(Gúnyirat Orbán Viktor Szamizdat írása(i) nyomán)
És akkor Hatvanpusztán elkezd működni
a „szamizdat-butik”,
keddenként bárki följöhet
válogatni a kiállított,
Orbán Viktor által jegyzett,
gépiratos szamizdatból…
Verte az apja. Később sovány focista akart lenni („vadakat terelő juhász” nem). Elvégezte az általános iskolát, majd a Teleki Blanka Gimnázium (angol) nyelvű tagozatos osztályában érettségizett. Azután sorkatona lett – ez a része az életének – egyesek szerint – még nem eléggé föltárt. Az ELTE Állam és Jogtudomány Karán jogi diplomát szerzett, diploma munkáját a Szolidaritás mozgalomról(!) írta, mert már akkor (is) tudta: annak, aki a világot akarja megkaparintani, mindig jó helyen és a helynek, időnek, közönségnek megfelelőt kell írni. Ezért aztán a Soros Alapítvány ösztöndíjasa lett (értsd: a Sorostól kapott pénzt), „az oxfordi Pembroke College-ban az angol liberális filozófia történetét hallgatta, de tanulmányait az 1990-es magyarországi országgyűlési választás miatt félbeszakította”, a ”félbeszakítás” azóta is tart. Volt KISZ-titkár, Fidesz alapító és (örökös) párt-elnök, majd miniszterelnök, bukott miniszterelnök, majd 2010 óta újra miniszterelnök. „A legkisebb fiúból királlyá lett.” Előtte az „átkosban” védte a melegek érdekeit (is?), miközben rendületlenül „szabadságharcolt”; eltemette Nagy Imrét; kikergette az oroszokat; (néhány életrajzírója és hívő követője a Sztálin-szobor ledöntésénél is látta föltűnni). Ő az egyik, ha nem az egyetlen ember a világon, aki kimerte mondani: „Soha nem hazudtam a választópolgároknak.” Vaclav Havel 2002-ben azt mondta róla: „Ha ez az ember még egyszer hatalomhoz jut, Isten óvja Magyarországot, de még Európát is.”
Nem óvta!
Újabban szamizdato(ka)t ír.
Annak idején nem írt.
Hát, gondoltam: írok én is egy szamizdatot, „egy engedély nélkül” megjelenő cikket, legyen ez az egyes, amit nem a miniszterelnök.hu oldalra szánok, mint azt a tizenegyet, ami eddig elkészült a miniszterelnök billentyű-nyomkodásával(?), nem is azér’ írom, hogy megmutassam: én is tudok billentyűt püfölni; de hát a szamizdat nem is olyan iromány, ami hivatalosan és egyidejűen jelenik meg az ország-világ nyilvánossága előtt; ez egy „veszélyes” vállalkozás (már akinek, neki nem!), jó esetben „csak” vegzálással, rosszabb esetben pénzbüntetéssel, közmunkával jár; siker nincs, az írásokat csak kevesen olvassák majd, ők is csak később, de talán lesznek közöttük olyanok, akik csettintenek: én is így látom!
Ma a szamizdat-írás lett divat, a miniszterelnök is azér’ ír (valódi sajtótájékoztatókon való részvétel helyett) ilyeneket, még a „veszélyt” is vállalja, hogy esetleg Polt Péter megorrol miatta(lehetetlen) és elküldi közmunkára. A miniszterelnöki szamizdat már a „hivatalos” kabarékat, a Nacsáékat is veri, mert – a csaholó lakájokon kívül – már mindenki röhög rajtuk. Most nem az „emlékiratok” a menők (ott kell a történelem-ismeret), mert az ellenőrizhető, „most a hatalomból, kormányból szamizdatot a trendi, azzal lehet nyerni” – mondták neki a súgók, a szakértők, a piárosok, meg a Habony Árpi is. Legföljebb egész-oldalas hirdetések lennének hatékonyabbak dán, spanyol, belga lapokban, bár az sokba kerül (igaz: a „közpénz jellegét elvesztő közpénz” nem számít), de az istennek nem mennek, mert az istenért sem kell nekik, sőt, a megjelentetés helyett még indokolják is az elutasításukat!
„Hatalomból, kormányból szamizdatot”!
Nehogymá’ legyen egy olyan kommunikációs eszköz is, ahol nincsen ott a NER! Hogy nézne az ki? Különben is: de nem lehet, nincs „különben is”! Mert a magyar miniszterelnöknek, aki már az európai szélsőjobb „góréjának” képzeli magát, kell a HARC, a küzdelem; ő egy „igazi” (öregedő és elhízott) szabadságharcos, aki (ahogyan az előbb is írtam) kiűzte a „kommenistákat” (bár most behívta a kínaiakat), már elkergette az oroszokat is (bár most megint a spájzban vannak, csak nem úgy, mint korábban, mert most ő hívta be őket, zabálják is a befőttjeinket); visszaidézte, hozta a Horthy-korszak áporodott, bűzös politikáját; illiberális (értsd: autokrata) államról vizionál és meg is valósítja azt; „nemzethy” álmokat kerget és fegyverkezik; és persze: szereti a focit!
A szamizdat: engedély nélküli, illegális kiadvány, tiltakozás a hatalmi cenzúra ellen. A magyar miniszterelnök ezzel az eszközzel él az európai mainstream, az „uralkodó liberális irányzat” ellen. A baj ezzel „csak” az, hogy a miniszterelnök – és csapata – tevékeny részese az európai döntéshozó testületeknek, a döntésekben részt vesz, sőt, amikor úgy látja, vétót emel, ellene szavaz a döntésnek, megakadályozza érvényre jutását. (Egyszer, még az „átkosban”, amikor egyetemre jártam, a csoporttársaim összehívtak egy KISZ taggyűlést, hogy sztrájkoljunk a „kék-könyv”, a tervezési tankönyvünk ellen, mert az egyoldalú, nem fejti ki a korabeli szovjet viták lényegét, nem mutatja be mindkét oldal álláspontját. A vita órákon keresztül zajlott, én és egyik társam a sztrájk ellen szavaztunk, én azért, mert nem éreztem magamban annyi tudást, hogy erre a kérdésre jó választ tudjak adni magamnak. A szavazás eredménye a sztrájk kihirdetése lett, azaz nem mentünk be a következő dolgozatot megírni. A társam egyedül volt ott, csak ő nem kapott helyből UV-t. Mikor utóbb erről beszélgettem a párttitkárunkkal, nem tudtam meggyőzni arról, hogy ez hiba volt, mert aki részt vesz a vitán, szavaz, annak vállalnia kell a következményeket is, a párttitkár szerint a társam helyesen járt el.)
Nos a magyar miniszterelnök az Európai Unióban (hónapról hónapra) ugyanezt csinálja: részt vesz, vitatkozik, szavaz, majd nem vesz tudomást az eredményről, hát (ha nem is ízibe, csak hosszú vajúdás után) „kiba@ták” a Néppártból. Ezért aztán most kevesebb labdát kap, légüres térben, trottyos gatyában és lógó hassal szaladgál, dehogy szaladgál, csak cammog … és „duzzogva” elmegy „szamizdatot” írni. Bezzeg Magyarországon, ahol kiépítette korlátlan hatalmát, kiröhögi, semmibe veszi, bünteti a kisebbségi véleményeket, tiltakozásokat, miközben demokráciáról hablatyol, hadovál.
A szamizdat bátorságot követel, mert kockázatot rejt magában.
A miniszterelnök ezzel szemben gyáva ember: nem vállalja a kockázatot, a nyílt ütközést, csak a „felesége szoknyája mellől”, itthonról, a „védett vonalakról” szól be, de ha meg kell védenie a beszólásait, a védelmet csahos kutyáira hagyja, évek óta nem áll ki szópárbajra, pláne nem újságírókkal „kérdezz-felelek” játékra.
„Én mindig nyerek, mert magyarnak és győztesnek születtem!” – hirdeti kidagadt erekkel, büszkén, ha nem is peckesen: most (szerinte) éppen a vírust verte ripityára (a meghalt magyar emberek neki nem számítanak), már maszk sem kell a pofánk elé („ugatni már szabad… ugatni még szabad”); viszont a veszélyhelyzetet továbbra is fönntartja, nehogymá’ tüntetni, utcára vonulni, talán előszavazni lehessen; már megint a migránsokkal ijesztget, miközben magyarokat tart idegennek (migránsnak), csak mert más a véleményük; a „putyini-minta” szerint most a „melegek” ellen hergeli csapatait, s mint a „sorosozásánál” most is vannak vevők a konkrét „cselekvésre); és persze építi „tanyáját”, a hatvanpusztai kúriát, csak azt nem egy „vak komondor” őrzi, hanem fölfegyverzett kommandósok hada.
És persze tovább írja a szamizdatos cikkek sokaságát: Sorosról, az Európai Néppárt árulásáról, Dzurinda tévelygéséről, a vétóiról, a „liberális gőzhengerről”, a szivárványos Európa lehetetlenségéről.
Annak idején, a „második nyilvánosság” el kezdett terjedni, mert „Szamizdat Iroda” alakult „Rajk Júlia frissen cserélt belvárosi tanácsi bérlakásában”.
Talán ezér’ építkeznek olyan őrült erővel, (köz)pénz nem számít pazarlással, gyorsasággal: alakul az „Orbán-butik” …
- 07. 03. szombat