Vélemény kategória bejegyzései

A BAYER

Természetesen (neki legyen mondva) a „szokásos” módján (előtte persze egyeztetett, akivel kellett) megint megnyilvánult: „…kiadom az elfogatóparancsot Biden és Zelenszkij ellen” – írta meg a blogjában, mert szerinte az egyik „pukizott”, a másik CIA ügynök (az olvasóra bízom a választást).

 

Stirlitz jut az eszembe:

A háború vége. A Reichstagban mindenki magába roskadt. Hitler kétségbeesetten bolyong az épületben, de rá se hederít senki. Belép Stirlitz dolgozószobájába. Stirlitz felugrik:

– Heil, Hitler!

Hitler fáradtan:

– Legalább te ne szórakozz velem, Makszimics!

  1. 03. 18. szombat

„CSAK” FEKETE-FEHÉR VOLT…

1964.

Éppen elkezdem a József Attila gimnáziumot.

Akkor még nem tudom: életem legszebb korszaka kezdődik.

A „Jóskában”!

A Feneketlen tó partján.

Ott, a templom mellett.

Kinyílt a világ!

Persze úgy, ahogy én akartam – látni.

Szépnek.

Egyszerűnek.

Vannak a jók.

Meg vannak a rosszak.

Persze, hogy én-mi a jó oldalon állunk.

Vannak barátok.

Meg van az ellenség.

 

Fekete-fehér.

 

A TV is.

Ott, Jászboldogházán.

1964-ben.

A falu egyik házában.

Ahol van TV készülék is.

Talán a szilveszteri kabaré megy.

A műsor.

Amit látni kell!

Meg a TV-t nézni.

Ami a horgolt terítővel borított asztalon van.

A TV-n is ott a horgolt „alátét”-terítő.

Az elengedhetetlen dísz-figura – gyertyával.

Az ablak előtt függöny.

Minden ragyog.

A tiszta szobában.

Már-már „polgári”.

Könyvek nincsenek.

Még.

Majd lesznek.

Fillérekért.

Jászboldogházán is.

1964-ben.

Mindenki eljött.

A gyerekek is.

Szépen felöltözve.

A férfiak zakóban.

Az asszonyok pulóverben.

Talán széket is hoztak magukkal.

A vendégségbe.

TV-t nézni.

Most a kabarét.

Máskor mást.

Ez (volt) akkoriban a természetes.

Mert nem volt – akkoriban – sok TV.

Hát – akkoriban – közösen nézték.

A meccseket.

A Gagarint.

Az Olimpiát.

A Táncdalfesztiválokat.

Mindegy mit.

1964-ben.

Ott, Jászboldogházán.

És máshol is.

Fekete fehérben…

  1. 03. 18. szombat

(Kép: MTI Fotó: Lajos György, Hadas János)

AZ INDEX

Nemrégen szétverték.

Ahogyan azt a NER-ben szokás.

Vásárlásnak álcázták.

Sima adás-vételnek.

Nem mondták: az interneten is kell egy népszerű oldal.

Csak einstandolták.

A szerkesztőség otthagyta őket.

De volt az a pénz…

Hát „megújultak”.

Neked legyen mondva.

Azóta: olvashatatlan lakáj-média lett.

Szófosó szócső.

Álcázva.

 

Itt van például az infláció.

„Februárban 25,4 százalékra mérséklődött az infláció a januári 25,7 százalékos csúcsot követően…” – írják.

„A várakozásaink beigazolódtak…” – így a miniszter, évvégére jö(het)n a „zOrbán” Viktor által megjósolt egyszámjegyű.

Bameg: nézem az eurostat 2023. februári inflációs adatbázisát.

Az európai átlag februárban csökkenő, 8,5%!

A magyar 25,7%!

Az utolsók vagyunk.

Messze a legutolsók a sorban.

Vágod, haver?!

Erről persze kussol.

Az index.

 

Itt a másik hír.

A Hunwaldról.

„Fellélegezhet Hunwald György” – így a cím.

Mert másfél évtized után a kúria megsemmisítette az összes elmarasztaló ítéletet.

Állítólag most már vége.

A Magyar Nemzet szerint.

Onnan idéz.

Nem a hiteles oldalról.

Mert „úgy értesült”.

Azér’ az index még továbbra is meghurcolja.

A Hunwaldot.

Akit korábban Hunvaldnak hívtak.

Akinek ráment az élete.

Mert ez így „szokás” a NER-ben.

Az index meg sorolja, amit már hatályon kívül helyezett a kúria.

Emlékeztetőül.

Érvnek.

A sajátjainak.

 

Hogy nem szakad rájuk az ég…

  1. 03. 18. szombat

BÁTRAK!

Szöllősi György nyilatkozott.

Tudjátok: ő a nemzeti sport jelenlegi főszerkesztője.

A nemzeti sport azonnal lehozta.

Mert ez az interjú nemzetstratégiai, mit nem írok: nemzeti-sportstratégiai kérdés.

Meg aztán: mégis csak ő a főnök!

Meg a zegyik legjobb barátja a…

Hát lehozták.

 

Hű de bátrak!

 

„Feleki László belebukott az 1954-es vb-döntő tudósításába”

Ez volt a headline!

Aki 1928-ban született.

Mint az apám is.

Aki a Magyar Televízió Sportosztályát létrehozta és 1989-ig vezette.

Őt nem rúgták ki.

Akkor már „nem olyan szelek” fújtak.

De akkor is.

Egyszer az Onyiscsenko – tudjátok, az a „szovjet” öttusázó – az olimpián megbuherálta a párbajtőrét.

Csalt.

Amikor kellett, a tőr találatot jelzett.

A riporter elmondta.

Benne volt a tévében.

Apámat hívták Pestről.

Az „illetékes elvtárs”.

„Azonnal küldd haza, a szovjetek nem csalnak!”

Apám válaszolt: „Akkor én is jövök”.

Akkoriban ő volt az Intervízió (a szocialista országok tévéinek a szövetsége) sportrészlegének a vezetője.

Ő volt a kapocs – vele tárgyaltak az Eurovíziótól (a gaz kapitalista tévék szövetsége).

Visszahívták.

„Jó, maradjon a riporter, de máskor…”.

Elképzelem.

A mai nemzeti sportot.

Meg az M4-et is.

Ahogy kiállnak.

Vállalják.

Ez így nem mehet tovább!

Irgalmatlanul sok pénz ömlik a sportba, de nem hasznosul megfelelően.

Elfolyik.

A pusztába.

Mondjuk a Szöllősi ilyet nyilatkozna.

Bátran.

De ő nem 1928-ban született.

Hát ilyet nem nyilatkozik.

Minden megy tovább ugyan úgy.

A pénz is.

Neki is.

 

Viszont, évek múlva, az akkori főszerkesztő, amikor nyilatkozik a sportrádiónak, nem kell majd mondania: Szöllősi belebukott…

 

  1. 03. 16. csütörtök

MEGINT AKTUÁLIS…

 

„Én csak egyet mondok, Pelikán elvtárs: a nemzetközi helyzet fokozódik!”

 

„Az új magyar narancs. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk!”

 

„Kiadtuk a jelszót: legyen narancs! És lett magyar narancs! Mi nem ígérgetünk a levegőbe.”

 

„Hát süketek maguk, Tisztelt Bíróság?”

 

„Pszt! Aztán egy mukkot se…” (Bacsó Péter utasítása)

 

  1. 03. 16. csütörtök

PADON

(1962.)

 

Ülnek.

Nem beszélnek.

A padon.

Az egyiken kalap

Egy kicsit a szemére döntve.

A másikon svájci sapka.

Éppen rágyújt.

Szipka a szájban.

Benne talán Munkás, vagy Kossuth.

Kifelé gyújtja a gyufát.

Úgy kell.

Úgy szokta.

Bot a lábai között.

Háttal ülnek az útnak.

A macskaköves útnak.

Kabátban.

A Nap csak enyhén melegít.

Néznek.

Nem beszélnek.

Két öreg.

A múlt században születhettek.

A padnál is idősebbek.

Mennyi mindent mesélhetnek.

Ha vannak gyerekeik, unokáik, talán déd…

A két háborúról.

’56-ról még nem.

1962-ben.

Hol születtek?

Honnan indulhattak?

Hova jutottak?

Magyarországról megint Magyarországra?

Lentről föl?

Aztán megint le?
Hazából ki?

Aztán gyalog vissza?

A történelem sodrában?

Az „ütött-kopott utcák nevét” dúdolva?

Mert itt születtek, ez a hazájuk?

Most csak ülnek.

A Millenniumi Földalattin utaztak vajon?

És az első csilingelő villamoson?

Gyerekekként, fogva anyjuk kezét?

És: jártak-e polgáriba?

Utána mi lett velük?

Most ülnek.

Nem beszélnek.

Egyikük akár Bandi bácsi is lehetne.

Vagy Fecó bácsi.

Nem ők azok.

És az életük?

Hasonló utat jártak végig?

Fényben és árnyékban?

Ha mögöttük a macskakövek mesélni tudnának!

Csak simán hallgatnak.

Most hatalmas gumikerék alatt „nyögnek”.

Korábban paták csattogtak rajtuk.

Ők csak ülnek.

Fejükben a filmjük.

Biztosan Oscar Díjas lenne.

Mennyien „írták” a történetüket?!

Ferenc József, Kun Béla, a trianoni döntést hozok, az Ellentengernagy, Rákosi, Nagy Imre, Kádár…

És persze munkások-parasztok.

És ők, maguk.

Most csak ülnek.

A cigi még nem gyulladt meg.

  1. 03. 15. szerda

(Kép: József Sebestyén)

KIVONATOSAN – CENZÚRÁZVA…

(2023. március 15. NER)

 

Nincs is.

Van.

Ne írj ilyeneket!

Attól még…

Akié a média, azé az ország – „A média stratégiai ágazat és szuverenitási kérdés, mert aki uralja egy adott ország médiáját, az uralja annak az országnak a gondolkodását és azon keresztül az országot” (miniszterelnöki politikai igazgató).

Az alsótagozat negyedik osztályában nehogy má’ „áthallásos” előadással emlékezzenek március 15.-re! – „BETILTOM”! (a Budenz József Általános Iskola és Gimnáziumban az igazgatója).

„Szeretettel várjuk önöket az eseményen, előzetes sajtóregisztráció nem szükséges” – Orbán Viktor ünnepi szónoklata előtt sajtófőnöke).

Kordonok mindenütt!

A március 15-i hősöknek „feladata volt, hogy megvédjék a magyar nép jogait, ma pedig a mi feladatunk, hogy ezeket az értékeket megvédjük” (Telex) – viszont az ukránoknak béke kell…

„Én nem tudom, mi van velem, püspök úr, de az utóbbi időben semmi sem sikerül. Pedig tele vagyok jó szándékkal. Próbálom megérteni a vonalat, de mindig mellényúlok. És ráadásul a vízállás is egyre emelkedik.” (Pelikán a börtönben)

  • Antikám, kik lesznek ott: lengyel turisták, székelyföldi magyarok?
  • Nem, FŐNÖK! Kerítések, fekete ponyvák, beléptető-kapuk.
  • Rendben.

„Látjuk, hogy (Petőfi) odakanyarítja a tizenkét pont elé, hogy legyen béke” – mondta a szónok, meghamisítva Petőfit és egy jót integetett a (megdöbbent és néma) tömegének.

„Nekem is tetszik – buzgólkodik Virág elvtárs –, sok álmatlan éjszakánk fekszik benne. Kerültük a sablonokat.” (A Tanú)

„Sírni fognak maguk utánam” – mondja Virág elvtárs; „Erre azért nem mernék megesküdni” – motyogja Pelikán; „bárcsak már ott tartanánk, hogy megtudjam” – mormogom magamban…

  1. 03. 15. szerda

VILLANÁSOK

„Csütörtök volt. Esett az eső…” – kezdődött Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben regénye alapján készült fergeteges film Márkus Lászlóval, Krencsey Mariannéval, Rajz Jánossal, Garas Dezsővel, Szendrő Józseffel, majd folytatódott: „A rendőrség fenntartja a rendet!”, mire a vendégek között kitört a pánik és elszabadult a pokol.

Ma még nem fog.

Pedig megjelent a rendelet a gazdaságmozgósítási tervkészítésről és hozzá a minisztérium nyilatkozata is (ATV), benne: „Világháború fenyeget! A nyugati fegyverszállítások egy helyi háborút globális konfliktussá szélesítenek. Magyarország békét szeretne, de az országot minden körülmények között meg kell védeni.” És, mert egy minisztérium nem tud, röhögés nem hallatszott.

Viszont kitüntetés-özön hullott, no nem a „zégből”, s persze Parraghnak, Schmidt Máriának, Parragh Lászlónak is jutott, (Bayer most nem kapott), az indoklást elolvasni sem érdemes.

Polt Péter megint „magyarázta a bizonyítványt”, mint Karinthynál a rossz tanuló, „bénégyzetmínuszpluszmínusznégyzetgyökbémínusznégyácészerkétá”, szép lassan, hogy mindenki értse egyenletesen: „… azért nem hallgatták ki az előző polgármestert a keszthelyi sörgyár felújításának ügyében, mert nem lett volna releváns információja…”, persze fideszes volt a polgármester úr, de legalább nem vitte közpénzen a Fradi-meccsre Németországba a testületet. Nem a Polt, ő nem ment ki, talán számított az eredményre. Viszont elkészült „végre” az Integritás Hatóság mellett működő Korrupcióellenes Munkacsoport 196 oldalas(!) jelentése, ahogyan a HVG írta, abból: „úgy tűnhet, hogy persze bizonyos mértékű korrupció van, ahogy az ez elleni fellépés eszközei is adottak, de a helyzet nem drámai, és aki nem ismeri a számtalan korábbi eset és botrány nyomán a magyarországi viszonyokat, akár azt is hihetné, hogy a jelentés mondjuk Ausztriáról szól…”. Nesze neked, fogd meg jól! Hát csócsálgassuk csak, mást úgysem tehetünk(?).

Villanások.

Mai „termés”.

Bár esett ma az eső, nem volt csütörtök…

  1. 03. 14. kedd

NAPLÓSZERŰEN

(153.)

Szép idő van. Bár a meteorológusok szerint holnap akár havazhat is, mi – ahogy minden nap – sétálni indulunk Thesszával. Amikor délutánra „halasztódik” a séta, mert délelőtt dolgom akad, még így is, hetvennégy felé (már sajnos nem „félúton”), olyankor ebéd után ledőlök egy kicsit, Thessza lefekszik az ágyam elé, ő is békésen szundikál egy kicsit, majd egy idő múlva először halkan, majd egyre erősebben nyüszíteni kezd: menjünk már, akkor én (látszólag) morcosan fölébredek, kikelek az ágyból, lemegyek a földszintre, Thessza végig a lábamnál ugrál, szinte nógat „gyorsabban, gyorsabban”, amikor elkezdem a cipőmet fölvenni, akkor már tudja: megyünk!

Most baktatunk és beszélgetünk, ahogy szoktuk. Mindig akad megvitatandó téma. Most is van. Például a háború és a béke kérdése. Persze napi-politikával, magyarosan és csípősen „ízesítve”, mert nálunk – kormányunk szerint – így kell, mi így „szeretjük”. Állítólag csak a „MAGYAR”, egyedül a világon (na jó, a pápa is) akarja a békét. Viszont Ferenc – állítólag – már aláírta a lemondását. A magyar „pápa-sas” még nem. „Kényszer” nélkül nem is fogja. Mert ő utcai harcos. Szabályok nélkül. Úgy és oda üt, rúg, ahova tud és akar. „Oszt jó napot”, jöjjenek az ügyvédek. Meg a propagandisták. „Ne idegeskedj” – fordul hozzám Thessza vakkantva, majd megint előre szalad és orrát az egyik bokor tövéhez nyomja, farka az égnek áll – ő legalább jól érzi magát. Most egy motoros száguld el mellettünk, Thessza idegesen kapja föl a fejét, de látja, nem a postás, az „örök-ellenség”, hát visszahajtja a fejét a bokor tövéhez. Ember sehol. Persze, kedd délelőtt, itt vidéken nincs „mozgás”. Béke van. Az agyam kattog, azon jár, hogy megjelent a Magyar Közlönyben a 79/2023. (III. 13.) Korm. rendelet, a „a nemzetgazdaság védelmi és biztonsági felkészítésének, mozgósításának, valamint a tartalékolás végrehajtásának szabályozásáról”. Mert békét akarunk. Hát fölkészülünk. Kerékpárral. A Szalay-Bobrovnickyvel. Meg száj-karatéval. Mit is írt „erről” a helyzetről Thomas Mann a Naplójába 1936-ban? „…Úgy tűnik, hogy már nem Franco, hanem német és olasz tisztek vezetik a Spanyolországban vagy a spanyol nép ellen folyó háborút. Mit gondol Anglia és mit Franciaország a Beleárok olasz megszállásáról? AZ ember szeretne a nagy demokráciák szívébe látni. Blum és Eden egymással versengve ajánlkoznak Németország gazdaságának szanálására, ha az ország hajlandó lefegyverkezni, és belép egy olyan szervezetbe, mely garantálja Európában a jogot és a békét. Mit gondolnak? Tudják-e, vagy nem tudják, hogy kivel állnak szemben?” Hát a magyar kormány? Ma tudja? Csak pofáznak, mert az „érdekük” – no nem a miénk – ezt kívánja?! Megette a fene az egészet, a mai napnak is oda, talán este a Lipcse meccse megvigasztal…

Hazaértünk.

Egy sétával megint rövidebb az élet…

  1. 03. 14. kedd

A FÁBRY, A SZALAY-BOBROVNICKY, A DEUTSCH, GULYÁS MEG A TÖBBIEK (március tizenötödike elé)

Megint megszólaltak.

Megtehették.

Nálunk – legalább nekik – szólásszabadság van.

Neked, nekem figyelnünk kell a veszélyhelyzetre.

Ami már régen nem „alkotmányos”.

Csak toldozgatott-foltozgatott, meghosszabbítgatott.

Állítólag érted.

Érted?

Rémhírek, hírek, mondatok.

Következmények nélkül.

Tőlük.

Mert „Ők” bárhol, bármikor, bármit.

Akár március tizenötödike előtt is.

Az egyik itt, a másik ott, a harmadik a szokott módján szólalt meg.

Nem lenne érdekes.

De mégis az.

Mert ők (lettek most) a „SZÁJAK”.

Mocskolódó, büdös, fröcskölődő „pofák”.

Akik beleordítják mindenki képébe.

No nem, amit gondolnak; nem: az „ÜZENETET”.

Amit füstös kolostor-szobákban kitaláltak.

Mert ez a feladatuk.

Ők „csak” a kimondók.

Nekik ez jutott; őket ezér’ fizetik.

Fehér férfiak.

Budapestről.

A NER korában.

Különböző korosztályúak.

Az egyetemet mindannyian kijárták.

Egyikük így, másikuk úgy.

Ott azér’ nem-igen dolgoztak.

Soha.

Mégis elértek.

A hatalomba.

A leckét megtanulták: bármit-bárhol-bármikor.

Ha az a SAS utasítása.

Aki sohasem száll el és le.

Azt hiszi.

Hát a „szájai” követik mindenhová, mondják, amit kell.

Az egykor volt „humorista” ma már csak egy tucat-röhögtető.

Csak egy gyűlölködő, „utálkozó”, mocskolódó „nagy-magyar” ember.

Hogy lett ilyenné?!

A másik – mindenféle ranggal, krumplivirággal díszített – „huszár-család” sarja.

Mára „ficsúrból” fölkapaszkodott „hadúr” lett.

Hogyan vált ilyenné?!

A harmadik egykor (lányok bálványa) lázadó-forradalmár” volt.

Ma egy elhízott, ápolatlan hazudozó-uszító.

Hogy lett ilyenné?!

A negyedik higgadt okos jogász volt.

Mára csak egy ócska talpnyaló hazug ember.

Hogy lett ilyenné?!

 

Megszólaltak.

Március tizenötödike előtt.

 

Szerintem – nem kellett volna.

 

De kit érdekel az én véleményem.

Március tizenötödike előtt.

 

Mert az én véleményem csak egy „TALPRA MAGYAR”?!

Mert én nem vagyok Petőfi!

Hol vagytok, mai Petőfik?!

Hol vagytok márciusi ifjak?!

Hisz’ szabad a sajtó?!

Hisz’ felelős minisztériumok működnek?!

Hisz’ az országgyűlésünk olyan?!

Hisz’ törvény előtt egyenlőség van?!

Hisz’ közösen viseljük a terheket?!

…

 

Talán egyszer „A magyar név megint szép lesz…”

 

  1. 03. 13. hétfő