Egy bizonytalan polgár sirámai
NEM ÉRTITEK??!

Már megint én vagyok a hibás, hát nem volt elég eddig is. Miért pont engem basztatnak. Hát nem veszik észre, hogy van elég bajom. Fölkelni se érdemes. Nincs állandó munkám, nincs állandó fix jövedelmem, már rendes kaját se tudok adni a gyerekeknek, fázunk. Nyaralás, ugyan már: az az utca… Ha meg elromlik valami, vagy meg tudom bütykölni, vagy mehet a kukába. Amit már ki sem ürítenek: a szemétszállítást se tudom fizetni. A törlesztés, a havi rezsi több, mint amit egyben kapok…
Most mégis én vagyok a hibás. A bűnbak. Mert állítólag én vagyok a bizonytalan. Mert nem akarok elmenni szavazni, mert nem adom a voksomat, még a közvélemény-kutatóknak se. Majd a veszekedő demokratikus pártoknak se: mi a fasznak adjam. Mert nem ismerem föl az érdekeimet – mondja a sok ” tojásfejű”.
Mit kéne fölismernem? Hogy a maffia-állam nem az én államom? A többi sem volt az! Hogy ezek mennyit lopnak? De hát ott fönn mindegyik lop, az egyik tizenkilenc a mások egy híján húsz. Akkor meg mit érdekel, hogyan csinálják: hogy már a törvényeket is azért és úgy hozzák, hogy egyszerűbb legyen „privatizálni”, odaadni a komáknak. És akkor mi van, nekem így se jó, meg úgy se jó. Marakodjanak csak, üssék egymást, mit érdekel: ők is csak a sajátjukat nézik. Nekem meg mi jut, a gallya se.
Meg hogy most sérül a hatalom-megosztás elve. Azt sem tudom mi az, meg minek, kit érdekel. Meg hogy a szabadság milyen fontos vívmány. Kinek a szabadsága, az enyém? Hol van nekem szabadságom? A francba is, mi az hogy szabadság, hogy kereshetek munkát, hogy megalázkodhatok, hogy egyáltalán meghallgassanak, miközben arra sincs pénzem, hogy minden nap elmenjek a központba. Ahogy rám néznek, már attól is megutálom magam. Már a gyerek mobilját se fizetem. Hol vagyok én szabad? Mikor gyerek voltam… Beteg se lehetek, akkor mit akarnak még tőlem.
Meg az a rendszerváltás. Mit adott nekem a rendszerváltás? A nagy büdös bizonytalanságot, a munkanélküliséget, az ígéretek tömkelegét: hogy még csak ezt bírjam ki, ezt a tíz évet, aztán jön a Kánaán, a nyugat, meg mit tudom én mi. Már görcsbe rándul a gyomrom, amikor meghallom: még egy kis megszorítás, még kevesebbet egyek, mintha eddig is zabáltam volna (mert mindig csak nekem kell lemondanom valamiről, amiről már nem is tudok), mert sokat költ az állam. Állítólag rám, meg a hozzám hasonlókra. A nincstelenekre, a nyomorgókra, a naplopókra, a semmire sem jókra. A betegek és a rokkantak meg szívhatnak, mert ők biztos csalók. Akik nem becsülik meg azt sem, amit kapnak: mind elisszák. Dolgozni meg nem akarnak, csak élősködni. Mert hogy mi hozzászoktunk az állami alamizsnához, ahhoz a szaros néhány ezer forinthoz.
Mert ez már más világ! Itt verseny van, piac, ami diktál. Növekedés lesz majd, nagy-nagy növekedés, és az majd lecsurog: már most is csurog a gatyámba. A befektetők, meg a vállalkozók, akik nem szeretik, ha nagy a hiány. Merthogy az állam sokat költ az egészségügyre, meg az oktatásra. Ezért az én gyerekem a „maradék”, a „köz” iskolába jár, ha gyógyítják a közkórházban gyógyítják – ami túl drága a magánosoknak. Igaz, nekem nem adnak akkora bért, hogy megfizessem a gyerek rendes iskoláját, a rendes ruháztatását, hogy legalább egészséges legyen: de legalább ne fázzon…
Ez az én rendszerváltásom? Hogy a gyerek sír, mert neki nincs Ipadja, Nike cipője, kiközösítik, kiröhögik, megverik – menjen az anyjába. Mit mondjak neki? Hogy apád csak egy megalázott, lenézett, megvetett kisember, egy bizonytalan. Nekünk nem telik erre se, ilyen ez a világ, csak várjon egy kicsit türelemmel. Vagy menjen lopni?! Csoda, hogy még nem drogozik…
És akkor most jönnek nekem ezzel a demokrácia-maszlaggal, hogy válasszak, mert ettől leszek szabad, mert akkor én döntök majd a sorsomról?! és akkor jobb lesz, lesz beruházás, lesz munkahely, minden lesz… csak egyelőre nekem nem jut, nekem nincs, én várjak türelemmel, hogy gebedjenek meg, addig is oldjam meg valahogy, csak ne előttük, ne a városaikban, ne a köztereiken, mert azok már nem az enyéim…

Pedig ember vagyok én is, mint ők, mindannyian: én is élni akarok, örülni, örömet okozni a gyerekeimnek, a feleségemnek: olvasni, színházba járni, csak úgy művelődni, szépen beszélni, a kurva életben – szabadnak lenni! De enni kell, mosakodni, nem megfagyni, törleszteni, hogy ne vigyenek börtönbe…

Bizonytalan vagyok, de nem a választásban, hanem az életben, a hovatartozásban – hiszen nem vagyok én már se proli, se paraszt, se kisiparos, se kiskereskedő, se vállalkozó, se magyar, se hontalan, se cigány, se zsidó, …
Nem értitek?