(67.)

Ma rosszul aludtam az éjjel, sokat forgolódtam, többször ki kellett mennem, akkor olvastam egy kicsit, aztán megint forgolódtam egy sort, úgyhogy reggel alig bírtam fölkelni: úgy „öregesen” kászálódtam ki az ágyból, de éreztem, ez a nap már megy a lecsóba.

És Thessza? Rögtön megérezte vagy látta rajtam, előszőr köszöntött, nyitott, vigyorgó pofával, de nem ugrott rám, nem kezdeményezett játékot, pedig mindig azzal indítja a napot, most azonban nem, fülei oldal lelógtak a feje mellett, egy hangot, még kis vakkantást sem adott, leült, odanyomta a fejét a lábamhoz, aztán fölemelte a fejét és csak nézett rám, mintha kérdezné, mi van veled gazdi, mit segítsek, hogy ne légy ilyen búval bélelt, mert ő tudta, megtanulta már: ahhoz, hogy neki is jó legyen, hogy a gazdi játsszon vele, simogassa az is kell, hogy a gazdi is akarja, neki is legyen kedve hozzá, most meg láthatóan nincs kedve, akkor neki kell alkalmazkodnia…

És vajon a kétlábúak?

Az emberek?

Figyelembe veszik-e, tudják-e, hogy az ő boldogságukhoz mások boldogságára is szükség van?

Persze, hogy tudjuk. Hisz’ minden nap tapasztaljuk, minden nap átéljük, már annyira természetessé vált számunkra, annyira mindennapossá, hogy már észre sem vesszük, már tudomást sem veszünk róla: csak követeljük, csak ragaszkod(ná)unk hozzá.

Naponta harsog a fülünkbe: „megvédjük”; „mi magyarok”; „nem engedjük”; „ez nekünk jár”; „az anya nő, az apa férfi”, minden más természetellenes; „az idegenek elveszik tőlünk” és már észre sem vesszük, hogy más nem számít és úgy kezdünk el gondolkodni, cselekedni, hogy másra nekünk nincs is szükségünk. (Mai hír: „családbarát” kormányunk Demográfiai Csúcs-ot hívott össze Budapestre, ahová meghívták többek között: „Marion Maréchal-Le Pen-t, akinek nézetei az abortuszról szigorúbbak a francia katolikus egyházénál is; Mike Pence-t, aki szerint az óvszer nem hatékony a szexuális úton terjedő betegségek megelőzésére; Sharon Slater-t, aki szerint a szexedukáció „háború a gyerekek ellen”; Ed Martin-t, a házasságon belüli nemi erőszak létezését tagadó antifeminista aktivistát, Phyllis Schlafly-t utódát; Milorad Dodik-ot, aki szerint a 8000 ember életét követelő srebrenicai mészárlás nem történt meg; Jaime Mayor Oreja-t, aki a hazájában elkövetett, 16 fő életét követelő terrortámadást többek közt a melegházasság elfogadásával hozta összefüggésbe; Eric Zemmour-t, aki Le Premier Sexe című könyvében megkérdőjelezi a nemek egyenlőségével egyetértő férfiak férfiasságát, és akit a közelmúltban több nő szexuális zaklatással vádolt meg; és Sophia Kuby-t, aki a nők tudatos karrierfeladását dicsőíti.)

Minket, kétlábúakat egyre kevésbé érdekel a „másik”; nem figyelünk rájuk, nem törődünk velük, sőt. hallgatólagosan (ezért támogatóan) tudomásul vesszük: ez van.

Aztán csodálkozunk.

Vagy már azt se.

Thessza most hallgat, fekszik a lépcső alatt. De figyel, vár a jelre, hogy megváltozott a hangulatom…

2021. 09. 23. csütörtök

(66.)

Thessza okos kutya, mindig tudja, mi kell neki és ahhoz mit csináljon: amikor éhes, akkor a tálja körül sertepertél; amikor játszani akar, ugrál a lábunk körül és kapdos a kezünk felé; amikor sétálni akar, akkor megy az ajtó felé; ha nem vagyunk otthon, akkor szomorú és összegyűjti a papucsainkat és lefekszik melléjük; amikor aludni akar, akkor behúzódik a lépcső alá és elalszik, persze akkor is figyel minket.

Mi, emberek, mi tudjuk, mi kell nekünk?

És akkor és ott annak megfelelően cselekszünk is?

Ketté vált az ország: ki erre esküszik, ki arra. Mindenkinek megvan a tuti választása, de általában ezek a választások – kettéosztott világunkban – eleve determináltak, mert korábban már „választottunk”, ezen nem változtatunk. Se az egyik, se a másik oldalon. Még akkor sem, ha a döntésünk (a választásunk) irracionális.

Miért nem viselkedünk Thesszaként?

Azt a kérdést kellene csak föltennünk magunknak: úgy éltünk-e az elmúlt tíz-tizenkét évben, ahogy akartunk? Most jobban vagy rosszabbul, mint korábban? Amikor éhesek voltunk, akkor azt és úgy ehettük, ahogyan akartuk? Amikor „játszani” (olvasni, színházba menni, utazni) akartunk, akkor tehettük? A házunk, lakásunk elég ahhoz, hogy „normális” életet éljünk? És amikor szomorúak vagyunk, mitől múlik el a szomorúságunk?

És a gyerekeink? Az unokáink? A szüleink?

Thessza okos kutya, mindig tudja, mi kell neki és ahhoz mit csináljon: amikor éhes, akkor a tálja körül sertepertél; amikor játszani akar, ugrál a lábunk körül és kapdos a kezünk felé; amikor sétálni akar, akkor megy az ajtó felé; ha nem vagyunk otthon, akkor szomorú és összegyűjti a papucsainkat és lefekszik melléjük; amikor aludni akar, akkor behúzódik a lépcső alá és elalszik, persze akkor is figyel minket.

Mi, emberek, mi tudjuk, mi kell nekünk?

2021. 09. 21.kedd

(65.)

Hűvös van. „Elhull a virág, eliramlik az élet…” Így is – úgy is.

Thessza viszont nagyon élvezi: föl s’ alá rohangászik, a hátán hempereg, lábai az ég felé rúgkapálnak és követeli a „simit”, amit persze előbb-utóbb mindig megkap. Thessza sohasem igazságtalan: megérzi (bár nem „érti”), ha a „gazdi” rosszkedvű, morc, barátságtalan és nem akar játszani, de néhány perc múlva – mintha mi sem történt volna – visszasompolyog és ott folytatja, ahol az előbb abbahagyta. Viszont, ha valaki fölbosszantja, szándékosan dühíti, bántja, azt nem felejti és hiába akar később másképp, talán barátságosabban viselkedni vele, a „rossz-szagú delikvensnek” már vesztett ügye van.

Érdekes, vajon mi, emberek ugyanilyenek vagyunk?

Elvileg mi gondolkodó lények vagyunk, tudunk különbséget tenni (ugyanúgy, mint az állatok) a jó és a rossz, a barát és az ellen(s)fél, a számunkra előnyös és hátrányos között; és aszerint viselkedünk: mosolygunk vagy haragos arcot mutatunk, védekezünk vagy támadunk, támogatunk vagy elutasítunk; mi is korábbi tapasztalatainkból merítkezünk. Pedig mi megtehetnénk, hogy a reakciónk előtt egy picit elgondolkodunk, újra értékeljük a helyzetet, megvizsgáljuk a körülményeket és informálódunk. Ez bizony nehéz és időrabló, abból pedig egyre kevesebb van mindenkinek. Nem beszélve arról, hogy még a végén át kell értékelnünk az álláspontunkat, netán még a végén valami egészen más következtetésre jutunk.

Thesszának sokkal egyszerűbb: megszerzi az első „tapasztalatát”, hozzápárosítja a „szagot” és attól kezdve eldőlt minden: az egyik jó lett, a másik rossz.

Nekünk viszont, embereknek másképpen kéne: néha le kellene kapnunk (vagy éppen fordítva föl kellene vennünk) a szemüvegünket, hogy jobban lássunk; talán más oldalról is meg kellene vizsgálnunk, amit éppen nézegetünk, mert a nézőpontunk nem biztos, hogy megfelelő; nemcsak a „szagokra” kellene figyelnünk, de – általában – mi mégis így reagálunk, viselkedünk. Persze tudom, a NER Magyarországa ma háborús terület: vannak a „jók” (ők mondják meg kik azok), és vannak a „mások”, akik nem is lehetnek részesei a nemzetnek. Ilyenkor minden gyorsan leegyszerűsödik feketére és fehérre; jószagura és rossz-szagura.

Thesszánál mindez érthető és szerethető.

De nálunk: „Édes istenem, ne hagyj el” …

Hűvös van. „Elhull a virág, eliramlik az élet…” Így is – úgy is.

2021. 09. 20. hétfő

(64.)

Thessza a lépcső mellett hason fekve pihen, hirtelen fölpattan, elkezd ugatni és őrült rohanással kiszáguld az ajtón, a kinti burkolaton szinte oldalára dőlve fut, csikorognak a körmei, de bírja és csak rohan a kerítéshez, ahonnan – innen is, onnan is – jött az üzenetet, amit azonnal megért és amire – a maga módján – reagál, mert kutyából van.

És hogy van ez nálunk, embereknél?

Ma kettészakadt az ország.

Az egyik fele hideget mond; a másik meleget.

Az egyik szerint minden a legnagyobb rendben van; a másik szerint semmi sincs a helyén.

Van, aki a NER-re esküszik; mások szerint azonnal el kell törölni.

Van, aki Brüsszelezik; van, aki onnan várja.

Van, aki szerint még jó, hogy ki van hirdetve a veszélyhelyzet; mások szerint visszaélnek vele.

Van, aki a maszkra esküszik; mások szerint fölösleges.

Van, aki szerint a CEU, az SZFE nem idevaló és letűnt világ; mások szerint kellenének.

Van, aki szerint keresztény Magyarország; mások szerint sokszínű és soknyelvűnek kell lenni.

Vannak, akik szerint nincsenek menekültek, csak veszélyes, terrorista-migránsok, akiket nem szabad beengedni; és vannak olyanok, akik szerint a befogadás a keresztényi magatartás.

Van, aki szerint tisztességes választásokon lett és van alkotmányozó többsége a hatalomnak; mások szerint bűzlött és bűzlik az egész.

Van, aki STOP kampányt indít; mások előválasztást szerveznek.

Van, aki szerint alkalmatlan a mai ellenzék, még egy előválasztást se tudnak megrendezni; mások megrendezett támadásról beszélnek.

Van, aki szamizdatot ír, pedig miniszterelnök; van, aki csak Facebook bejegyzést.

Két világ, két néző- és álláspont!

Értjük vajon különbségeket?

És sokan választanak, mert választani kell.

És hogyan választanak: csak úgy, előítéletből, indulatból vagy gondolkodva?

És miért szakadt ketté az ország?

Kinek lenne, lesz a felelőssége az újra-egyesítés, lesz egyáltalán?

Vagy minden folytatódik ugyanígy és ugyanúgy tovább, az idők végeztéig?

Csak kínlódunk, nem úgy, mint Thessza, aki amikor hall valamit, már rohan is, tudja, mit fog ugatni és kiért, ki mellett és miért…

2021. 09. 18. szombat

(63.)

Esik. No nem erősen, de mégis esik. Akkor is megyünk délután a Madách térre, ott a helyünk. Thesszát nem visszük, de maszkot igen. Hiába a két oltás – a második óta nem telt el három-négy hónap –, minket „izgat” a negyedik hullám, ami itt van már. A kormány a „veszélyhelyzet” meghosszabbításával védekezik. A vírus meg röhög a markában.

Ma megint mikrofont talált a magyar miniszterelnök, egy „mikrofon-állvány” kérdezgette, ő meg arra és azt válaszolta, ami le volt írva a papírjára: „dermesztő … a velünk élő múlt, amelyik itt van, és állandóan vissza akar térni … véresre verték az embereket … pénz kell, Brüsszel viszont visszatartja … nemzeti konzultáció …  Ki kell majd állnunk Brüsszellel szemben a migráció ügyében … Magyarországon elsőként” és ment a hablaty, a blődség, a kertelés a műsoridő lejártáig.

Mert MI, MAGYAROK!

Igen, magyarok vagyunk, „és ebbe más is belehalt már”. Fülemben zúg a „Ria-Ria Hungária”; az „Összetartozunk – Trianon 100”; szemem elé tolakszik Schmidt Mária és Dózsa László penetráns plakátja; hallom Orbán rekedt hangját: „FEGYVERBE!”; és látom az „erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,/ a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat”.

Hangzavar. Magyar hangzavar.

De nem Thessza miatt: ő alszik, mert ettől megvédjük…

2021. 09. 17. péntek

(62.)

A kutyát Babuka-nagynénikém, második anyám szerettette meg velem, aki annak idején -honfitársai beleegyező (néma) hozzájárulásával és tevőleges közreműködésével – Mengele „eszeveszett, őrült kísérletezéseinek” kiszolgáltatott áldozatává „lett”, ezért nem lehetett soha gyermeke, és bár engem sajátjaként szeretett, nevelgetett, oktatott, védelmezett, egyszer a Fehérvári úton hazafelé-sétálva találkozott egy (kivert) kóborló német-juhász kutyával, a nála lévő madzagot a nyakába kötötte és hazahozta a mellettünk lévő lakásába. Az orvosi rendelő tisztaságú és rendben tartott lakás attól kezdve „egy kicsit” átalakult, átrendeződött, a bútorok megsínylették a boldog kutya önfeledt játszadozásait, a szőnyegek kutyaharapásos mintázatot kaptak, a papucsokra is alig lehetett ráismerni. Attól kezdve a hallásunk is megjavult: mindig „meghallottuk”, amikor valaki elhaladt az ajtó előtt, mert Cézár – így nevezte el Babuka az új családtagot – hangos ugatással jelezte az idegent.

Hozzánk viszont nem jöhetett át Cézár: anyám nem engedte: „kutyaszőr lesz minden!” felkiáltással, hát öcsémmel gyakrabban mentünk át.

Persze „kertes-házban”, vidéken minden más: no nem a tisztaság, hanem a kutya jelenléte. Azért az elmúlt évtizedekben a vidéki kutya-tartás is hatalmasat változott: a kutya házőrzőből lassan-lassan társsá vált, emlékszem, néhány évvel ezelőtt, amikor sétálni mentem Kyrával, a helybeliek úgy néztek rám, mintha a holdról jöttem volna, ma meg már nem tudunk úgy sétálni a főúton, hogy lépten-nyomon ne találkozzunk kutyát sétáltató emberekkel.

Minden változik.

Minden változik?

Beugrik egy kép, amikor a Nyugati (és a Keleti) pályaudvar aluljáróiban menekült, fáradt és megviselt emberek – szülők és gyerekek – sokasága feküdt a földön, próbáltak pihenni, aludni, körülöttük egyszerű (magyar) emberek, akik segíteni akartak, ki egy takaróval, ki kenyérrel, minden természetesnek tűnt és emberinek, semmi különös nem volt benne – és mi lett ebből a megértő, emberi hozzáállásból mára?! Idegen betolakodókká váltak mindannyian, akiktől védeni kell a hazát, mert így lett „parancsba” adva. Aztán elindultak, fölkerekedtek és továbbmentek – gyalog…

Minden változik.

Minden változik?

Aztán jött a pandémia: minket nem bánthat, ide nem érhet; aztán a „2020-as Covid19-koronavírus-járvány magyarországi első regisztrált esetét március 4-én jelentette be Orbán Viktor miniszterelnök mint a Koronavírus-járvány Elleni Védekezésért Felelős Operatív Törzs irányítója”, persze egy iráni diák hurcolta be; aztán jöttek a „hivatalos” bejelentések, akciók: nem kell maszk, kell maszk, mi a WHO protokollt követjük, mégse követjük, minden élet fontos, mégse annyira, mossunk kezet, menjünk levegőre, mégse menjünk, minden zárva, a stadionokat már nyithatjuk… Most megint kezd belobbanni, de mi nem zárunk, nincs rá szükség – csak a veszélyhelyzet permanens kihirdetésére…

Minden változik.

Minden változik?

Közeleg a választás.

Tényleg közeleg?

Lesz majd?

Mindenesetre ellensége hirtelen lett, van dögivel a magyarnak: kinn is, benn is.

A gyűlöletkeltés nem változik, a félelemkeltés nem változik: „Nem félni annyit jelent, hogy kérjük a bátorság kegyelmét …Vannak félelemmel teli közösségek, amelyek mindig biztosra mennek … úgy tűnik, hogy bejárati ajtajukon ez áll: „Tilos”, minden meg van tiltva számukra, félelemből. Belépünk az ilyen közösségbe, és érezzük, a levegő belélegezhetetlen, mert a közösség beteg. A félelem, a bátorság hiánya betegíti meg.” (Ferenc pápa, Szentmise a Szent Márta-ház kápolnájában, 2015. május 15.)

Figyeltünk rá valamikor is? Még azok se, akik…

A mai Havasi elvtársak, Lakatos elvtársak, Berecz elvtársak, a mai sztahanovisták minden nap, minden percben harsogják a félelemkeltő „tutit”, a hazug „igazságot”; „Sokan vannak, akik kereszténynek mondják magukat, de nem lépnek be oda szívből: ők az „előnyszerzők” …” (Ferenc pápa, Szentmise a Szent Márta-ház kápolnájában, 2014. június 5.)

Minden változik.

Minden változik?

A NEMZET, hallom majd’ minden nap a hivatalosságtól, de amit látok, tapasztalok, az valami egészen más: legalább a kutyák a társaink lettek…

ui: Csöngetnek, hosszan, könyörgőn vagy követelőzően csörömpöl a csöngő. A szomszéd kétségbeesetten, „jöjjön Gyuri bácsi, meghalt a párom, jöjjön segítsen”, rohanunk együtt, ott fekszik eltorzult arccal a kertben, beszorulva, kiszolgáltatottan, (kiskutyája szipogva ugrál mellette), óvatosan megérintem a nyakát, semmi, „hívjuk a húgomat”, én a diszpécsert hívom, „küldöm a kocsit, addig is kezdje meg az újraélesztést”, az utasítás szerint percekig „masszírozom a mellkasát”, semmi… Aztán megjön a rohamkocsi… Este tízkor elvitte a fekete autó.

Minden változik.

Minden változik?

2021. 09. 16. csütörtök

(61.)

Nem lehet betelni azzal, ahogyan Thessza köszönt minket reggel, az ébredésünk után: mintha napok vagy hetek óta nem látott volna bennünket, mintha a világ végéről jöttünk volna vissza, pedig csak az álmunkat feledtük éppen, ugrál körülöttünk, várja a simit, a dörmögő „jól van már, na” nevető hangot és percekig nem hagyja abba a táncot.

Reggeli után átmegyünk Szentendrére a HÉV végállomásra, hogy találkozzunk Karácsony Gergővel, mi is erőt adjunk neki a „küzdelmünkhöz”, emlékszem: néhány évvel ezelőtt, a Szamos Cukrászdába szervezett találkozót az akkori ellenzék, engem kértek föl beszélgetőpartnernek Gergővel, legalább egy órát késett, akkoriban Zugló polgármestere volt, elhúzódott valamilyen megbeszélése, de végre megérkezett, elnézést kért és azt mondta: „addig maradok, amíg van kérdés, megbeszélnivaló”, úgy is lett, beszélt az alapjövedelemről, a szociális kísérletéről, a zöld mozgalomról és még sok minden másról, a végén a „cukrászok” jöttek oda hozzánk, hogy menjünk már végre, mert ők is mennének hazafelé. Most nem vagyunk sokan (nem hozott magával mindenki egy embert), de akik csak éppen leszállnak a HÉV-ről, megállnak egy pillanatra, telefont ragadnak és hívnak valakit, „képzeld, itt van a Karácsony, aki a következő miniszterelnök lesz” („bárcsak úgy lenne – gondolom mosolyogva), tulajdonképpen nem történik semmi és mégis (a háttérben, a leégett SPAR áruház előtt néhány rendőr álldogál, láthatóan unatkoznak, de hát a parancs, az parancs). Miért Gergőt támogatom? Mert benne bízom, hogy valami újat, mást hoz majd, mint ami eddig történt ’89 óta, talán most végre „utat találunk …”.

Aztán szétszéledünk, mi megyünk vásárolni valamit az ALDI-ban és máris otthon vagyunk és Thessza máris a nyakunkban…

Még alig utazott el Ferenc pápa, de mintha nem is járt volna Magyarországon, mintha nem is szólt volna a püspöki karhoz, nem beszélt volna arról, hogy „adjunk inni mindazoknak, akik szomjaznak a mi korunkban”; nem kell „erővel uralkodni és elhallgattatni az ellenségeket”; mintha nem figyelmeztetett volna mindenkit arra, hogy nem kell mindig „a középpontban legyünk, ki tudunk lépni középről”. Mert olvasom az MTI hírét: a Szent István Intézet A következő ezer évért című konferenciáján Hollik István (vaj’h ki fog néhány év múlva emlékezni rá?) azt mondta: „elkerülhetetlen a kereszténység és a marxizmusba bugyolált liberalizmus közötti szellemi harc megvívása”, amire Schmidt Mária (történész) azonnal emelte a tétet:

• A marxizmus minket félszáz évre rabbá tett, de kísérleteit kudarcba fullasztottuk(?) (…) ebbe aztán belebukott.
• De mire keleten legyőztük, nyugaton már átvette az uralmat, ezért ma olyan, magát progresszívnek tartó, nyugati vezető réteggel állunk szemben, amely egyszerre marxista és amerikanizált. Ateista, család- és házasságellenes, internacionalista, materialista, és a haszonmaximalizálás érdekében zárójelbe tett erkölcsöt folyamatos moralizálással próbálja kompenzálni
• Fontos tudatosítani, hogy amivel a nyugat nálunk próbálkozik, ugyanaz a marxista ideológia, amit a 20. század második felében kiismertünk.
• Az EU-n belüli összecsapások a marxista nyugat és a marxistátlanított kelet között folynak.
• Mi a totális diktatúrák összes iskoláját kijártuk, azonnal felismerjük, az az egyneműsítési szándék, amivel szemben állunk, céljában totalitárius természetű, ezért nemet mondunk rá. A marxistákat egyszer már legyőztük, a totális diktatúrát történelem szemétdombjára vetettük, most is képesek leszünk rá.

Thessza megint összegömbölyödik, békésen szunyókál a lábamnál, most nem figyel rám, pedig a vérnyomásom megint a magasba ugrik, a szívem egyenetlenül zakatol: jó lesz abbahagyni…

2021. 09. 14. kedd

(60.)

Tegnap megint nagyon meleg volt, a hőmérő harminc fok fölé is emelkedett, A séta közben Thessza vörös nyelve kilógott a pofájából, mégis hol előre szaladt, hol vissza hozzám és már a járda szélén, amikor a sarokra érünk megáll, visszanéz rám, várja a parancsot, „lábhoz” és már lépünk is le, megyünk át az úttesten és amikor átérünk, a „mehetsz”-re boldogan előre rohan és aztán megint vissza, persze közben annyi szag ingerli az orrát, nem győzi túrni vele a földet.

Délelőtt meglátogattuk apám kilencven-hétéves nővérét, ahogy szokott, jött velünk a kilencven-ötéves bátyja is, aki a lépcsőket már lassan veszi, viszont az emlékezésekben, a beszélgetésekben, a vitákban még mindig veri a „mezőnyt”. Ezek a találkozók mindig valami újjal szolgálnak a múltról, az „én” múltamról is, bár még akkor nem éltem, mégis az emlékekből jobban összeáll egy kép, inkább film: hogyan és miért jutottunk oda, ahol most vagyunk és ahonnan – úgy tűnik – nincs menekvés: „valahol utat vesztettünk”. Thessza ezt nem érti, ahogyan sokáig én sem értettem, viszont őt ez nem zavarja, engem viszont nagyon zavart.

De nem ez volt a tegnap legfontosabb eseménye, hanem Ferenc pápa budapesti útja, homíliája és – sajnos – értelmezése(i). Nem vagyok vallásos ember, mégis tisztelem Ferenc pápát, aki pápaként is ugyanazt képviselte, tette, amit korábban is. A Le Monde „Ferenc pápa Orbán Viktor ellenséges földjein” – címmel tudósít, miközben a magyar futsalos, Dzsudzsák-„barát” külügyér büszkén jelenti: Gyurcsány alatt bezzeg nem jött Magyarországra a pápa. Mit is mondott tegnap Ferenc, amikor iránymutatást adott a püspököknek: „legyetek a testvéri szeretet tanúi. A ti országotok olyan terület, ahol régóta együtt élnek különböző népekből származó emberek. Különféle nemzetiségek, kisebbségek, vallási felekezetek, vándorlók alakították ezt az országot is multikulturális közeggé. Ez új valóság, amely kezdetben megriasztja az embereket. A különbözőség mindig kicsit félelmet kelt, mert veszélyt jelent a megszerzett biztonságra és kihívást hordoz az elért stabilitás ellen.” A pápa így szólt, igaz: a püspököket igazította el, akik – nyugodtan valljuk meg – többnyire bizony nem így tevékenykednek Magyarországon. Aztán szólt még a párbeszéd új hídjáról is, a – Budát és Pestet – összekötő kapocsról, az „elfogadásról”, a „reményről”. Vajon meghallották-e azok, akiknek szólt?

Thessza nem figyelt rá, én igen, Thessza rám figyelt – és mert kapta a simit, boldog volt, mint mindig.

Aztán arról is beszélt Ferenc pápa: „Mi is szeretnénk egy olyan Messiást, aki hatalommal rendelkezik és nem egy keresztrefeszített szolgát. Az Eucharisztia azért van előttünk, hogy emlékeztessen bennünket, kicsoda Isten. Ezt nem szavakkal teszi, hanem kézzelfoghatóan, megmutatva, hogy Isten a megtört kenyér, a keresztre szegezett és másokért odaajándékozott szeretet.” Érdekes: a magyar miniszterelnök is azt mondta egykoron: „ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”, és fején találta a szöget, mert amit csinál, mert ő nem csendben uralkodik a kereszten, hanem erővel és elhallgattatja ellenségeit…

Hajnalodik, amikor írom e sorokat, Thessza békésen alszik, bár néha-néha fölpislant rám: mit csinálok olyan buzgón, vajon tényleg hajnalodik?!

2021. 09. 13.

(Kép: Le Monde)