Amióta a Nagy Nemzeti Izék vannak hivatalban, valahogyan mindig nehezebben jutok hozzá, amihez éppen akarok. Először még csak egy kicsit bosszantott, hogy valamit nem találtam a helyén, gondoltam majdcsak kinővik a gyerekbetegségeket az új, bagóért tulajdonhoz jutottak, a többnyire fiatalabb csókosok, de a helyzet nem változott. Pipa-filtert, pipatisztító folyadékot, pipaszurkálót keresek – vágtam a közepébe a köszönés után. Mik azok – jött először a válasz, majd a hölgy elővett egy katalógust, mutassa meg, legyen szíves, akkor majd hétfőre rendelek. Megmutattam. Azóta több-száz hétfő is elmúlt már, de a helyzet nem változott. És milyen dohányuk van – kísérleteztem a mentő kérdéssel. Az most nincs, mert a jövő hónaptól új áraink lesznek, majd utána.
Ott hagytam őket. Minek dühítsem magam, majd találok máshol.
De persze máshol sem találtam. Csak ugyanezeket vagy hasonló válaszokat kaptam.
Magyar kapitalizmus – gondoltam.
Aztán dél-Magyarországon egy kisvárosba sodort az élet, sétáltam a város főterén, nézegettem a megújult parkot, a szökőkutat, a „híres” emberek szobrait, aztán: miért ne – gondoltam magamban, egy próbálkozást megér, és benyitottam a Nagy Nemzeti Izé lefüggönyözött ajtaján. Kellemes hűvös fogadott, a polcok dugig mindenfélével, a humidorban kecses szivarok kívántatták magukat, amikor rám köszönt egy középkorú úriember: szép napot, mivel kínálhatom? Szép napot, pipatartozékokat keresek –válaszoltam, és Ő már rakta is ki a szurkálót, a tisztítót, a filtereket, a folyadékot és kezdte sorolni a dohányfajtákat is, amikből választhatok majd. És új pipáink is vannak, ha arra is szüksége van. Rákérdeztem: mióta öné ez az üzlet – nem az enyém, jött a válasz, csak volt, most visszabérlem, a polgármester úr lányáé lett, ő meg fölajánlotta, hogy csináljam én tovább, csak adjak neki 25 százalékot meg tízet másnak is, én meg számolgattam, hogy ez sehogyan sem lesz jó, de aztán mégis eljutottunk a megegyezésig. Azóta rám sem nézett, csak telefonon hív, hova utaljak. Valahogy csak elműködik a dolog, harapta el a végét és zárta rövidre beszélgetést.
Bevásároltam. Ennek már közel egy éve.
Most megint hetek óta keresek pipaszurkálót, mert a „régi” már elhajlott a sok használattól. Megint vidékre kellett utaznunk, egy gyógyvizéről híres faluba, na, gondoltam, majd ott kapok, mert persze a mi Nagy Nemzeti Izénkben most se volt. Strandfürdő, CBA, kocsma (abból persze több is), focipálya (esti fénnyel), néhány motel, egy főút, meg néhány becsatlakozó kis utca – ennyi a falu. Ezer ember lakja. Zömében idősek. Benyitok, két ember tölti ki a lottót, egy termetes asszonyság a pult mögül: miben segíthetek – szólít meg, pipaszurkálója, van-e – kérdem, az meg mi fán terem, jön a riposzt, már éppen fordulnék ki, amikor rám kiált: várjon, van egy olyan izé, ami három izéből áll, megkeresem, egy darab van belőle, ha az pipaszurkáló, akkor vigye, és már kotorászik is a lim-lomok között, majd előhúzza, na ugye, ez az? Az – válaszolom, és hogyér’ adja? Nem tudom, azt a vonalkódizét kellene megnézni – és már forgatja is a szurkálót, de nem tudja szétnyitni, látszik, hogy még sohasem próbálta, várjon, adja, majd én – szétnyitom neki, odarakja a leolvasó elé, háromszázötven, és folyadék, filter – ütöm tovább a vasat, tudja, itt csak hárman pipáznak: a Józsi, a Berci, meg a Lajos, nekik meg nem kellenek ilyen flancos kütyük. Ő biztosan nem bérli – gondolom még elköszönés közben, de legalább megkaptam…
2017.08.03.
Megcsörrent a vonalas telefonja: privát szám, akkor ki lehet az, ilyenkor nem szokta fölvenni, de most a kisördög rávette: szia, behívtak és rólad kérdeztek, mindenről, érted: mindenről!, vigyázz magadra, nem beszéltünk – és már csönd is lett. Ki volt az – kérdezte az asszony, nem tudom, nem értettem tisztán, nem ismertem meg a hangját, a számot meg nem írta ki, olvass csak nyugodtan tovább, kiabálja föl, az emeletre. Ő meg csak ül a fotelben. Dermedten. Bambán bámulja a tévét. Pedig a telefon előtt halálra izgulta magát a thrilleren. Nem tehet róla, tudja, hogy marhaság az egész, mégis imádja a borzongást, a félelmet, a feszültséget. Talán mert az életben meg nem, éppen ellenkezőleg: ott nem bírja. Azonnal rohannia kell a klotyóra, rögtön hasmenése lesz. A múltkor is, az asszony nem jött haza időben, több órát nem tudott róla, kit hívjon, hova rohanjon, és akkor is megcsörrent a telefon: nem merte fölvenni, pedig lehet, hogy Ő lett volna. Aztán persze később hazajött az asszony, lekéste a buszt, az utolsót, vissza kellett kutyagolnia a legközelebbi taxiállomáshoz, az meg időbe tellett. Akkor is ingázott a vécé meg a fotel között. Most is elkezdődött. De nem megy ki, most nem. Csak bénán ül. Nem érti. Pontosabban érti, hiszen sokat gondolt már rá, hiszen ami hét éve elkezdődött, ugyan nem így, nem bárki ellen, hanem célzottan, az mostanra „virágba borult”. Mégse érti, még csak nem is tudja elképzelni.
„… Magyarország kormánya egy korábbi időszakban hibát, sőt bűnt követett el, amikor nem védte meg Magyarország zsidó származású polgárait. Szeretném világossá tenni, hogy a fölfogásunk szerint minden magyar kormánynak az a kötelessége, hogy minden állampolgárát származásra való tekintet nélkül megvédje. A II. világháború idején ennek a követelménynek, ennek az erkölcsi és politikai követelménynek Magyarország nem tett eleget. Ez bűn. Ugyanis akkor úgy döntöttünk, hogy a zsidó közösség védelmezése helyett a nácikkal való kollaborálást választjuk. Világossá tettem a miniszterelnök úr számára, hogy ez soha többé nem fordulhat elő, a magyar kormány a jövőben minden állampolgárát meg fogja védeni.” Orbán Viktor 2017.07.18.
(Tizenkettedik lecke – Timothy Snyder)
(„… a nem értésnek marad nagyobb jelentősége…”) Nádas György