Vélemény kategória bejegyzései

A Főnök szavazásra buzdít…

• Főnök, jön a szavazás
• tudom
• mi a cél?
• a csillagos ég, akarom mondani a védett határ: mindjárt lövünk, mert már egészen jól gyakoroltak a TEK-es Hajdúék
• értem, vagyis még nem értem
• mindenki…
• mire gondol a Főnök?
• „az lenne jó, hogyha/mindenki, mindenki, mindenki, mindenki
• ja, az LGT
• „… mindenki fújná a dallamot/mindenki, mindenki, mindenki, mindenki”
• nehéz lesz
• „… S mindenki vállalna egy szólamot,”
• á, nem tudnak ezek énekelni, persze akarnának, de nem tudnak: különösen ez az Özil gyerek néma
• akkor is: ez most a hazáról szól, meg különösen rólam, meg a Kubatov Gabi lányáról is
• azt tudják, azt értik
• akkor, gyerünk: értessétek meg, hogy „miről szól a dal”
• a go-go, akarom mondani a no-go zónákról
• azt a futszallos Petya gyerek fújja, nagyon is jól teljesít
• a zónában?
• ott
• nem tudom, nem látta a Főnök a BBC Newsnight műsorában a…
• nem nézek BBC-t, te se nézz
• de ezt a 444.hu is hozta, hogy hazudozáson kapták
• a dupláját olvassátok, a G Fodorost, azok nagyon jók: jól használják a pénzt, amit kaptak, bár azt nem értem, hogy a Gulyás Márton gyereket mért engedték megszólalni
• elrettentés miatt
• aha
• akkor minden rendben is van, mindenki
• dehogy van: nehogy bejátszátok az egész dalt a z LGT-től
• már mért ne?
• mert ott van az a sor is: „De mindenki tudná, hogy mikor elég”
• ezek: nem tudják…
2016. 09. 22.

Te, mit tettél volna, és mit teszel?

410-000_cede7abe3b2b59614ca56d1e18d4e24f962dfc3e-nol
Te, mit tettél volna, ha kisiskolás vagy, és az egyik társadat kiküldik az óráról az udvarra, mert cigány, zsidó vagy más-vallású és ezért nem maradhat benn az órán? Te is kiküldted volna? És, ha téged küldenek ki?
Te, mit tettél volna, ha mész az utcán, és melletted kergetnek valakit, mert más a bőre színe, vagy hosszú a pajesza, vagy burkát visel? Te is megkergetted volna? És, ha téged kergetnek?
Te, mit tettél volna, ha az osztálytársad, a legjobb focista, a kapitány és rámutat az egyik társadra, hogy márpedig ő nem lesz benn a focicsapatban, mert „… félig székely,/félig román, vagy tán egészen az…” mit keres az ’ilyen’ itt?! Te is elzavartad volna a srácot ugyanezért? És, ha téged zavarnak el ugyanezért?
Te, mit tettél volna, ha egyetemista vagy, és bejelentik a numerus clausust? Te is megverted, elzavartad volna? És, ha téged rúgnak ki, vernek meg emiatt?
Te, mit tettél volna, ha nincs elég, ha egy szem krumpli a kajád egész napra, és nem érted: miért? Te is rámutattál volna valakire, hogy miatta? És, ha rád mutatnak?
Te, mit tettél volna, ha becsöngettek volna hozzád, hogy „csak egy éjszakára…”. Te is elzavartad volna, mint annyian? Te, becsöngetnél?
Te, mit tettél volna, ha tudod, hogy föl kellett volna varrnia, de nem varrta. Te is fölvarrattad, vagy följelentetted volna? És, ha te nem varrod föl?
Te, mit tettél volna, ha hozzád menekül, mert bombázzák, lelövik, kiirtják; mert éhes, szomjas, nincs teje, hogy szoptasson; mert a gyerekei (és azok gyerekei) nem láttak még iskolát? Te is kerítést húzol, mert rád akarják kényszeríteni a vallásukat? És, ha te menekülsz?
Te, mit tettél volna, ha látod, hogy mindennek mi a vége? Te, akkor is?
Ma is?!

2016. 09. 20.

Kampány, migráns, árulások: most akkor mi lesz?

Olvasom a bejegyzéseket a Facebookon: „Tegnap Monoszlón voltam kocsival. Egy ideig azt figyeltem, hogy mennyi ’kockázatkerülős’ plakát van kint az út szélén. Azután azt kezdtem figyelni, hogy látok-e egyáltalán bármilyen más plakátot is. Igen, láttam, a sztráda 71-esre való letérése -Monoszló-Bp vonalon, jóval több mint száz-százötven plakátból 2 (!) volt valamilyen kereskedelmi hirdetés, a többi (óriásplakát és villanyoszlopról kiálló-lógó) plakát mind a népszavazásra felszólító izé volt.” Most érkezett sógornőm Szombathelyről, ugyanezt mondja. Amikor beautózunk Óbudára, 30:1 lehet az arány a „NE KOCKÁZTASS” táblák javára.
Közben persze próbáljuk értelmesen és kevésbé értelmesen, beszélgetve és vitatkozva, érvelve és akár indulatból is, meggyőzni a meggyőzhetetleneket, eltántorítani az eltántoríthatatlanokat, ahogyan magunk is ragaszkodunk a magunk vélt vagy valós igazságához!
Én – többek között – Hack Péter „alatt” keveredtem összeütközésbe a hívekkel amiatt, hogy szóvá tettem, értelmeztem a „Tanár úr” legutóbbi interjúját. Szerencsére nem durva, inkább álláspontokat rögzítő véleménycsere alakult ki: mindenki mondta a magáét (miközben elfogták G. Fodor támadóját is „2016. szeptember 16-án 23 óra 55 perckor”).
De miről is folyik a diskurzus: a bevándorlóktól (a muszlimoktól(?)) való félelemről, a radikális(abb) muszlim vallási vezetők fanatizmusáról, a migránsok integrációjának a lehetetlenségéről, a rasszizmusról, a kisebb-nagyobb árulásokról, Orbánról, a népszavazásról?
Azt gondolom: mindezekről együttvéve!
Félünk: ki jobban, ki kevésbé; ki már ezer éve, ki csak „tegnaptól”; ki személyes tapasztalatból, ki élénk fantáziájából kiindulva, a hallottaktól. Most megint félünk, mert gerjesztik is a félelmet! Most azért félünk, mert „ezek robbantó, gyilkos terroristák”, „ezek meg fogják gyalázni lányainkat, asszonyainkat”, „ezek lerombolják majd templomainkat, ránk kényszerítik vallásukat”, „ezeket is el kell majd tartanunk, nemcsak a cigányokat”, „ezek bigámisták”, „ezek megvetik a ’ nyugati kultúrát, és keresztény értékeket’”, „ezek nem integrálhatók, ’ azért jönnek, hogy a demokráciát eltöröljék, és sariát vezessenek be’”! Biztos vannak közöttük ilyenek is, akik így gondolkodnak, akiknek ezt tanították, és ezért ebben hisznek. És vannak másmilyenek is, akik meg másban hisznek: akik mást is megértenének, ha elmondanánk nekik. Ha ezt tanítanánk nekik. Ahogyan közöttünk is vannak – szerencsére – ilyenek is, meg olyanok is! Akiket erre tanítottak, vagy arra; akik ebben hisznek, mások meg abban! A tanítókon sok múlik, ha nem is minden. De ne keverjük össze a tanítókat, a tanítványokkal; a hívőket a fanatikusokkal!
Közben nem vesszük észre, hogy már nem is látjuk őket a Keletiben! Nincsenek is itt. Nem is akartak nálunk maradni. Hozzánk nem is akartak jönni, csak erre vezetett az útjuk, mert emerre terelték őket! És nálunk, görbe tükrön keresztül, torzítva – egy kis időre, amíg mindenki számára láthatóvá lesznek, hogy ezek milyenek: büdösek, koszosak, csúnyák, mások – megmutatták őket a világnak!
Már akkor sem róluk, hanem a ténylegesen menekülőkről szólt a történet; a „story” már akkor is „poénban volt a hatalom”: már akkor sem lehetett közbe szólni! Mert rögtön a zsigerekre hatott a „film”, a lefojtott(?) ösztönökre, az indulatokra. Már akkor sem lehetett szétválasztani az igazat a hamistól; a valódit a talmitól; a veszélytelent a veszélyestől. Onnantól kezdve (nagy tisztelet a kivételeknek, a kétkedőknek, a cselekvőknek, a vizet-vivőnek, a megszólalóknak) megvezetettek lettünk, becsapottak, fanatikusak, akikről ők is, a menekülők azt gondolhatták, hogy…
És megint fölerősödtek és előjöttek belőlünk is a démonjaink: hogy nekünk is vannak rasszaink, cigányaink (zsidaink, svábjaink, muszlimaink, meg mit tudom én, hogy kicsodáink), akikkel nem tud(t)unk mit kezdeni. De legalább nincsenek többségben! De legalább nem terjesztik „az iszlám kultúrát, akár fegyverrel is”! És először csak egy kicsit, aztán egyre erősebben (lásd az akkori közvélemény kutatásokat) elkezdtünk hinni a démonjainknak, hagytuk magunkat megvezetni.
És aztán jött a parancs: állítsátok meg a kikiáltott szörnyet, az „Arturo Uit, a karfiolkirályt”! Jött a máig tisztázatlan határincidens (a kassai bombázás), aztán a rendkívüli helyzet kihirdetése, jöttek a kerítések, a „brüsszelezés”, a „mi vagyunk Európa végvára, megmentője”; most meg már itt vagyunk, a népszavazási cirkusz kellős közepében. De ez már, innentől ismerős.
Most mindannyian „viszonyulunk” a népszavazáshoz: igen vagy nem. Miközben tudjuk: nincs is valódi jelentősége, nincs is valódi funkciója a szavazásnak (mert nem akarnak kényszer-betelepíteni hozzánk, mert nincs döntési kompetenciánk, se helyzetünk); hacsak az nem, hogy ébren tartsa a tüzet, mozgósítsa a híveket, értelmet(?) adjon a hisztériának (lásd a közmédiában a napi hírekben megjelenő híreknek csúfolt „kis-színeseket”). Mindenhonnan röpködnek „az azt hallottam a szomszédom szomszédjától, aki találkozott olyan emberrel, aki látott olyat, aki nem is akar beilleszkedni” (lásd a nógrádi félelmekről szóló híreket, ahol még nem is láttak muszlim bevándorlót); „megint megtámadtak és megerőszakoltak egy lányt, egy asszonyt, egy anyát”.
Ebben a helyzetben minden megszólalás – különösen egy köztiszteletnek örvendő, nagytudású alkotmányjogásztól – nagy felelősség, mert a megszólalás hatása nagyobb, mint másoké. Különösen, ha az, vagyis a legújabb megszólalás nem illeszthető korábbi megszólalásaihoz; ha az „átszól”, „áthallható” a nemekből az igenekhez, vagy fordítva! „Iszlamista hitszónokok mondják, hogy azért fogják legyőzni a „kereszteseket”, mert mi, keresztények az életben hiszünk, ők viszont a halálban.” – érvel Hack Péter a szavazási részvétel mellett. Mintha minden menekülő hitszónok lenne! Mintha eddig nem lett volna számtalan olyan kérdés, amit népszavazással kellett volna eldöntenünk „csak úgy, találomra:
– Elfogadjuk-e az új alaptörvényt?
– Vegyék-e ki hazánk hivatalos nevéből a „köztársaság” szót?
– Felépüljön-e orosz hitelből Paks2?
– Rendezzünk-e olimpiát 2024-ben?
– Leszállítsuk-e a tankötelezettség 16 éves korra?
– Legyen-e vasárnapi zárva tartás?
– Adjunk-e állampolgárságot letelepedési kötvényekért cserébe off-shore ügyintézéssel?
– Akarjuk-e, hogy csak Nemzeti Dohányboltokban lehessen dohányárut kapni?
– Legyenek-e fizetősek a városokat elkerülő autópálya-szakaszok?
– Bevezessük-e a dugódíjat?
– Betiltsuk-e a nyerőgépeket?
– Engedélyezzük-e újra a nyerőgépeket?
– Legyen-e múzeumi negyed a Városligetben?
– Legyen-e kormányzati negyed a Várban?
– Korlátozzuk-e az állami fizetéseket 2 millióra?
– Emeljük-e újra 5 millióra az állami fizetéseket?
– Építsünk-e ennyi stadiont közpénzből?
– Egyetértünk-e azzal, hogy a külhoni magyarok levélben, a kint élő, dolgozó hazaiak csak a külképviseleten szavazhatnak?” (Vágó István 2016. szeptember 11. 18:26)
De akkoriban hallgatott. Most megszólalt. Sokakat, engem is elgondolkoztatott: most miért, akkor miért nem? Talán most másról (is) van szó?
Most akkor, mi lesz?!
Lesz népszavazás.
Utána megint kezdődik majd egy újabb nap. A félelem ugyanúgy rothasztani fog, ahogy egy nappal korábban is. A gyűlölködő ugyanúgy fog gyűlölni, mint ahogyan azt addig is tette. A házfalakon megint feltűnik majd a jel, valahol elcsattan majd egy pofon, egy budai parkolóban „egy szekrény” megint megtámad majd egy 888-ast, vagy mást, Özil mégis elkezdi énekelni a német himnuszt, és jön a „barbárság, ha szerencsénk” lesz…

2016. 09. 18.

Van, aki szóval – Van, aki kézzel

toll2
Tudsz a szóval hívogatni
Ahogyan a kezeddel is
Tudsz a szóval kérdezgetni
Ahogyan a kezeddel is
Tudsz a szóval felelgetni
Ahogyan a kezeddel is
Tudsz a szóval simogatni
Ahogyan a kezeddel is
Tudsz a szóval becézgetni
Ahogyan a kezeddel is

Tudsz a szóval vádaskodni
Ahogyan a kezeddel is
Tudsz a szóval gyűlölködni
Ahogyan a kezeddel is
Tudsz a szóval uszítani
Ahogyan a kezeddel is
Tudsz a szóval bujtogatni
Ahogyan a kezeddel is
Tudsz a szóval megalázni
Ahogyan a kezeddel is

Hát jól figyelj, és vigyázz
Mert tiéd a szó: hol derű, hol gyász
Mert Te vagy a kéz is: hol megvéd, hol vág
Hát jól figyelj, és vigyázz
Válaszd ésszel, hogy ne legyen gáz!

2016. 09. 17.

Híveimhez…


Híveim!
Nagy pusszancs és ökölrázás mindenkinek!
Eljöttem hát, közétek, ide le hozzátok, az istennek a háta mögé, de mégis közelebb hozzá, mert most itten van a világnak az eleje meg a közepe: Jászberénybe’, Csömörön, Bőcsön, meg mit tudom én még mi mindenhol, ahová le kell mennem, mert most a HAZA HÍVÁS-áról van szó, hogy egyebeket-mást indításként még ne mondjak.
Mert most nagy HÍVÁS van, amire mindenkinek tennie kell, nem is kis tétet, ez nem lehet vitatás tárgya. Pedig van ám vitatás, a gaz nihillesek oldaláról, de majd teszünk róla, akarom mondani: róluk. Most sorsfordító napok, sőt évezredek elébe nézünk, és nagyot botlunk, ha nem vigyázunk magunkra, ezért vigyázzunk, mert „milyen szegényes, elhagyott/ilyenkor innen a Logodi-utca…”, még a Logodi utcánk se lesz a mi Logodi utcánk! Szóval: fújjad Lél megint a kürtödet, s ha kell, sújts is le a gaz koponyájára vele!
De jó, hogy látlak benneteket!
Mert most „Láttyátuk feleim szümtükkel mik vogymuk…”, hogy ne legyünk „Isa pur es chomuu..” ízibe! Mert most a helyzet megint helyzetes; a fellegeket fejünk fölül rögvest el kell zavarnunk, a szelek járását meg kell változtatnunk, az istenek haragját más Wi-fi hálózatra kell csatlakoztatnunk; sőt, és nem utolsósorban, hanem éppen ellenkezőleg: a gaz migránsokról kell cselekednünk, hogy most már kezembe vegyem az ostort is suhintásra lendítsem és belevágjak a legeslegközepébe.
Szóval feleim, azért vagyok itt, mert megint csináljuk ezt a kampány-dolgot, hiszen már befejeződött a foci Eb és az a nagy Olimpia is (amit mi is meg akarunk rendezni: kerül, amibe kerül; lesz, ami lesz; ha arról ’kódulunk’ is), úgyhogy újfent lett elég időtök a brossúrák és a szájatok tépésére. És hát látjátok, itt vannak, ezek a kerítéseink előtt tébláboló, ide-oda vándorló jöttmentek, akiknek az ijesztése már nagyon is ijesztő! Meg aztán vannak ezek a brüsszeliek is, akik magasról „Manneken Pis”-álnak ránk, meg a mi nagy népi hurránkra is. Eztet’ aztán már nem hagyhatjuk annyiba’!
Ezért aztán elrendeltük a népnek az ő megszavaztatását. igen is, meg nemileg is!
Úgyhogy figyeljetek rám, aranyoskáim!
Mostan a helyzetnek az értékelése következik, mert a bevezető már meg is volt: most már nem kell sokáig itt főnötök a melegben, mert bezártuk az ablakokat is, hogy ne csak a szellő, a friss levegő, de még az illetéktelenek se nehogy behatolásba fogjanak.
Veszélyben vagyunk, méghozzá annál is nagyobba’! Mert hát képzeljétek el, ezek a tengeren is átkelők „már az interneten is veszélyt jelentenek” lányainkra, mert bejelölik őket azon a Facebookos akármin, a franc tudja, mi az, ne is kérdezzétek, majd jól megadóztatjuk; a lányaink meg nem tudják, hogy ezek olyan bigámisták, hogy csak, na! Ne hagyjuk, hogy az ártatlan kicsinykéink ki legyenek téve mindenféle visszajelölési csábításnak!
Javaslom, hogy töröltessük a visszajelölési gombot!
Aztán föl van írva nekem, ide a jegyzeteim közé, ez a demográfiai és népesedési izé, hogy most már megint jó lenne, ha a hálószobát nem csak alvásra használnátok. Még CSOK-ról is lehet szó. Mert tudjátok, ezek jönnek, mint a sáskák, „lehet, késleltetjük az elmúlásunkat erről a Földről, de előbb-utóbb jönnek más népek, és be fogják népesíteni a Kárpát-medencét, egész Európát”: úgyhogy harcostársaim: nagyon gyorsan, az se baj, ha gyorsan, de sokasodni kell! Vagy, ha nem akartok, vagy nem megy, akkor szavazzatok, hogy ezek ne jöjjenek ide be!
Aggódó bajtársaim!
Ne aggódjatok! Mert bár minden okotok meg lenne rá, de mi együtt vagyunk veletek a bajban is: ne csüggedjetek! Mert ugyan a bevándorlás összefügg a terrorizmussal, ahogyan azt Kocsis polgármester úr napközi’ tanárnénije is mondja, de előtte is volt, utána is lesz, kívánság szerint! És gondoljatok arra: a terror hatásos fegyver mindenki kezében (de ezt itt most nem fejtem ki bővebben, mert a madárnak is szárnya van, ahogyan a falnak is füle).
Éberség, értitek: éberség! Mert itt vannak ezek a terminátorok, például ez a Gyurcsány is: nem az a baj vele, „hogy van véleménye…, hanem, hogy nem tartja magában”, aztán még követői is akadnak. No, ezt azér’ már mégse nem! Szidjátok, ahol csak tudjátok, ócsároljátok, ahol csak lehet; mert persze igaz a mondás: „Ne hazudj, ne lopj, ne csalj, ne igyál”; de Gyurcsány kivétel, azt hazudhatsz róla, amit csak akarsz! Meglásd: a mennybe jutsz!
Híveim!
Érzem, hogy mára már elég lesz ennyi, a meleg csak nem akar enyhülni. Most egy jó viccet kéne elmondanom a forgatókönyvem szerint, de már cserepes a szám, és a Józsi, a sofőröm is integet, hogy indulnunk kéne, mert nem érünk haza a Szulejmánra.
Úgyhogy: legyen veletek a jóakarat.

2016. 09. 16.

„Te ezt még nem érted…”


Itt mindig van valami,
amit nem értesz, pedig
itt mindig van valami,
amit értened kell…

Gyerekként, amikor csak tehettem és engedték, leültem a felnőttek közé és figyeltem a beszélgetésüket, alig értettem valamit: de a feszültséget, az izgalmat, a vitát nagyon élveztem; az állítások és a riposztok igazságát próbáltam kihámozni, de csak az arcokat, a fintorokat, a hangok erősségét vagy gyengeségét tudtam értelmezni. Persze mindig apámnak drukkoltam, és mindig úgy is éreztem: neki van igaza, Ő tudja jól, neki a legjobbak az érvei – de persze az egész mégiscsak olyan ’latin’ volt. „Te ezt még nem érted” – jött mindig a válasz a kérdéseimre. Pedig úgy akartam mindent tudni, érteni: a jó szerint akartam cselekedni!
Gyerekként állandóan kérdezősködtem. Mert nálunk mindenről, amiről csak akartunk, lehetett faggatózni. Kérdezhettem bármit: a születésről, a félelmetes-megmásíthatatlan halálról, a politikáról, a munkáról, a lányokról, valamilyen választ mindig kaptam. Csak, ha már túl sok volt a „miért”, akkor csattant: „Te ezt még nem érted”.
Aztán nagyobb lettem. Az érettségin, bár tétel volt, de a felszabadulás utáni történelemből nem lehetett kérdést húzni, a II. Világháborúban Magyarország szerepét csak homályosan lehetett megismerni. A Hideg napok története inkább kételyt, elutasítást, megrökönyödést, mint megértést, felszabadulást hozott. Az is a levegőben maradt kérdés volt, hogy az Egy szerelem három éjszakája musical zsidó történet volt-e, vagy valami egészen más? És 56’, mi volt, mi lett, és miért. És továbbra is, egyre erősebben a fülembe dübörgött: „Te ezt még nem érted”.
Változott a világ, de a „Te ezt még nem érted” semmit sem változott, az maradt. Akkoriban a sorok mögöttit kellett olvasnunk; a képek, a filmkockák mögöttit kellett észrevennünk; a nem-megjelenést, a fintort, a legyintést kellett értelmeznünk. Mertük is, meg nem is; nevettük is, meg nem is.
Aztán még később, amikor már azt hittem, hogy értem; elkezdtem nem érteni. De ez, érdekes módon, nem volt akkora baj. Ez nem is volt akkora gond. Hiszen ezt (azt) tényleg nem értettem, viszont a megértés ’csak’ tőlem függött, azaz nem a „Te ezt még nem érted” semmitmondó hazugságától! Nem az ’el kell hallgatni, le kell tagadni’ álnokságától.
Meg aztán: el kezdtem én is ’átélni’, ’átélve-megérteni’ a dolgokat, a kapcsolatokat; ha kellett, félrenézni és megérezni a félrenézéseket; ha úgy adódott, elkerülni a választ és megérteni, hogy van, aki elkerüli választ. De ez már nem az a „Te ezt még nem érted” semmit-mondása volt. Az, legalább is azt hittem akkor, (véglegesen) elmúlt.
De most „újra itt van” a „ne mondd, hogy ezek ugyanazok” világa; a „Te ezt még nem érted” hülyítése: a sulykolás, a félelemkeltés, az inkább a befelé fordulást válaszd magatartás elvárása, a jobban teszed, ha a ’kollaboráló’ kompromisszumokkal élsz együtt megalkuvása.
És vannak, akik „ezt már nagyon is értik”! Ha ugyanis beállnál a sorba; ha megint kiegyeznél, hogy van, amiről nem kell beszélni; ha mindig figyelnél a Vezér hívó szavára, és vele együtt lépnél; ha látnád és megértenéd, ki az ellenség, kit kell ütni és hogyan; ha jókor szólalnál meg, akkor, de csak akkor menne a szekér! Mert láss csodát: van sor, és a sorban értik is: nézd a lázárokat, a rogánokat, a schmitteket, a mészárosokat, a kövéreket, a németh szilárdokat, soroljam tovább, mert ők értik! Ők vannak benn a sorban! Nekik a kávé mellé szivar is jut!
És neked? Neked kávé se?
Hát Te, miért nem érted? Vagy inkább: Ők, miért nem értik?!
„… föl kéne szabadulni már!”

2016. 09. 14.

„És nekem mi közöm ehhez?”

(Sacha Batthány, Helikon 2016.)

Hogy elődeim éppen ebbe,
e lángoktól ölelt kis ország”-ba költöztek;
hogy őseim, talán már a kazár időkben is
a magyar törzsekhez csapódtak;
hogy én is „… az őssejtig vagyok minden ős”;
hogy „… mégis, magyarnak számkivetve”…

Megyek az utcán, előttem a járdán szemétkupac, mi a francnak hajoljak le, percenként megtehetném, annyi van. Maradjon csak ott, ahol van.
Fölszállok a villamosra, két gyerek ül egymás mellett, nyomogatják az okosukat, láthatóan elvannak, jól érzik magukat. Mellettük áll egy várandós anyuka, alig bír kapaszkodni, a kanyarokban szinte eldől már, de mégis talpon marad. Minek szóljak, a múltkor is, kaptam a pofámba, hogy mit akarok, hagyjam őket békén.
Egy öreg, bottal a kezében átbotorkálna a túloldalra, nagy a forgalom, a közelben nincs gyalogátkelő, se egy lámpa, csak a bizonytalansága van, téblábol, nem tudja, mit csináljon. Maradjon csak a járdán, nem kell átmennie, rohanok tovább.
Mellettem valaki elejti a szatyrát. Minden szétgurul belőle: a tej kiömlik, a zsemlék szanaszét pottyannak, az egyik tojás sárgásan elfolyik. Mindegy már, elfordulok.
Beszélgetünk. A házi-sütit majszoljuk. Egy kis bor is lecsúszik. Aztán hirtelen, az eddig oly békés nyugalomból előugrik a „téma”, valamelyikünk szóba hoz egy időszerű kérdést, ami egyébként mindenkit izgat, de amit mindenki kerül, mert állásfoglalást kíván. Választ. Szembesítést és szembesülést. Magunkkal, a másikkal. Viszonyunkat a hatalomhoz, a mainstreamhez. A kés megáll a levegőben, pedig ’magunkban’ vagyunk. Azt hisszük, hogy magunkban vagyunk. Teljesen magunkban. Be is zárkózunk rögtön.
Aztán megszólal a rádió, a tv, a háttérben megy az internet is, a fészbuk pityeg egyet: hozzászóltak. Innen is, onnan is ömlik – mint előbb a szatyorból a tej, csak most – a szenny, a mocsok, , a hallgathatatlan, a megnézhetetlen, az olvashatatlan, a megemészthetetlen ganéj, a hányadék, a gyűlölet, az uszítás, az indulat-cunami. Hát folyjék csak, ömöljék tovább.
Hogy van ez – hőkölők vissza, miért vagyok ilyen? Miért vagyunk ilyenek? Soha nem nézünk szembe az igazán lényeges dolgainkkal, a kevésbé lényegesekkel aztán végképp nem. Kerüljük a konfliktust, a nézeteltérést, a dolgok megértését. Sőt: aki szembe néz, aki szembe mer szállni azokkal, azt megvetjük, kiközösítjük. Kiutáljuk, akár Kanadáig is. Miért vagyunk ilyenek? Mitől vagyunk ilyenek? És miért nem változunk? Miben reménykedünk, hogy úgyis megoldódik, magától? Hagyjuk, mormolom magamban, olvassunk egy jót.
Mert mi közünk nekünk mind ehhez, vagy mégis …

2016. 09. 13.

Csöndet: a MINISZTERELNÖK úr beszél…


Már jön is.
Bizsereg mindenem.
Megint szép a világ.
Úgyhogy most Kussolj.
Vedd már észre magad.
Már itt is van.
Tapsolni kéne…

Észrevettétek?
A Gyurcsánytól kapott verés óta Orbán nem vállal nyílt vitát, ütközést, megmérettetést. Ezért, a magát örökös MINISZTERELNÖKnek, világverő hadvezérnek tekintő MINISZTERELNÖK, fantazmagóriáiról csak a sajátjai előtt mer beszélni. Csak hívei előtt vállalja félreérthetetlenül elmondani hol ezt, hol azt, hol meg az előzőleg elmondottaknak éppen az ellenkezőjét. Aztán Bayer Zsolt meg a Stumpf András legyen a talpán, aki megmagyarázza, értelmezi; meg hithű Fideszes, aki megérti.
Megfigyeltétek?
Már Szent helyeik is vannak. Szent formáik is. Meg a „tudatipar”-ból ismert figurák által komponált koreográfiáik. Rítusokká merevedett hétköznapi szokásaik.
Érzékeltétek?
Akkor és ott, mindig megáll az idő! Akkor és ott a kamerák is némán kezdenek forogni, már az operatőrök és a riporterek is csak kézjelekkel kommunikálnak egymással. A szél se rezdül. Az erdőben a madarak abbahagyják az csivitelést, a közelben a villamosok megállnak, a város visszafojtja lélegzetét, a szószéken se szól az ige: és akkor minden fénybe borul! Mert a MINISZTERELNÖK föllép a pulpitusra; föntről lenéz az egybegyűlt, a helyzethez illően öltözött sokaságra; pillantásával még meg is simogatja a megjelent talpasokat; megvárja, amíg a légy is abbahagyja a zümmögését, szinte érzi a gyomrok remegését, jóleső bizsergését; és a MINISZTERELNÖK akkor hozzákezd!
Tulajdonképpen akkor már mindegy is, hogy mit mond. Mert a lényeg: van, és éppen ott van! Velük van. Vezeti őket. Irányt szab, igét hirdet nekik. És ami a legfontosabb: mindig rámutat az ellenségre. És ettől minden világos lesz. Egyszerűen érthető. Követhető és képviselhető.
Attól kezdve minden az adott pillanatról szól. Nem többről: az ottaniról és az akkoriról; de mindenekelőtt RÓLA! Mert „Színház az egész világ,/És színész benne minden férfi és nő:/Fellép s lelép:…”. De Ő, hála a magasságosnak, még nem lép le. Sőt! Újabb és újabb szerepeket vállal: most éppen Európa megmentője lesz. Persze ’csak’ a keresztény Európát akarja megmenteni. Nehogymá’ a sok zavaros, értéktelen, a közösből kilógó is megmaradjon. Nem. Szó sem lehet róla! Mert itt és most „politikai háború” zajlik! Ezért le kell leplezni! Sőt: támadni kell!
A MINISZTERELNÖK úr beszédet mond.
„… vannak-e egyáltalán közös értékeink…” – kérdezi az egybegyűltektől. És az egybegyűltek azonnal maguk elé néznek, sőt magukba is! Elgondolkodnak. Hogy erre ők eddig még csak nem is gondoltak. Tényleg, van valami egyáltalán, ami minket összeköt velük, ami közös bennünk, amiért be akartunk jutni? Vagy nem egyszerűen átverés az egész? Mert a MINISZTERELNÖK úr csak tudja, valamiért kérdi tőlünk. Hogy is volt? Ja, igen: a Medgyessy volt, meg a bécsi „fagyizó”, meg a Gyurcsány. Akkor tényleg: átverés volt. Rá-kúrtunk.
A MINISZTERELNÖK úr beszédet mond.
„… be akarnak ülni a zsűribe…” – folytatja felénk fordulva és egyre erőteljesebben gesztikulálva. Akkor ez most lényeges, mindent jegyezzünk meg. A francba’, hogy nem hoztam a diktafont, az okosomon meg nem tudom, hogy kell fölvenni. A rohadt gyerek nem tanította meg, csak ripsz és ropsz fölvett valamit, „ezt se tudod?”-dal adta vissza. De most nincs itt. Mi lehet ez? Nem értem, valaki segítsen már; de most nem kérdezhetek meg senkit: ájtatos a csend. Biztos megint a zsidók, vagy a libsik, vagy a kommenisták. Na, majd holnap elmagyarázzák a köztévén.
A MINISZTERELNÖK úr beszédet mond.
„… politikailag korrekt beszédmód hazugsága mögé bújva…” – zeng tovább a szó. Szóval csalás áldozatai lettünk. Becsaptattunk. Ezek szerint a korrekt beszéd is hazugság az ő szájukból. Ne is hallgassuk őket. Még megzavarnának minket. Most, amikor minden számít, amikor mindenre figyelnünk kell. De jó, hogy a MINISZTERELNÖK úr észrevette!
A MINISZTERELNÖK úr beszédet mond.
„… az ottani nyilvánosságban egyelőre lehetetlenség őszintén beszélni a migránskérdésről…” – kiáltja nekünk! Tényleg: ott már nincs is szólásszabadság, nincs is nyilvánosság, a hatalmi ágak szétválasztásáról nem is beszélve. Ott már Észak-Korea van, Phenjan: hogy nem veszik észre. A sok toleráns buzi-fajzat. De hála a mi MINISZTERELNÖKünknek, leleplezzük őket, mert Ő „… a még el nem esett országokat …” – képviseli.
A MINISZTERELNÖK úr beszédet mond.
„… nem a migránsokkal van problémánk, hanem a brüsszeliekkel…” – most már kristálytisztán harsan a hangja. Milyen igaza van. Bár megjegyzem, az a sok büdös, terroristagyanús, vírusgazda, asszimilációra képtelen kutya sem semmi. De tényleg, most a brüsszeli tányérnyalókkal van bajunk. Nem a pénzükkel, velük. De jól mondja a MINISZTERELNÖK úr!
A MINISZTERELNÖK úr beszédet mond.
„… néhány szétesett törmelékből is képesek újraéledni…” – figyelmeztet most bennünket a Terminátorok veszélyére. Bár a gyerek szeret velük játszani, de ez most nem vicc. Ez már véresen komoly. A lányainkról, asszonyainkról, anyuinkról, nagyanyóinkról van szó!
A MINISZTERELNÖK úr beszédet mond.
Már könnyezem, sírok. Ilyen beszédet nem hallottam. Talán apám, vagy a testvérei: mikor is?!

2016. 09. 12.

Találkozások

Találkozások

Megkérdeztem, hogy a népszavazás szóba került e
Ferenc pápa és Orbán Viktor augusztus 28-i
római találkozóján.
Kiderült, hogy egy nagyobb,
sok vendéget felvonultató rendezvény
fogadásán találkoztak,
az egyházfő és a miniszterelnök
a köszönésen túl
most nem beszélgetett egymással.

• Árpi!!!
• hallgatom, Főnök
• hogy állok?
• jobban, mint a Fradi meg a Gyirmót együttvéve, de a Várkert Bazár is lemaradna a Főnök mögött: jövünk föl, mint a talajvíz tavasszal
• Gyurcsánnyal mi van
• dekázik, meg mindjárt itt a tízéves évfordulója, úgyhogy már szervezzük a nagy bulit a Fő térre, akarom mondani a Kossuthra
• és ott lehet majd tüntetni, nem tiltottam már régen be az oda való gyülekezést?
• de, de nekünk, Főnök, nekünk lehet
• akkor jó, de most ne szarjátok össze
• mér’ ne?
• most nekünk kell takarítani
• értettem
• hiányom van
• mitől, Főnök, romlott volt a kaja?
• ne szórakozz, az én népemmel ugyan eleget találkozom,
• azt csak hiszi a Főnök, azok szigorúan csak a mieink, triplán, sőt TEK-esen ellenőrzöttek, a Fidesz tagkönyvlista első százasai, senki más
• de most már akarok hírességekkel is
• megint Schwarzi legyen, vagy Depardieu, mindjárt szólok az Andinak
• nem, most nagykutya kell: Merkel, Obama, meg még följebb
• csak nem, tényleg a…, szóval magával a megváltóval?
• dehogy, még nem: legyen csak a pápa
• Zsolti is ott legyen?
• ne, adjon inkább interjút
• Balog fölkent miniszter úr?
• jó ötlet
• akkor megszervezzük, de lehet, hogy nem lesz audencia
• akkor is azt mondjuk majd, de akkor hogyan lesz?
• szükségszerűen és véletlenül, éppen akkor és éppen ott, összefutva és kezet rázva, fej biccentve és slamposan mosolyogva; hát, ahol lehet: kereszt-folyosón, lépcsőházban (de ott a Főnök jöjjön fölülről), kapuban, mosdóban vagy a toalettben
• az lenne a legjobb: ott mindig olyan jó gondolatok jutnak az eszembe…
2016. 09. 11.

Már megint…


Már megint jönnek. Nem egyesével. Tömegesen. Más-szagúak. Máshogyan imádkoznak. Mást esznek, mást isznak. Máshogyan betegek. Mást terjesztenek. És csak jönnek és jönnek. Igaz, egyelőre nem sokáig maradnának. De mit lehet tudni. Még visszajönnek. Aztán mégis csak itt maradnak.
Már megint védenünk kell. Mert „egyenesen Magyarország jövőjéről” van szó! A közösségeinkről. A magyar létről. A magyar kultúráról. A magyar ’végvárfiasságról’. Vész van. Végveszély van. Magyarországot megvédjük! Európát megvédjük! A pápától is, ha kell! Mert ami a miénk, az a miénk. Nem engedjük. Nem!
Már megint összezárunk. Riadót fújunk. Már harsan a trombitaszó. Már harcba hív a kürt. Már pereg a dob is. Újra lengenek a zászlok. Megint díszmagyarba! Megint a jelszavas világ. Megint kiabálunk. Úszunk. Az árral. Mi vagyunk az ár is. A gálya nem, de ez kit érdekel. Most a gondolattalanság tombol. Magyarországon is. Az ösztönvilág. Üzenünk! És számoljuk a halottakat. Kellenek a számok. Elrettentünk. Megijesztünk. Gyűlölködünk.
Már megint csak magyarok vagyunk. MI vagyunk. Meg vannak ők. Nem és nem! Nem akarjuk őket. Mert nem olyanok. Ezek olyan ezek. Ezektől még kérni sem lehet. Ezek a „… fajok egyenjogosultságában képtelen meghozni az áldozatot, hogy faji különállásáról…” lemondjanak! Ezekkel nem lehet! És kész!
Már megint van VEZÉR! Aki kimondja. Aki megmutatja. Akinek a nyakában ott a kolomp. Ezért végre mi is kimondhatjuk. Portyázhatunk a határon. Megállíthatunk, fölszólíthatunk, megbélyegezhetünk. Megalázhatunk. Akit csak akarunk.
Már megint meg is csináljuk. Ez olyan jó. Felejtető. Erőt adó. Megint mi vagyunk elől! Kezünkben a gyújtózsinór. Meg a gyufa is!
Már megint jönnek. Nem egyesével. Tömegesen. Most nem pajeszosok, nem nagy orrúak, még csak nem is nagyfülűek. Akkor is mások. Más-szagúak. Mást esznek, mást isznak. Máshogyan imádkoznak. Máshogyan betegek. Mást terjesztenek. És csak jönnek és jönnek. Igaz, egyelőre nem sokáig maradnának. De mit lehet tudni. Még visszajönnek. Aztán mégis csak itt maradnak.
2016. 09. 09.
ui: Makó plébánosa, korábbi szegedi katolikus egyetemi lelkész nehéz szívvel figyeli a magyar közélet népszavazásba torkolló kommunikációját a címben említett témában.