(59.)

Thessza nem „szép” kutya: hosszúak a fülei, néha ki is fordulnak és láthatóvá teszik a porcokat; amikor először láttuk, annyira csúnyának találtuk, hogy rögtön „szépnek” tűnt. Amióta velünk van, azóta még „szebb” lett: vajh miért? Most is itt van a lábamnál, fülig ér a „pofája” és vigyorog, ahogy rám néz azokkal a barna szemeivel.

Mennyiféle kutya (macska, kacsa, állat) van a világon, mindegyiknek más a hangja, a szőre, a szokásaik is annyira különbözőek: van, amelyik gyanakvó; van, amelyik azonnal morog, támad; a másik meg nem törődik a kockázatokkal, rögtön nyitottá válik, játszani akar, barátnak tekint mindenkit, aki közelít hozzá.

Hát az emberek: hogyan viszonyulnak hozzájuk? És egymáshoz?

Hát a nemzetek? És a különböző nemzetek tagjai?

Egymással szemben és egymás között?

Vajon ők milyenek: csúnyák, akik szépnek látszanak; vagy éppen ellenkezően? Milyenek a szokásaik, a ruházatuk, a szerelmi rítusaik? Becsülik egymást vagy úgy néznek egymásra, mint két gyűlölködő idegen?

És miért van ez így?!

A napokban Budapesten rendezik az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, engem ez az esemény nem „érint meg” (ahogy olvasom, a hívőket sem?) igazán, viszont elfogadom, tudomásul veszem. Érdeklődéssel figyelem a pápa látogatásának „előzményeit”, a sok találgatást: vajon találkozik-e a magyar állami vezetőkkel, ha igen, milyen lesz majd az a találkozó. Vajon Orbán és társai miért akarnak annyira és feltétlenül találkozni a pápával, akit a hatalom megmondó emberei korábban „szabadkőművesnek, zsidóbérencnek, istentagadónak, bevándorláspártinak, balliberálisnak, neomarxista, kriptokommunistának, elmebajosnak, szenilisnek” kiáltottak ki? Persze a kérdés költői, ha lehet költőinek nevezni ezt a megbélyegzést.

Vajon miért akar találkozni Orbán a pápával?

Thessza sem érti, csak néz rám, mintha azt kérdezné: miért ráncolod a homlokodat gazdikám, nem ér az egész annyit, hogy elromoljon a hangulatod.

De tényleg: miért?

Hisz’ a propaganda értékén túl csak veszíthet.

Olvasom a beszédét, amit a Mathias Corvinus Collegium tanévnyitó ünnepségén tartott: „… muszlim embertömeg hullámai most egy muszlim demográfiai, politikai és gazdasági dagályt, áradatot indítottak el”; a saját nemzet, politikai közösség történelmi küldetése mellett (hadovál) érvel, mert szerinte az nem egyenlő a zsarnokság építésével. Mert szerinte „Mi itt, Közép-Európában úgy gondoljuk, hogy küldetés nélkül kudarcra vagyunk ítélve”.

Most hirtelen Thessza élesen vakkant kettőt, kifordul a szobámból és őrült csaholással a kerítéshez száguld és ugat, ugat, ugat – mintha értené, amit írok.

„Gazdagok és gyengék. A legveszélyesebb kombináció. A feltörekvők semmi tiszteletre méltót nem látnak bennük, csak a könnyű prédát…” – olvasom tovább, mire gondolhatott, amikor ezt írta, fölröhögött vajon, mert a gazdagnak erősnek is kell lennie, márpedig ő erős is? A szegények meg le vannak… Neki küldetése van, ebben legalább hisz „ez a létezés elemi föltétele” számára: „És mióta a magyarok az első törzsi államszervezetüket létrehozták, ennek mindig csak egyetlen célja volt és van, egyetlen célt követett, hogy az itt élő népekkel közösen megszervezzék a Kárpát-medencét, és biztosítsák az itt élő népek együttélését és gyarapodását”. (Emlékezete biztosan kihagyott, öregszik már, nemcsak én, most fejeztem be Kőbányai János érzelmes utazás Trianonba című esszéjét, abban írja : ”… amikor a román kiugrás után oda magyar csapatok két hétre bevonultak 1944 szeptemberében, első dolguk volt, hogy a falu zsidó apraja-nagyját – mint ezt a szomszéd falu, Pusztakamarás szülötte, Sütő András is megírta (ő mintha hiányozna az új NAT-ból) –, mind a 126 lelket lemészárolták”.

Mert ő bizony találkozni akar a pápával.

Nézem Herczog Mari képét, a két úszkáló kacsáról: őket biztosan fogadná…

2021. 09. 10. péntek

(Kép: Herczog Mária)

(57.)

Thessza jobban van: de a szemével még mindig hunyorog, viszont már elevenebb, mint tegnap volt, azért még kenegetjük a szemét kamillával, amit békésen és hálásan tűr.

Tegnapelőtt délelőtt elmentünk a „Kiállok Iványi Gábor mellett” rendezvényre a Békásmegyeri Gyülekezethez szolidaritásunkat kifejezve. Sokan voltunk, de nem elegen. Persze: mi az, ami elég? Földobja a Face a tavalyi emléket, az SZFE melletti kiállást, a hatalmas „ember-láncot” a Színház és Filmművészeti Egyetemtől kezdve, a Közgáz mellett, aztán végig a Duna parton a Parlamentig, majd a Kossuth téren a petíció átadását: jöhet a kérdés megint, „mi az, ami elég”? Néha a millió is kevés, máskor meg a százezer is sok. Persze a lényeg nem is ez, hanem az: lesz-e hatása a szolidaritási tiltakozásnak. A hatás persze nem csak abban mérhető, hogy megváltozik-e rögtön a helyzet; abban is, hogy tovább szerveződik-e a tiltakozás, erőt ad-e másoknak is, hogy van, lesz értelme a felzúdulásnak! Mert nem kérdés: ez a hatalom (is) magas ívben @arik a tiltakozókra, rád is, a(z alkotmányra) NER-re is, ha érdekei úgy kívánják: márpedig most úgy kívánják. Az utcáról ma nem tudsz ügydöntően tiltakozni: a népszavazást kiüresítették, helyette bevezették a semmire nem kötelező, ellenőrizhetetlen, csak kampány célokat szolgáló konzultációs zagyvalékot.

Viszont Iványinál megrendítően felemelő volt!

Thessza bejön a szobába, hozzám dörzsöli pofáját, bökdösni kezd, hogy húzzam hátrébb a székemet, mert a combomra akarja tenni a fejét, hát hátrébb húzódom – ahogy tíz éve is teszem már… Viszont most ott van a combomon a feje, szemeivel hálásan néz rám, mellső lábaival is, mintha simogatna.

Most jut el hozzám a Múlt ás Jövő idei második száma, az Érzelmes utazás Trianonba: „egy kutyás hölgyet/ kellene követned/ de inkább/ a lovas rendőrök/ után eredsz/ mert az egyik ló/ furcsán emelgeti/ a lábát/ sánta lehet/ megsajnálod/ a rendőrök/ utcán eszegető/ embereket/ figyelmeztetnek” – olvasom Györe Balázs versét, majd hozzáfogok Kőbányaihoz, megrendítő érzelmes utazásához a múltjába, ami akár mindannyiunk „közös” múltja is lehetne, de mégsem az, mert a zsidó, a cigány és még hány ember múltja nem lett (lesz?) a „Megbűnhődte már e nép” közös múltja, hogyan is mondta Orbán: „”Magyarország nem kéri, hogy osszuk szét Európában a hazai cigányságot.” (Orbán Viktor, 2015.szeptember 7.). Viszont megvannak (végre) a Nemzeti Konzultáció első eredményei…

Thessza megint játszani hív, megyek, most nem lehet ennél fontosabb…

2021. 09. 07. kedd

(56.)

Thessza ma jobban van, már megvillant egy csillag is a szemében reggel, de lehet, csak éppen a fölkelő nap vetett rá egy pillantást, amikor meglát, azonnal lengetni kezdi a farkát, két hátsó lábára ül és fölemeli a mellsőket: „simizz már”, és szépen így el is indul a nap!

Néha, miközben simizem Thesszát, csak úgy, talán a magam szórakoztatására (is), mesélek neki, most A császár új ruhája című mesét, amit önfeledten hallgat (vagy csak élvezi a vakargatást), én meg monoton mormogom: „Egy nap aztán két csaló állított be a császári palotába. Azt mondták magukról, hogy takácsok, s olyan kelmét tudnak szőni, hogy a kerek világon nincs hozzá fogható. Nemcsak, hogy páratlanul szép a színe meg a mintája, de van egy bűvös tulajdonsága is: akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld, azok előtt láthatatlanná válik a kelme”, megállok a „mesében”: vajon tényleg a takácsok a csalók? De ezt Thessza úgysem érti, hát folytatom tovább: “Ez volna még csak a nagyszerű ruha! – gondolta a császár. – Felölteném, s egyszeribe megtudnám, kik azok az országomban, akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld. Megszövetem azt a kelmét!”, és már oda is érek a végére: „De hiszen nincs is rajta semmi! – szólalt meg egyszer csak egy kisgyerek” – a császár ugyan egy pillanatra megütközött ezen, maga is úgy vélte, hogy igazat mondanak, de azt gondolta “Most már tovább kell mennem, nem futhatok haza szégyenszemre!”, és még peckesebben lépegetett fényes kísérete előtt, akik buzgón vitték mögötte a palástja uszályát, a levegőt – zártam le Andersen meséjét, mégis vakargattam tovább Thesszát.

És várom tovább a kisgyereket.

Persze innen is, onnan is kiabálnak, no nem „igazmondó” gyerekek, hanem indulatos, gyűlölködő, a másikat semmibe vevő emberek, mert mindig van, amire lehet kiabálni. Most éppen arra, hogy általában a magyar ember nem tud angolul, ezért azonnal poharat dob arra, aki leveszi a mezét és valami ismeretlen szövegre mutogat a trikóján („ha Magyarországra meccsre érkezel, előbb tanulj meg magyarul”); „a magyar ember nem térgyepel”; ha az angoloknak szabad kifütyülni az olasz himnuszt, akkor a magyarnak is lehet(??) huhogni; az angolok (pláne Szijjártó barátja) ne mondják meg nekünk, hogy merre van az előre; különben is, amikor vészhelyzet van, akkor vészhelyzet van és punktum!

Thessza elaludt, békésen szuszog, látom rajta, hogy még mindig nem „penge”.

Én sem vagyok: de ma, ki „penge” itthon és a nagy világban? Csupa „jó hír” (szép asszonyi szó) hallatszik mindenfelől, csak győzzem. Elmúlik ez is, ahogy a többi is, viszont addig…

Thessza azonban alszik, csak néha horkant egyet.

2021. 09. 04. szombat

(55.)

Thessza ma nincs jól: az orra nem hideg és nem nedves, fekszik csak elnyúlva a helyén, amikor hozzálépünk, csak kinyitja a szemét és nem mozdul…

Nekem is orvoshoz kell mennem, visszaviszem a Holter készüléket, amit huszonnégy órára rám kötöttek, beülök a kocsiba, benyomom a rádiót, már nincs Klubrádió, így valamelyik, magát a legnépszerűbbnek hirdető rádióra kapcsolok és belehallgatok, hátha valamilyen zene jön majd. Nem. Egy Afganisztánból hazaérkezett ember magyarázza a helyzetet: a tálibok kevesen vannak, a közel negyvenmillió emberből alig öt-hat millióan; de a többiek menekülőre fogják majd, megint ötmillió ember akar majd Európába jönni, már szervezett utaztatók vannak. A költsége nem kevés, de sokan rendelkeznek annyival, hogy ötcsillagos szállodákban bumlizhatják végig az utat (az afgán egy főre jutó GDP 600 USA dollár, ezzel 177. a világon!); nem kéne rászabadítani a menekülteket Európára, ahol többet kapnának munka nélkül, mint otthon munkával. Szerencsére nem rántottam félre a kormányt, inkább átkapcsolok egy másik csatornára, ahonnan az új ABBA dal hangzik föl, az megnyugtat.

Aztán megérkezem: kígyózó sor, mindenki maszkban, türelmesen várakoznak az emberek a sorukra, kinn dübörög a forgalom, közben „épül” a Hősök tere, a látvány már most is lenyűgöző, a Vadászati kiállítást nem láttam…

Thessza most fölkelt, bekap egy-két falatot a tányérjából.

Közben sorra kerültem, leadom a „kütyüt”, hétfőn jöhetek vissza az értékelésre, vissza a kocsiba, irány haza, megint rádió bekapcs.: a tegnapi meccs elemzése, az angolok provokálták ki a magyar szurkolók reakcióját, nincs ezzel baj, de a biztonság kedvéért az MLSZ följelenti azokat, akiket mégis megtalálnának, hogy poharakat dobáltak, huhogtak, a középső ujjukat mutogatták. Pedig: nem ez az első eset, már régen beazonosíthatták volna őket; az Orbánnak nem kellett volna kinyilatkoztatnia, hogy a térdeplős tiltakozás műbalhé; harmadszor meg nem is értem: a kormány használja a fiúkat…

De legalább Thessza jobban van már…

2021. 09. 03. péntek

(Kép: MTI, 168óra)

(54.)

„Aztán mégse. Minden másképp alakult…” – írtam „tapintatosan” és elhallgatón valamelyik nap, és ez olyan jellemző: mondanánk is, meg nem is; írunk valamit, de a lényeget ott hagyjuk a szavak, mondatok mögött: találja ki, aki ki akarja, aki meg nem, annak úgy is jó. Thessza bezzeg nem ilyen: amikor játszani akar, azt követeli; amikor jó kedve van (mindig), akkor fülig nyitja pofáját és vigyorog; amikor meg mérges, arról inkább most nem írok. Őszinte: a kutyák már ilyenek.

Mi vajon milyenek vagyunk a szemükben? Amikor – már vagy éppen – nem kell portyáznunk, hátrafelé (is) nyilaznunk, a környező népeket izgalomban tartanunk. És a miénkben? Itt, a huszonegyedik század húszas éveiben, Magyarországon? Tudunk őszintén, önfeledten nevetni? És sírni? Megfigyeltétek: mintha ma már csak az egészen kis gyerekek tudnának nyíltan nevetni? Vajon az lehet ennek az oka, hogy a „felnőttek” maszkot hordanak (no nem azér’, mert itt a negyedik hullám, azér’ még nem kell), nehogy rájuk ismerjenek, milyenek is valójában? Mert azt, hogy milyen érzéseik vannak, mit szeretnének, minek örülnének, azt rejteniük kell, mert az ma gyengeség vagy árulás? És még a végén kiderül(ne)? Vagy már mára csak keveseknek adatik meg az öröm? Viszont akkor miért nem sírunk (kifelé)? Talán mert nem hiszünk abban, hogy közeledik egy jobb világ, ahol már a nevetés az úr?

Hát: Thesszának könnyebb, nem kell ilyeneken morfondíroznia.

„Aztán mégse. Minden másképp alakult…” – írtam. Mintha a dolgok csak úgy, maguktól alakulhatnának! „NEM TUDOK rossz emberek között élni” – írta valaki majd’ száz évvel ezelőtt és felakasztotta magát. Biztosan nem volt normális. Hisz’ az emberek általában nem jók, hanem rosszak, így van ez, amióta világ a világ, de ahogy a nevetés is, a jóság is gyerekkorban… Hát akkor mikor, miért változnak meg a dolgok?! Mert könnyebb rossznak lenni? Mert olyanok a szabályok, hogy rossznak kell lenni? Hülyeség: a szabályokat én is hozom, meg te is, barátom. Hát akkor?! A nagyvilágban és Európában „olyan mélységek örvénylenek, amelyek országokat, nemzeteket képesek magukba rántani, amelyek nemzedékek sorsát képesek tönkretenni, amelyek az emberi méltósággal nem élhető jövő veszélyével fenyegetnek” – mondta nemrég Kövér László Házmester, és nem szakadt rá a marosvásárhelyi vártemplom mennyezete, nem kergették ki a hívők, igaz, alig voltak benn.

Thesszának is vannak szabályai, de mégse rossz, a többi, kóborló se, csak, amikor bántják őket, amikor félnek.

Ez lehet a kulcsszó? Akkor megvan: már csak tennünk kéne valamit.

„Aztán mégse. Minden másképp alakult…”

2021. 08. 31. kedd

(53.)

Éjjel fölriadt és arra gondolt: reggel nem megy be dolgozni. Minek. Úgyis vasárnap lesz. Otthon marad, tovább alszik, aztán megnéz a tévében egy kézilabda vagy egy német bajnoki foci meccset, mindegy, hogy melyiket, azzal is megy majd az idő. Aztán eszik valamit, amit talál a hűtőben. Később lefekszik és durmol tovább. Ennyi járhat neki is. Különben is: már több, mint tíz éve nyugdíjas, eljött a pihenés, a semmittevés, az „azt csinálok, amit akarok” ideje. Korábban szeretett utazni, világot látni, azt tervezte, idősebb korában majd bejárja az egész világot. Aztán mégse. Minden másképp alakult.

Thesszát sem akarja hosszú időre itthon hagyni: miatta sem, de főleg maga miatt nem.

Aztán mégsem aludt tovább, a tévét sem kezdte babrálni, inkább elővett egy könyvet és beleolvasott: „”Mit csinál mostanában?” – kérdeztem ismerősömtől, akit már rég nem láttam. „Félek.” felelte röviden. „Mitől?” „Csak úgy általában.” Hamarosan el is búcsúzott, sietve indult hazafelé, gyanúsan gyors léptekkel és behúzott nyakkal. Hosszan néztem utána, aztán köröskörül, a körút többi sietőjére. Ezek is mindig félnek, egészen bizonyos. Az arcukon, a mozdulataikon látszik, a szavukból hallatszik a félelem. Mitől félnek? Ez talán nem is olyan fontos. A lényeges az, hogy valamennyien félnek.” – olvasta, aztán lerakta a könyvet. „Mitől?” – morogta maga elé, miközben a kutya ott sertepertélt a lába előtt, nyomkodta nedves orrát a combjához, mintha azt mondaná: „gyere már játszani”! Megvakarta a fejét, az oldalát – Thessza-kutya barna szemeiben rögtön megjelentek a hála csillagai, egyik mancsát biztatóan a karjára rakta és elkezdett vigyorogni: láthatóan jól érezte magát, nem félt. „Miért nem vagyunk kutyák, akkor mi sem félnénk” – gondolta, miközben a keze járt tovább, de Thessza története jutott az eszébe, akit vemhesen az út szélén hagyott a gazdája, szerencsére arra járt egy „kutya-panzió”-t üzemeltető, aki azonnal hazavitte a kutyát, gondoskodott róla, majd a megszületett kiskutyákat elajándékozta, később Thesszát is, így került hozzánk. „Vajon akkor félt?” – gondolja tovább a történetet, tudja a választ gondolkodás nélkül is, „akkor a kutyának sem jobb, csak ha szerencséje van…” zárja le magában a vitát. „De akkor mi a megoldás?” – jön az újabb kérdés a simogatás közben, „mitől félünk egyáltalán, mi az, hogy „csak úgy általában”, van olyan is?”, de erre is tudja a választ, persze, hogy van, mert amikor néha az ember jól érzi magát, rögtön elfogja a bűntudat, a szorongás, hogy erre bizony jön majd mindjárt a büntetés, a bosszú és megint rosszabb lesz, ha „egy pillanatra jól érzi magát, rögtön ijedten visszavonja és hangsúlyozza a gondviselés előtt, hogy nem sértő szándékból tette”. Vajon milyen lehetne félelem nélkül élni, „csak önmagunkban hinni, a szuverén emberben és abban a sorsban, melyet magunk alakítunk, abban az életben, melyet nem bizományba kapunk, hanem magunk termelünk és magunk fogyasztunk, felnőtten és elfogulatlanul”. Ez az élet másmilyen embereket kíván, „félni végeredményben még mindig megnyugtatóbb”, mert azt legalább ismerjük…

Thessza nem mozdul, nem akarja, hogy vége legyen a simogatásnak, „hát ennek a napnak is lőttek” – gondolja az ember, „megint nem alszom tovább, most sem indulok világot látni”, mintha csak magától függene, hogy fölkerekedjék vagy sem…

2021. 08. 30. hétfő

(Kép: Kabul, repülőtér)

(52.)

Thessza minden nap ugyanúgy kel: amikor teheti, azonnal berobban a hálónkba és követeli a „simit”; hogy azonnal keljünk föl, mit képzelünk mi, hisz’ már a kakas is elkukorékolta volna a magáét, ha nyolcvanhat évvel ezelőtt éltünk volna; fogjunk hozzá a reggelihez, amiből biztosan csurran-cseppen, jut neki is.

„Most nem olyan művészetre van szükség, amely nyugtalanít, hanem olyanra, amely vigasztal! – jelentette ki egy rendőrtiszt, egy közeli ország fővárosában” – olvasom később a könyvből, amit nyolcvanhat évvel ezelőtt írtak. „Mondhatnánk legyen NEMZETHY, olyan turulos, grandiózus, ahol a világ a magyarok dicsőségéről szól” – gondolom tovább, de minek, semmit nem változott a világ. A hatalom mondhatná ma is: „a művészet célja a vigasztalás”, és persze mondja is, nem bírja megállni, hogy ne pofázzon bele, hol így, hol úgy. Kitiltja Adyt, agyonhallgatja József Attilát, (át)értelmezi Kertész Imrét, kizárja Alföldi Róbertet. Tényleg – folytathatná a hatalom, mi szükség van az oktatásra, az általános egészségügyi ellátásra, amikor a sport nevel és egészségessé teszi az embert. („Plusz felvételi pontot kapnak azok a fiatalok, akik az egyetem előtt beállnak a Honvédségbe” – ugrik föl az interneten a sokatmondó hír!) Nem tanul az ember, „még” a magyar sem a sorsából…

Thessza viszont már a kertben rohangál, orrával túrja a földet, „olvassa a híreket”, hallgatja a kutya-postát és besegít az utcai kánonba: micsoda élete van!

„… hamis az a humanizmus, mely szükség esetén nem meri az öklét használni” – olvasom tovább „a később Ukrajnában meghalt munkaszolgálatos” másik írását a halról, amelyet az utcán haladva egy  kirakatban pillantott meg, mert azt a halat a víztartály fölé emelték (akkoriban ez volt a reklám, de még nem tizenkét éven felülieknek), szegény ott tátogott, míg társai alatta az éltető vízben úszkáltak (még egy ideig), és ott, abban a pillanatban nem (később se) tudta az író: mit csináljon, mit kellene tennie, hogy a fuldokló halat megmentse. „Ki a felelős ezért” – kérdezte az író Tolsztojjal, és keze ökölbe szorult. (Vajon a miénk, mikor fog…)

Közben a magyar, „focimániás” miniszterelnök Rómában egy lépcsőn ül és tárgyal. Giorgia Melonival, az olasz Fratelli d’Italia nevű posztfasiszta párt elnökével együtt akarják „megoldani” az afgán helyzetet. Ahogy ők „keresztény” emberként gondolják. Mások nem úgy gondolják. Viszont ők a lépcsőn ülnek, Rómában és velük van Novák Katalin is. Akkor ők biztosan tudják. És mondják is:  A MIGRÁCIÓ! Mert „a tömeges befogadás nem megoldás”! Ők mondják: a kéz megint elkezd ökölbe szorulni…

Thessza viszont erről semmit se tud…

(Sok „Thessza” szaladgál boldogan…)

2021. 08. 28. szombat