(108.)

Ma végre szikrázóan sütött a nap, bár erősen fújt a szél, Thesszával egy nagyot tudtunk sétálni: ő az előre-hátra rohangálást, én az elgondolkodós bandukolást élveztem. Érdekes, nem is kell ennél több talán, a világ „kikapcs”, a problémák oda, a politika is elhúz, mint a vadlibák az égen. Csak a szél süvít, az orrom lesz egyre pirosabb és a pipa kezd hiányozni: Thessza viszont boldogan szaladgál az egyik fűcsomótól a másikig és vissza.

De az agyam csak nem hagy nyugodni, annyi minden birizgálja, ingerli, alig győzöm: „Elképesztő ütemben halmozzák a pénzt a gazdagok Magyarországon, rég láttunk ilyet, „a homoszexualitás elvezet a pedofiliához”, meghackelték az ukrán kormányzat oldalait, „mégsem választunk április 3-án?”. Aztán agyam a sportra vált, jusson eszembe valami kedves, számomra „bizsergető” is: tegnap „végre” megkezdődött a kézilabda EB, amelyikre (vagy stikában mégis a budapesti olimpiára?) a kormány 100 milliárdért fölépítette azt a multifunkcionális csarnokot. Tulajdonképpen nem nagy, inkább – az előbbiekkel szemben – piti ügy, „mindenkori cirkuszodat add meg nekünk uram!”

Thessza rám sem hederít, izgatottan szaglássza a fatövét, valahol egészen máshol járhat.

A „piti ügy” nem hagy békén: a beharangozók, a „végre négy között lehetünk”, „lesz magyar az All-Star csapatban”, „jól sikerült a felkészülés” olyan felütést okoztak, ami re a várakozás mindent elsöprő lett. És persze mi rendezzük a legjobban, mi vagyunk a legjobb szervezők, a rendezés csodálatos. Aztán kikaptunk az első meccsen a hollandoktól. „Tehetetlennek éreztük magunkat”, „bután csináltuk”, „ébresztő jelleggel akár még jöhetett” és így ment tovább a hablatyolás a magyar sport-sajtóban.

„Piti ügy”, szóra sem érdemes, ebben a szikrázóan szép időben. ha nem a NER újabb megjelenése lenne; ha nem arról szólna ez is, hogy a „vezérürü” megint kitalált valamit, a nyakában lógó kolomp szól és a falka meg megy utána. Magyar sport újságírás. Lakájok ők is, a pénz jön, a lámpák melege is, gondolkodni nem is kell. Az eredmények? Neked legyen mondva…

Kit érdekel a kézilabda? De lehet róla beszélni, eltereli a figyelmet – most az enyémet is, pedig szép, szikrázó az idő, Thessza is nagyon élvezi.

Majd legközelebb nyerünk, minden feledve…

2022. 01. 14. péntek

(107.)

Nézem Thesszát, a fejét, lelógó, hosszú-szőrű füleit, fénylő szemeit, azt a fehér foltot a mellkasán: nekem csúnyaságában is csodaszép, mert szeretem és ő is szeret. Élénksége, követelődzése néha zavar, mert – hiába, no – öregszem, nem csoda, hogy a kényelem, a pihentető mozdulatlanság, az elmélkedés pillanatai vonzanak. Mégsem bánt, amikor Thessza kizökkent (az idő), mintha ő lenne, aki arra született, hogy helyre tolja (azt).

Nézem a fejét. Az okos fejét. Neki nem kell a mámor, a bú-felejtő bódulat: él és küzd az „élésért”. Olvasom, értelmezem a költőt, aki a kocsma sápadt, búskomor terméről ír: „Benn férfi ül s nehéz, vörös kezekkel/ flaskót dédelget s dünnyög, vagy danol;/ földszín bajszán leperg a drága bor;/ tört száraz tófenék az arc, de ember” – de „ember”, aki ugyanúgy küzd az életért, ahogyan Thessza, neki talán nehezebb, mert kiszolgáltatottabb, ráutaltabb embertársaira, akik ugyanúgy küzdenek a fennmaradásukért, hát nincs „idejük, energiájuk” a szolidaritásra. A küzdelem vakká és süketté teszi őket, menekülnének, de csak a mámorig jutnak, nem az értelemig: „Zsíros haján rossz bőrsüvegje roggyan,/ nyakán csúf ér dagad meg egyre jobban,/ agyán pihennek elfáradt borok.”

Thessza nem iszik bort se, konyakot se, whiskyt se, a füvet sem ismeri.

Választás lesz. A nép megint megválaszthatja okos gyülekezetét „hányni-vetni meg száz bajunk.” A „hozzáértő, dolgozó nép”, akik körében „ezernyi fajta népbetegség … korai öregség, elmebaj … egyke és sivár bűn … lelki restség” dúl, miközben „Az erőszak bűvöletében/ mit bánja sok törvényhozó,/ hogy mint pusztul el szép fajunk!” Választás lesz megint. Dönthetünk(?) megint, okosan dönthetnénk végre, fölismerve: mi lenne a jó, mi lenne a kedvező nekünk, vajon így teszünk majd? Talán, hátha. És ha mégse, mert „Ködlepte, síkos szemsikátorában,/ véres kövön a mámor tántorog./ Csak ül. S alakján bárgyú lomhaság van.”

Thessza nem iszik, csak, amikor szüksége van rá, akkor lefetyel a tálkájában levő vízből, jó neki…

2022. 01. 11. kedd

(106.)

Thessza nem tud olvasni – állapítom meg magamban, miközben lehunyt szemekkel fekszik a lábamnál, pihen, túl van a reggeli sétán, élményeken meg a (reggeli) finomságokon is. Könyvei sincsenek, kedvenc olvasmányai sem, nem tud olvasni, Így azt sem tudja: nem kell föltétlenül odamenni, közvetlenül megszemlélni, megszaglászni a dolgokat, hogy megértsük azokat, hogy átéljük „azt a pillanatot”, elég, ha figyelmesen elolvassuk.

Hogyan is írta a költő: „Isten!/ Kiáltunk hozzád:/ Légy a mi érző, meleg bőrünk,/ Mert megnyúztak bennünket,/ A fájdalomtól már semmit se látunk/ És hiába, hiába tapogatózunk,/ Nem érezzük meg a dolgokat,/ Csak azt, hogy irtózatosan fájnak”. Valahogy így vagyunk most is a dolgainkkal: „hiába tapogatózunk”, nem tudjuk: miért történnek, vannak úgy, ahogy vannak, csak azt tudjuk, fájnak, nagyon fájnak és nem múlnak; „Mi haszna, ha tudjuk, de nem látjuk…”, vajon bölcsebbek lennénk, bölcsebbé válnánk? Legalább, „Hogy a fájás leperegjen rólunk”, de nem pereg le.

Olvasom a miniszter nyilatkozatát: „Napi 200 haláleset jöhet … a kórházba kerültek 60 százaléka oltatlan, 40 százalékuk oltott … 1850 személyt kellett intenzív osztályon kezelni, közülük 70 százalék nem volt oltott, 30 százalékuk felvette a vakcinát”. Meg azt is, hogy január végére gyakorlatilag megszűnik az új fertőzés, a halálozás februártól minimalizálódik. Csak nézek magam elé, miről beszél ez az ember? Ha vannak adatai, akkor miért nem mondja el a többit is: a beoltottak közül milyen arányban betegedtek meg oltások szerint, milyen arányban kerültek kórházba? De csak magamban duzzogok, ezt már – másokkal együtt – többször megírtam, kimondtam, aztán mire jutottunk?

Olvasom a híreket, most Kazahsztán a soros: hivatalosan 164 halott, köztük három gyerek, és ha most a kazahok elkezdenek menekülni, vajon ők is illegális bevándorló migráns-hordák lesznek, csak az az „egy” nem? Beleolvasok a könyvbe, Abdult kérdezi Tamara: „Valami történt magával. Mi volt az?”, érzi, túl bizalmas a kérdés, a férfi nem is válaszol rögvest, talán lepergett benne a film („hatéves volt, majdnem férfi…”, Bejrútban éltek, oktatgatta a négyéves húgát, aki csak rá figyelt, a húga aztán átment a másik szobába, ahol a szülei és a rokonai beszélgettek, amikor egy fülsüketítő robbanást érzékelt, a homlokzat eltűnt, az utca ott volt előtte, a fal nem, a húga nyitott szemmel ott hevert, mintha aludna…), akkor megszólalt: „meghalt a húgom”. És sokan menekülni kezdtek a pokolból, bízva az emberekben…

Thessza ezt sem tudja elolvasni.

És aki tudná, mindenki elolvassa vajon? Hülye kérdés, tudom a választ: van, aki elolvassa, van, aki nem. Aki elolvassa se biztos, hogy ezt olvassa, hallja ki, mert talán nem hiszi, talán nem akarja hinni, mert a szemének sem hisz: mert másban(?) hisz. Mert most megint választás lesz, ömlik ránk a szennyes, manipulatív áradat, hazugság („Az égen sem nap – aranytallér ragyog”), a sok félreérthető és félreértelmezhető szó, mondat, közvélemény-kutatási eredmény, megint előkerül a zsidó-kártya …

Thessza fekszik a lábamnál. Egyenletesen szuszog, biztonságban érzi magát.

Nem azért, mert nem tud olvasni…

2022. 01. 10. hétfő

(105.)

Ma lenne 94 éves apám.

• Szerencsétlen az az ország, melynek nincsenek hősei.
• Szerencsétlen az az ország, melynek hősökre van szüksége.

idézi Bertolt Brechtet a minap Peter Gaal a Facebookon. Elgondolkodom, ma vajon mi a helyzet: nincsenek hőseink vagy (sajnos megint) szükség(ünk) lenne rájuk? Pedig itt, Pomázon szikrázóan süt a nap, cefet hideg van, a tavunkat már jég borítja, viszont a hó hozzánk nem ért el, nyugatabbra vagyunk a „kelleténél”, a kettéosztott ország „száraz” felében élünk.

Kettéosztott ország. Amióta világ a világ, amióta van: kettéosztott. Valahogy ez sohasem változik. Valahogy ez mindig megmarad. Ide születtem, az Istvánok-Koppányok, kurucok-labancok, vörösök-fehérek, hívők-hitetlenek, magyarok-nem magyarok (cigányok, svábok, kunok, székelyek, félig románok, zsidók) közé, „s remélem, testem is majd e földbe süpped el”.

Hősök. Akik megint kellen(én)ek. Mások szerint nem: mert nem is „olyan” a helyzet, minden normális, minden megy előre, minden szépül, virágzik, a pandémiát is eredményesen küzdjük le, „Most az európai nagy rendezetlenségben egy rendezett ország van. Ez Magyarország”. Ide normális emberek kellenek (csak), nem hősök. Nem balhézók, elfogadók, tudomásul vevők, beilleszkedők. Akik örülnek, vigadnak, tapsolnak. Nem kell kritika, kérdés, az aggályoskodás eltévelyedés, süllyesztőbe vele. Megint „szép” világ van.

Apám nem volt hős. Végigment az útján: „Az Értől az Oceánig”, Csömörtől Tokióig. Szép, boldog családot hozott létre, fölnevelte két fiát, tisztességet mutatott nekik. Mindig tette a dolgát: szervezett, közvetített, vitatkozott és fölépített egy „legendás” Sportosztályt, megteremtette a magyar sport-televíziózást. A nézőket szolgálta: amikor kellett, megvédett, amikor azt, szólt a hibákért. Semmi hősiesség. Mégis…

Ma lenne 94 éves.

Thessza most nem rohangál…

2022. 01. 09. vasárnap

(104.)

Thesszát egyáltalán nem foglalkoztatja, hogy új évben vagyunk, hogy már nem 2021-et, hanem 2022-t kell írni, ha dátumozni akarunk. Érdekes, nem is ígért meg semmit sem, hogy másképpen fogja csinálni: talán nem ugat majd annyit, amikor jön a „kutya-posta” vagy ha megjelenik a kerítés mellett egy-egy cica; nem lop el majd stikában valami ott felejtett kaját az asztalról; nem ugrál majd a vendégekre „szeretettel”.

A kutyák nem ígérgetnek, amikor megérzik a gazdit, a „falka-családi” meleget, a biztonságot, akkor mindig visszaadják, amit kapnak. Nem kell ehhez semmi ígérgetés. Fölösleges.

Mi emberek, vajon milyenek vagyunk?

Hogyan is írta a költő: „Ti jók vagytok mindannyian,/ Miért csinálnátok hát rosszat?” – igaz, ezt a versét 1923 tavaszán írta. Azóta sok víz folyt le a „zavaros, bölcs és nagy” Dunán! Hány újév, hány ígéret történt azóta! És – ennek ellenére, dacára – mennyi minden (másképpen) történt?! „Néha úgy vagytok a rosszal,/ Mint az ópiumot szívó a pipájával./ Ameddig csak tart a mámor, gyönyörűséggel telik meg,/ Aztán pedig irtózik önnönmagától is./ Mert miért isztok pálinkát tej helyett?/ Hisz anyátok teje sose válik pálinkává.” És mégis: az elmúlt száz évben inkább az ópium mámora töltötte el gyönyörűséggel a (magyar) embert; a pálinka fogyott a tej helyett, keveseket érdekelt, ha egyáltalán következett az utána jövő irtózat önmagától. Lehetne másképpen is értékelni az elmúlt száz évet, ha szembe néznénk vele, hát miért nem nézünk szembe vele? Hisz „Ti jók vagytok mindannyian,/ Hisz mindnyájan örültök a jónak/ S fontoljátok meg amit mondok:/ Nem sánta az, aki/ Együtt lelkendezik a csúszkálókkal”. Ma sántáknak hisszük magunk, inkább nem lelkendezünk a csúszkálókkal…

A lábamat fölrakom, jegelnem kell, Thessza nem érti: ugrál előttem, fölugrik az első két lábával a hasamra, nyalogatja a lábamat, azt hiszi: segítenie kell, hát nem is kérdi, segít, aggódva gyógyít.

Milyen lesz a következő száz év vajon? Olyan, mint az előző? Bár jók vagyunk, mégis rosszat teszünk majd? Kegyetlenek leszünk majd? Irgalmasok? A költő szerint ne legyünk sem az egyik, sem a másik, mert „Az irgalmasok irgalmasságra várnak,/ Ti pedig éljetek úgy és úgy tegyetek,/ Hogy ne legyen szükségtek irgalomra/ S ne legyen miért irgalmazni nektek.”

Nem erre halad (sajnos) a világ, de erre (is) haladhatna!

Thessza szerencsére ezt nem érti, őt most csak az izgatja: a gazdi lábán valami hideg izé van, az biztosan nem jót jelent, segíteni kell neki!

Sokunkon van ilyen hideg izé, kevés Thessza van…

2022. 01. 08. szombat