Vélemény kategória bejegyzései

NAPLÓSZERŰEN

(112.)

Thesszának ma olyan bujkálós napja van: inkább a lábaimnál hever, nem hívogat türelmetlenül, menjünk már ki a szabadba, inkább beszélgethetnék-e van.

Tulajdonképpen nekem is.

Annyi mindent kéne mostanában megbeszélnem. Valakivel. Mindenkivel. Nemcsak Thesszával. Viszont vele lehet, vele „szabad”: ő okos szemeivel azonnal reagál, (egyetértően, mert az néha nagyon kell) bólogat, legalábbis én így látom. Miért is ne? Próbáljuk meg. Legalább van, aki meghallgat.

Tudod, kis-kutyám, csak őszintén lenne érdemes megszólalni, úgy viszont ma sem lehet, hisz’ ezt te is tudod? Mert most olyan, sőt „még olyanabb” időket élünk megint, amikor … – vágok rögtön a közepébe, de elhallgatok hirtelen: ki beszélt bármikor is őszintén, nyíltan, hátsó szándékok nélkül? Emlékszem az egyik barátomra, aki a „belső dobozairól” mesélt, amikor a kisebb, baráti társaságunkban (ott volt Oszi is) beszélgettünk, azt mondta, hogy a dobozai egymásban vannak bezárva, ő mindig kintről megy befelé, azok egyre kisebbek és kisebbek lesznek, egyre nehezebben tudja kinyitni, aztán elér az egyikhez, talán a legkisebbhez, talán az utolsóhoz, lehet, még azon belül is vannak továbbiak, de azt már nem tudja, talán nem is akarja kinyitni, nem is látja meg, mi van benne … – ennyire őszinték még magunkhoz sem vagyunk. Pláne nem másokhoz! Nálatok, hogy van ez, Thessza? Most miért nem válaszolsz? Persze: a kinti zajokat hallgatod, a kutya-posta üzeneteket, rám sem hederítesz, minek is beszélek hozzád – de rögtön elszégyellem magam, amikor a szemeibe nézek és meglátom azokat az apró csillagokat és benne visszatükröződni a „GAZDIT”. Hisz neked mindened megvan, amit csak kívánsz, a jövő sem bánt, sem az elmúlás. Hogyan is írta Kosztolányi: „A ház is alszik, holtan és bután,/ mint majd száz év után,/ ha összeomlik, gyom virít alóla/ s nem sejti senki róla,/ hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla”.

Nem lehet. Ma megint nem lehet őszintén. Mindenki hazudik, szerepet játszik – ki ezért, ki azért. El sem jutunk a beszélgetéshez. Már a megszólalás, a köszönés, a mosoly is álszent, alamuszi, olyan „adom is meg nem is”, tele van aggódással: vajon, mi lesz ebből? (Az ablakom előtt elkezdtek hajladozni-táncolni a tuják, „süvítve-susogva” ropják, megérkezett a „beígért” szél, talán hó is lesz, idebenn viszont meleg van és lefojtott nyugalom.) Tudod, kis-kutyám: az ösztöneink, mert élni akarunk, ahogyan te is, azok mozgatnak bennünket. Meg a félelmeink. Azok a fránya félelmeink. Amik „kintről” jönnek, mégis „benn” leledzenek. Mert nem tudjuk a válaszokat, mert beletörődünk abba, hogy elhiggyük a felkínáltakat. A készen kapottakat. Hogyan is írta a költő: „Multunk mind össze van torlódva/ s mint szorongó kivándorlókra,/ ránk is úgy vár az új világ” – ugye te is érted, Thessza?!

De ő csak hallgat most. Kisomfordál a szobámból, hallom, nagy puffanással leheveredik a nappaliban valahová, talán a fotelem elé a szőnyegre és aztán süket csönd lesz. Akkor most kivel beszélgessek tovább? A szél csak tombol odakinn, nem vesz tudomást rólam. Fölugrik egy hír a képernyőn: „A kormány a magántulajdon mellett áll … Magyarország a 10. legversenyképesebb ország a világon … Semmilyen engedményt nem teszünk a szociális …” – mondta Orbán a parragi meetingen. Megint hazudik. Megint nem őszinte. Megint erőt mutat. Megint az érzelmekre játszik. Hol is olvastam erről? Mit is tanultam erről? És te – kérdezném Thesszától, de ő már nincs mellettem a szobában. („Szájtátva álltam/ s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,/ az égbe bál van, minden este bál van…”)

Akkor „megzörren” a mailboxom, mailt kaptam: egy barátom írt, egy „nyomtass te is” lapot küldött, tele érdekes hírrel…

A nap még nem sütött ki, de legalább a szél abbamaradt…

  1. 02. 19. szombat

 

 

GYŰJTŐK

(1.)

Thessza ugat, megszólal a kapucsengő. Kimegyünk. Két fiatalember áll a kapu előtt, az egyikük kezében papír, toll. Thessza elhallgat, abbahagyja az ugatást, mi lehet vele?

– Jó napot kívánok! – szólnak szinte egyszerre mindketten.

– Szép napot maguknak is, mi járatban?

– A FIDESZ-től jöttünk – feleli a kissé „idősebb” húszéves körüli határozottan, bár kicsit akadozva.

– Honnan? – kérdem krákogva és csodálkozva, engem keresnek a FIDESZ-től, nagy baj lehet akkor.

– A FIDESZ-től.

– Maguk pomáziak? – kérdezem halkan, miközben ők egyik lábukról a másikra állnak.

– Igen, ja, mi nem vagyunk pomáziak – felelnek zavartan, ízes tájszólással.

– Akkor miért itt gyűjtenek aláírást a jelöléshez? – folytatom tovább a faggatást.

– Hát mert ide vagyunk kirendelve – jön gyorsan a válasz.

Elhallgatok, hirtelen nem tudom, mit feleljek nekik, Thessza sem segít.

– Aztán kinek gyűjtenek? – veszem föl újra a beszélgetés fonalát.

– Hát, akinek köll, annak – jön a mosolygós válasz megint ugyanattól a fiatalembertől, nem is tűnik udvariatlannak.

– És pénzt, kapnak érte? – kockáztatom meg gyorsan a kérdést annyira nyíltnak (gyanútlannak) látszanak.

Most ők némulnak el egy pillanatra, de csak egy pillanatra.

– Igen – felel megint a fiatalember, a másik közben a cipőjét nézi, a papírt gyűrögeti.

–  Sok sikert és esőmentes napot kívánok – köszönök el tőlük.

2018-ban visszaéltek a nevemmel, több, un. független jelöltet is állítólag én jelöltem, persze följelentést tettem. A Rendőrség engem beidézett, vagy négyszer vettek tőlem aláírás-mintát, miközben én mondtam: nem is az a címem, ami a jelölésen szerepel.

Azóta csönd. A nyomozás eredményéről nem kaptam hírt.

Csak a Bayertől: „fideszesek gyűjtsetek mindenkinek, csak annak ne, aki tényleg meg akarja buktatni a NER-t”.

Tőlem nem sikerült…

  1. 02. 17. csütörtök

(2.)

Thessza nem bírt magával, csak ugatta: menjünk már ki a kapuba. Hát kimentem vele.

Megint jöttek.

Ott álltak a kapuban.

Két csinos, fiatal lány. Most nem csöngettek. Csak mosolyogtak. Hűha, már házhoz is jönnek? Pedig nem is hívtam őket.

Mi járatban? – kérdeztem, szeretnénk, ha aláírna, jött a gyors válasz. Aztán honnan jöttek? Csak innen Szentendréről – megint gyorsan reagált az egyik, a másik kezében Ipaddal, fideszes szórólappal álldogál. Tegnap is voltak, csak akkor két fiatalember – felelem, de akkor nem voltak itthon, emeli föl a fejét az Ipados lány, azért jöttünk most is. Hm, „ezek” mindent nyilvántartanak, följegyeznek: „Számon tarthatják, mit telefonoztam/   s mikor miért, kinek./ Aktákba irják, miről álmodoztam/   s azt is, ki érti meg./ És nem sejthetem, mikor lesz elég ok/ előkotorni azt a kartotékot,/   mely jogom sérti meg” – gondolom, de nem mondom. Maguk is kapnak pénzt érte? Nem, mi önkéntesek vagyunk! – feleli az egyik önérzetesen, de magának szép a szeme. Nocsak, nocsak: ez „olaj” – most meg Gálvölgyi ugrik be a Molnár darabból: a magáé is – rebegem gyorsan, köszönöm, jön a válasz. A másik lány csak pötyög tovább.

Thessza továbbra is néma, csak nem fideszes ez a kutya, súgom magamnak, dehogy: udvarias!

Aztán elköszönök a lányoktól, akik már megkapták az EMMI-től a kütyüjüket.

Holnap vajon megint meg kell írnom ezt a történetet?

  1. 02. 18. péntek

HAZUDNAK REGGEL, DÉLBEN ÉS ESTE…

HAZUDNAK REGGEL, DÉLBEN ÉS ESTE…

„A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon” – írta Örkény István 1956. október 30-án, amikor a Szabad Kossuth Rádió szerkesztői felkérték arra, hogy írjon egy bevezetőt az induló adáshoz.

Tudjuk, azután mi történt.

Évtizedekkel később Gyurcsány Ferenc – igaz csak szűk körben – mondott hasonlókat.

Ma a kormány által kisajátított közrádióból, köztévékből (M1, M2, M4, M5) folyamatosan ömlenek a hazugságok, mocskos rágalmak, gyűlölködő megnyilvánulások.

Ma ők a hazugság szerszámai, akik parancsot hajtanak végre.

Mindig van apropó, mindig van „rothadó kapitalizmus”, „Brüsszel”, „Soros” vagy valaki más.

Most éppen az Európai Bíróság.

Mert elutasította Orbán Viktor beadványát: nem semmisítette meg a „feltételességi mechanizmust” megfogalmazó rendeletet, azt, hogy „elvehetik az EU-s támogatások szétosztásának a jogát azon kormányoktól, amelyek nem tudják garantálni, hogy a pénz annak menjen, akinek azt Brüsszelben szánták”. A Bíróság 62 oldalon keresztül, pontról-pontra és tételesen cáfolta az orbáni fölvetéseket, rámutatott az érvelés hibáira.

A bírák nem politika döntést hoztak.

Szó sem volt a „gyermekek jogairól”!

„A rádió hosszú évekig a hazugság szerszáma volt. Parancsokat hajtott végre. Hazudott éjjel, hazudott nappal, hazudott minden hullámhosszon” – írta Örkény István 1956. október 30-án.

Ma ki lesz Örkény István?

  1. 02. 17. csütörtök

MEGINT BÁLINT GYÖRGY…

MEGINT BÁLINT GYÖRGY…

1937-ben – „Frank Thydall pennsylvaniai egyetemi tanár százéves terve” alapján – vizionálta: mi lesz majd 100 év múlva, 2037-ben: az életkort meghosszabbítják 120 évig; tökéletesen gyógyítják majd a rákot, vérbajt, érelmeszesedést; egy nap alatt körberepülik a földet; minden fájdalmat megszüntetnek(!); zsebóranagyságú rádió lesz; megszűnik az éhezés a földön(!); a nők szépségét teljes egészében megőrzik; lesz színes film…

Csodálatos vízió volt!

És mi lesz 100 év múlva?!

Talán lesz majd még a földön emberi civilizáció; talán nem az lesz majd érdekes, milyen a bőröd színe; talán nem kell majd a háború elöl menekülnie senkinek; talán majd nem az lesz a kérdés: hány ember kezében van a föld vagyonának 85 százaléka; talán majd minden ember jóllakhat, lakhat, tanulhat, dolgozhat, boldogulhat.

És Magyarország?

Lesz-e még? Magyarul fognak itt beszélni? Akkor is a „múlt” lesz a fontos? Akkor is lesznek belső ellenségek, utálni-gyűlölni való kisebbségek, lesznek még sorosok, gyurcsányok, brüsszeliták? Akkor is a foci lesz a fontos, a stadionok? Oktatás. kultúra, egészségügy smafu lesz akkor is?

Jöjjön inkább Frank Thydall…

  1. 02. 16. szerda

APÁK ÉS FIÚK

„APÁK ÉS A FIÚK”

„– Az vezet a cselekvésben,

amit hasznosnak ismerünk el…

A mi korunkban a leghasznosabb

a tagadás, tehát mi tagadunk.

– Mindent?

– Mindent. (…)

– Ön tehát mindent tagad,

vagy pontosabban kifejezve,

mindent rombol…

No de építeni is kell.

– Ez már nem a mi dolgunk…

Előbb meg kell tisztítani a helyet.”

(Turgenyev: Apák és fiúk, 615. old.)

 

„Fiatalok! Tiétek a jövő!

Régebben úgy volt,

hogy a miénk lesz.”

(Sándor György)

Megint vitatkozunk. Megint egyre hangosabban. Egyre indulatosabban. Szinte kiabálunk már. Én lassabban mondom a magamét. Ő hadarva. Én keresem a szavakat. Ő szinte dobálja. Közben a kutya is fölkapja a fejét, egyikünktől a másikunkig rohan és esdeklően néz ránk: „mi ez, azonnal hagyjátok abba”! Én is, Ő is megsimogatja a kutya fejét. Megnyugszik: mégis szeretnek a gazdik. Megnyugszunk mi is: szeretjük egymást. Aztán tovább nézzük a meccset…

Mindig ugyanaz a kérdés.

Mindig ugyanaz a probléma.

Most már tizenkét éve.

Mert azóta változott meg minden. A változás óta viszont semmi sem változik. Dehogynem: romlik. Megint vészesen kettévált a világ: lettek a kiváltságosok, akiknek „szabadon” élhetnek, szavuk, joguk, pénzük van; akik „a magyarok”. És lett mindenki más. Az ellenségnek, „balsorsnak” tituláltak, „jobbágyságba” kényszerítettek.

Mint Turgenyev idejében. A krimi háború (1853-1856) után. De annak már százhatvan éve. Amikor történelmi változások érlelődtek. Amikor új eszmék, új társadalmi erők jelentek meg. Amikor aztán „hivatalosan” megszűnt a jobbágyság.

Amikor apák és fiúk egymásnak feszültek.

Apák és fiúk.

Hányszor feszültek egymásnak? Hányszor vitatkoztak, veszekedtek, dühöngtek egymással? És még hányszor fognak…

Emlékeztek Csurkára? Emlékeztek Grezsára? A szítókra?

Vajon ma, az orbánok, vargák, pintérek, gulyások, lázárok fiai: vitatkoznak, veszekednek apjukkal? Netán anyjukkal? Meghaladják őket?

Hallom a „nyugodt erő” dübörgését, a „folytatjuk” sunyi zümmögését, a „nemzeti hagyomány” hazug kinyilatkoztatását, ahogy a fiam is hallja: neki azonnal ökölbe szorul a keze. Hogyan írta Turgenyev: először tagadni, rombolni kell! És mi lesz azután?!

Apák és fiúk.

Egymásra mosolyognak.

Hisz egyetértenek…

  1. 02. 13. vasárnap

UTÓSZÓ HELYETT

UTÓSZÓ HELYETT

„Harmincas vagyok és korszerűtlen. Nem mintha nem érteném ezt a kort, – ó nagyon is értem. Éppen ezért állok vele szemben, ezért tudom egyre kevésbé elfogadni. Azt hiszem, sokat vétkezem ellene – hála Istennek. Vannak törvényszékek, melyek előtt dicsőség vádlottnak lenni” – írta 1937-ben a Jégtáblák könyvek koldusok című könyvében „előszó helyett”, a „különleges munkaszázadba”, Ukrajnába kényszerített és ott 1943 január 21-én (meggyilkolt) meghalt Bálint György.

Kísérteties az áthallás most, 2022-ben.

„Hetvenes vagyok” Budapesthez közel, egy kisvárosban élek és már én is korszerűtlen vagyok – írom én is. Talán én sem azért, mert nem értem a kort, hanem mert elfogadhatatlan számomra. Folyamatosan vétkezem ellene én is, szerencsére „csak” vegzálásig, de (még) törvényszékig nem jutottam. Én sem hiszek abban, amiben a kor, a ”HAZA HATALMASAI” hisznek: a múlt föltétlen és lelkes példamutatásában; a kritikátlan a múlt felé fordulásban; a hagyományok föltételek nélküli ajnározásában. Mert azok nem mást, mint mintaképek a „hátralépések igazolásához”. A mai hatalom csak a múlt segítségével akar tiszteletet szerezni magának. Pedig tisztelet annak jár, aki képes elhagyni, megtagadni a bűnös múltját. Én el akarom hagyni, meg akarom tagadni azt a bűnös múltat – ezért vagyok a szemükben vétkező bűnös.

Kísérteties az áthallás most, 2022-ben.

De van még „több is”: nem fogadom el igazságnak a hatalom egyoldalú kinyilatkoztatásait; „bajainkra” adott borzalmas válaszait; hogy ellenség mindenki, aki nem velük van; hogy a nemzetállam ma is a fejlődés motorja; hogy elválasztani kell, becsukni a kapukat és nem kinyitni; hogy nem gondolkodó embereket kell nevelni, hanem bólogató „szerszámokat”; hogy nem megérteni, megbeszélni, hanem hallgatni és figyelni kell a „vezért”; „semmilyen inkvizíció előtt sem fogom kijelenteni, hogy a nap forog a föld körül”.

Kísérteties az áthallás most, 2022-ben.

„Visszautasítom” én is a leegyszerűsítő, magyarázatnak tűnő, de mégsem az megnyilatkozásokat, kormányfői „szózatokat”, hogy minden fekete-fehér, hogy minden mögött Soros, Gyurcsány, Brüsszel áll, hogy a cigány bűnöző, hogy „Elk*rtuk”, hogy „csak” a magyar tudja, mert ezek annyira „igaz” állítások, mint „amennyire az asztal azonos a szamárral azon a címen, hogy mindkettőnek négy lába van”.

Kísérteties az áthallás most, 2022-ben.

Tényleg „korszerűtlen” vagyok: nem veszek részt a gyűlölködésben; nem vagyok hajlandó utálni a „migránsokat”, csak azért, mert elmenekültek élhetetlen otthonukból; nem hiszek abban, hogy azért, mert az alaptörvény preambulumába beírták „keresztény Magyarország”, Magyarország keresztény ország és azt sem hiszem el, hogy az elmúlt években, Felcsúton a miniszterelnök háza mellé és máshová is ennyi stadiont kellett építeni.

Kísérteties az áthallás most, 2022-ben.

Hetvenes vagyok, nemzedékem kimenőben, pusztulóban. Mire hazudjunk (tovább)? Nem tagadom, már az unokák, a simogató napsütés, a cirógató meleg, a lábamhoz térdeplő kutyám a fontosak, és kevésbé „a haza minden előtt”. Majd a fiaim talán? Vagy az unokáim? Ők már „Uj nép, másfajta raj”, ők már másként ejtik a szót, a mi „fejünkön másként tapad a haj”. Talán. Ők hisznek-e valamiben, tesznek-e majd érte, vállalják-e az ütközést, vagy …

Kísérteties az áthallás most, 2022-ben.

„Minthogy ezt sokan nem tudják, ezúton is közlöm, hogy mindaz, ami ma zajlik, jóváhagyásom és beleegyezésem nélkül történik és érte semmi néven nevezendő felelősséget nem vállalhatok” – írta Bálint György 1937-ben írta, amit írt. Azóta mekkorát fordult a világ?! És mégis, mintha…

Csak nehogy …

  1. 02. 11. csütörtök

ÉVÉRTÉKELŐ(M)

ÉVÉRTÉKELŐ(M)

 

Nyugdíjas társaim!

Hozzátok szólok most, kik „félszavakból megértjük egymást”, legalább is eddig.

Akiken átgázolt (már) és most megint átgázol a könyörtelen történelem.

Akiknek a szülei Auschwitzból, a Don kanyarból mégis hazajöttek.

Akik aztán – csetlőn-botlón, időnként utat tévesztve, mégis reménykedve – építeni kezdték a hazát.

Még élő szüleiknek, maguknak, gyerekeiknek.

Akiknek most már (csak) unokáik aranyozzák be napjaikat.

Akik még élnek, bár egyre gyakrabban kísérnek el másokat a temetőbe.

Megint (a tavalyinál gyorsabban) elröpült egy év.

Még itt vagyunk.

Még látunk, talán még hallunk, talán értünk is valamit.

„Ugyanazt a nótát fújjuk, nem igaz?” – most nem igaz.

Most mindenki megint a magáét fújja.

Kidagadt erekkel a nyakán.

Most nem éltetjük Rákosit.

Viszont vannak, akik most is éltetnek!

Mi, többiek megint csak „olvasunk a sorok között”.

Viszont nem értjük, alig kapizsgáljuk a csíziót.

Előre megyünk, vagy hátra?

Fölfelé vagy lefele?

 

Megint elröpült egy év.

Most megint szólnak hozzánk.

Üzennek.

Most adnak is.

Mintha az az övék lenne.

Meg akarnak vásárolni bennünket.

Volt már ilyen.

Nem egyszer, nem is kétszer.

Hová vezetett?

Nekünk vannak emlékeink, nekünk emlékeznünk kell!

Öregek vagyunk ahhoz, hogy mindent elhiggyünk.

„Hallgatni arany” – tanultuk nagyapánktól.

„Nem hallgathatsz” – tanultuk apánktól.

„Ez a kérdés, válasszatok!”

Választani fogtok?

Vagy féltek – a választól?

Hisz’ megtanultunk félni is.

Elég öregek vagyunk már.

És mit tanultunk a félelemtől?

Hogy az sem vezet sehová!

Akkor?

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

 

Megint elröpült egy év.

Mennyi van még hátra vajon?

És mi lesz még?

„Ne szólj szám, nem fáj fejem.

Mindig volt szegény, mindig volt gazdag.

Imádkozzál és dolgozzál. Ez a világ rendje.”

Valóban?

Te mire tanítod az unokáidat?

Mit mesélsz nekik?

Csillog a szemük, amikor hallgatnak?

Figyelnek rád?

Érdemes?!

 

Megint elröpült egy év.

Bár mi totyogunk csak, az mégis rohan.

Haladnunk kell nekünk is: nincs már sok hátra!

Nekünk is vannak, vajon mik a „félszavaink”?

Neked is ugyanazok?

Hisz’ még mindig gyűlnek és gyűlnek.

Abból értjük egymást.

Értjük is?

Mi itt élünk a nyugat-kelet határán.

Azt mondják Európa közepén.

Tényleg?

Azt hiszed?

Megint nagyok vagyunk.

Jégtörők!

Tényleg?

Megint meg tudjuk védeni magunkat.

Stadionokban edzünk hozzá.

A többiek az árokparton.

Mert „ez egy kis ország”.

Neked most húzták ki a politikai nyerőszámodat?

Te most számolhattál le az ellenségeddel?

Ne feledd: „itt a leszámolóval is leszámoltak”.

Akkor meg minek?!

 

Megint elmúlt egy év.

Közeledik.

Az unokáink…

  1. 02. 10. csütörtök

„BÁNAT”

„BÁNAT”

Megint az a fránya József Attila kötet. Ami valahogyan mindig a kezem közelébe kerül. Soha nem bújik el a többi könyv mögé; nem veszik, tűnik el; aztán mindig lapozgatásra, olvasásra ingerel, késztet. Most is. Mert ez mindig segít. Hisz’ annyi minden történik körülöttünk. Hisz’ annyira bonyolult minden. Szinte nem lehet eligazodni. És akkor cselekedni sem.

Megint nem egyszerű hétköznapokat élünk. Emlékszem, amikor készültem a szóbeli érettségire, már túl voltam a magyar írásbelin („matekből” nem kellett írnom), ültem otthon az íróasztalomnál, előttem púposodtak a könyvek, füzetek, hátradőltem a székemen, a fejem fölött összekulcsoltam a kezem és arra gondoltam: „mi lesz, ha nem sikerül jól az érettségi és nem vesznek föl az egyetemre…”. Aztán sikerült és fölvettek. Azok nem egyszerű hétköznapok voltak számomra, sorsdöntőek.

Talán most is sorsdöntő, sorsfordító napokat élünk. Talán mégsem. Meglátjuk. Hogyan döntünk majd, mi lesz, mivé válunk azután?! „Aggancsom rég elhagyám,/ törötten ing az ágon./ Szarvas voltam hajdanán,/ farkas leszek, azt bánom…” – írta 1930. júniusában a költő magáról (akkoriban lépett be az illegális kommunista pártba), talán egy kicsit szomorúan, talán fájó szívvel, mégis tárgyszerűen, tényszerűen: ő bizony farkas lesz szarvasból. „Farkas leszek, takaros./ Varázs-üttön megállok,/ ordas társam mind habos;/ mosolyogni próbálok…” – folytatja kicsit szomorúan, bánatosan, nem oly vérszomjasan, habosan, inkább „egy hűséges ebként követi és „marogatja” az embert”. És most, 2022. februárjában megint elmélázom: „mi lesz, ha nem sikerül…” – kérdem magamtól halkan, akkor is, most farkasnak kell lenni?! Hogyan is írta Dante: sok rémisztő állat mellett a farkas is a „szabad lélek útjába áll”, akkor mi végre lett mégis farkas a költő, mi végre legyek farkas én is? Hisz’ milyen „jó” szarvasnak lenni: futni, száguldozni, békésen barangolni … aztán elhullatni az agancsot.

Nem jó mostanában. Nagyon nem jó.

Mindenhol hazug csapdák, vérszomjas, habzó pofájú farkasok. És vadászok. Akik nem a „szarvasságot” nézik, csak a trófeát látják. És azért semmi sem drága. Ráadásul „nekik” jár, megkérdőjelezhetetlenül dukál.

Akkor inkább farkas leszek. „S ünőszóra fülelek./ Hunyom szemem álomra,/ setét eperlevelek/ hullanak a vállamra”.

Bánatos vagyok.

Mégis vidámmá tesz a döntésem…

  1. 02. 09. szerda

„A BALGA KÖLTŐ”

„A BALGA KÖLTŐ”

Balgákként élünk most mi is, vagy csak tettetjük? – kérdezem, súgva magamtól olvasva a verset, hallgatva a híreket, böngészve a Facebookot. De hát „Nem adatott meg mindenkinek/ A balgaság, mely a füvekben ég” – folytatom tovább az olvasást, pedig az milyen nagyszerű lenne, védelmet adna, talán biztonságot és megnyugvást is.

Tényleg: balgák vagyunk mindannyian?

Miért ne lehetnénk balgák, élhetnénk balgákként? Hisz’ a „balgaság” nem megfizethetetlen, mint Varga Judit (számunkra drága) Cartier Cle de Cartier órája vagy Rogán Antal Louis Vuitton luxushátizsákja, Tiborcz István német rendszámos Mercedes-AMG G63 terepjárója?! Nekünk nincsenek luxus-jachtos, helikopter-tulajdonos „csókos” barátaink, a mi lányaink nem az út szélére dobják a „@arospelenkát”, nekünk még a „balgaság” se jusson?!

Az se a „miénk”.

Pedig mi vagyunk az a „kőműves”, aki „Mikor ölel,/ Megroppantja az asszony derekát -/ Házat, börtönt és templomot épít magasra”; a „könyvelő”, „Akinek vannak főnökei”; „Vagy a szabó, kit nem irigyelnek,/ Ha jól varr kabátot s rossz az asszonya -/ Sokat dolgozik, de sztrájkol,/ Ha kicsi a bér…”. Viszont nem vagyok a „szónok is, szellemes, aranyszájú!/ Aki fönn áll az emelvényen,/ Kis pocakját megveregeti/ S beszél a nép nagy nyomoráról,/ Melyet csak ő tud eltiporni…”.

Viszont én nem vagyok Varga Judit, aki úgy tesz, mintha balga lenne és „sok szeretettel” várja az EBESZ megfigyelőit, akit a magyar baloldal „affektálói” hívtak be, mert április harmadikán „egy szabad, tiszta és demokratikus választásnak lehetnek majd” – és büszkén, pironkodás és szégyen nélkül mosolyog rám, mintha én lennék az együgyű, balga …

„Mert magamat kigúnyolom, ha kell,/ De hogy más mondja, azt nem tűröm el!” – jutnak eszembe Cyrano szavai, én döntöm el: balga vagyok vagy sem! Velem ne beszéljen, levelezzen úgy a „keresztapa”, mintha Bözsi néni lennék, a Varga asszonyság is jobb lenne, ha leszállna a magas lóról és rendet rakna az istállóban, mert már a (Völner-féle) ló@ar bűzlik mindenütt…

„Nem mondhatsz gyakran nemet azoknak, akiket szeretsz. Ez a titok. És ha mégis megteszed, annak úgy kell hangoznia, mintha igent mondanál. Vagy el kell érned, hogy ők maguk mondják ki a nemet” – hangzik el a Keresztapában. Mintha szó szerint ez zajlana most is: tizenkét éve folyamatosan úgy mondott nemet a hatalom, a keresztapa mindenkinek (kivéve a csókos-siserahadának), mintha szeretne, támogatna bennünket, mintha napról-napra az érdekünkben cselekedett volna – együgyűnek, balgának nézett bennünket.

Hogyan írta József Attila 1925. áprilisának a végén: „… én szebben tudnék bolondítani!”

Mégis inkább „ Fogadjátok hát balgán, együgyüen/ Balga, együgyü szivemet”.

  1. 02. 07. hétfő

KÉRDÉS

A KÉRDÉS

„Valójában az a kérdés, hogy a már ismert utak közül melyiken haladjunk tovább. Visszaforduljunk-e (1.) oda, ahol már egyszer voltunk, és ahonnan nagy nehezen, óriási erőfeszítések árán, rengeteg energiát mozgósítva végre letértünk (2.), az a vesztes országoknak (3.) az útja, az a szegényeknek az útja, az a munkanélküliség útja, az a kiszolgáltatottság útja, az a nemzeti függetlenség (4.) elvesztésének az útja, az az az út, amikor mások uralkodnak Magyarország fölött” – kérdezte Orbán Viktor a sajátjaitól, a sajátjai körében.

Hát nézzük:

  1. Visszaforduljunk-e? Hiszen ez nem kérdés, már visszafordultunk: az államadósság GDP-hez mért arányában már magasabb, mint 2010-ben volt; az infláció meghaladja „az elmúlt nyócévet”; az egészségügy, az oktatás költségvetési támogatásának az arányában nemhogy visszafordult, mélyebbre süllyedt; a lakosság rétegei között a jövedelmi egyenlőtlenség hatalmasra nőtt; a halálozási ráta katasztrofális – viszont az egy főre jutó labdarúgó stadionok, kézilabda csarnokok számában jó lenne, ha tényleg visszafordulnánk.
  2. Letértünk-e? A rengeteg energia (értsd: pénz) az Európai Uniótól jött, csak nem (egészen) oda ment, ahova azt szánták, hát nem jutottunk „messzire” az életszínvonalban, a szociális-egészségügyi-oktatási különbségek csökkentésében, Ausztriához sem kerültünk közelebb: nem tértünk le a korábbi útról, a sebességünk sem növekedett, a különbség a környező országokkal szemben – hátrányunkra – nőtt!
  3. A vesztes országok útja helyett a győztes országok útját járjuk? Őszinte szakmai elemzések (ilyenek ma ritkák, nem kapnak nyilvánosságot, a hivatalos kormányzati megnyilatkozások nem tekinthetők szakmai érveknek (kimerülnek a „gyurcsányozásban”, ellenőrizhetetlen állítások szajkózásában: a nyugdíjasoktól az elmúlt tizenkét évben többet vettek el, mint most visszaadnak, a szegények lemaradása sokkal nagyobb, mint korábban volt, a születéskor várható életkor rosszabb, mint az európai átlag – ez lenne a „győztes ország útja” miniszterelnök úr?
  4. A nemzeti függetlenség útján vagyunk? Komolyan gondolja, hogy a magyar honvédség képes lenne önerőből megvédeni (Szijjártó Péter) az országot? Komolyan gondolja, hogy Magyarország fölött a magyar kormány függetlenül „uralkodik”, akarom írni: a magyar kormány függetlenül cselekszik??? Föl kéne ébredni már a hosszú álomból…

Tényleg az a kérdés: merre menjünk tovább.

Arra nem kéne, amit kitaposott … belőlünk.

  1. 02. 05. szombat

(Ui: Csányi Sándor most ígérte meg, a magyar csapat kijut a legközelebbi labdarúgó BV-re.)