Vélemény kategória bejegyzései

Képeslapok Kósa nénihez…

Képeslapok Kósa nénihez

1. Kedves Kósa néni! Tudakozódni szeretnék, hol képezhetném át magam sertéstenyésztéssel foglalkozó vállalkozóvá? Érdeklődéssel: Rózsika néni, Mátészalka
2. Tisztelt Bacskó Katalin! Egy most alakult, a Fidesz történetét földolgozó és azt könyvsorozatban megjelenítő Könyvkiadó tulajdonos-vezetője, marketing igazgatója és főkönyvelője vagyok egy személyben. Szeretném megvenni Öntől az élete történetét bemutató, Bayer Zsolt által megírandó, leendő könyv terjesztési jogát. A legmélyebb tisztelettel: Kerényi
3. Kedves Katalin Mama! Csak így tovább! Mutassa meg ennek a gaz liberális bandának: nemcsak Egerben éltek hős asszonyok, hanem a Mén Marót bolgár fejedelemtől a honfoglalás idején elfoglalt, legtősgyökeresebb magyar városban is! Csókolja: egy debreceni Fidesz szavazó
4. Igen tisztelt Bacskó Katalin! Egy felszámoló cég vezetőjeként keresem meg levelemmel. 25 éve vagyunk a piacon, eddig többszáz cég felszámolását végeztem, de olyan sikert, hogy a fölszámolás küszöbén 123 millió forintot lehet nyerni egy sertéstartó telepek korszerűsítését támogató pályázaton eddig nem tudtam elérni. Hogyan csinálta? Gratulál: egy fölszámoló
5. Drága Katalin asszony! Kérem tájékoztasson, melyik bölcsődét vezette, ahol képes volt közel 100 millió forintot félretenni. Ugyan budapesti lakos vagyok, de szívesen áttelepülök akár Mátészalkára is, ha engem is fölvesznek takarítónak. Köszönettel: Juliska néni
6. Katalinom! Puszillak! Bözsi néni vagyok, tudod, a Viktor-látogatta, nemzeti konzultált sertéstartó híresség. Pénzzé váltanám hírességemet, kérlek segíts! Csókol: Bözsi néni
7. Kósa mama! Az édesjókikerekedett anyádat! Hogy a francban csináltad?! Józsi a Teleki térről
8. Kósa néni! Boldogulni akaró Lőrinc vagyok Felcsútról. Nagyon tetszenek nekem Lajos fia lányai, mindegyik! Ha a saját lábukon állnak, szívesen elveszem feleségül bármelyikjüket, Segítene? Lőrinc
9. Isten áldását kérem Önre, Katalin asszony! A keresztényebb Magyarországért mozgalom Nőtagozatának elnökeként kívánok Önnek hosszú életet, dédunokákat, megbékélést és sok-sok örömet! Áldja az Ég!
10. Tisztelt Bacskó Katalin! Névtelen feljelentő feljelentést tett ismeretlen tettes ellen, aki Kósa Lajos édesanyja és korábban védőnő is volt. Megállapítottuk, hogy a tény igaz, ezért a nyomozást lezártuk, az aktát irattárba helyeztük, a közvéleményt tájékoztattuk. Szíves figyelmét fölhívnánk arra, hogy határozatunk ismeretében becsületsértési eljárásokat kezdeményezhet, tisztelt Bacskó asszony, minden magyar és nem magyar állampolgár ellen, akik bírálják, kifogásolják sertéstartási és génnemesítési képességeit. Üdvözlettel: ügyész
11. Tisztelt Asszonyom! Érdeklődöm a Méker Kft. üzleti terve iránt, szívesen társulnék az üzletbe. Magamról annyit: Soros (született: Schwartz) György vagyok, magyar származású amerikai filantróp üzletember, közgazdász, a reflexivitás elméletének kidolgozója; a Közép-európai Egyetem (CEU) örökös kurátora és a kuratórium tiszteletbeli elnöke; a Soros Alapítvány támogatója; befektetési bankár. Vagyonomat, amit önerőmből, képzettségemnek, pénzügyi tehetségemnek köszönhetem, amit a sikeres tőzsdei befektetéseim hasznából, illetve egyes valuták árfolyamváltozását jól kihasználó pénzügyi tranzakciók segítségével gyűjtöttem össze, ami mára 25 milliárd dollárt tesz ki. Várom ajánlatát: a Soros-terv kitalálója
12. Mélyen tisztelt Bacskó Katalin! Kormányom nevében szeretnék köszönetet mondani több mint hetvenéves áldozatos munkájáért, amit a magyar nép fölemelkedéséért és Lajos szülésénél végzett. Örülök, hogy megtalálta számítását és dolgozó egészségnek örvend. Gratulálok sikeréhez, amit a sertések génfejlesztési programjában véghez vitt, ezzel is erősítve hitünket a migránsok elleni harcunkban. Még további dolgos, pályázatokat elnyerő, vissza nem térítendő állami támogatásokat eredményező évtizedeket kívánok: Viktor UI: Lajost üdvözlöm
2018.01.06.

A valóságban politizálj…

(Tizenharmadik lecke – Timothy Snyder)
„A hatalom azt akarja, hogy tespedj a fotelben,
és indulataid elpárologjanak a képernyő előtt.
Lépj ki a négy fal közül. Menj szokatlan környezetbe,
másféle emberek közé.
Szerezz új barátokat, és vonulj velük”

Csak nyomkodjuk.
Már a budira sem újságot, könyvet, hanem az okostelit visszük. Arra koncentrálunk, nem az anyagcserére. Azt hisszük, lemaradunk, ha nem azonnal tudjuk meg, ha nem azonnal lájkoljuk, ha nem neked küldik el először, ha lekerülsz a listáról, ha nem kérnek föl partnernek. Néhány éve még attól rettegtünk, hogy nem mi leszünk a kezdők az iskolai focicsapatban, mást hívnak vissza a csajok a vonalason, nem minket küldenek el a megbeszélésre, nem minket kérnek föl kidolgozni a javaslatot, nem mi változtatjuk meg magunk körül a világot.
Ma már?
Beklikkeltünk majd elterpeszkedve ott maradtunk egy másik világban, belekerültünk és azóta nem tudunk kigabalyodni egy virtuális hálóból; már arra sem emlékszünk, milyen, amikor két rigó egymással fütyörészik, egymással kergetőzik, szárnyaikat verdesve fürdenek a kerti tóban, és amikor az egyik elpusztul, a másik hosszasan siratva keresgéli, ugrálva, sikoltó csiripeléssel hívogatva.
Csak nyomkodunk.
Csak klikkelünk.
Már csak a címeket olvassuk el a hírözönből, azt hisszük, többre nincs időnk! Lezuhant, cápatámadás, kukába dobta a gyerekét, a cellájában kötötte föl magát, megint ő nyerte a legtöbbet, jönnek a migránsok keletről, keleti nyitás, soha ilyen fejlődés még nem volt, készenléti tervek az óvodákban, jól megválaszolta nekik: és ülünk tovább a gép előtt és püföljük.
Tegnap még átmentünk a szomszédba segíteni, amikor Jenő beteg lett, ma már azt se tudjuk, hogyan hívják a szomszédot; fölhívtuk a Lajost, Ivánt, Gézát, hogy menjünk egyet sörözni, ma már a számukat se tudjuk; alig vártuk, hogy hétvége legyen, mert akkor a családdal együtt lehetünk, ma már azt se tudjuk, merre járnak?!
Mintha ez lenne az igazi, a nagybetűs élet. Mintha csak ez lenne nekünk a jó. Mintha ezt akartuk volna, amióta létezünk. Mert itt szabadnak érezhetjük magunkat, itt játszhatunk is, itt sikereket is arathatunk, itt elfeledhetjük, hogy milyen büdös klotyó az életünk.
Ezt akartuk?
Ezt akarjuk?
De hisz ezt ők akarják!
De hisz ez az ő a meséjük, ez az ő történetük!
Nem a miénk.
Hol voltunk, amikor 2010-ben Orbán meghirdette a NER-t; majd szétkúrta a rendszert, „újat buherált” hirtelen, megszállta az intézményeit, mindenhova bólogató lakájokat nevezett ki; ráuszította az ügyészséget politikai ellenfeleire; megalázott, földönfutóvá tett mindenkit, aki nem zengte tetteit, és nem énekelte:” … éljen Eduárd”?! Hol voltunk, amikor szétverte a sajtót, a médiát; megszállt mindent, amit elért; úgy bánt az országgal, mintha az a saját játéka lenne; nagytőkést kreált gázszerelő, vele kocsmázó haverjából; legalább nem zengtük:” … éljen Eduárd”?! Hol voltunk, amikor kinyitotta a „gyűlölet-palackot”: rámutatott emberekre, menekültekre, rád, rám, ránk, mint az ellenségre, mint eltaposandó rovarokra; legalább nem zengtük:” … éljen Eduárd”?!
Hol voltunk?!
Néhány éve a kettő: az árnyék és a virtuális világ egy pillanatra találkozott! Emlékszel? Ott, az Erzsébet hídon, amikor sokezernyi teló megannyi gyertyaként villogott: ne tovább! Mert akkor kiléptél a virtuálisból, egy pillanatra, csak egy pillanatra, nem többre, mégis elég lett!
Érted már?
Akkor egy pillanatra kiléptél a magánszférádból, látható tetted magad: akkor és ott szabad voltál; akkor és ott győztél!
De még nem győzted le a zsarnokot!
2018.01.05.

Újévi ebéd …


A sütemény a kinti frigóban, már a sütőt is elzártam, akkor: ebéd – kiáltotta, gyertek az asztalhoz, valaki segítsen a Mamának, harsant bele az újévi csöndes ejtőzésbe és a mozdulatlanságot élénk lábdobogás, ajtócsapkodás, a kutyák apró vakkantásai váltották föl. Az asztal készen állt, azt már korábban elrendezte: hófehér abrosz, középen az elmaradhatatlan adventi koszorú a gyertyákkal, öt főre a teríték, tányérok, pezsgős, boros és vizespoharak, szalvéták, mint a Hiltonban. Ebéd, gyertek már, mert kihűl és hidegen nem jó – szólt megint, hogy nem értenek a szóból, zsörtölődött idegesen magában, miközben már átemelte a frissen sült malachúst a serpenyőből a Zsolnay tálaló-tányérra és köré elrendezte a káposztát, a sült krumplit, hagymát. Az előbb a kávét is odakészítette az LG elektromos tűzhelyre, csak be kell majd kapcsolni az ebéd után.
Jó étvágyat – mondta, amikor már Mama is és mindannyian ott ültek az asztalnál, előbb igyunk valamit, pezsgő, kérdezte az ember a többieket és már pukkant is az üvegből a dugó, azonnal tölteni kezdte a jéghideg, gyöngyöző TÖRLEY Gála Sec-et a poharakba, egészség! A Mama óvatosan nyúlt a pohárhoz, nem kellett volna, nem is kértem, dünnyögte maga elé, mégis remegő kézzel azonnal megemelte azt, beleszagolt majd belenyalt, hörpintett egy kortyot és azonnal elkezdett köhögni, ez erős, belement az orromba – az ember elvette tőle a poharat, miközben a Mama tovább krákogott, prüszkölt. Ne olyan gyorsan, inkább kisebb kortyokban idd – mondta neki feddően és már kezdte is szeletelni a húst, ki kéri a bőrét, kinek adhatom, de meg sem várta a választ, tovább vágta a húst és kezdte a tányérokra tenni. Jól átsültek, hallotta a húgát, tegyél a Mamának többet a káposztából, nem kérek annyit, jött rá rögtön a válasz és már csak a villák és a kések csörgése hallatszott. Tényleg finom, mint mindig – szólalt meg tele szájjal az ember, egy kicsit adhatsz még, addig kinyitom a Chiantit is, töltök mindenkinek, és már állt is föl az asztaltól kibontani az üveget. Én majd később iszom, most elég lesz a pezsgő, ülj csak vissza – mosolygott rá a húg, de az ember mégis kibontotta a bort, töltött magának egy kortyot, pont jó és teletöltött három poharat, a gyerek meg a Mama úgysem ezt isszák majd. Sütit ki kér – kérdezte, miközben szedte le az asztalt, de meg sem várta a válaszokat tette is a kis tányérokra a zserbókockákat Ahhoz képest, hogy hajnal óta itt állok és főzök, egész gyorsan elfogyott – gondolta elégedetten, miközben elmosogatta a szennyes tányérokat, eszcájgokat, lesz még estére, sőt holnapra is. Megtörölte a kezét, sóhajtott egy nagyot és odaült a kanapénál elhelyezkedett családhoz.
Az ember bekapcsolta a tévét, ahogyan mindig, amikor belehuppan a fotelbe, amit csak ő foglalhat el, legfeljebb néha a gyerek, és rögtön nyomkodni kezdte a távirányítót, már megint sportot nézel, legalább most beszélgessünk egy kicsit – hallotta meg saját hangját és az ember már kapcsolta is át a készüléket a YouTube-ra és valami halk zenét keresett és talált. Arra gondoltam – kezdett bele egy mondatba, de akkor Mama közbevágott, finom volt ez a süti, még nem is ettem ilyet, mert minekünk sohasem jutott csoki akkoriban, de Balázs bátyámnak voltak lovai, meg kocsija is, nagyon szerettem ülni mellette a bakon, ő is nagyon szeretett engem, néha kivitt a határba, de akkor már jöttek be az oroszok, és mi gyerekek féltünk tőlük, de volt közöttük kedvesebb is, az költözött be hozzánk, az ágy alá rakta a batyuját, és Balázs bátyám mondta nekem, hogy vigyázzunk rá, senki nem nyúlhat hozzá, főleg én vigyáztam rá, Pirkó kicsi volt még akkor, de amikor az orosz elment, csak odamentem a batyuhoz, megnézni, hogy mi van benne, és volt benne egy doboz is, azt kinyitottam és kis darabka cukrok meg barna színű, kockák voltak benne, egy cukrot azonnal bekaptam, a Pirkónak is adtam egyet és elkezdtem szagolgatni, majd nyalogatni az egyik barna kockát, ami azonnal édesen a nyelvemhez tapadt, már a szám is olyan lett, de olyan ízeset még addig nem éreztem soha, gyorsan becsuktam a dobozt, de attól kezdve minden nap elvettem egyet, elég hamar elfogyott, és egyik este jött megint az orosz, hogy akkor most ő elvinné a batyuját, de előtte ad majd valamit nekünk, és kinyitotta a dobozt és üres volt, én nagyon féltem, mert mindenki félt az oroszoktól, mert ők mások voltak, mint mi, idegenek, máshogy, érthetetlenül beszéltek, meg a magasból is jöttek a repülőik és mindenki mondta, hogy bújjunk el, mert lelövik a gyerekeket is, de senkit nem lőttek le, legalább is a gyerekek közül, de én nagyon féltem, hogy most mi lesz, biztosan elvágja a torkomat, mert ő más ember, mint mi, de akkor elmosolyodott, megbúbolta a fejemet és csak annyit mondott, davaj! Mindenki hallgatott, az ember sem babrált a távirányítóval. Akkor még egy zserbót, Mama – hallotta megint a saját hangját, ami most egy kissé furcsán szólt. Most is jönnek az idegenek – folytatta Mama, de nem vagyok már gyerek, csak azt mondják a tévében, de nem repülőről jönnek, csak sokan vannak, mint az oroszok.
Az ember most sem szólt semmit, elővette a pipáját, jól megtömte, eligazította a szájában és rágyújtott.
2018.01.03.

Évvégi számvetés-féle…


„… egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság
és egy nappal az élet is.”
Megint elment egy év.
Milyen volt – gondolkodom el egy pillanatra, miközben kis szobám ablakából kilesek a kertbe, semmi mozgás, csak az eső kopog egyhangúan, csendesen. A kutya lábamhoz bújik, majd lehuppan puhán és elnyúlik kéjesen.
Milyen volt – mintha ő is ezt kérdezné?
Milyen lesz, nem ez inkább a kérdés – morgom vissza neki.
Hiszen mi bajom lenne: család, kaja, meleg megvan, „… néha lábamhoz térdepel/ egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom…”. Hát akkor? Olvasgatok, írogatok, utazgatok, igaz, már egyre kevesebbet, de a síléc is mozog még, ha akarom. A telefon ugyan már ritkábban csörren, sokan idén is elmentek: ki így, ki úgy. Olyankor gyakran gondoltam apámra, halk szavára; finom ujjai simogatására, és az örökké fülembe csengő mondatára: „kicsi fiam, olyan nehéz”.
Milyen volt – nem hagy el kutyám kérdése, milyen lett volna. Mint a többi, ez is elment, elrohant, alig vettem észre. Közben villognak a digitális képek a notebookomon: az unokák, a születésnapok, Svájc, talán az ott egy tüntetés; megannyi emlék, megannyi élmény, megannyi szorongás, ami persze már az enyém.
Milyen volt: hiszen itthon vagyok! És vajon otthon is? Hiszen nem úgy mennek a dolgok, hiszen nem enyhül a kín, ami persze az öregedés, az elmúlás, a megváltoztathatatlanság gyötrelme, gyötrődése is. Mert hiába minden. Hiába minden?
Milyen volt – dühödten rágom, nem tudom kiköpni, se lenyelni. Olyan, amilyen, elment ez is. Mint a többi. Keserédes Unikum, csak nem elég hideg. Olyan magyaros, olyan „igyuk már meg”, olyan „átkosos”, jó az úgy: se nem elég, se nem hideg, legyünk túl rajta.
Milyen, milyen; ment minden a maga útján, ahogy az szokott: a reggelek, az esték, a dühöngések, a remények, amik mindig reménytelenségbe fordultak: sűrű kígyózó ember-sorok a hidegben meleg ételre várva; talán majd jön valaki, aki érti, tudja, mondja, megcsinálja; a francba: talán majd a gyerek.
Milyen volt, majd jön a másik.
Majd jön.
2017.12.31.

Járj utána…

(Tizenegyedik lecke – Timothy Snyder)
„Járj utána magad is a dolgoknak.
Tölts több időt hosszabb cikkek olvasásával.
Támogasd az oknyomozói újságírást,
és fizess elő a nyomtatott sajtóra.
Vedd észre, hogy ami az interneten található,
nem kis részben ártó szándékú.
Találd meg azokat az oldalakat,
amelyek a (részben külföldről érkező)
propagandakampányokat elemzik.
Vállalj felelősséget azért,
hogyan kommunikálsz másokkal.”

Mindenkinek van egy igazsága. Tényleg mindenkinek van egy igazsága? Mert története mindenkinek van. Amibe beleszületik, amit aztán tovább ír, amit élvez, amit elszenved. Amit később az igazságának gondol. De vajon tényleg úgy történik, úgy történt minden? Vajon tényleg csak az történhetett meg vele?
Próbálunk eligazodni, nem eltévedni. Amit lehet megtanulni, aszerint élni; később azzal főzni, amink van, amit találunk: otthon, az iskolában, a földön, a kukában, a barátainknál, az ellenségeinknél, az interneten. Vagy elszívunk egy füves cigit, elalélunk egy whisky mellett, hajkurászunk csajokat.
Ez a „normális” élet. Ez lenne a normális élet?
Minden csak viszonyítás kérdése, hogy mit teszünk a nevezőbe, hogy mi van a nevezőben?! Mert amikor biztonság van, amikor bízol a holnapban, amikor késsel-villával ehetsz, nem puszta kézzel téped, „zabálod” a falatot és a családnak is lesz holnapra, meleg is; amikor nemcsak az „éhe a Szónak,”, hanem az „Éhe a Szépnek” is „ hajt titeket” és úgy érzed: érdemes, akkor minden rendben van. De, amikor mindez hiányzik: a ma, a holnap bizonytalanná válik; a gyerek egy másik földrészre kényszerül és azt se tudod, látod-e még valaha; amikor magadban mormogod csak „tövit töröm s a gallya jut” vagy még az se; amikor már azt se mered megkérdezni, ez vajon az igazság; már nem is kutakodsz, nem is kételkedsz, a bizonytalanság, a közöny, a cinizmus lett állandó kísérőd, akkor bizony már nagy a baj, a zsarnok megint győzött!
100 nap múlva megint választás lesz. A kormány meg akarja mutatni a világnak: Magyarországon demokrácia van! Mert törvény van: négy évente országgyűlési képviselőket kell választani, akik majd választanak miniszterelnököt, aki majd kormányt alakít. Ez az aktus a demokrácia igazi biztosítéka! Jelzed: elégedett vagy a kormány működésével, mehet tovább minden; nem vagy az, elzavarod őket! Amíg szavazhatsz, addig demokráciában élsz, ha már nem, akkor valami másban.
Pedig az egész csak egy cirkusz: látszat választás! Miközben éppen a demokrácia megcsúfolása folyik. Ez az aktus lenne a demokrácia igazi biztosítéka, de nem az, hanem a leplezése! Mert amíg szavazhatsz, addig demokráciában élsz, ha már nem, akkor valami másban.
De Te, választópolgár, egyszerű szavazó, vajon utána jársz-e annak: mi is történik valójában? Kutakodsz-e azután: minden rendben zajlik, minden szabályos, minden „egyenlő pályák, egyenlő esélyek” szerint zajlik, vagy csak álca az egész?
Minden a szemed előtt zajlik, minden, csak észre kellene venned; ott hever a lábaid előtt, csak le kéne hajolnod, hogy meglásd; mindent hallhatsz, csak nem akarod meghallani; mondanál is valamit, de mégsem mondod. Pedig a „tények felismerése tenne egyénné”, de Te inkább csak a kollektív „tudásban” bízol, az pedig mást jelez.
Ezért nem is jársz utána! Ezért nem is kutakodsz. Nyugton maradsz. Követed az eseményeket. Észre sem veszed, ezért aztán mindig lemaradsz. És éppen azt erősíted, amit nem kéne.
Most már persze nem egyszerű. De mikor egyszerű?!
Pedig csak néhány klikk, egy telefon a gyereknek, egy kis odafigyelés a civilekre: ennyi lenne az egész!
Csak meg kéne nézni a törvényt, hány szavazat kell egy Fidesz jelölt győzelméhez és mennyi az ellenzéki kandidálónak; csak szembesíteni kéne a kormány hirdetéseit a letelepedési engedélyért folyamodó bevándorlók számával, az általuk elkövetett bűntényekkel; csak meg kéne számolni, a Polt-féle ügyészség hány ellenzéki politikust, civil aktivistát küldött előzetesbe, aztán mennyi kapott végül tényleges büntetést; csak el kéne gondolkodni, kik gazdagodtak az elmúlt hét évben, és mennyivel, és hogyan, és miért; csak elő kéne venni a nyilvántartásokat, kikből lettek kormányzati tisztviselők, ügyészek, bírák, és miért pont belőlük választott a hatalom; csak rá kéne csodálkozni a szomszédra, hogy még él-e, itthon van-e a gyereke, vagy már Ő is emigrált, s vajon miért; csak elő kéne venni az Országgyűlés törvényeit, az OVB határozatait, hány ellenzéki, független javaslatot fogadott el, és miért nem; csak meg kéne kérdezni, minek épült annyi stadion, alakult és kapott állami támogatást annyi foci-akadémia, minek rendeztünk milliárdokért világversenyeket; csak meg kéne nézni, kiket kreált a Nemzet Olvasókönyvébe a szerkesztő, és vajon miért; kiket, miket okád naponta, óráról órára a kormányzati média, és vajon, miért?!
Pedig csak néhány klikk, egy telefon a gyereknek, egy kis odafigyelés a civilekre: ennyi lenne az egész!
És akkor még a hazugságokról nem is esett szó: a biblia meghamisításáról, az ellenséggé kikiáltásokról, a béremelésnek hazudott trükkökről, a helyreigazítási kabarévá váló álhírekről, a megannyi hihetőnek szavalt hihetetlenségről!
Pedig csak néhány klikk, egy telefon a gyereknek, egy kis odafigyelés a civilekre: ennyi lenne az egész!
De persze választani kell, gondolkodni, nem elég csak nézni, olvasni, az meg ma már nem éri meg, nem kifizetődő. Akkor inkább az erősebbhez kell húzni, az erősebb mellé kell állni, aztán majd meglátjuk: lesz, ami lesz!
Legfeljebb még kevesebbet látjuk a gyereket …

2017.12.30.

Karácsony 2017-ben: az orbáni történet jegyében


Pörög az orbáni történet!
Minduntalan fölbukkan a reklám: „Országgyűlési határozat az Európai Parlament Soros-terv végrehajtásáról szóló határozatával szemben”; önkormányzati határozatok születnek civil szervezetekkel szemben, nehogymá’ bérelhessenek helyiséget a városban; „… szeretnünk kell a fele­barátainkat, de szeretnünk kell önmagunkat is…” írja a második parancsolatot újraírva-átértelmezve a miniszterelnök karácsonyi üzenetében; aztán nyilvánosságra kerül az a levél is, amelyben a Romániában élő magyar testvéreit hívja szavazni; közben robbantás történik – no nem Magyarországon, Budapesten, hanem – a szentpétervári szupermarketben (négy ember kórházba került), az afgán hírszerzés épülete előtt, ahol heten meghaltak; a Vörösmarty téren vörösre „becstelenített” harckocsik demonstrálnak.
Félj és úgy szavazz!
Gyűlölj és úgy szavazz!
Az ellenség itt van a kapud előtt! Ott áll az asszonyaiddal szemben, ugrásra készen, hogy megerőszakolja, megölje, ha azt is kell! Az Unió meg a Soros hívja őket! A belső ellenség meg várja őket!
Félj és úgy szavazz!
Gyűlölj és úgy szavazz!
Karácsony van. A szeretet ünnepe. Egyél, igyál, most ne gondolkozz: most se gondolkozz!
Nézd a királyi tévét, a reklámot.
Hallgasd, olvasd a mesét.
Az orbáni mesét…
2017.12.28.

Karácsonyi történetek

Minden vélemény számít!


1. Dialektikus és történelmi materializmus
Aznap, amikor elindultak otthonról, ugyanúgy sötét volt még, mint a többi napokon (télen sokáig csak 7 óra után kel föl a nap), de nekik mégis indulniuk kellett. Apunak már korán reggel be kellett érnie a munkahelyére és előtte – mert Apu vitte mindig őt – neki meg az óvodába. A Moszkva tér felé sétáltak, nem siettek, de azért neki szednie kellett a lábait Apu mellett. Nagyon szerette ezeket a hajnali sétáló-óvodába-menéseket, mert olyankor Apu mesélt neki, bármilyen is volt a reggel. Kézen fogva haladtak, az ő kis keze belesimult Apu kezébe, jóleső melegséget és biztatást sugároztak számára azok, az apui ujjak, a tenyér és a szabályos körmök simasága is. Az 56-os villamoshoz tartottak, az vitte őket az oviba, ahova majdnem mindig ő érkezett elsőként.
A Kékgolyó utca felől jőve haladtak a Krisztina körúton, már az Attila utcánál jártak. Nem érezte a hideget, nem látta a sötétséget, csak Aput figyelte, meg amit mesélt. Akkor és ott, Apu mellett óriásnak képzelte magát is, erősnek, mint amilyen Apu, aki mindentől és mindenkitől meg tudja védeni őt is, meg anyát is. Most kezdett el mesélni, dallamosan, egyes szavakat erősen, másokat inkább halkan kiejtve beszélt Apu, és ő már nem is az oviba tartott, már nem is volt sötét, se hideg, csak a mese, a mese, a mese. Tudod, kicsi fiam, a világot többféle módon is lehet szemlélni – hallotta Aput, van, aki abból indul ki, hogy tőlünk, emberektől függetlenül létezik egy szellemi lény, egy isten, amiből minden ered, akitől minden kiindul; és mások azt gondolják, hogy van a létező valóság, az anyag, a tőlünk kívülálló természeti-társadalmi valóság, és csak az, ami igazából létezik, ezt hívjuk materializmusnak, az előbbit meg idealizmusnak. Hű, ez nagyon izgalmas – gondolta, bár egy szót sem értett az egészből, de ez nem volt érdekes, mert Apu mondta, és akkor az biztosan úgy van. Érted, amit mondok – hallotta most Apu kérdését, igen – rebegte rá halkan, az az isten nagyon izgalmas lehet, hogyan néz ki, bukott ki a száján. Apu lelassított, körül nézett, majd megállt. Csak azoknak van isten, akik hisznek benne, akik nem, azoknak nincs, ezért nem is tudjuk, hogyan nézhetne ki – felelte óvatosan és újra elindult. És isten mikor született – kérdezte tovább Aput, biztosan őt is az anyukája szülte, és jó ember, ugye, mert, ha tőle indult minden, akkor annak kell lennie, hadarta, mert már a lépcsőn mentek fölfelé a villamos-megálló felé, és tudta, már csak néhány percre vannak a villamosozástól, azon meg már nem lehet mesét mondani, illetve hallgatni, mert sokan vannak és a zaj is nagyon nagy. Akik hisznek benne, és úgy magyarázzák meg a világot, mert másképpen nem tudják, azok szerint ő mindig volt és mindig lesz – hallotta megint Aput, és tudod ők azt is gondolják, hogy isten fia, Jézus, aki „Isten által testté lett, emberi formában megjelent (János 1:1, 14), Jézus Isten Fia, mert a Szentlélek által fogantatott” és holnap ünnepeljük majd a születése napját. Ezt megint nem értette, de ha ünnepelni fogják holnap, akkor az biztosan nagyon jó lesz és olyan boldog lett hirtelen, mert ünnepelni nagyon szeretett, mert olyankor kapott csokit is meg kakaót is. Mi is fogjuk ünnepelni, de mi a dialektikus és történelmi materializmussal magyarázunk meg mindent és aszerint másként alakult a világ – próbálta befejezni a mesét Apu, de akkor már beállt az 56-os villamos a Moszkva téren a megállóba és fölszálltak rá. Dialektikus és történelmi materializmus – próbálta magában kimondani a bűvös szavakat, de alig bírta, mert egyik szót sem értette, ha én ezt a Lalinak meg az óvó néninek elmondom az oviban, akkor nagyon fognak örülni, hogy én milyen okos vagyok és mindent meg tudok magyarázni.
A villamos egy nagyot csilingelt, a kalauznak megmutatták a jegyeiket, beljebb húzódtak az egyik ablak mellé és már mentek is a Völgy utca felé.

2. Vali Mexikóból
Mexikóban rendezték meg 1968-ban a XIX. nyári olimpiai játékokat és később, 1970-ben a labdarúgó világbajnokságot is. A televízió közvetítette mind a két eseményt, nemcsak a rádió, óriási esemény volt az akkoriban: a közvetítések alatt kihalt volt a város, mindenki a tévét nézte. Egy kisebb stáb a helyszínen követte az eseményeket, onnan élőben és felvételről adták az eseményeket. Pénz az kevés volt, minden kiadásra oda kellett figyelni, hogy kijöjjenek a büdzséből. A követség sokat segített nekik, Gyuri az egyik kiküldött szállást is szerzett valahol, egy a háborúban emigrált családnál. A férfi zsidó operaénekes volt, aki Lengyelországból menekült, a feleség Vali Magyarországról. azóta sem jártak se Lengyelországban, se Magyarországon. Az Olimpia alatt összebarátkoztak, a vébére már ismerősként költöztek hozzájuk. Valiék jómódban éltek, hatalmas birtokot vezettek, nagy személyzettel és nagy örömmel segítették a magyar stábot.
Aztán mégis úgy hozta a sors, hogy a következő évben – karácsonykor – Magyarországra látogattak. Elmentek mindenkihez, végig látogatták a Mexikóban kint járt stáb-tagokat. Izgatottan vártuk a találkozást Velük, sok szépet hallottunk Róluk. Amikor hozzánk érkeztek, a kétszobás, alig 56 négyzetméteres kis lágymányosi panellakásunkba, bejöttek az ajtón, az előszobán, a „gyerekszobán” keresztül a nappaliba értek, megitták a kávét és beszélgetni kezdtünk. Egy kis idő múlva szóltam Vali „néninek”, jöjjön velem a „gyerekszobába”, bekapcsoltam a lemezjátszós rádiót, rátettem a tűt a kis lemezre és megszólalt Sinkovics mély hangja: ” Bulgáriából vastag, vad ágyuszó gurul,/ a hegygerincre dobban, majd tétováz s lehull;/ torlódik ember, állat, szekér és gondolat,/ az út nyerítve hőköl, sörényes ég szalad.” Vali „néni” maga elé nézett és megdermedt: „Kilenc kilométerre innen égnek/ a kazlak és a házak,/ s a rétek szélein megülve némán/ riadt pórok pipáznak./ Itt még vizet fodroz a tóra lépő/ apró pásztorleány/ s felhőt iszik a vízre ráhajolva/ a fodros birkanyáj.” Hangtalanul sírni kezdett: „Kilenc kilométerre innen égnek/ a kazlak és a házak,/ s a rétek szélein megülve némán/ riadt pórok pipáznak./ Itt még vizet fodroz a tóra lépő/ apró pásztorleány/ s felhőt iszik a vízre ráhajolva/ a fodros birkanyáj.” A könnyei végig-peregtek az arcán, szemalján szétfolyt a fekete szemfesték: „Mellézuhantam, átfordult a teste/ s feszes volt már, mint húr, ha pattan./ Tarkólövés. – Így végzed hát te is, / súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan./ Halált virágzik most a türelem. -/ Der springt noch auf, – hangzott fölöttem./ Sárral kevert vér száradt fülemen.” Elvihetem – kérdezte, persze, Radnóti, súgtam Neki, és Ő csak sírt, sírt, sírt.

3. Nem felejtettetek el valamit?
A karácsony nálunk mindig hasonló ceremónia szerint zajlott. Megvártuk a sötétedést, akkor átjöttek Babukáék is, és hatan körül álltuk a fát, meggyújtottuk a gyertyákat, meg néhány csillagszórót, megfogtuk egymás kezét és halkan néztük a szikrákat. Mikor a csillagszórók kihunytak, Apu odalépett a fához és elkezdte osztogatni az ajándékokat. Persze, mi gyerekek, addigra már földerítettük a „terepet” és minden ajándékot megtaláltunk, ami a lakásban volt eldugva. A ceremónia szerint fölváltva kapott mindenki ajándékot és mindig a legvégére jutott a „legnagyobb”, a minden képzeletet felülmúló, a csoda-ajándék. Abban az évben ez a QUARZ-2M filmfelvevő kamera volt. Már két órája tartott az osztogatás, mert minden ajándékot közösen megcsodáltunk, megbíráltunk, közösen örültünk. És akkor vége lett. Vacsora – szólt anyám, és mindenki indult a konyhába. Öcsémre néztem, Ő meg rám: mi a csuda, mégsem mi kapjuk a QUARZ-2M filmfelvevő kamerát? Megköszörültem a torkom, elkezdtem krákogni, öcsém hasonlóan köszörülte a torkát: nem felejtettetek el valamit – szakadt ki belőlem a szinte sírós kérdés, az objektív materialista világot dialektikusan szeretném megfilmesíteni! Apu elkezdett nevetni, Babuka, Bandi bá’ is: megtaláltátok és már nyúltak is a nagy-szekrény fölső polcára …

2017.12.25.

Elrettentés!


• Őrmester!
• Parancs, uram!
• Mennek elrettenteni!
• Értettem, uram: megyünk elrettenteni!
• Hatan bepattannak a páncélos harckocsiba és kikocsiznak a Vörösmarty térre és leparkolnak
• Értettem, uram: a páncélossal, a Vörösmarty térre: öcsibuffot, vigyünk?
• Megőrült, 82 mm-es aknavetőt, minek?
• Elrettenteni, uram!
• Leparkolnak és kész: az az elrettentetés!
• Értettem, uram!
• Dehogy értette, még nem is mondtam, mit csináljanak.
• Leparkolunk, uram!
• Azzal kezdik, katona, azzal kezdik!
• Mit csináljunk azután, uram?
• Elrettentenek!
• Igenis! Elrettentünk! Khm, ilyen gyakorlatunk még nem volt, uram.
• Nem baj! Mindannyian ördögbőrbe bújnak, őrbunda nem kell!
• Értettem! És mégis: hogyan rettentsünk el, uram?
• Egyikük ott marad a páncélosnál, madzaggal bekeríti a páncélos harckocsijukat, aztán átül a kisbuszba kávét inni!
• A kisbusz ajtaját nyitva kell hagynia, uram?
• Minek, akkor megfázna!
• Hogy látja akkor a páncélos harckocsit, uram?
• Nem látja, nem néz oda, az csak díszlet!
• Értettem, uram!
• A többiek maszkot húznak a pofájuk elé és föl s alá sétálnak a Vörösmarty téren!
• Értettem, uram! Khm, és mit tegyünk, ha teszem föl a kérdést: lefújják piros festékkel a páncélos harckocsinkat?!
• Jót röhögnek! Értette: röhögnek! Mert a „biztosítási feladat során a végrehajtáson van a hangsúly, nem a saját járműveinket, hanem az embereket igyekszünk megvédeni. Nem arra rendezkedtünk be, hogy ilyen jellegű, festékszórásos eseményeket akadályozzunk meg…”, ha kell, erre a jövőben pluszerőt kell biztosítanunk, és biztosítunk is.
• Értettem, uram!
• Akkor szolgáljon!
2017. december 22., péntek

Karácsonyi ellenség …


„Megrendíti a rendőrökben a bizalmat, felelőtlen magatartás, szégyellje magát” – kapom az arcnélküli rovót a facebookon, amikor a rendőri ellenőrzés során meghalt emberről írtam és a járőr-pár embertelen magatartását kritizáltam.
„A tények ismerete nélkül nem szakembernek nem kéne rögtön ítéletet mondani”, „elveszi a reményt a betegektől, hogy már az orvosokban se bízzanak”, „majd, amikor maga lesz beteg, megnézheti magát” – jön az újabb jobblengő, mert fölvetettem, talán a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika orvosai hibázhattak, hogy meghalt a hármasikreket szült anyuka.
„Így nem tudunk nyerni, ne bomlassz te is, inkább támogasd, hogy nyerni tudjunk, rosszabb vagy, mint ők” – jön az elutasító dörgedelem az egyik demokratikus párt képviselőjétől, mert azt írtam: akkor kellett volna bojkottálni, kivonulni, amikor az első alkotmányellenes lépést megtették, még ma sem lenne késő, helyette meg – még ma is – a kollaborálás folyik.
„Nem tud örülni, csak a kritika, meg a hiba, meg a romlás, milyen ember maga, húzzon el inkább máshová, ahová való” – kapom a „pofámba” bejegyzéseim után, mert nem úgy látom, nem azt írom, nem azt gondolom, amit a hatalom és támogatói gondolnak.
Folyamatos az M4-en a szublimálás, más köztévés csatornákon hasonló módon a hülyítő befolyásolás (pl. Erzsébet utalvány-reklám, Soros-kampány), az ÁSZ minősíthetetlen politikai ellenőrzési gyakorlata, TEK „véderő” a sétáló utcákban, miközben lefújják és észre sem veszik, csak hülyítés, hülyítés, hülyítés!
De az az ellenség, aki észreveszi.
Aki szóváteszi.
Aki leleplezi.
Mert belezavar a sunnyogásba.
Mert belezavar a „maradjon minden úgy, ahogy van, mert az legalább ismerős” magatartásba.
Mert belezavar a „csináljunk valamit, az se baj, ha mi is tudjuk, nem fog sikerülni” politikába.
Hát most karácsony jön.
Hagyjuk az egészet a francba.
Szeressük egymást – legalább néhány napra.
Aztán?
Megy minden majd, a maga útján, ugyanúgy, tovább, csak dumálj nyugodtan, amíg még dumálhatsz…

2017. 12. 21.

Könyveladás …


Tovább lépkedett a LIDL felé, már majdnem elérte a nagy-kereszteződésben a lámpát. Onnan már csak néhány méter, egyetlen kis tér volt hátra, ahol nézegethette a galambokat is, de így, télidőben, már csak varjút talált. Mindig arrafelé ment, el a zöldséges meg a Second Hand üzlet mellett, hátha lát kirakva valamit a bolt előtt, persze olyankor inkább bemegy, mert addig is melegszik egy kicsit. Már sok neki a félóra a hidegben. De most nem ment be, megállt a lámpánál, megnyomta a gombot, még 30 másodperc kell – gondolta, pedig sehol egy autó. Akkor rápillantott az oszlopra és meglátta: ”Könyvet veszek, házhoz megyek, határon túli magyaroknak lesz, hívjon: 06-20/310-68-46”. Letépett egy perforált csíkot, berakta a papírzsebkendője mellé a zsebébe és már indult is tovább. Most sokan voltak a LIDL-ben, szombat reggeli csúcs volt. Megállt a kosaraknál, közvetlenül a bejárat mellett, ahonnan mindent látott és hallott, amit a vevők és a pénztárosok egymással beszéltek. Valójában emiatt járt ide, nem is a vásárlás végett: hallgatni a beszélgetésüket. Neki ez volt már az újság, a napilap, a rádió, a híradó. Innen tudta meg mindig, hogy mi is történt egy nappal, egy héttel előbb, mi fog történni aznap.
De ma ehhez sem volt kedve.
Otthon kirakta a kenyeret a nylon szatyorból, ma akkor ez lesz, egy kicsit megpirítom, valahol van egy kis zsír is, tea hozzá, majd koradélután megcsinálom – tavaly óta, amikor a felesége meghalt szokásává vált, hogy magával beszélget, magával vitatkozik, olykor veszekszik is, mert a tétlen, süket csöndet nem szerette. Közben tüsszentenie kellett és elővette a zsebkendőt. Akkor vette észre a perforált csíkot: ”Könyvet veszek, házhoz megyek, határon túli magyaroknak lesz, hívjon: 06-20/310-68-46”. Odament a fotelhez, ami a tévével szemben állt, a párnája már teljesen öblösödve a fakeretbe nyomódott. Ez volt az egyetlen ülőalkalmatosság a szobában, most is ide huppant le. A fotellel szemben állt a tévéje, pedig nyugodtan kilökhette volna már, tavaly meg kellett szűntetnie a kábeltévé előfizetést, azóta be se kapcsolta. Viszont a szobát se rendezte át, maradt minden a régi helyén. Úgyhogy fotelből a kilátás is a tévére nyílt, pontosabban a kertre, mert a tévé mellett volt a kerti-kijáró és egy odanéző ablak is; úgyhogy tévé helyett mindig a kertet nézte.
Az megnyugtatta.
De már a kert sem volt a régi, amióta elment az asszony, senkisem gondozta, rendezgette, egyelte, amit kell: minden nőtt, ahogy nőtt. Már burjánzott. Tavasszal, nyáron alig lehetett átlátni a dzsumbujon, de most télen kopaszon, „leveletlen-meztelenül”, girbegurbán deresedtek, fagyoskodtak kinn a bokrok, fák, ágak a hidegben. A kert mögött, a félig bedőlt kerítés jelzett valami határt, de inkább csak jelképesen, ahogyan a félig dőlt, mohás, kettétört sírkövek is: itt alant valaki, aki egyszer ember volt talán, fekszik; nem védett az már semmitől se. Minek is, mit lehetett volna tőle elvenni, elvinni: talán az emlékeit, de azt meg úgysem tudták volna.
Egy kicsit izgett-mozgott, kereste, ahol a legkevésbé nyomott a fotel, de nem talált ilyen helyet, hát így is megnyugodott. Azután elég volt becsuknia a szemét, ránéznie, rágondolnia egy könyvre és már meg is telt élettel a szoba. A nappalok voltak a könyveké, az esték és az éjszakák az álmodozásokéi. ”Könyvet veszek, házhoz megyek, határon túli magyaroknak lesz, hívjon: 06-20/310-68-46” – jelent meg a felírat, a cetli a szeme előtt, vagyis dehogyis ott, csak az agyában. A Kádár ilyen szöveget nem engedett volna kirakni – gondolta hirtelen, nem azért, mert féltette „a megbonthatatlan barátság”-ot, a szocialista országok egységét, hanem mert nem akart sebeket föltépni, indulatokat, feszültséget gerjeszteni. Ezért nem engedte a zsidó-kérdést se kibeszélni – gondolta tovább, aztán az elmaradt, elhalasztott Kádár-Ceausescu találkozók ugrottak be. ”Könyvet veszek, házhoz megyek, határon túli magyaroknak lesz, hívjon: 06-20/310-68-46” – szóval csak hívnia kellene őket és már jönnének is, fizetnének is, vehetne valami meleget, főttet is végre.
Rengeteg könyve van! Régebben vette „őket”, amikor még tanárként dolgozott, amikor még fontos volt, hogy az első kiadásokat olvassa, hívja föl rá a diákjai figyelmét, hogy saját maga érezzen rá az elbeszélés ízére, ne a magyarázatok, a kritikák befolyásolják. Akkoriban mindent megvett: valahol megjelent egy hirdetés, szólt egy kolléga és már rohant is a könyvesboltba, a Rózsavölgyibe. Akkoriban éjjel olvasott, hajnalban rakta csak le a könyvet. De nemcsak éjjel: mindig megvolt, hogy amikor nyaralni mennek az asszonnyal, akkor melyik könyvet viszik magukkal, melyiket fogják a Balatonnál, a Tiszánál vagy a hegyekben olvasni. Ha ma eszébe jut egy könyv, elő se kell vennie, látja maga előtt a borítóját, a formáját, orrában van a könyv illata, még azt is föl tudja idézni, hol olvasta!
De már csak gondol rájuk, már nem veszi elő „őket”, kikerültek a fáskamrába. Többször kellett költözniük, mindig kisebb lakásba, a végére, ebbe a mostaniba, már a könyvszekrényeket, polcokat se tudták elhozni, olyan kicsi ez a „ház”, de a könyveket nem engedte ott hagyni! Így jött vele Jorge Semprun: A nagy utazás című könyve is, fekete papír-borítójában, rajta a feszülő szögesdrót képével, fehér betűkkel a felirattal: EURÓPA: „Már látom, hogyan alakulnak a fiúk régi frontharcosokká. Én nem vagyok régi frontharcos. Én majdani frontharcos vagyok…” – ugrik be, aztán elereszti.
Hívja őket?
„Meg akarlak tartani téged, /Ezért választom őrödül / A megszépítő messzeséget.” – ugrik a szeme elé a teljesen zöldbeborult ADY kötet, még apjáé volt, 1953 SZK SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ, van belülre írva, benne ceruzás aláhúzások, „nincs társadalmi közeg, ami fogadná” beírás, „tehetetlenség, fájdalom” – fut tovább a szeme előtt. József Attila, Radnóti, ott a bori notesz is…
Mennyi is az idő, már 11 óra, akkor most enni kéne valamit, egy kicsit a fűtést is följebb lehetne csavarni, vagy a sálat jobban összehúzni inkább. Dehogy, üldögélek még egy kicsit, majd később – zökken vissza fényes világába. „Az ötödik pecsét”, 1982, Magvető, Hatodik kiadás, akkor ezt később vette: „- Valami félreértésről van szó bizonyára… A felgyűrt ujjú odalépett eléje, és felmutatott a mennyezetre: – Nézze, mi van ott! Amikor Kovács elfordított fejjel felnézett, akkor teljes erejével pofon vágta: – Mars! – kiáltotta.” Ezt Széplakon olvasta, a Balaton partján, nem is benn a szobában, hanem a csillagok alatt, le-le rakva a könyvet: vajon Ő?
Mégis megcsinálom a teát, majd később eszem is valamit – és fölállt, vizet forralt, beleöntötte a csészéjébe, sokadszorra belelógatta a már teljesen áttetsző filteres teát, odavitte a bögrét a fotelhez, megint leült és hagyta a kezét átmelegedni a bögrétől. „A cenzorok nagy konjunktúrája ez a korszak, a minden rendű és rangú cenzoroké…” – szólalt meg az agyában, ez már Bálint György 1933-ból, hol is olvasta, ja megvan: az 1988-ban a Gondolatnál megjelent Nemzeti olvasókönyvben, a borítója vörös volt, aranyozott betűk rajta, de nem szerette kezében tartani a könyvet, irritálta a borító tapintása. „LÉGY EMBER, ez a cél – légy magyar, ez a legjobb eszköz.” – ez már Deák Farkas 1861-ből, ez ma is jól hangzik, akkor mégis próbálja eladni?

Akkor hirtelen gyengeséget érzett a kezében, még látta: a nap előbukkan egy pillanatra, talán valami elrepült az ablaka előtt: nem adom el, akkor sem adom el, és oldalra billent a feje…

2017. 12. 18.