Vélemény kategória bejegyzései

ÍRÁS…

Próbálom megírni.

Napról napra.

Azt: ahogyan élünk.

Ebben a xar világban.

Benne Magyarországgal.

 

Közben levágom a füvet.

 

Aztán vissza.

Izzadtan, lucskosan.

Mert közben is cikáztak.

A gondolatok.

Tettekké nem váló gondolatok.

Hiába: már kifele tartok.

 

A vidéki rokonra, a tanítóra gondolok.

 

Hogyan tudnék segíteni neki.

Hogyan tudna ő segíteni a nebulóinak, a diákjainak.

Tüzeljem?

Visszafogjam?

Az ő élete.

De ha ő se…

 

Thessza ma nyugtalan – biztos az idő.

 

Tegnap is tüntettek.

A diákok.

A tanáraikért.

Pintér tegnap se ment ki.

Tegnap a pribékjei sem.

 

Most éppen kisütött a nap.

 

Ő csak hazudik.

Tovább.

Nemcsak reggel, délben, este.

Ebben él.

Már csak így tud.

Közben számolja a közpénz-milliárdjait.

És Erdohgnért imádkozik.

 

Talán vihar jön: föltámadt a szél, be kéne húznom a napernyőket…

 

Próbálom megírni.

Napról napra.

Azt: ahogyan élünk.

Ebben a xar világban.

Benne Magyarországgal.

 

  1. 06. 02. péntek

 

 

CSAK NÉZEM…

(„Mind csalódást okozunk egyszer…”

 

Nézem a filmet.

Olvasom a könyvet.

Értelmezem.

Mennyi kín.

Mennyi közöny.

Mennyi szenvedés.

Mennyi megaláztatás.

Csak megyünk a kolomp után…

 

De hisz’ ez csak egy könyv!

De hisz’ ez csak egy film!

Vajon csak én olvasom így?

Vajon csak én látom így?

 

Mégis?

 

Az ÉLET más.

(Súgod magadnak talán te is, „csak feküdj nyugodtan”.)

Szebb!

Is lehetne…

De nem az.

Nézz csak körül.

Mit látsz?

Sietős embereket?

Lehajtott fejjel?

Egyedül?

Párban, de nem is beszélgetnek?

Rohannak a „dolgukra”?

Munkába?

Akinek van.

Orvoshoz.

Vagy csak ülnek egy padon.

Maguk elé bambulva.

A kavicsot rugdosva.

De nini: valaki ott átrohan a pirosban!

Hova rohan?

Miért?

És ha elüti egy autó?

Talán zaklatták?

Vagy ő a zaklató?

Netán csak egy jót röhögött rajta?

„Jó buli volt” megnézni?

Vagy „csak” nem tudja megoldani a problémáját?

Az ő baja.

Semmi közöd hozzá.

Észre sem veszed.

Már.

Aztán viszont.

Amikor megtörténik a baj…

Csak rád fonódik.

Szorít.

Összenyom.

Hogy nem segítettél.

Nem álltál mellé.

Nem fogtad meg a vállát.

Szorítottad meg a kezét.

Hogy te mégis itt vagy.

Hogy miért vagy itt.

Miért nem máshol.

És ott jobb lenne?

 

„A gondolatok nem feltétlenül vezetnek tettekhez…”

 

Nézem a filmet.

Olvasom a könyvet.

Értelmezem.

Mennyi kín.

Mennyi közöny.

Mennyi szenvedés.

Mennyi megaláztatás.

Csak megyünk a kolomp után…

  1. 06. 01. csütörtök

HATVAN …

Gyűjtés ismeretlen gyűjtőtől…

 

„Az Operában, a szünetben

megszólított. A mosolyától

fénylett kezemben a pohár bor…”

 

„Egy munkásnő szólt: Boldog vagyok, boldog:

én megcsókoltam arcát egy ebéden.

Ö rámnézett és évődve mosolygott:

„Még jó, hogy ezt nem látta feleségem!””

 

„Éjszaka álmodik a csendben

Kan-Gün-Hi, csöpp leány:

ágyához lép …,

végigsimít haján, betakargatja…

Kan-Gün-Hi boldog… s Ő… az ágya szélén

megcsókolja sárga kis homlokát.”

 

„Megy … a tanácsba

Körülötte fia, lánya,

Szava mint az ezüstharang,

Feje fölött békegalamb,

Jobbján munkás, balján paraszt,

Lába között zörg a haraszt.”

 

  1. 05. 31. szerda

(Kép: nem tudom már honnan)

A SZIJJÁRTÓ

Behívat.

Berendel.

Utazik.

Megmond.

Fölszólal.

Kinyilatkoztat.

A „tutit”.

Ledorongol.

Kiosztja a lapokat.

Mindig tudja.

 

Most kussol.

Egy szava sincs.

A magyar katonákról.

Akik súlyosan megsérültek.

Mégse mond semmit.

Hallgat.

Néma.

Most nem rendel be.

Nem tiltakozik.

Nem figyelmeztet.

 

Most nem tudja, mit szóljon.

A süket-némasága viszont árulkodó.

Mert a „barát”-nak mit mondjon.

Akinél néhány órával előbb tömeggyűlésen szónokolt.

Pedig magyar katonák súlyosan megsérültek.

Mégse toporzékol.

 

Majd holnap kimegy a meccsre…

Magyarország, a NER korában…

  1. 05. 30. kedd

(Kép: Napi Újság)

A NOVÁK ÉS A PARRAGH – ELSZÓLÁSOK?

A rózsa szép.

Gyönyörködtet.

Thessza nem szép.

Nekem az.

Barátságos is.

Szeret engem.

Jó vele lenni.

 

Egyszer a Novák írta: „”Én hálás vagyok a sorsnak, hogy nem a kényszer üldöz el itthonról, hogy nem kórházi ápolónőként vagy pedagógusként élünk RÖHEJES JÖVEDELEMBŐL.”

Most meg a Parragh mondta: „Nem szeretném kipróbálni”, hogy háromszázezer forintból meg lehet-e élni.

NER-esek.

Lovagnő és lovag.

A fülbevalós asszonyság meg a „zelegáns” milliós karórában tetszelgő kamarai elnök.

Biztosan elfelejtették.

Az általánosban mit tanultak.

Bár a Parragh lehet, nem tanulta.

Mert az luxus, fölösleges pénzkidobás lett volna.

Irodalmat, történelmet tanulnia.

 

„1. ső strófa

De szeretnék gazdag lenni,

Egyszer libasültet enni,

Jó ruhába járni kelni,

S öt forintér kuglert venni.

 

  1. strófa

Mig a cukrot szopogatnám,

Uj ruhámat mutogatnám,

Dicsekednél fűnek fának,

Mi jó dolga van Attilának.”

 

Talán 1916–ban?

Vagy 1917-ben?

Írta?

József Attila!

Mindegy.

Írhatta volna tegnap is.

Vagy akár ma is.

Mindegy.

„… tövit töröm s a gallya jut…”

 

Nekik nem!

Nekik mindenre telik!

Vigyázzák is azt!

Pünkösdkor is.

Mutogatják!

Fölfelé a középső ujjukat!

Mi meg?

Tudomásul vesszük.

Elfogadjuk.

Hogy ez az élet rendje.

Hogy vannak, akiknek jut.

S vannak, akiknek nem.

„Annyit érsz…”

 

Legalább ott van az a rózsa.

Meg Thessza.

Aki szeret engem…

  1. 05. 29. hétfő

JÉGKORONG VB

Megy a jégkorong VB.

A Sport 1-en.

Kemény sport.

Olyan XXI. századi.

Ütköznek, gyorsan csúsznak, megállnak, megint ütköznek.

Alig látja a néző a fekete korongot.

Sípszóra megállnak.

Ha valaki szabálytalan, azonnal kiállítják.

A másik emberelőnyben játszik legalább kétpercig.

 

Na most képzeld el, haver: ha ez történne a magyar politikában!

 

Az egész meccs alatt emberhátrányban lenne a FIDESZ.

Ma meg, pont fordítva van: lejt a pálya feléjük…

Meg a bíró is velük van.

Az ügyészről nem is beszélve.

 

Inkább nézem a jégkorongot…

  1. 05. 27. szombat

MÉG MINDIG…

Még mindig.

Sőt!

Tanulok.

Érdekel a világ.

Nem értem.

Pedig érteni akarom.

Hát: próbálok utána járni.

A kérdéseimnek.

Választ találni.

Olvasok valamit.

Hivatkoznak valamire.

Azt is elolvasom.

Ott is hivatkoznak…

De még mindig nem értem.

Hát: tanulok tovább.

Közben kinézek az ablakon.

A kertben minden virág.

Napsütés.

Kimegyek

Szép.

Thessza elvágtat.

Alig bírok félrelépni.

Már ott ugat a kerítésnél.

Persze: a postás.

De a „kérdés” nem hagy.

Nyugodni.

Vissza a gép elé.

Olvasok tovább.

Talán tanulok is.

Sietnem kell.

Kevés az idő.

A válasz megtalálására.

Megértésére.

A szembenézésre.

A kétkedéssel.

Régen könnyebb volt.

Alig voltak kérdéseim.

Voltak válaszok.

És annyi.

Lehetett rohanni a csajokhoz.

Meg kosarazni.

Meg „csak úgy lófrálni”.

Szép volt az is.

Nagyon szép.

Elmúlt.

Már vissza sem jön.

Ez a rend.

Ciripel a mail.

Üzenet.

Két hét múlva gyere az ötvenötödikre!

Az érettségi találkozóra.

Még leszünk ott.

Még vagyunk.

 

Amíg kérdéseink vannak…

  1. 05. 25. csütörtök

AZ Ő „HARCA”!

Nem az enyém.

A tiéd se.

A miénk pláne nem.

 

Ez a harc nem lesz a végső.

Ez permanens lesz.

Már az.

Tizenkét-három éve tart.

Azóta van ellenség(e).

Mindig talál.

Hol ezt, hol azt.

Hol itt, hol ott.

Mikor hol, mikor kit.

Nem kell sorolnom.

Tudod te is.

A jövőbelit még nem ismered.

De akkor is talál majd.

A DNS.

Az utcai harcos.

A sas.

Aki sohasem száll le.

Se el.

Te meg nézed.

Ahogy száll.

Ahogy izeg-mozog.

Ahogy a nyelvét nyújtogatja.

Ahogy igazgatja az ingét.

Amiből kilóg.

A hasa.

Ahogy régiurasan kézcsókot imitál.

Ahogy bevonul.

Ahogy kivonul.

 

Az úton végig kell mennie.

Bármi áron.

Az árát úgysem ő fizeti.

Mi.

Most.

Mindannyian.

Ez őt nem érdekli.

Cinikusan xa@ik rá.

Hogy lehet cinikusan?

Xar@i?

Én nem tudok.

Te sem.

Viszont ő tud.

Kell neki.

Mert már nagyon ideges.

Már civilizált országban nem fogadják.

Ott már nem hisznek neki.

Egy szavát se.

Kiismerték.

A kétszínűségét.

 

Folytathatnám.

De minek.

Már úgyis rájöttél.

Ki ő.

Milyen ő.

Ő meg úgysem olvassa.

Ezt a bejegyzést.

Se.

Csak lenéz.

A Várból.

A kordonosból.

És fizet a bértollnokainak.

A bérszónokainak.

A te pénzeddel.

 

Ez a ő „harca”.

 

Nem az enyém.

A tiéd se.

A miénk pláne nem.

  1. 05. 24. szerda

(Kép: Trombitás Kristóf az általa „apukának” nevezett Orbán Viktor társaságában. Forrás: az influenszer közösségi média oldala alapján.)

ÚTTÖRŐ STADION…

1964-ben.

Anno.

Bejutottunk a döntőbe!

Négytusában!

Tudod mi az?

60 méteres síkfutás, magasugrás, távolugrás és kislabda hajítás.

Előbb megnyertük a kerületit.

A Baranya utcai általános iskolámmal.

Aztán harmadikok lettünk a budapesti döntőn.

Az országoson, talán tizennegyedikek.

170 cm-t ugrottam!

Magasba!

 

Miért jutott ez most az eszembe?!

Ha most tudnék 170-et ugrani!

 

  1. 05. 23. kedd

(Kép: fortepan)

A PUZSÉR

„A történelem nem svédasztal,

amelyről kényünk-kedvünk

szerint válogathatjuk

a finomabb fogásokat

 amint azonban valami

emészthetetlen falat kerül

a szánkba, máris a szakács

a felelős.”

 

A „levitézlett-volt” főpolgármesterjelölt. Az ellenzékváltó misszionárius. Aki nem zárja ki: „visszatérek”. A lebegtető. Az érzékeltető kés a politikai osztály torkán. A független szabad-száj.

Most megint belecsapott a lecsóba.

A Spirit FM rádióban.

Az ATV Csoport rádiójában.

A Klubrádió helyén.

Ott.

Beszélgettek vele.

Szerinte „vadásznak Böjte Csabára”: „Nagy igyekezettel zajlik Böjte Csaba kicsontozása”.

No nem azér’.

A gyerekbántalmazásért.

Hanem tudjátok miért?!

Mert a Fidesszel szimpatizál. Akkor csak „politikai indíttatás húzódhat” a háttérben. Szerinte. Más nem lehet.

Egy „A holokausztsérült – épp ahogy történelmi-társadalmi inverze, a trianonsérült” személyek országában.

Az a sok gyerek nem érdekes.

Az se, hogy Böjte szerint „semmi jele nem volt annak…”.

Különben is: „ilyenek a nők, ha virágot kapnak, turbékolnak, ha a fejsze fokával kopogtatjuk a vállukat, akkor sikoltoznak…”.

Persze Puzsér nem Böjte.

Csak szereti, nála benn van az első százban…

 

Nálam nincs.

A Puzsér sem…

  1. 05. 23. kedd

(Kép: YouTube)