, egyszerű halandóként a részese lehet.
És már morogja is magában a beszédet: „Most, hogy már biztosan áll a lábain a lányom; a vejemnek is sikerült fölvirágoztatnia az offshore cégeinek a hálózatát; Lőrinc is élvezi már a vágóhidja eredményeit; a legendás középhátvédet is megnyertük edzőnek néhány millióért a följutás eléréséhez; a Vizes VB csodálatos helyszíne is épülőben van; és a Stefka Pista is „… talált egy 56-os szemtanút, aki nem látott semmit …”, el kell kezdnünk végre komolyabb dolgokkal is foglalkozni: méghozzá a JÖVŐ-vel! Mert ez a MI jelenünk egyszer Múlt lesz, és azt akarom, hogy a JÖVŐ úgy tekintse ezt a jelent, ami akkorra múlt lesz, ahogyan ÉN akarom! Márpedig ÉN azt akarom, hogy LEGENDA, örök időkre szóló tanúság, egy legújabb kori CSODASZARVAS-t űző, új HAZÁT lelő és megteremtő legyek!” Most is beleremegek, ahogyan duruzsolom magamban – gondolja Ilonka, milyen csodálatos, nemhiába, a „Sas” minden szava, hangja csodálatos zene mindenkinek. „Most ezért bejelentem és elindítom az Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalmat!
Hú, ez aztán robbanni fog, ez aztán mindent elsöprő hír lesz – gondolta Ilonka, miközben íróasztala mögött ülve kavargatta kávéját és nézte a Duna partján magányosan üldögélő költő ködbe-burkolódzó szobrát…

2017. 01. 09.

A lavina elindul?!

A pofon jóval
az elcsattanás előtt
megszületik,
az ütés maga,
már csak technika!
A pogrom is.
A csőcselék lincsel,
mégis: a pogrom
idejét, helyét, módját
nem ők találják ki.
A leszámolás
már csak technika.

Teljes bizonyossággal tudhatjuk
például, hogy negyed század
elmúltával se jelent meg
az egykori nyilasokban
a leghalványabb bűntudat sem.” Zoltán Gábor

Bennünk van. Már több mint kétezer éve hurcoljuk magunkkal. Ott lappang a tudatunk mélyén; ott lüktet az ereinkben, a szívünk minden dobbanásában; a végén ott feszül az öklünk lendülésében. Közben gyűjtögetjük, mint a mézet. Aztán már nem bírjuk tovább, nem tudjuk elnyomni, magunkba szorítani, bezárni: kirobban belőlünk, mint a vágy; a mindent: félelmet, szégyent, gátlást, elsöprő akarat; és bódultan, teli szájjal, hihetetlen gyorsasággal bezabáljuk. Egy ideig mámoros jóllakottságot érezünk; majd van, aki egy kis ürességet, mások azt se.
Aztán kezdődik minden elölről.
„Először csak karon ragadtak. Mindjárt azután már rángatni kezdtük. Majd hatalmas pofont kaptam, hogy majdnem hanyatt estem. Menten elcsattant a második, amire a másik oldalról jött a harmadik is: egyre többen és többen ütöttük. Már a kezemet se bírtam fölemelni, hátra zuhantam és összegömbölyödve, behúzott nyakkal próbáltam a záporozó ütések elől legalább a fejemet védeni. Valahonnan előkerült egy vasrúd is, amivel már csontját is törtük, a fejét is bezúztuk, akkorra a vére szerteszét fröccsent és az egyik karja furcsán kitekeredve nyúlt el a teste mellett. De erre már nem emlékeztem…”
Velem, veled is megtörténhet: akár így, akár úgy. Akár így is, akár úgy is!
Tényleg megtörténhet? És kikből lesznek az ütők, és kikből a megütöttek? És bárkiből lehetnek lincselők is, vagy akár meglincseltek? És vajon mitől lesznek ezek vagy azok? Miért akkor, miért nem előbb vagy később? És hogyan kezdődik, és mikor? És miért kezdődik el újra és újra?

Az indulás
Mert mindig, (újra és újra) szavakkal kezdődik. Szavakkal, amelyek „ a meg nem gondolt gondolatok”-on alapulnak. Persze ez a jóindulatú megközelítés: nem érti, amit mond! Nem is arra gondolt. Nem is azt akarta mondani. Félreértették, sőt: félre értelmezték! Mert az nem lehet, hogy valaki, aki szóra nyitja a száját, programot ad, irányítja „népét”, az ne tudná, mit beszél. Az nem lehet, hogy véletlenül kiszalad a száján egyszer, aztán még egyszer, aztán már csak erről beszél és semmi másról. Az nem lehet, hogy a figyelmeztetések, az enyhe rosszallások nem jutnak el a tudatáig.
Vagy mégis?!
Először észre sem vesszük. Föl sem tűnik. Olyan természetesnek érződik. Hiszen csak egy hang a médiában. Vagy csak egy köszöntés ünnepkor. Esetleg egy kitüntetés egy zenekarnak, vagy valaki „… példaértékű újságírói tevékenysége…” elismerése, tán egy könyv megjelenése. Egy miniszterelnöki beszéd. Talán nem is egy. Csak egy interjú. Szinte figyelemre sem méltó. Aztán az ország házában is fölhangzanak ugyanazok a szavak. Egyre gyakrabban hangzanak föl ugyanazok a szavak. Állandóan azok, és mindig úgy szólnak.

A kivitelezés előkészítése: a beetetés
És már jönnek is a szakértők. Akik elmagyarázzák. Bizonyítják. Hogy úgy és akkor és ott. Aztán vita van. Vitának tűnő vita. Aztán már az se. És egyszer csak lesznek példák. A példák, amik mindig a semmiből keletkeznek. Úgy keletkeztetnek. Hogy jönnek. Hogy itt vannak. Hogy még mindig jönnek. És büdösek, piszkosak, terjesztik a kórt. Az életünkre törnek. A lányaink, asszonyaink megbecstelenítésére. És ez így kezdődött régebben is. És akkor is ellenünkre törtek. De mi állunk a vártán! És a példák tovább sokasodnak. Már csak azok hallatszanak. Mert nincs olyan harsona, amiből más szólhatna! Jönnek a célok: győztessé tesszük az országot, az élére állunk! Aztán megérkezik a „fokozott éberség van itt, elvtársak.” És már meg is értettük. Már készen is állunk.
És a végrehajtás már nem is érdekes. Az mindig, mindenütt ugyanaz. Csak türelem. Ki se kell adni az utasítást, anélkül is azonnal és rengetegen végrehajtják; szóba se kell hozni, hogy parancs, csak mondani egy kétértelmű beszédet, bólintani kell egy picit vagy félrenézni, esetleg rámutatni valakire, csak úgy, viccesen és máris le fog zúdulni a lavina…
Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! …” (Máté 23:14-25), jut eszembe a figyelmeztetés.

És tényleg: előbb van a gondolat, aztán jön a cselekvés; előbb van a terv, aztán lesz a tett!

A lavina…

2017. 01. 05.

Új év, új remények…


Arról szeretnék írni, ami izgat. Ami foglalkoztat. És ami szép, ami jó. Már többen is figyelmeztettek, hogy nem kéne annyit politizálni. Meg az Orbánról írni. Mert abból baj lesz.
Meg minek.
De: arról kell írni, ami van. Ami itt van a szemünk előtt, itt hever a lábunk előtt. Mit csináljak, ha szerintem: Ő hever itt! A lábunk előtt. Azaz, dehogy hever, olyan aktív, olyan cselekvő: még személyi edzője is van a Puskás Akadémián! Telik a 23 milliárd közpénzből, ami a markukat ütötte. Mert az Orbán az Orbán! Akinek, ha szerencséje van, lemegy „… este edzeni Felcsútra, de általában nincs …” szerencséje: legalább is ezt mondja, hogy nincs.
Persze lehetne írni a befagyott tavakról, a jégcsapokká dermedt forráscseppekről; a havazásról is. Az milyen szép. Ahogyan minden fehérbe borul: amikor sétálunk, ropog a lábunk alatt. De most nálunk nem havazik. A Semmeringen igen, de nálunk nem. Akkor a havazásról mégsem írok.
Hiszen Thaiföldről is írhatnék: amikor – tizenöt évvel ezelőtt – ott voltunk, Kovács János Mátyás könyvét olvastam. Meg elefánton „elefántolgattunk” is. Meg lakatlan szigeten élveztük a csöndet, meg az óceán tiszta vizét és a hullámzást. Aztán ellátogattunk a Hídhoz, amit a Kwai folyó két partja közé építettek meg leromboltak az angol katonák. Meg…
Szóval ezekről is írhatnék.
De akkor megjelenik a hír a számítógépemen: „A finnek élesben is elindították az állampolgári jogon járó alapjövedelem tesztjét”. Aztán az is, hogy a skótok is kóstolgatják, bele-bele csípnek; talán még kísérletileg be is vezetik. Igaz, a svájciak nem szavazták meg, de náluk legalább nagy vita, és persze valódi népszavazás is volt a bevezetéséről. Nálunk, 2014. január 11-én „A LÉT” címmel született egy szakértői, számokkal és a következményeket bemutató szimulációval, politikai szándék esetén megvalósítható menetrenddel egy ajánlat a magyar társadalomnak, de akkor a kezdeményezést nem kísérte társadalmi támogatottság: akkoriban is az „össze-fogósdi” ment a tévében. Később, a Párbeszéd Magyarországért a zászlajára tűzte „Javaslat az Alapjövedelem magyaroroszági bevezetésére/Nincs másodrendű állampolgár!” címmel. De és de: a robbanó visszhang, az érdemi diskurzus, a szakmai vita elmaradt, a „megmondóemberek” most sem voltak hajlandók elgondolkodni: sem a problémán, sem a javaslaton.
Azér’ egy posztot csak megér a Facebookon. Hátha. Talán. Mégiscsak. De nem kellett volna. Az elutasító kommentek ugyanazt és ugyanúgy, mint néhány éve: zsigerből tüzelnek. „Naplopó” -król beszélnek, „nekik büdös a munka” előítéletből indulnak ki, „hatalmas blöffnek” gondolják, „hülyeségnek” tartják, mintha nem is lennének számok a javaslatok mögött, amik önmagukért (vagy cáfolatért) beszélnek. A „talán” megint elmarad. Lesz helyette „szociális diagnózis”, ami személyre, egyéni szükségletre lesz szabva. Ami megy már évek óta: az eredmény meg önmagáért beszél, kiált, „dögölj meg az árokpartján”!
Mer’ „Szeméttel fűt a fél ország…”, és ez „nem csak szociális kérdés…”. De az is. De az most nem érdekes. Most más világ van. Itt már akárki nem mehet be vacsorázni valahová, mert lezsidózzák és kidobják, majd büszkén kiposztolják a Facebookra (aztán nehogy beleolvass a kommentekbe, mert rögtön rosszul leszel)! Itt és most, nem úgy általában a migráns, meg a zsidó, meg a libsi nem mehet be egy étterembe; ez itt maga a hús vér valósága; hogyan is mondta a miniszterelnök: „2017 a lázadás éve lesz”, tehát a lázadás! Az emberek, a nemzet, a középosztály lázadása. Ez most így kezdődik. Hát aztán ki nem szarja le. Elkezdődött, na és: „… nem a kormány lázad, hanem az emberek, és a kabinet azt képviseli, amit az emberek akarnak …”. Az élére áll, ahogyan eddig is.
Itt semmi nem változik.
Minden marad a régiben. Újév ide, új év oda: semmi.
Igaz: még csak három nap telt el…
2017. 01. 03.

„Lefutottam a félmaratont …”


Milyen volt ez az év? – teszem föl szűk családi körben, karácsony harmadik napján az ilyenkor szokásos hülye kérdést. Ízlelgetem, forgatom a számban, magam se tudom: kiköpjem-e, vagy lenyeljem.
Hát milyen lett volna, lefutottam a félmaratont – jön hirtelen a vidám válasz a fiatalabb unokahúgtól, aki idén áttért a futásra. Ugyan csak 2 óra felett sikerült teljesítenem a távot, pedig alatta akartam, de majd legközelebb – folytatja élénken a választ. Nekem sem volt rossz évem – hallom most a nővért, sokat láttam itt is, ott is, bebarangoltam fél Európát. Nekünk is elment, csak a Tara gyógyuljon meg – kapcsolódik be anyám húga is.
Tényleg, milyen is volt ez az év? – csócsálom magamban a kérdést. Hiszen élek – súgom magamnak, csak maradj nyugodtan, csak semmi idegesség. Kaja van bőven a frigóban, könyvek a könyvespolcokon, meg a fotelom mellett egymáson, a lábamnál is, sőt: a kutyák is megvannak, meg a meleg is a lakásban, amikor kell – szóval? Még sí is volt, meg Párizs is az unokával – hát akkor? De idén is „ment el valaki” a családból, meg van készülődő is – morfondírozok tovább magamban, szóval akkor milyen is volt ez az év?
Elakad a beszélgetés, már a kávéscsészék zörgése hallik, ahogyan kevergetjük a most lefőzött kávét, miközben fiamnak kellene összehoznia a mini ipadon a video-hangot és a képet segítve a rokon filmnézését. A kávé is finom, a hang is passzol a képhez. Jó ez az év!
De mégis, igazából, milyen volt? Hiszen jó is, akár szép is lehetett. Talán hiányzott valami is? Vagy lemaradtam valamiről, amiről nem akartam volna? Hiszen ma már itt van a világ, a szobámban, benne a dobozomban, a számítógépemben. Hiszen csak megcsörrentem a Skype-ot és már látom is, beszélek is vele, velük. Nincsenek is (olyan) messze: „nem is messze már a messze”! Szóval akkor?
Milyen volt ez az év? – dobol mégis, egyre idegesítőbben a fülembe, ahogy nézegetem a rokonokat, akik kipirulva mosolyognak felém: talán az én válaszomat is várják. De én csak belül lapozgatok tovább: papiékat is meglátogattuk Farkasréten, Babukát is, meg Pétert, Pista bá’-t is – folytatom az előbb elkezdett sort, de minek. Hiszen mi, megvagyunk. Hiszen mi, itt vagyunk. Isszuk a kávénkat, leesszük a fáról a habcsókokat, még álmodozunk is, amikor éppen úgy adódik a kedvünk. És, nálatok, hogy telt a szenteste? – hallik a kérdés, tudod, hogy nem vagyunk olyan jóban, Ő másképp látja a világot, jobb ez így, távolabbról – érkezik a válasz azonnal.
De én már nem vagyok itt. Más jár a fejemben: „Milyen volt ez az év?”, a kérdésem nem hagy továbbra sem nyugodni. Mintha nem akaródzna magamnak sem válaszolni, mintha valami nem stimmelne a válaszolóval. Csak félrenézek, csak zavartan kavargatom a kávémat, pedig cukor nélkül iszom, csak nem akarok belevágni. Még gondolatban sem. Mit mondhatnék? Hiszen már igazán jó tervem, ötletem sem volt. A túlélés nem terv, nem cselekvési program! „Im itt a szenvedés belül,/ám ott kívül a magyarázat.” – de ma nem kell a magyarázat! Hiszen jól van az úgy, hogy „… csilló véletlen szálaiból törvényt/ szőtt a mult szövőszéke … s láttam, a törvény szövedéke/mindíg fölfeslik valahol.”
Hiszen volt már olyan, hogy legyen egyenlőség; aztán inkább esély-egyenlőség; aztán majd teremtünk szociális piacgazdaságot; még később jött „az előbb a vállalkozók kapjanak”; majd nincsen ingyen-ebéd, meg rohadt potyautasok – na, elég, „mára már nem hasad tovább”!

Ő legalább mégiscsak lefutotta a félmaratont…
2016. 12. 28.

Karácsony után …

 

Karácsony után valami igazán szépet akartam először írni a blogomba.
Mert már négy napja nem írtam semmit.
Ezért olyan felemelőt akartam. Ami mindannyiunkról és mindannyiunkhoz szól. Azokhoz is, akik családban; meg azokhoz is, akik egyedül vannak; akik éppen hazajöttek, vagy éppen kimentek és megérkeztek. Meg, akik várják, meg, akik hiába várják, hogy eljöjjenek.
Mert megint karácsony volt. Most (is) szeles, ónos-esős, kicsit borongós, mégis szép volt. Ady halkan szólt a háttérben, Szabó Gyula borzongatóan mondta: „De jó volna tiszta szívből/- Úgy mint régen – /Fohászkodni, /De jó volna megnyugodni.”
Mert olyan szépek voltak a karácsonyaim! Sötétedéskor és mindig zenével indultunk: először lemezről, majd később szalagos magnóról, cd-ről és a végén meg a You Tube -ról csendült föl a dallam. Eloltottuk a lámpákat, meggyújtottuk a gyertyákat, utóbb fölkapcsoltuk a villogó led-lámpákat, és fölszikráztak a csillagszórók is! Gyerekként is, már akkor is nekem kellett osztani az ajándékokat, ahogyan később is. A rengeteg kicsi és nagy ajándékot: a játékokat, könyveket, lemezeket, csokikat és a cukrokat. Meg az elmaradhatatlan szürke zoknikat apámnak! Mindennek örültünk, sokáig élveztük az ajándék adás és kapás boldogságát. Majd sokáig beszélgettünk, emlékeztünk: milyen is volt egy évvel korábban. És folytattuk a vacsora mellett. És ez így ment a következő napokban is: mert jöttek a rokonok, barátok, ismerősök.
Most is ilyenekről akartam írni.
Karácsony után.
De most már nem papírra írok. Már nem is tollal. Bekapcsolom a számítógépemet, elindítanám 2016-os word-öt, de először az internet ugrik be, a „Hírkereső”, az „Index”, a „444”, meg a „Kettős Mérce”!
És már nem is karácsony van!
Győztessé tesszük! – villog bele a pofámba, harsog bele a fülembe. Mert ezzel van tele karácsonykor az ország. Hogy hekkelés történt, hogy meghamisították, elferdítették, meggyalázták! Mert pechére, dehogyis: mázlijára, meghekkelték a harsogást. Ezért még azok is elolvassák, akik nem is akarják. Akik még olvasni sem is tudnak. Pláne azok, akik nem is értik, hogy mit olvasnak. Hogy „aszongya”: „nőnek a nyugdíjak, és a fizetések, csökkennek az adóterhek, cél, hogy megérje dolgozni, semmi sem maradhat úgy migránsügyben, ahogy eddig volt, a brexit és Trump győzelme lázadás, ami 2017-ben is folytatódni fog, de Magyarország stabil sziget, keleti származású nép vagyunk, de a nyugati világhoz tartozunk, 5 százalék alatt a munkanélküliség, csökkent az államadósság, nő a gazdaság teljesítménye, jövőre is töretlen fejlődés jön, az egészségügy és az oktatás a legjobb úton halad, Áder Jánost jelölik államfőnek, ha vállalja”. De hekkelés történt: „… mi kikértük az emberek véleményét, BÁR NEM ÉRDEKELT MINKET”; „… és az ápolónők bérét 2017-ben és 2018-ban is folyamatosan emeljük. A KÓRHÁZI HULLÁK SZÁMA IS EMELKEDIK.”, „A korrupciós vád mint politikai lejárató eszköz teljes mértékben megszokottá vált. MI IS HASZNÁLJUK.”, „Azt kívánom, hogy MINÉL TÖBBEN TALÁLJANAK VISSZA A KARÁCSONY POGÁNY ÉRTELMEZÉSÉHEZ, hiszen mégiscsak a Megváltó születését várjuk.”!
Megint volt egy karácsonyunk.
De jaj nektek: „Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! …” (Máté 23:14-25)
2016. 12. 27.

„Jöjjön el a világbéke!”


Az megvan, amikor a Beépített szépségben Sandra Bullock a legendás kérdésre először nem azt válaszolja, hogy „VILÁGBÉKÉT”, hanem kezdi sorolni a jobbnál-jobb ötleteit, aztán látva a világ (bocsi: a műsorvezető és a nézők) megdöbbent értetlenségét, csak kivágja a „hejes” választ: „VILÁGBÉKÉT”?
Mert az nagyon ott van!
Vagyis nincs.
Mert, hát a világbéke idén sem érkezett meg. Pedig ugye, hogy vártuk, és állítólag mindent meg is tettünk érte. Vagy, ha nem is mi, de legalább a vezetőink. Azok aztán mindent, a választott vezetőink: itthon is, meg ott is, kinn a világban is. Mert Ők idén is tényleg értették a csíziót, ők aztán ismerték a dörgést. Meg úgy is cselekedtek.
A mi vezetőink.
De hát: mégse jött el!
A francban: az idén se.
Pedig, annyi minden történt; annyi mindenben volt részünk. Pedig mennyi fogadalmat, ígéretet, „szót” kaptunk; aztán jött helyettük a terror, a bombázás, az aleppói armageddon, meg nizzai, berlini kamionok; meg a kerítések, a szigorított határellenőrzések, a kilométeres sorok az újra leeresztett sorompók előtt.
De az a fránya, (állítólag) nagyon várt világbéke nem akart megérkezni.
Még vitáztunk is. Meg – állítólag – „végre” irányt is váltottunk. Már nem kell a PC, már le az ósdi libsi dumával, meg a jólfésültek magyarázataival, hogy így a nyitottság, meg úgy a befogadás, az elesettek gyámolítása. Mit dumál bele a nagyok dolgába az a pápa is: a magyar püspökök csak jobban tudják!
Mégse jött el.
Nézem és hallgatom, ahogyan az argentin rabbi és püspök együtt énekel a „HANUKARÁCSONY” -kor; ahogyan mosolyogva lapogatják egymás hátát, ahogyan élvezik a közös éneket, ahogyan nekik mégis eljött!
Lehet, hogy mi nem is akarjuk annyira?
Aztán megyek vásárolni. Rengeteg emberrel találkozom az utcán: csak ámulok. Mindegyikőjük kezében egy fenyőág, egy üveg bor, csokoládé, egy kis otthon sütött, „én készítettem, aranyoskám” bejgli. Mennek, a szomszédjukhoz. Akit ismernek. Akivel napról-napra, néha veszekedve, mégis együtt élik életüket. Az arcuk ragyog, szemük csillog: ajándékoznak; tudnak még ajándékozni!
Nekik most béke van!
2016. 12. 23.