Vélemény kategória bejegyzései

MEGISMÉTLŐDIK? MEGINT?

Két hónappal ezelőtt (január hetedikén) írtam egy bejegyzést „BALHÉ VAN, NAGYOBB LESZ?!” címmel, többen, mint százan reagáltak rá, többen le is írták a véleményüket. Azt a bejegyzést Ken Follett SOHA című könyvének olvasása apropóján írtam, aki óva intett attól, ami az első világháború kirobbanása előtt történt: senki nem akarta, mégis bekövetkezett.

Akkor még az Ukrajna elleni orosz invázió előtt voltunk. Akkor még nem döntött az orosz hadvezetés (Putyin) a háború pontos időpontjáról. Akkor még Orbán nem látogatott Putyinhoz. Akkor még röpködhettek a repülők az ukrán légtérben, az orosz gépek az Unióban. Akkor még Szentpétervár volt az idei Bajnokok döntőjének a helyszíne. Akkor még nem rúgták ki azonnali hatállyal a Müncheni Filharmónia vezető karmesterét Valerij Gergijevet.

Most (már) „megint” benne vagyunk. Még az elején vagyunk. Alig telt el kilenc nap az invázió kezdetétől. Már többen, mint egymillióan elmenekültek Ukrajnából. Már fegyverek dörögnek. Már NATO országok is szállítanak fegyvereket az ukrán honvédőknek, önkéntesek tízezrei jelentkeznek katonának.

Hogyan tovább? Mi vezetett ide? Most mi a legfontosabb? El tudjuk kerülni az eszkalálását a háborúnak? Mi lesz a civilekkel? Mi a helyes erkölcsi, politikai magatartás ilyenkor? A kettő lehet nem ugyanaz? Kívül lehet-e, kell-e maradni? Mi fog ma, holnap, holnapután történni? Lesz-e még holnapután?

És mi lesz velünk? Mi lesz a gyerekeinkkel, unokáinkkal? Mi lesz a tanárokkal, az orvosokkal, az ápolókkal? A „Vizes VB” még mindig fontos marad? Hát a „migráns”-kérdés új dimenzióba helyeződik? Hova tartozunk: kelethez vagy nyugathoz?

Kérdések. Egyszerű kérdések.

Választ várnak. Világos, egyértelmű választ.

De kinek kell ezekre a kérdésekre válaszolnia: a kormánynak, a miniszterelnöknek, a szakértőnek, mindannyiunknak?

Hisz’ eddig is válaszol(gat)tál: volt ugyan, akit nem is érdekeltek ezek a kérdések; volt, aki a „készen kapott” válaszokból „mazsolázgatott”; olyan is akadt, aki legyintett: nem az ő ügye. De sokáig ez már nem mehet így tovább.

Már a magyarok (koronás-karosszékű) miniszterelnöke is megszólalt: „Nagy geopolitikai szereplők kereszttüzében vagyunk”, „az oroszok követeléssel léptek fel … nem kapták meg … háborúban fogják azokat megszerezni … Most egész Európának a békén kellene munkálkodnia … szembe kell néznünk azokkal a világpolitikai realitásokkal … ne a magyar családok fizessék meg a háború árát … ez a harmadik háborúm … a magyaroknak ki kell ebből maradniuk”.

Nesze neked.

Bele a „pofádba”.

Ezt érdemled?

Megismétlődik? Megint?

  1. 03. 05. szombat az ukrán honvédő-háború kilencedik napja

(Kép: DonPress)

A GATYÁS BAMBA CSORDÁT ŐRZŐ

Olvasom a verset. Elgondolkodom. Káromkodok, de nem fütyörészek: hiába, Ady az Ady!

Aztán a mai „nagy szemű legény”-re gondolok.

Aki nem igazán „kúnfajta”, viszont sok-sok vágynak (pénznek, hatalomnak, focinak) kínzottja,

Már nem őriz „csordát”, viszont „csordának” látja-tartja a magyart,

És csak annyira érdekli a Hortobágy, hogy tud-e oda stadiont építtetni.

 

A mai „nagy szemű” lelkét is fogják délibábok: és ő kergeti azokat,

Mert csak a délibábjai érdeklik a „lelkét”, rabja a látszólagos látványnak,

Virág viszont nem nő a szívében, orvosokkal, pedagógusokkal sem foglalkozik,

Nincs mit lelegelni csorda-népének.

 

A „csodaszép”-et nem ismeri, megveti, liberálisnak hiszi,

Magyar pálinkára gondol és csülökre,

Nem csodálkozik ő világra, más tájra,

Hisz itthon lett „Szent dalnok” belőle.

 

Csak a „gatyás, bamba” maradjon, annak, ami

„Csorda” legyen, „pulival” (M1-gyel, Bayerrel) terelhető csorda, nehogy má’ olvasni, gondolkodni kezdjen,

Nótázzon csak, „piros vót a paradicsom”-ot,

És fütyörésszen…

 

  1. 03. 03. csütörtök, az ukrán honvédő-háború hetedik napja

 

ADY ENDRE

A HORTOBÁGY POÉTÁJA

 

Kúnfajta, nagyszemű legény volt,

Kínzottja sok-sok méla vágynak,

Csordát őrzött és nekivágott

A híres magyar Hortobágynak.

 

Alkonyatok és délibábok

Megfogták százszor is a lelkét,

De ha virág nőtt a szivében,

A csorda-népek lelegelték.

 

Ezerszer gondolt csodaszépet,

Gondolt halálra, borra, nőre,

Minden más táján a világnak

Szent dalnok lett volna belőle.

 

De ha a piszkos, gatyás, bamba

Társakra s a csordára nézett,

Eltemette rögtön a nótát:

Káromkodott vagy fütyörészett.

SZIJJÁRTÓ

A SZIJJÁRTÓ

Kiáll a nyilvánosság elé.

Naponta többször is.

Facebook, konferencia, repülőtér kifutó pályája, a dolgozó szobája – mindegy.

Elegánsan, jólfésülten, magabiztosan,

Nyilatkozik.

Rezzenéstelen arccal.

Fölmondja a leckét.

Tőmondatokban.

Semmi indoklás, semmi magyarázat.

„Ne a magyar emberek fizessék meg…”

„a nukleáris energia békés felhasználása…”

„megvédjük a rezsicsökkentést…”

„az orosz bankot…”

„az ellenzéki képviselők ne öntsenek olajat a tűzre…”

„A magyar emberek nem akartak háborút…”

Hazudik.

Folyamatosan.

Rezzenéstelen arccal.

Profi.

Akinek a kitüntetés is jár.

Amit meg is kapott.

Nem tőlem.

Tőled?

  1. 03. 02. szerda az ukrán honvédő-háború hatodik napja (Kép: 444)

„RUGALMAS ELSZAKADÁS”???

Vonulnak vissza.

Ez még nem visszavonulás.

Ez „csak” olyan „rugalmas elszakadás”.

Mégis: lépésről-lépésre.

Nem tehetnek mást.

Rákényszerítették őket.

Nyíltan már nem vállalhatják tovább.

Hát nyíltan nem teszik.

Csak, ahogy szokták.

Mintha – valójában (még) eszük ágában sincs.

Azt hiszik: így lesz jó.

Nekik – nekünk nem.

 

Vonulnak vissza.

Most éppen az Európai Parlamentben.

Megszavazták, aztán letagadták.

Hogy megszavazták a szankciókat.

Most megtárgyalják majd a díszpolgárságát.

Olyan sumákolóan.

Mert még nem vette át.

Azér’.

Védhetetlen.

Mégis védik.

Jön majd a „BÉKEMENET” is.

Lengyeleket is hívnak.

Vagy jönnek, vagy nem.

Lesz „valami” a „háború” ellen is.

Nem hívják agressziónak.

Ők „csak” vonulni fognak: nem visszavonulni.

Hogy megállítsák.

A démonjaikat.

A vélt ellenségeiket.

A valódik nem érdeklik őket.

 

Vonulnak vissza.

Sajnos még nem az orosz csapatok.

 

  1. 03. 02. szerda, az ukrán honvédő-háború hatodik napja

„A HÁZFALAKRÓL CSORGÓ, VÖRÖSLŐ FÁJDALOM”

„A HÁZFALAKRÓL CSORGÓ, VÖRÖSLŐ FÁJDALOM”

Nézem az interneten Ukrajna térképét, az egyre hosszabb és messzebbre nyúló vörös nyilakat, az előre nyomuló orosz hadsereg mozgását, a halál könyörtelen nyilait; aztán fölvillannak a borzalom képei síró gyerekről, anyákról, a szétbombázott-kibelezett torony-lakóházról; az égő tankokból menekülő katonákról; olvasom a rettentő számokat; hallgatom a szakértők tárgyilagos értékeléseit a várható és elkerülhetetlen folytatásról, a végről – még „sehol nem tart” a háború.

Aztán változik a kép, megint a menekülők tízezrei, ahogy lassan, bizonytalanul, meggörbült háttal hömpölyögnek át a határokon, kopott bőröndjükben húzzák maguk mögött egész életüket; hallom a magyar külügyminiszter határozott, megfellebbezhetetlen és könyörtelen szavait a „a Magyarország az első, mit-miért kellett és kell tennünk”. Visszaugrik a kép a „kis-emberre”, egy anya remegő hangja hallik: „Látom a szépet, de már nem érem el…” – mondja sírva, amikor – karján kisgyermekével – átlép a határon.

Közel nyolcmilliárdan élünk a földön. A worldometers.info szerint a mai napon eddig százhatvanezren születtek, hetvenezren haltak meg. Minden másodpercben egy ember kényszerül menekülésre. Ukrajnából a becslések szerint eddig négyszázezren menekültek el…

Folyik a háború. Mindenki magyarázza az igazát: „független, önálló ország vagyok, abba a szövetségi rendszerbe lépek be, ahova akarok”; „nehogy má’ a határomig jusson a NATO és néhány perc alatt elérje Moszkvát atommal, különben is: ezek nácik”; „nehogy belesodródjunk, most a stratégiai nyugalom a legfontosabb”; és ez így megy a végtelenségig orrán-száján.

Közben meg a kis-ember húzza maga után a bőröndjét, csitítja a karján síró gyermekét.

A világ nem változik.

Nem tanulunk.

„Az ökrök száján véres nyál csorog…”

Este megyek tüntetni!!!

  1. 03. 01. kedd, az ukrán honvédő-háború hatodik napja

(Kép: hold)

VÁLASZTHATSZ – VÁLASSZ!

VÁLASZTHATSZ – VÁLASSZ!
Képek.
Borzalmasok.
Fölfoghatatlanok.
A békéből nézve mindenképpen.
De van-e ott, lehet-e ott béke, ahol a szomszédban mocskos agresszív háború zajlik?!
És „ki kell-e, ki lehet-e maradni”, ha a szomszédod „honvédő háborút” folytat?
Választhatsz – válassz!
Egy asszony Molotov-koktélokat „gyárt” egy parkban – egy másik „férfi” átlépi a magyar határt, nehogy behívják.
Az egyik menekül – a másik kiáll a géppisztolyos orosz katona elé és oroszul veszekszik vele, menjen haza!
Van, aki lemond a Chealsea FC-ről, nem megy Oroszországba vb-selejtezőre, válogatott labdarúgó meccset játszani, fölajánlja vagyonát, az olajat és a szállítóeszközeit az államnak; a másik csak tehetetlenül széttárja a karját és ki akar maradni mindenből.
Választhatnak, hát választanak.
Az egyik össze-vissza beszél az „elbukott békemissziójáról, „látvány-propagandát folytat és levonul a határra; a másik cselekszik, intézkedik, határozottan elítéli az agresszort, megtiltja a légterének a használatát tőlük, van, aki még fegyvert is küld a honvédőknek.
Választhatnak, hát választanak!
És Te, barátom? Te
– melyik Híradót nézed, amelyik azt hirdeti: az ukránok a hitleri taktikával nem adják meg magukat, hanem kérik a civil lakosságot: védjék meg ők is, ami az övék;
– kinek hiszel, aki még órákkal ezelőtt is azt sulykolta: az oroszok nem fognak támadni, az egész az ukránok, amerikaiak, sorosisták hazugsága;
– a fotelodban ülve vitatkozol a látottakkal, hallottakkal;
– mit olvasol az interneten, mit lájkolsz a Faebookon, beszállsz-e a vitákba;
– elmerengsz-e azon, mi lesz holnap az unokáddal.
Még választhatsz – válassz!
Ki mellé állsz?
Mikor emeled föl a hangodat, fogod meg a zászlót?
Mikor mondod: ELÉG!
Egyedül vagy, tudom.
Én is egyedül vagyok.
De együtt már ketten leszünk.
Aztán még többen…
2022. 02. 27. vasárnap, az ukrán honvédő-háború negyedik napja

GOLYÓKÉNT SÜVÍTENEK, KOPOGNAK, ROBBANNAK A HÍREK

GOLYÓKÉNT SÜVÍTENEK, KOPOGNAK, ROBBANNAK A HÍREK
1. Jégtörő a békéért.
2. „Hülye az, aki arra gondol: Oroszország megtámadja majd Ukrajnát!”
3. „Csak egy ócska, szemforgató, farizeus alak…”
4. „Ne figyeljenek oda arra, amit mondok…”
5. Most majd minden megváltozik hirtelen: mi a fontos, mi nem.
6. Miért?!
7. És az orosz nép? Hát az ukrán?
8. Migránsok lesznek majd az ukrán menekülők?
9. És a kárpátaljai magyarok?
10. Kik a „barátaid”, kikkel tárgyalsz: megmondom, ki vagy…
11. „Csapataink harcban állnak!”, „méltósággal”.
12. „Magyarországnak ebből a katonai konfliktusból ki kell maradnia!”
13. Szolidaritás: mi az?
14. Tanul az emberiség a történelméből? Nem tanul…
15. Este meccs lesz…
2022. 02. 24. csütörtök

„DICSŐSÉGED, NEVED MARADJON!”

Többször és többen megszóltak már: hisz’ olyan szép az élet, már nyílnak a hóvirágok is (a völgyben ugyan még nem), csodálatosan megünnepeltük legkisebb unokám szülinapját, meghozta a futár a megrendelt könyvet is, este meccs lesz a tévében, hát kell ennél több?

Aztán betüremkedik a képernyőmre a putyini „békefenntartó” háború, az újabb „operatív törzs” (ami most „nemzetbiztonsági kabinet”) összehívása, a kormány, a lélegeztető gép-ajándékai az ukrán népnek és máris hervadozni kezdenek a még ki sem nyílt hóvirágok.

„Nincs nevetségesebb az embernél,” – olvasom Petőfit, „A világot fitymálják ajkai,/ S minth’ az eget akarná szántani/ Orrával, oly magasra tartja fel…”. Mintha a ma uralkodó embereiről írta volna 1847. szeptemberében, mintha látta volna a jövőt, vagyis azt a múltat, ami újra itt van. Mert egy szempillantás alatt megint megérkezett: „S mit végezhetsz egy pillantás alatt?/ Hódítál népeket, országokat?/ Hódítani csak gyávákat lehet,/ S az uralkodás ilyenek felett/ Dicsőség? ezt csak szégyenelned kell.” „Szégyeneli” magát ma valaki?

A József Attila gimnáziumba jártam „annak idején”, most tagja vagyok a „Jóskás öregdiákok” Facebook csoportnak, tegnap este beírta Barbara: „Ma az Újbudai József Attila Gimnázium tanárainak egy része is élt a polgári engedetlenség jogával. Mit szólnátok, ha ezen a fórumon is kifejeznénk szolidaritásunkat, mint Jóskás Öregdiákok az iskola mellett. Én mindenképpen beállok a sorba.” Eddig száz-negyvenhárman írtuk alá! Ketten kiröhögtek, gúnyolódtak rajtunk. Ők nem „szégyenelik” magukat…

Csöngetnek, megjött a „Háy János könyv”, a Mamikám, a „cigányellenes közhelyek” (végig-olvashatatlan) gyűjteménye, ami kritikusai szerint „Nem a rasszizmus kritikája, hanem maga a vegytiszta rasszizmus, irodalmi köntösben” („„Osztán jött anyánk, mer neki is az köllött, amit a Bogi kapott (…) Kicsi vótam, de még én is gondótam, hogy milyen lehet, meg undorodtam is, de az is eszembe jutott, hogy azé undorodok, mer nem velem csinálják.” (25-26.)), aztán az író (meg)magyarázza a leírtakat – miért nem bízza rám, olvasóra a döntést, hogy mit olvastam, azt-e, amit ő akart írni vagy mást?

„Megint jőnek, kopogtatnak” – de most (még) nem hozzánk, Zuglóba, Horváth Csabához ment ki az Ügyészség, közben Mészáros újabb földeket vett, a kormány kampányol a brüsszeli pénzekből vásárolt notebookokkal, Rubint Réka „elszabadult bulit” tart…

Petőfi dobol fülemben: „Dicsőséged, neved maradjon! hol?/ A nép is elvesz, melyhez tartozol./ Az ország, melyben most él nemzeted,/ Tenger volt egykor, s újra az lehet,/ S e föld is semmiségbe oszlik el./ Kevély ember, miben kevélykedel?”

  1. 02. 23. szerda

IVÁNYI …

IVÁNYI …

„Tudomásul kell venni: sirályok is élnek Budapesten. A Lánchidat röpködik körül néha, kemény szárnycsapásokkal, éleseket rikoltva. Arcuk, ha közelrepülnek hozzánk, komoly, lábukat kifeszítik és morzsákat kapnak el, miket a hídról dobnak feléjük. Vannak emberek, kik ezzel szórakoznak és ez meglepő. (Miért éppen a sirályok etetése szerez nekik örömet, mikor résztvehetnének szép galamblövőversenyeken is? Van még olyan öröm is, ami senkinek sem okoz fájdalmat?)” (Bálint György: Sirályok)

Tudomásul kell venni.

Tudomásul kell venni?

Nézem a videót: a vasajtó előtt álldogáló, tébláboló, arcukat maszkkal védő (eltakaró), mégis láthatóan kajánul vigyorgó, NAV-mellényes őröket, akik félreérthetetlenül „élvezik” a helyzetet. Látom Iványi Gábort, ahogyan higgadtan, méltósággal szól a maszkos „munkavállaló” őrhöz és kérdezi: mivégre vannak itt, mi van a „parancsban, mi a vád és ki ellen, miért nem mehet be a kórházba, a könyvesboltba, az otthonába, amit az elesetteknek ő hozott létre. Az őr kajánul, láthatóan élvezettel felel valamit, csak azt „ismételgeti”, amit („kenyéradó gazdái”) betanítottak neki, csöppnyi kétely, bizonytalanság sincs a hangjában, szeme csillog: „benne leszek a tévében”. Aztán későbbre húzom a „filmet”, már csak három őr van ott, aztán kettő is eltűnik, marad az az egy, aki korábban „szónokolt”, már nem is (olyan) magabiztos, már nem is határozott, talán azt sem tudja, hol van, de Iványi Gábor ott áll mellette, nyugtatgatja, védi is, de az őr nem bírja tovább, a sokk erősebb lett az öntudatánál, már a levegővétel sem egyszerű, lekapja a maszkját (miért nem dobta el korábban a „pajzsját”, mint Kijevben a rendőrök a tüntetőkkel szemben), kétségbeesetten kiabálni kezd: „csak a munkámat végzem, négy gyerekes apa vagyok, minden kormányt kiszolgáltam, vállalom az arcomat”, és elhagyja „őrhelyét”, de még dacosan odakiált az összegyűlt embereknek, akik szétnyílnak előtte, hogy „elvonulhasson”, „ha parancsom lett volna a lövésre”…

Nézem a videót, az esti flashmobot, a rengeteg rendőrt, a háttérben elkullogó, parancsra kirendelt NAV munkavállalókat, ahogy viszik a „szajrét” a zsákokban, a létrát nem látom; hallgatom a beszédeket, látom Iványi Gábort, ahogy lesegítik a színpadról, a hajlott hátát, bizonytalan járását, mégis megtörhetetlen alakját.

Sötét lett, de az arcok világítanak.

Most, reggel újraolvasom a „tegnapi” bejegyzéseket, véleményeket: túlkapás, egyéni kezdeményezése egy bürokratának, ez nem volt érdeke Orbánnak, a Hatóság teszi végre a dolgát, megérdemelte, a magyar jogállam működik, aki nem fizeti a dolgozóinak a járulékait, az megérdemli, adócsaló, köztörvényes… Eszembe jut annak idején Orbán egyik első intézkedése: Simicska kinevezése az APEH élére, aztán az állítólagos „hosszú bájtok éjszakája”, az a gátlástalanság, ami nyíltan akkor kezdődött és azóta is tart. És mi mégsem hisszük el! Nem akarjuk elhinni. Közben Novák Katalin hallgat. Meg sem szólal. Biztosan megzavarta hallását, látását a fülbevalója. Róna Péter megszólalt már, de nem eléggé hangosan, talán vissza kellene lépnie…

A dolgok mennek tovább a maguk útján. AZ estékre reggelek lesznek, aztán megint esték.

„Tudomásul kell venni: sirályok is élnek Budapesten. A Lánchidat röpködik körül néha, kemény szárnycsapásokkal, éleseket rikoltva. Arcuk, ha közelrepülnek hozzánk, komoly, lábukat kifeszítik és morzsákat kapnak el, miket a hídról dobnak feléjük. Vannak emberek, kik ezzel szórakoznak és ez meglepő. (Miért éppen a sirályok etetése szerez nekik örömet, mikor résztvehetnének szép galamblövőversenyeken is? Van még olyan öröm is, ami senkinek sem okoz fájdalmat?)” (Bálint György: Sirályok)

  1. 02. 22. kedd

(Kép: országalbum)

NAPLÓSZERŰEN

(113.)

Sötét, borongós napra ébredtünk Thesszával, olyan „maradjunk benn a szobában, idebenn”, inkább „elmélkedjünk, ne cselekedjünk” napra; olyan „marcangoljon idebenn, ami kinn fáj” napra. Gyorsan kicserélem a kiégett izzókat a csillárban, kiderült, a sólámpában sem ég, hát ott is: világos lett, de „fény” továbbra sem.

„Arra hasonlítasz, akit megértesz” – mondja a SZELLEM Faustnak, mikor megidézi, „Nem rám!”, és mennyire igaza van: vajon én kit értek meg? És tényleg rá hasonlítok? Még a Baranyai utca 18-as számú általános iskolába jártam és Tarzanról beszélgettünk, arról, hogy őt megértettük, hogy képes volt a megváltozott körülményeihez alkalmazkodni és túlélni a helyzetét, sőt: hát mindannyian „Tarzanok” akartunk lenni, mikor a töri tanárnőnk azt mondta, „nem is volt cipője, tudjátok milyen keménnyé változott a talpa, azután már cipőbe sem bújhatott…”. Akkor mégsem hasonlítottunk Tarzanhoz, lemondtunk róla, pedig már teljesen beleéltük magunkat. Aztán jött a Robin Hoodok, Tell Vilmosok, Toldi Miklósok, később Papp Lacik, Tichy Lajosok korszaka, annyira egyszerűnek tűnt minden…

De nem lett egyszerű: „S vajon nem por ül e magas falon,/ Nem por közé vagyok bezárva?/ S nem hitvány kacat, ezer ócska lom,/             Mely beszorít a molyvilágba?/ Itt találjam meg, amit keresek?” – tűnődik Faust, miközben kizökkent egy fölbukkanó egy videó a laptopomon: a NAV központi utasításra kirendelt „néma-kuka” (kigyúrt) alkalmazottai, ahogyan annak idején a Norvég Alapnál is látványos „hadművelettel” körülzárják az Oltalom Karitatív Egyesület kórházát(!), könyvesboltját(!), mintha veszélyes terrorszervezet lakna ott, ami veszélyezteti a békét, a „kócerájt”, a „gépház” működését, a „kassza” csörgését. Sehol egy írásos „parancs”, egy „házkutatási” bírói engedély – minek azt, majd utólag lepapírozzák: fasizmusban (is) így van ez. Nézem Iványit, ahogyan békésen, barátságosan és türelmesen kérdezgeti a „kigyúrtakat”: miért jöttek, meddig maradnak, mit keresnek; persze válasz nincs, csak gúnyos, hatalmi-vigyor. Vajon ők mit értenek az egészből? Vajon ők kire hasonlítanak? Vagy csak egyszerűen kell az a kis alamizsna, a zsebükben cincogó, még a munkaerejük újratermelésére sem elegendő munkabér? „Hogy nincs reménye, mért nem látja tisztán,/ Akinek ócskaság kell, semmi más?/ Mohó kezekkel kincset ás,/ És boldogan kap egy gilisztán!” – mélázik benne Faust…

Kinn nem változik semmi: búsan, mogorván hajladoznak a tuják: csak a hóvihar előszele az, a vihar sehol…

  1. 02. 21. hétfő