Baj-e, hogy Peti utálja a zsidókat?
Népszabadság, 2014. április 16.
2014.április 16.
Minden vélemény számít!
Vélemény kategória bejegyzései
1944. április 16.
Nagyjából 1 150 000 találat (0,1 másodperc)
Google kereső
„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 56.
Besötétedett. Az emberek elkezdtek imádkozni a Napistenhez, hogy jöjjön el a világosság.
Beköszöntött az aszály. Az emberek elkezdtek imádkozni az Esőistenhez, hogy megszűnjön a szárazság.
Megállt a vitorlás a nyílt tengeren. Az emberek elkezdtek imádkozni a Szélistenhez, hogy támadjon föl a szél.
Megjelentek a szövőszékek. Az emberek, a ludditák elkezdték lerombolni a gépeket, hogy újra legyen munkájuk.
Beütött a világválság. Az emberek elkezdték először szidni a zsidó bankárokat, majd később leöldösni a zsidókat, hogy ne legyenek földönfutókká.
Bántják a magyart. Az emberek vezérszóra elfogadták, ütni kell a bohócokat: az „elmúltnyoccév”-et, a bukott baloldalt, a „Brüsszelt”, a (zsidó) bankárokat, a kommunistákat és a liberálisokat, és megnyugodtak, „A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez”…
Mindig ugyanaz, mindig ugyanúgy: ami érthetetlen, arra kell valami magyarázat, még ha az irreálisan „isteni” is!
De ki adott világi válaszokat, és vajon kinek szóltak azok a válaszok?…
tanuló
„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 55.
Ma sírva jött be az osztályba a Robi! Még sohasem láttam sírni. De ma sírt, nem befelé, magában, hanem szinte zokogott. Kimentünk az udvarra. Alig tudott megszólalni: elmegyünk. Csak a kabócák zümmögtek csapatostul. Én lenyeltem egy gombócot a torkomban, és a cipőmet bámultam: ma se pucoltam ki. Ő tovább sírt: elmegyünk. És ezt ismételte és ismételte többször is, akadozva, miközben maszatos, könnyes arcát dörzsölte az öklével. Nincs tovább, anyuék tegnap eldöntötték, zihálta elcsukló hangon. Enyhe meleg szellő mozgatta meg az udvar fáinak zöldülő leveleit. Akadozva, lassan szótagolva kérdeztem: de hát hogyan, miért, mikor, hová? Fölnézett, de rögtön félrefordította a fejét: már hónapok óta fontolgatták. De én nem hittem el. Hiába beszéltek róla egyre gyakrabban, hiába láttam, hogy bújják az internetet, érdeklődnek az ismerősöktől. De most tényleg döntöttek, megyünk.
Becsöngettek. Nem mozdultunk. A körmeit kezdte babrálni: félek, suttogta. A szobám, az ágyam, a kutya, te… Újra fölerősödött a kabócák cirpelése, hogyan lesz ezután?
Mint egy ostor csattanása, úgy harsant az Ofő kiáltása: azonnal gyertek be, különben igazolatlan óra és igazgatói megrovás lesz a vége. Mit képzeltek, kik vagytok ti, hogy elszabotáljátok az órát, folytatta kidagadt erekkel kiabálva.
De mi maradtunk.
Átöleltem a Robit, megsimogattam a hátát és … fölmutattam a középső ujjamat az ablakon kihajoló, gúnyosan mosolygó Ofőnek.
Fölnőttünk, és ez borzalmasabb volt minden fenyegetésnél, ami az iskolától kitelhetett.
tanuló
„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 54.
Anyu azt mondta, hogy vannak olyan pillanatok, amikor tehetetlenek vagyunk, amikor már nem tőlünk függ az események fonala, mi már legfeljebb csomó lehetünk rajta. Ezt ugyan nem értettem, de vannak anyunak ilyen mondásai, amit apu se nem ért meg és olyankor kiabálnak egymással. De most nem erről volt szó, mert apu otthon se nem volt. Inkább arról, hogy anyunak csíphette a szemét a hagyma, amit éppen pucolt és fölvágott és olyankor sírva fakadta magát minden ok nélkül. De most úgy látszott, hogy oka is van a könnyezésnek. De én az okát nem akartam megvárni és elrohantam az iskolába, a régi új osztályomba.
Tovább a folytatáshoz
dr. Radnai György
2014. április 11.
Vannak napok, amikor már a mosogatás sem segít…
Pilinszky János : Intelem
Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.
Arra figyelj, amire városod,
az örök város máig is figyel:
tornyaival, tetőivel,
élő és halott polgáraival.
Akkor talán még napjaidban
hírül adhatod azt, miről
hírt adnod itt egyedűl érdemes.
Írnok,
akkor talán nem jártál itt hiába.
Ady Endre: Magyar vétkek biborban
Magyar elvégezéssel,
Gyászos, magyar hibákkal,
Érettük kicsufoltan,
Kezdek most már nagyon is
Kötődni, nem törődni
A világgal.
Vállalom, ami sorsom,
Vállalom, ami átkom,
Vétkeimet nagy büszkén
Biborba öltöztetem
S magyar bünnél nincsen szebb
A világon.
Ilyen vagyok, igy van jól,
Ez a szemem, igy látok,
Ez a sorsom, tehát szent,
Magyar dölyffel fölrugom,
Hogyha bánt és nem ért meg,
A világot.
1909.
„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 53.
Mi történt? Miért ez történt? Kire haragudjak?
Sok válasz született már. Sok magyarázat is. Volt mosakodás bőven. Meg önmarcangolás. Én most csak egy dologgal szeretnék foglalkozni: a véleményformáló kormányváltó értelmiség felelősségével. A mindig mindent tudók és megmondók szerepével. Azokéval, akiknek elemezni, értékelni és jövőt mutatni kell. Aki én is vagyok!
Mi (még) túléltük. Már nem túl jól-élők, már nem nyertesek, de még igazi vesztesek sem vagyunk. Még mindig van mit veszíteni valónk. Még írhatunk, beszélhetünk, néha láthatnak is minket. Ha akarnánk, elmehetnénk: de még nem akarunk. Még nem érintett meg minket az elsüllyedés mélysége, legfeljebb a „mindent már én sem tudok megvenni, mindenhová már én sem tudok elutazni” idegesítése. Még mindig látunk esélyt a visszarendeződésre. Arra, hogy nagyobb, teljes körű átalakítások nélkül újra nyertesek lehetünk. Hogy még újra folytathatjuk ugyanazt, amit korábban, amit négy éve abba kellett hagynunk. Hogy a piac majd megoldja: most Simicska, Garacsi, Mészáros, holnap Puch, Leisztinger; ma Századvég, Nézőpont, holnap Pénzügykutató, Gki. Ezért más sem tudunk mondani, javasolni, mint „térjünk vissza a letért útról, menjünk vissza a bokrosi útra, a fenntartható növekedési pályára”. Ennyit. Ezt szajkózzuk. Ezt, semmivel sem többet. Ez a program: a 89’-es. 2014-ben. Ami egyszer már bevált: az elitnek. Másoknak nem. De akiknek nem, azokat nyugtatgatjuk: ti majd később kaptok. Amikor lesz. A reformok után. Na, nem rögtön utána, hanem majd amikor a reformok beérnek. Azok meg nem tudnak beérni, mert mindig jönnek újabb reformok. Amikből megint csak nem ők nyernek majd. „A kurva anyádat Butters – mondja Hódos Hajni”. És mi rájuk haragszunk. Az igazi vesztesekre. Azokra, akik mégis élnek és élni akarnak. Akiknek ugyanúgy vannak gyerekeik, mint nekünk. Akiknek nincs munkájuk. Akiknek van munkájuk, de a bér még csak nem is cincog a zsebükben. Akiknek nemhogy az egyetem, a középiskola is megfizethetetlen, akiknek az egészségügyi ellátás félhavi bérükbe kerül. Akiktől legelőször veszünk el, mert a költségvetés nem bírja. Akiknek már a „húst enni” maga a Semmering. Akik nem napról napra, hanem óráról órára élnek. Hogy miért nem szavaztak ránk. Hogy mi megint szabadságban és jobb létben éljünk. Hogy megint csináljunk reformokat… És így tovább.
Mi történt? Miért ez történt? Kire haragudjak?
„A kurva anyádat Butters – mondja Hódos Hajni”.
Mi buktunk meg! És most mit kell csinálni?…
„A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond…” 52.
Tegnap este apuval beszélgettünk az egyetemi éveiről. Apu kezdte a beszélgetést, mert látta rajtam, hogy lenn vagyok békában a nótafa-választási vereség miatt. Már eltelt két nap, de a békamód még mindig nem változott.
És akkor apu elkezdte mondani a történetét. „Volt egy tantárgyunk, az ökonometria. Egyetlen jegyzet volt csak, könyvet, ajánlott irodalmat nem is kaptunk. A jegyzet annyira speciális volt, hogy az első lapon egy nagy A betűvel indult a lap, mert ugye a mondatot nagybetűvel kell kezdeni, és aztán a 93-dik oldalon volt a mondat végén a pont. Közte egyetlen mondat és rengeteg, egész lapot beborító képlet. Ez már a negyedik évfolyamon történt, úgyhogy akkor már lezserebben vettük a dolgokat. Mint minden vizsgára, erre is az egyik haverommal készültünk, de csak az egyik oldalon, valahol a 45-47 oldalak közötti képletet tudtuk értelmezni és megjegyezni. Elhatároztuk, hogy bármi lesz is a kérdés, ezzel a képlettel fogunk válaszolni. Együtt mentünk be, rögtön az első öt vizsgázó között. Kihúztuk a tételt, én rögtön láttam, hogy a képlet nem lesz jó válaszra, a barátom viszont, lesz ami lesz az ő kérdésére elkezdett a képlettel válaszolni. A tanár mondta, hogy ez nem jó, de látja, hogy érti az anyagot, ezért egy órát kérdezgette, hogy adhasson neki egy kettest. Végül persze nem tudott, úgyhogy kirúgta. Jöttem én, kérte a vázlatomat, ami egy üres lap volt, kérdezte kérdezzen-e, én mondtam, hogy most inkább ne, úgyhogy én is repültem. Ez volt az első úv-ém. Teljesen letaglózva, kiütve mentem haza, lementem szembe a parkba a Cézár kutyámmal, és három óráig búsongtam, jajongtam, sajnáltam magam stb. Azt hittem, eljött a világvége, nincs tovább. Cézár nem értett semmit se, hogy miért is ülök csak a padon, nem játszom vele és bámulok magam elé. Ez három órát tartott. Aztán fölrohantam a jegyzetért és elkezdtem az egy mondatot olvasni és értelmezni. Este kilencre minden világos lett. Egy hét múlva ötösre vizsgáztam” – fejezte be apu.
Fölhívtam a Robit: „letelt a három óra” – kiabáltam a telefonba…
tanuló