Vélemény kategória bejegyzései

ÚJ EGYSÉG (2.)

Minden vélemény számít!

iszik1És akkor bejöttek, mit bejöttek, bevonultak: magabiztosan, győztesen, vigyorogva, arcukon a fensőbbségük teljes tudatával. Határozottan kiáltották: jó napot kívánunk, elnök úr! De azér’ belül egy kicsit aggódtak, szorongtak is; csak óvatosan, oldalról pislantva mertek ránézni az ÚJ EGYSÉG mg tsz elnökére, mert nagyon féltek, már-már rettegtek tőle. Kiszámíthatatlanságától. A soha ki nem mondott, elfojtott kisebbségi érzésétől, és annak bárdolatlan megnyilvánulásaitól. De még jobban szorongtak rapszodikusságától, szélsőséges, már-már beteges csapongásaitól, mindent megelőző egojának, önmaga okosságának megfellebbezhetetlenségétől. Néha-néha döntései durvasága még őket is meglepte, igaz ez már egyre ritkábban történt.
Most háttal ült nekik, természetesen az asztalfőn. Nem volt rajta zakó, inge ujját mindkét karján feltűrte, fejét előrehajtotta és jobb keze szétnyitott tenyerébe tette, közben ujjaival erőteljesen masszírozta a halántékát. Ez nem sok jóval kecsegtetett, a durva vihart vetette előre. Elhalkultak és mindenki a saját karosszékébe tottyant. Az elnök meg se mozdult, amikor bejöttek. Még akkor sem mordult semmit, amikor mindannyian köszöntek neki.
Már ismerte őket. Mindegyikükről mindent tudott, hol tanultak, kik voltak a szüleik, hogyan dolgoznak és mikor, mit csinálnak maszekban, mi van a gyerekükkel, van-e és hány szeretőjük. Még azt is tudta, hogy mennyit visznek haza külön „szatyorban”, csak úgy, mellékesen, meg hogy kinek mennyire megy az üzlete. Mert mindegyiknek van valami külön biznisze is. De ő, mindent pontosan ismert. Nem mehettek úgy ki Párizsba a titkárnőjükkel egy szállodába, hogy ő ne tudott volna róla. És persze ezt ők is tudták. De nem tudtak tenni ellene semmit. Ismerte őket, mint a rossz pénzt. Itt van rögtön, tőle balra ül, ez a tejfölösképű, einstandoló vörösinges, hogy kinőtte magát, már nagyban és nagyvadakkal játszik, imádja a följelentősdit is. Meg a helikopteres utazást is. Vagy itt ül jobbra, ez a nagydarab, mindig jólöltözött, rezzenéstelen arccal bármit elmondó fácán-vadász. Még a végén a fejemre nő. Jól van, már a mindig ájtatos lelkész is leült, az is mindenre hajlandó: még az ördögöt is kitüntetné, ha mondanám neki. Egyikük arcát se látom, lesütik a szemüket, papírjaikba mélyednek: félnek. Na, jól van, akkor lassan kezdhetjük.
Ekkor kintről kiabálás hallatszott, ami már gyorsan veszekedéssé erősödött, és hirtelen kivágódott az ajtó, a három titkárnőjéből az idős – aki legalább érti is, amit csinál, nemcsak dekorációnak van ott – szinte hanyatt esett, ahogyan belökték az ajtóval együtt. „Nincs kompót! Nincs kompót!” – kiáltotta estében, de hiába: beözönlöttek az ajtóból az emberek. Kik maguk? – kérdezte döbbenten a mindig határozott, nagyokat-mondó, nagybajuszos Laci bácsi, aki szintén ott ült az asztalnál, miután felocsúdott a döbbenetéből. Az új többség, a 60 százalék – jött azonnal a válasz. Kicsodák? – kapcsolódott most már be ingerülten a beszélgetésbe az elnök is; az új többség, a 60 százalék – jött a válasz megint. Olyan nincs, 97% van, és az az ÚJ EGYSÉG – szögezte le erélyesen az elnök, és az asztalnál mindenki bólintott rá. Márpedig mi vagyunk a 60 százalék, ha a fene fenét eszik, akkor is, hiába hadovál itt „új-beszédül” – mondta erélyesen egyikük. Akkorra már a volt vörösinges nem az asztalnál ült, hanem a szoba végébe menekült és elkezdte vizsgálgatni a fali lambériát, mintha asztalos volna. Az ájtatos is magában mormogott valamit és óvatosan fölkelt az asztal mellől és az ablakhoz ment körülnézni. A szakállas, mindig hadaró, a kérdést meg sem váró, hanem azonnal válaszoló referens is elfordult, elkezdett babrálni a telefonjával. Kik maguk, honnan jöttek, mit keresnek itt? – jött az újabb kérdés Laci bától. Ekkor előre lépett egy fiatalember, akit azelőtt senkisem ismert, fölsegítette a földre huppant titkárnőt, lassan fölemelte a fejét, ránézett az elnökre, és így szólt: nézzen körül, elnök úr, nézzen ránk, hát nem ismer meg minket? Mi vagyunk a pincér, akitől DNS mintát vettek a rendőrei; mi vagyunk, a kishantosiak, akiktől elmutyizták a földünket; mi vagyunk a trafikosok, akiktől elvette az üzletét; mi vagyunk a köztisztviselők, a közalkalmazottak, a bírók, a rendőrök, a tűzoltók, a pedagógusok, az ápolók, akiket megalázott, akiktől elvette a munkájukat; az árokpartjára, az utcára lökött tömegek; mindenki, aki nem a maga szekerét tolja, s ezért nem hagyja nyugodtan élni, boldogulni – mondta nyugodtan és mégis határozottan. Köztünk nem lát uniós forrást elnyerő kisvállalkozót, autópályát, stadiont építő nagy-vállalkozót, de még egy felcsúti kisvasutast se. De mi vagyunk az új többség, a 60 százalék, ugye érti már, elnök úr. Most még elmegyünk, ez még csak egy figyelemfelhívó látogatás volt, de emlékezzen erre. Intett a fejével, és ahogyan bejöttek, úgy el is mentek.
Csak néhány perc volt, az egész. Talán meg se történt, de mégis, mert a titkárnő és a kis vörösinges még mindig remegtek. A levegő is áporodottá vált, de Laci bá’ már visszaült a helyére.
Na, akkor kezdjünk hozzá – vett erőt magán az elnök, és nagyot húzott a bekészített pálinkából.

2016. 10. 07.

ÚJ EGYSÉG

Minden vélemény számít!

orban3Az ÚJ EGYSÉG mg tsz elnöke elégedetten lépett be a szobájába. Nyugodtan becsukta maga mögött az ajtót, odalépett a dohányzóasztal melletti foteljéhez, belehuppant és fejét rögtön hátrahajtotta: minden a legnagyobb rendben halad – gondolta. A zakóját már előbb, amikor belépett az ajtón, azonnal kigombolta, így most láthatóvá vált a hasán a szétfeszült ing, amiről korábban, a beszéde alatti nagy hadonászásban két gombja is leszakadt. Megint nagyobb inget kell vennem – morfondírozott tovább, ez is kicsi lett. Bezzeg, amikor még aktívan fociztam, akkor még minden másképpen állt rajtam. De most, akárhová megyek, azonnal be kell kapnom valamit, mindig kell, hogy legyen valami rágcsa a számban – járt az agya tovább.
Beletúrt a hajába, ez is egyre ritkább. Lassan megint ki kellene találni egy új dizájnt, bár ez még ráér. Na, akkor mi is jön most? – tette föl magában a kérdést, most még van öt percem, addig pihenjünk egy kicsit. Szinte azonnal elaludt, ahogy becsukta a szemét, hasán az ing egyre jobban szétnyílt, már a mélyen a hasredőkbe húzódott köldöke is kilátszott. Halkan szuszogott, a mellkasa egyenletesen emelkedett és lesüllyedt, de ez csak talán egy percig tarthatott. Nyílt az ajtó, a titkárnője óvatosan belesett, az ÚJ EGYSÉG mg tsz elnöke azonnal kinyitotta a szemét és éberen kérdezte: mi akar? Hogyan tovább, mi legyen a következő lépés, elnök úr – kérdezte alig hallhatóan, suttogva a titkárnő, behozzam a következő kávét? Majd szólok – jött a válasz, a kávét hozza, meg valami csócsát is, és öt percig ne zavarjanak.
Minden a legnagyobb rendben halad? – rémlett föl neki újra, de akkor mért rémlik ez, beszélgetett tovább magával. Tavaly kapta az ötletet, amikor lemészárolták a vicclaposokat Párizsban, hogy ezzel lehet még kezdeni valamit, ez sokáig itt lesz velük, erre lehet, sőt kell is építeni. Akkoriban, egyre többen és többet suttogtak a háta mögött, sokan már lesütötték a szemüket is, amikor elhaladtak mellette. Pedig ment akkor is a szekér: mindenki kivette, amit akart; maga határozta meg, hogy mennyi az annyi; senki nem kutakodott a másik zsebében; ott és arra vadászott, ahol és amire csak akart; lőhetett akár házinyúlra is; és mindenki falazott a másiknak, védte a tsz és a saját becsületét. Akkor még nem ÚJ EGYSÉG-nek hívták magukat, hanem MEGVÉDJÜK BRÜSSZELTŐL A REZSIT mg tsz-nek. Mégis: mintha mentek volna lefelé, márpedig nem akarta még egyszer átélni a lejtmenetet, a szakadékba-zuhanást meg végképp nem.
És akkor eldöntötte, nem hagyja magát, akkor is megmutatja, ha mindenkinek mindene rámegy. Akkor is! És, amikor Párizsban végre sikerült középre vergődnie a szélről, ahol rögtön láthatóvá, kézzelfoghatóvá, megírhatóvá vált: ő ott van, sőt a fő-sodorban van, pedig nem akarták beengedni, sőt végérvényesen ki akarták onnan golyózni, megint megérezte a vér szagát. Akkor újra elővette és leporolta a jelszavakat: harc, háború, megvédjük, nemzet, haza, vér, gyűlöljünk, miénk!
Onnan már egyszerű volt az egész: szervezés kérdése az egész. Mert szervezni tudni kell. És azt nagyon tud: korbács és pénz kell hozzá. Neki meg mindkettőből van bőven. Beindította a gépezetet, új embereket emelt maga mellé, mindenkivel tudatta a feladatát, és mindenki csinálta is: ragyogó arccal! Még az ellenzők is, részesei lettek ők is az ő sikerének. Olyan hülyék voltak, nem láttak, és azóta sem látnak tovább az orruknál: ha nem kényszerítik, ha nem tesznek valamit a kerekek közé, hogy a szekér megálljon, akkor ők is tolják a szekerét. Az ő akarata szerint.
És most már új nevük is van: ÚJ EGYSÉG mg tsz. Itt, benn a szobában, egyedül bevallja: mennyit kellett alakoskodnia, hazudnia, embereket megvennie, másokat tönkre tennie. De megérte! 98% mögötte áll, bárki bármit is mond, hogy nem ér a neve, meg nincs is meg az ötven sem. Kit érdekel: megint szalad a szekér! Megint világos, ki az ellenség, kit kell kicsinálni. Ezt megértik, ezt értik, ez tud mozgósítani. Ezt kell tovább nyomni, be kell tenni az alapszabályba is, ez legyen továbbra is a biblia!
A titkárnő megint benyitott, hozta a kávét, a sós pogit és az édes sütiket is. Hozzon be valami erőset is – szólt oda neki, majd jöjjön be a vezetőség is.
2016. 10. 05.

Népszavazás (3)

Minden vélemény számít!

1Ülünk a népszavazásos számláló bizottságban. Most megint nem jön senki. Egyikünk olvas, a másik szendvicsért nyúl. Van, aki csak babrálja a telefonját. Hosszú lesz a nap. Beszélgetni kéne. De miről? A „csak úgy”, nekem nem megy, meg arról nem is érdemes. De kik ők? És hogyan gondolkodnak? Feszültséget nem akarok.
Érdekes, talán most több a fiatal – szólal meg az asztal végén egy hölgy, mintha legutóbb kevesebben jöttek volna, folytatja. Egy kis csönd, majd az elnök is megszólal: én is úgy látom, és ez jó dolog. Az egyik órámon – veszi át újra szót az asztal végéről a hölgy, a demokrácia gyakorlásáról, a részvételről, értelméről beszélgettem a gyerekekkel, azt hittem, jól sikerült. Az óra végén odajött az egyik fiú, ne erőlködjen a tanárnő, ez nem érdekel minket, de legalább vége ennek az órának is. Akkor majdnem elsírtam magam. Az elnök közbevágott: ilyenek ezek, nem érdekli őket semmi. Sokszor beszélgetünk otthon mi is a közéletben való részvétel értelméről – hallom a hangomat belülről, meg az olvasásról, a versekről, meg az egymás iránti felelősségről. Az mi, jött mindig a kérdés – folytatom, ma, ami a tiéd az van, minden más kidobott pénz és idő, mondták nekem a fiatalabbak. Olvasom, hogy az Egri Csillagok ma már unalmas – folytatom tovább a monológomat, egy verset elolvasni sincs idő, elpocsékolt időnek tartják, akkor mi legyen. Csönd. Mindenki maga elé néz. Tologatjuk a papírokat. Nem tudom, mi lesz – folytatja elbizonytalanodva a tanárnő az asztal végéről, egyre nehezebb megszólítani őket, megszólalásra késztetni meg, szinte lehetetlen. Reménytelen. Nem jön senki. A levegő is áll, egyre áporodottabb. Nem ők a hibásak – kezdek bele megint, a Harry Potter is alkalmas lehetne feltörni őket, meg kéne próbálnunk. Mert egyedül nem megy, az nem igaz, én sem érezhetem jól magam, ha a másik sem érzi jól magát – hallom magamat, olyan hamiskásan. Talán rossz a minta, amit mutatunk, mi sem vagyunk elég őszinték, bele sem merünk vágni; á, hagyjuk.
Ülünk a népszavazásos számláló bizottságban. Most megint nem jön senki. Egyikünk olvas, a másik szendvicsért nyúl. Van, aki csak babrálja a telefonját. Hosszú lesz a nap. És megint eredménytelen.

2016. 10. 04.

Népszavazás

Minden vélemény számít!

1.
Már a folyosóról behallatszott sipító hangja, és ahogy közelebb jöttek egyre hangosabban és élesebben is: ne csoszogj, gyere már, emeld a lábad, húzd ki magad, igazítsd meg a nyakkendődet, mielőtt bemegyünk szavazni, mégiscsak voltál valaki! Aztán előszőr Ő lépett be a nyitott ajtón. Mit belépett, bevonult: világos kis-kosztümben, tupírozott, föltornyozott, festett szőke hajjal, a füleiben hatalmas, aranyozott fülbevalókkal, az ujjain káprázatos gyűrűkkel, és olyan illatfelleggel, hogy a délelőtt áporodott levegője egy pillanat alatt elillant. Csípőjét enyhén billegetve jött közelebb az asztalhoz, látszott, hogy valamikor kívánatos és vonzó hölgy volt, vagy azt a nőt játszhatta. Férje, üveges szemekkel, maga-elé meredve, talán nem is tudta, hol van; mégis egykedvűen bandukolt mögötte. Gyere már – sziszegte fogai között, húzd ki magad! Az asztalhoz lépett, fölemelte fejét, szigorúan körülnézett: itt kell a nemre szavazni? – és a kérdésre meg sem várva a választ vette elő a lakcímkártyáját és a személyi igazolványát is. A férje gyámoltan álldogált mögötte, azt se tudta, hogy mi történik. Az úrinő aláírta az ívet, majd elvette a szavazócédulát és a borítékot, majd hátrafordult: add ide a briftasnidat. Az úriember zavartan elkezdett keresgélni, először a két külső zsebében, de ott nem volt semmi, majd benyúlt a belső zsebébe, egy kicsit kotorászott, az arca földerült és elővette a marhabőrből készült briftasniját és nyújtotta az asszonynak. Végre, mormolta az, ne nekem add, hanem a kisasszonyoknak – sziszegett megint egyet. Az úr, remegő kézzel aláírta a papírt (a tollvégét a kisasszony illesztette a megfelelő helyre), majd ő is átvette a szavazólapot és a borítékot. Elindultak a függönnyel ellátott fülkéhez. Tudod, mit kell csinálni? – jött a suttogó kérdés. A válasz egy rövid, tagadó fejrázás volt, akkor is menj be a fülkébe, de add ide a lapot, majd én kitöltöm, és ha kész vegyok, majd benézek hozzád és együtt bedobjuk az urnába. A férfi bement az első fülkébe, az úrinő a másodikba. Ott elhúzta a függönyt és halkan, szinte csak befelé, elkezdett sírni. Átfutott rajta hirtelen az egész elromlott élete: pedig milyen szépen indult minden. A dunántúli kis kastélyukban az élet mindig olyan vidám volt, a személyzet halkan, szó nélkül tette a dolgát, apjával néha kilovagoltak; mindig szerette hallgatni apját, ahogyan érces hangon eligazítja a parasztokat, ahogy fekete csizmájában, szétvetett lábakkal állva, tömör mondatokban osztja az utasításokat. Meg a fürdés a folyóban, de szép is volt. De az egyik éjszaka veszekedésre ébred, be ne engedd őket, egy éjszakára se, kergesd el mindet, azonnal – hallotta anyját apjával veszekedni, aki nem felelt, hanem becsukta az ajtót. Ő éppen elaludt volna, amikor kerepelő lövéseket hallott kintről, talán egy, vagy több jajkiáltást is, majd csend lett. Reggel ott feküdtek az idegenek a földön, kalapjuk, sapkájuk mellettük, még gyerek is volt közöttük. Azóta nem szereti az idegeneket. Aztán később, az ’átkosban’, még jobban megutálta őket: mert ugyanazok voltak mind, akik elvették tőlük, ami az övék. És most megint jönnek az idegenek, persze, hogy a nemet kell beikszelni. Mind a két lapot kitöltötte, berakta a borítékba külön, külön, le is ragasztotta a borítékot, majd kilépett a fülkéből, megfogta a férje kezét. Odaléptek az urnához és bedobta a borítékokat. Már nem tűnt olyan úriasszonyosnak, háta egy kissé megroggyant: az arca viszont kipirult, szigorúan ránézett a férjére: menjünk!

2.
Botjára támaszkodva lépett be az ajtón. Mosolygott. Kicsit görnyedten hajolt előre, de mégis fürgén lépkedett. Megjöttem, aranyoskáim – szólalt meg mosolygósan, mit kell csinálnom, mert szavazok én is, ahogy kell. Jöjjön ide a néni – mondja az asztal végénél ülő történelem-tanárnő, kérem szépen a lakcímkártyát, meg a személyi igazolványt. Nekem csak a régi személyim van, tudja, amiben a lakcímem is benne van, hadarja gyorsan és már veszi is elő a régi, még a csillagos borítóban lévő személyit. Az is jó, persze, veszi át a tanárnő az iratokat, itt tessék aláírni. Jaj, aranyoskám, nem látok jól, segítsen nekem, kéri a néni, majd a segítséggel aláír. Megkapja a szavazólapot és a borítékot, átveszi, nézegeti, majd odafordul az asztal mögött ülőkhöz, és hangosan megkérdi: ugye a nem a jó mostan, aranyoskáim? Meglepett csönd, egy motor megy el az iskolai szavazókör előtt, annak a hangja is élesen behallatszik, amikor alig hallhatóan az elnök azt feleli: ha a néninek az a jó, akkor az a jó. A néni odafordul hozzá, aztán melyik karika a nem-es karika, nehogy elrontsam. Az elnök megmutatja, a néni tovább kérdez: és keresztet vagy ikszet rajzoljak oda? Mindegy, jön a válasz, csak a kereszteződés a körben legyen. Mert annyi mindent mondanak mostanában, hogy már alig értem, így a néni, és jól akarok szavazni: mert ez a mi országunk, ide ne jöjjenek idegenek, elég nekünk a cigányokból is, a múltkor is az egyik a kislányomat… Hagyja abba a néni, ezt nem szabad, dörren rá, de inkább csak mosolyog rá megint az elnök, ezt itt most nem lehet. Értem én, jön a válasz, de hát a pap is elmondta az elébb, hogy az ikszet mindenkinek oda kell rakni, és másokat is hívnunk kell, mert jön a veszedelem, már itt is van a határon, de már be is lép a fülkébe és húzza be a függönyt. Nem is telik el egy perc se, és már jön is kifelé dobja is be a levelét az urnába, és mielőtt megint rákezdene, az elnök belé karol, óvatosan segít neki és kivezeti.

3.
Az „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” kérdésben, 2016. október másodikára kiírt országos népszavazás eredménytelen, mert 8 272 625 névjegyzékben szereplő választópolgár közül érvényesen 3 338 483 polgár szavazott (a külképviseleti és a levélben leadott szavazatok nélkül, de ha mindenki érvényesen szavazott volna közülük, akkor se lenne meg a szükséges szavazat), ami nem éri el az érvényességhez szükséges 50%-ot, mert csak 40,41 %.
• 4 922 911 magyar ember nem, vagy érvénytelen szavazott (59,59%)
• 3 282 928 magyar ember a kérdésre nemmel szavazott (39,74%)
Ezek az elsődleges tények.
Mit tudunk még
• közel 3 millió 300 ezer magyar ember elfogadta a kormány érveit, szavazatával támogatja gyűlöletpolitikáját, nem akar Magyarországon látni (ma még csak szír, afgán, iraki, afrikai és a jóég tudja milyen nemzetiségű) migránsokat
• a kormány – a miniszterelnök azóta elmondott beszédéi alapján – nem törődik az érvénytelenséggel, a népszavazásra hivatkozva, fölhatalmazva érzi magát az alkotmány módosítására
• a kormány a gyűlöletkampányt nem fejezte be, sőt: egye hangosabban és erőteljesebben kommunikálja a másképpen vélekedők hazaárulását
• a gyűlölet kikerült az utcára…

2016. 10. 03.

’Hogy szakadna meg Európa’…

1 hozzászólás


Ülünk a teraszon.
Szép, koraőszi „vénasszonyok nyara” van. Az élősövény-kerítésnek most nem kell fölfognia a szelet: a kert mögötti horgásztó vízét még gyenge szellő sem borzolja. Az asztalra kitett szőlőfürtök körül vidáman zümmögnek a darazsak, a legyek is elő-elő pofátlanodnak. Az almás pite enyhén gőzölög, meleg párája odavonzza a tekintetet, és azonnal elindítja a nyálképződést a vendég szájában. A kávét várjuk éppen, a főző már – egyre hangosabban – kotyog, benn a konyhában.
Nemrég érkeztünk: látogatóba jöttünk. Így, szeptember vége táján, általában ’leugrunk’ vidékre, de most „okkal” jöttünk, nemcsak úgy. Rossz híreket kaptunk róla; hogy már alig, alig kel föl. Inkább egykedvűen fekszik, szívesebben alszik. Amikor fölkel, akkor se öltözik föl: csak úgy, a pizsamára húzza a tréningjét. Alig eszik valamit, inkább nyámmog az étellel. Már semmisem érdekli: számára egyre szűkül a világ.
Ülünk a teraszon.
Már majdnem egy éve nem láttam: mintha puffadtabb lenne az arca. A szeme alja sem olyan ráncos, gyűrött. A hasa viszont megereszkedett egy kissé, vagy a többréteg ruha teszi csupán? Ellenben ugyanúgy ül, egyenes derékkal, ülve is peckesen, hasonlóan, mint tavaly is. Mégis, valami nem stimmel, valami nem úgy van, ahogy eddig volt. Ahogyan jött köszönteni: az arca ugyan ragyogott, de alig emelte a lábát, inkább csoszogott. Bizonytalanul kereste a biztos pontokat, a korlátot megkapaszkodni, a házfalat, hogy nekivesse a hátát. De a szeme, az csillogott!
Ülünk a teraszon.
Csak néz előre, maga elé. Ujjai közé csíptetve a szűrőig szívott cigaretta: már csak a hamut tartja a füstszűrő. Néz csak, de kifelé nem lát. A világ most már inkább belül van, a szeme mögött, valahol hátul, talán a kisagyában; de az is lehet, hogy a messzi múltban. Gondolatai valahová távolba röpítik. Aztán észrevesz. Na, mi van, komácskám – jön a szokásos kérdéssel, vagy inkább megszólítással, nem irigyellek, hallod-e, zárja le ezt a nyitó menetet. És Te – kérdezek én is vissza, minden rendben? Elnyomja a leégett csikket, újat vesz elő, meggyújtja és elkezd mesélni.
Ülünk a teraszon.
Most már csillog a szeme, hátrébb húzódik a széken, a teste feszesebb lesz, az arca is kipirul. Eleven gyerek voltam – vág bele rögtön, meg rossz is. Emlékszem, apám elküldött ministrálni, én persze legelsőként érkeztem, bementem a pap szobájába, ő még nem volt ott. Körülnéztem, és észrevettem, hogy az egyik tálkában van valami jóillatú valami. Kivettem egyet: megkóstoltam, aztán még egyet és még egyet; a végén elmaradt az aznapi mise, a pap meg körmösökkel úgy elvert, hogy a körmeim mind berepedeztek. Na, amikor apám meglátta, kézen fogott és visszavitt a paphoz, kezei közé kapta a csuhást, és rázta és rázta és rázta. Még kiabált is. Persze tehette, hiszen jóban voltak, együtt jártak át a közeli városba a lányokhoz – fejezte be a történetet.
Ülünk a teraszon.
’Hogy szakadna meg Európa’ – kezd bele megint, katona voltam 56’-ban, amikor a forradalomnak vége lett, mert bejöttek az oroszok, azonnal tudtam, hogy menni kell, de előbb megkérdeztem édesapámat, mert akkoriban Nélküle nem döntöttem el semmit. És mert Ő egyetértett, azonnal neki is indultam a határnak. Beleszív a cigarettába, ami már megint a körmét „rágja”. Svájcba mentünk, és én tudtam dolgozni, mindent ellestem, amit csak lehetett, a hegesztés csinját-binját, a trükköket, aztán megvettem a gépet is, és én lettem a király, még Párizsból is hozzám jöttek, mert én minden anyagot tudtam hegeszteni, jött is a pénz, de ment is, mert én nem sajnáltam senkitől – próbálja erősíteni magát. Monte Carlo, Lugano, Zürich, mind rólam zengett, ’hogy szakadna meg Európa’, híresek voltunk, mi magyarok, hogy mi tudunk dolgozni, mert akarunk, de meg is kértük a pénzt érte, de meg is adtuk a minőséget. És nézd meg, mi maradt… Hirtelen elhalkul a hangja, a kezét leereszti, a hamu leesik a nadrágjára, megint messze jár.
Ülünk a teraszon.
Tegnap bezörgetett valaki, a kutya úgy ugatott, fölverte az egész utcát – kezd egy újabb történetbe. Jött egy pali, aki alá akart íratni velünk valamilyen papírt, aztán mi van azon a papíron, hát, hogy a büdös migráncsok ne jöjjenek elfoglalni minket, meg ugye nemmel szavazok. Mondja nekem, aki kimentem migráncsnak, akit aztán befogadtak, a marhaságaimmal együtt is, azok a rideg, magukba forduló svájciak. Megbolondultak a magyarok? Milyen világ ez? Figyeld meg: balhé lesz itt – zárja le a mesét, issza meg az utolsó kortyot.
Gyertek gyakrabban – kísér ki a kapun botorkálva, és addig marad a kapuban, amíg ki nem fordulunk a Főútra.

2016. 09. 30.

Interjú

Minden vélemény számít!


• bekakilt má’?
• az régen volt
• nem ÖN, hanem az ártatlan újszülött
• ja, ő persze rendszeresen, minden nap, egyem azt a drága bélrendszerét
• és?
• mit és?
• a pelenka csere, megy már, ki mossa ki a kakis pelenkákat?
• mit nem gondol, hol él maga: az átkosban; ma már csak-úgy kikapjuk a gyereket a PampersSleep&Play-ből, bekenjük Johnson and Johnsonnal, oszt jó napot’, dobjuk is a kukába a terméket is, meg a pelenkát is,
• és, ki kapja ki?
• hogyhogy „kikapjaki”, hát, akik többen vannak itthon, a vak-komondor elé fekvők; az „Attól, hogy ön szép, abból még nem következik, hogy okos”-ok; vagy amit a ’kósalajos’ barát mondott róluk, hogy mi jutott neki eszébe az ibolyáról, hogy „… ez a ferdén tartott fej a gondolkodó ember póza, pedig nem az”; meg a „Vetkőzz, Ági!”-k, szóval ők
• és mit üzen itt és most mindenkinek?
• „A terror beköltözött Európába, a mindennapok biztonsága is megbillent…”, hogy a „nyomást ki kell bírni…”; hogy a „… spanyolviaszt nem kell föltalálni…”; hogy „… hallgassunk a szívünkre…”; hogy „… Európa elesett volna mára…”, ha mi nem vagyunk; hogy „Brüsszel is egy város”, ja, azt nem üzenem
• köszönjük: ez egy tartalmas, értelmes, előremutató, kvóta-ütő, olimpiát építő, ízig-vérig meggyőző beszélgetés volt
• na, azér’

2016. 09. 29.

Telefonbetyár…

Minden vélemény számít!

• Jó napot kívánok, Viktor vagyok, innen a központból
• na, de, tényleg?
• tényleg
• várjon, kérem szépen, ne tegye le: megyek fogat mosni
• mossa csak nyugodtan, megvárom, egyébként mivel mossa?
• saját készítményű fogkrémmel, az a biztos: 4 csapott evőkanál kaolin – helyettesíthető hektorittal vagy zeolittal is; 2 csapott evőkanál szódabikarbóna; 1 csapott teáskanál finomra őrölt Himalája só; 1 teáskanál kókuszvaj; 2-4 csepp szegfűszeg illóolaj (vagy ízlés szerint borsmenta, zsálya, bazsalikom, ánizs, teafa, grapefruit, citrom, édes narancs, fahéj, mirha – vagy ezek keveréke);kb. 4-5 evőkanál desztillált víz (amennyit felvesz, hogy közepesen lágy krém legyen)
• elég!, mossa és hallgasson
• értem, drágaságom, már itt is vagyok, akkor mit hallgassak?
• szavazni kéne
• tudom, Viktorom, tudom
• mert itt van ez a kényszerbe telepítéses, vagy kényszeresbetelepítési izé
• az itt van
• ne kockáztassunk
• nem is: ezért használok saját fogkrémet
• ne viccelje el a kérdést, nem kétfarkú véletlenül maga?
• 32 fogú, drága bakter úr
• nem vagyok a maga bakterje
• de még lehet, ha sokáig így folytatja…
2016. 09. 27.

Megint megszólalt…

Minden vélemény számít!


„… mi, európaiak, magyarok, keresztények hogyan viszonyuljunk a népvándorláshoz” – tette föl a kérdést magának tegnap egy interjúban (nem kampányvitában) Orbán Viktor, a miniszterelnök. „A világ vezetőinek egyik része úgy gondolja, hogy a jobb élethez való jog mindenkit megillet…” – folytatta. „Ezért a jobb életért nem a nyomorban élők szülőföldjén kell tenni, hanem bárki szabadon odamehet, ahol ez elérhető…”. De ez mindent tönkre tenne Európában, a kultúrát, a gazdaságot, és egyébként se segítene azokon a szerencsétleneken – vonta le a következtetését: maradjanak csak ott a seggükön, ahol élnek, „nem a bajt kell idehozni, hanem a segítséget kell odavinni”. Persze az, hogy a magyarok miniszterelnöke szerint mi lenne az a valódi segítéség, amit oda kellene vinni, nemcsak olyan „kipipáltuk ezt is” segítség, az – ahogy eddig mindig, persze most is – sűrű homályban maradt. Netán fegyver, golyó, szárnyasbomba lenne, valamelyik harcoló félnek; esetleg néhány fillér, vagy milliárd forint segély, attól függően, hogy a haverok majd mit tudnak rájuk sózni; vagy gyógyszer, takaró; talán baseball sapka, nike focicsukák, napolaj; vagy a biblia?
„… Igen, létkérdésről van szó…” – jön az újabb dörgedelem, mert ezek szaporodnak, mint a cigányok. Még a végén többen lesznek, ha nem vigyázunk: „Az emberiség történelme során ez nem először fordulna elő”. Szóval: Magyarország a magyaroké, slussz passz, nincs apelláta, különben sincs hová. Szóval semmi erőlködés, kár is próbálkozni itt mindenféle kvótával, meg csak „átvonulnak” dumával, uniós többlet-támogatásokkal: nem, „oszt jó napot”! Azt elképzelni, hogy ezek integrálódnak majd? Ugyan már, afgán apa és magyar anya, nehogy má’. Ezek nagyobb „kulturális távolság”-ban, messzeségben vannak tőlünk, mint a Fradisták meg az Újpestiek egymástól, hát akkor azt képzelje el: mi lenne, ha összeeresztenénk őket? Csak nézeteltérés lenne, konfliktus!
Itt van mindjárt a jogrend problémája, mert: „Párhuzamos társadalmakkal párhuzamos jogrendszerek járnak együtt” – emígyen mondá azt a miniszterelnök. Ezeknél dívik a többnejűség, a bigámia: márpedig nálunk ilyen nem lesz. Még képesek lennének titokban csinálni. Ne jöjjenek ide, és kész: „Jobb, ha mindenki a maga fügefája alatt marad”. Akar a franc tőlük bármit is átvenni, megtanulni, alkalmazni: mennyi gond van a matematikával is. Eszükbe ne jusson idejönni, még a végén képesek lesznek, hogy „… a szabadságra, autonómiára hivatkozva bevezessék saját életszabályaikat előbb kisebbségi, majd többségi jogrendszerként”… Még elgondolni is rossz!
Persze tőlünk is mennek ki mindenfele. De az más tészta, azt mi gyúrtuk, ezért a mi tésztánk se rosszabb, mint az angol tészta, németről nem is beszélve. Mi azonos fügefák alatt élünk, ugyanabból a kultúrkörből származunk, szóval a mi dimenziónk se más!
És ez így ment tovább és tovább: jöttek a(z ál) kérdések, és dübörögtek a válaszok: a leláncolásról, a birodalmi központról és akaratról, a már bekövetkezett bajról, az Egri csillagokkal érkező migránsokról, a muszlimok kizárólagosságáról, a keresztény hit Európából történő kicsúszásáról, és persze Jézusról…

2016. 09. 27.

Nem következik…

3 hozzászólás

„Calais-nál éppen most vertek össze egy magyar kamionsofőrt. A magyar kamionsofőr (fehér, európai, keresztény bennszülött) nem fehér, nem európai, nem keresztény támadóknak esett áldozatul.” – írta a lovagrendes, lovagkeresztes, búsongó-nagymagyar jegyzetében. „… Calais-nál ma rettegő fehér, európai, keresztény bennszülöttek vannak, és fekete (arab) muszlim hordák, szabadcsapatok, falkák, kondák, csordák…” uralják a terepet.
Kaposvárott kedden este egy „kamasz fiú testével próbálta megóvni anyját a késével fékeveszetten hadonászó (nem migráns, nem muszlim, nem afgán, lehet folytatni, hogy még ki nem) férfitől, de hiába: apja őt bordán szúrta, anyját pedig halálra döfködte a pengével…” – írta meg több internetes portál is. „Még elgondolni is rettenetes, mit élhetett át Sz. Szilveszter (17) és testvére Napsugár (14) végignézve, hogyan végzi ki édesanyjukat, Andreát apjuk, István (†42).” – folytatódik a hír.
Az ötös számú FIDESZ-tagkönyv tulajdonosának, „az addig lőjetek, amig el nem fogy a lőszer” kimondójának megverték a fiát. A rendőrségi közlemény szerint, ami nem egyezett a szabadszájú blogger-író leírásával, „A rendelkezésre álló adatok szerint 2016. szeptember 8-án 1 óra 20 perc körül Budapesten a VII., Wesselényi utcában egy négy fős társaság egyik tagja keveredett szóváltásba a sértettel, aki korábban azt nehezményezte, hogy a társaság tagjai az autójára rákönyököltek. A szóváltás hevében a társaság egyik tagja a sértettet több alkalommal megütötte, aki ennek következtében könnyű sérüléseket szenvedett.” A tettest (nem migráns, nem muszlim, nem afgán, lehet folytatni, hogy még ki nem) 24 órán belül előállították. Bayer cigányokat is vélelmezett a támadókban.
P. Zsolt (Pécs) 20 esztendős lányát „szexuális szándékkal megtámadta, súlyosan bántalmazta és kifosztotta” egy (nem migráns, nem muszlim, nem afgán, lehet folytatni, hogy még ki nem) férfi, akit a „Kaposvári Járásbíróság – nem jogerősen – 12 év börtönre” ítélt.
„Csütörtökön fiatalkorú aktivisták szóváltásba keveredtek egy taxissal a szentendrei HÉV-végállomáson, aki később az általuk kiragasztott plakátokat tépkedte. Amikor odamentek hozzá, a férfi rögtön támadólag lépett fel és a kamerázó aktivistát megütötte, aki a földre került. A taxis (nem migráns, nem muszlim, nem afgán, lehet folytatni, hogy még ki nem) ellen eljárás indult.
Mindebből nem következik, hogy a magyar apákat; a Pesten, Pécsett élő magyar férfiakat, a magyar taxisokat egyszer és mindenkorra fel kéne számolni, ahogyan azt a magyar kormány liblingje, szó-csöve kívánja: „Felszámolni, egyszer és mindenkorra, bárhogyan, megalkuvás és kompromisszum nélkül, hogy a fekete (arab) muszlim horda elhiggye végre…”

2016. 09. 25.

Mintha tegnap lenne…

Minden vélemény számít!

aleppoArra gondoltam, ma a „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok”-ról, esetleg a lepkékről, vagy az egyre ritkábban feltűnő szivárványról, meg a szerelemről fogok írni, arról ahogy „… a törékeny lombok alatt/látom előrebiccenni hajad,/megrezzenni lágy emlőidet és/- amint elfut a Szinva-patak -/ím újra látom, hogy fakad/a kerek fehér köveken,/fogaidon a tündér nevetés…” lesz majd a témám.
Néhány perccel később kaptam egy mailt Ferenc pápa video üzenetével (magyar felirattal), és egyre jobban éreztem magam.
Aztán elkövettem a nagy hibát: elkezdtem nézegetni a híreket, olvasni a kommenteket, szóval: szörföltem a világhálón! Kilakoltatási fenyegetés Csepelen; akár kétmilliárdan is jöhetnek, csak legyen elég lőszer; már nagyon érik a tűzparancs; fokozatosan nő a terrorveszély Európában és Magyarországon is; mindent megtesznek, de még ez sem garantálja a teljes biztonságot; a legjobb az aknazár lenne. És ez így ömlött és ömlött mindenhonnan.
Akkor sem érdekel, gondoltam, ma más napom lesz. És ekkor jött a kis színes video arról, ahogy egy taxis lecsap egy plakátragasztó aktivistát Szentendrén, talán a „zsidó kurva anyátokat!” is elhangzik, ami ma már „tárgyszerű kísérő szöveggé változott”. A háttérben a Tv-ben, halkan és sunyin mosolyogva, a Tuzson Bence nevű államtitkár magyarázza: a kormány erről nem tehet, az emberek éreznek így, ők látják és élik át a valóságot, a kormány csak megfogalmazza, láttatja ezeket az érzéseket, tapasztalatokat.
A szavak már egyre durvábbak, a mondatok már egyre támadóbbak, a kezek ökölben és néha már le is csapnak, és mi riadt pórokként pipázgatunk „… a rétek szélein megülve némán …”, pedig mi megtanultuk és réges-régóta tudjuk: nem fodroz vizet „a tóra lépő/apró pásztorleány”, és nem iszik felhőt „a vízre ráhajolva/a fodros birkanyáj.”
2016. 09. 23.