(19.)
Kócsag tó, erdő, homály: hol vagyok?
Lassan ébredek, kezd tisztulni, érzékelhetővé válik a paplan, a párna a fejem alatt, érzem a vállamat, (vajon mitől sajog fájdalmasan?), már észlelem a szobát, látom a szemközti falon a három képet, kik lehetnek vajon, az ablakot is a függönnyel: hol vagyok, ez egy másik ágy, melegebb is van, mégis minden („otthonosan ugyan”, de) idegen. Maradok még lustán elnyúlva, nem kell sietnem, kapkodnom, (hol már van az az idő?), különben is: hisz’ itt vagyunk megint Berekfürdőn, ezen a kis, Karcag-közeli fürdőhelyen; B nagyon nincs jól, egyre romlik, néhány napja elesett, M kihívta az orvost, aki azonnal hívta a mentőket, be a kórházba, röntgen, combnyaktörés vagy repedés inkább – mondta az orvos, vigyék haza, itt ilyenekre nincs most hely, ne terhelje a jobblábát, inkább csoszogjon vagy feküdjön, s már ott se volt, ők meg vissza, de azóta se akar B gyógyulni, M egyedül (viszi a nagy házat) ápolja, gondozza, aztán esténként bekapcsolja a notebookján a Messengert, leül elé és újra-nyílik a világ, csillogó szemekkel, órákon át megy a csevej a „messze lévő” gyerekkel, unokákkal.
Fölkelek, elrendezem magam és jöhet az elmaradhatatlan kávé, Kókusz már ott ugrál a lábaimnál, kéri a simogatást, aztán amikor meglátja, bújok a cipőmbe, veszem a dzsekit, a sapkát, már ugatva követeli a sétát – ahogyan annak idején Kyra, Dance és Röfi is, hát gyerünk; teszem is testére a hámot, kinyitom a kerti kaput és már kinn is vagyunk…
Kócsag tó, erdő, homály, hol vagyok?
A régi ház, inkább vályog-viskó a tó partján, az utca utolsó kalibájának épült, B itt volt kisgyerek, itt rohangált, fürdött a tóban: édesapám, én ide egy akkora házat fogok fölépíteni, idejár majd mindenki a csodájára – mondta négyévesen, persze kinevették, nem vették komolyan, azóta nyolcvan év telt el, micsoda nyolcvan év: disszidálás, „újrateremtődés”, családalapítás kinn, az új hazában, közmegbecsülés, sikeres vállalkozások, kudarcok, mára keserűvé váló, föloldhatatlan, békévé soha nem váló harcok; és már itt is van megint, az indulásnál, ahol már áll az általa varázsolt „csodaszép” ház, ahonnan az emeletről rálátni a tóra, a nádasra, a fürdőre, itt nyoma sincs gaznak, a kert gondozott, szőlő-lugasokkal határolva. Kimegyünk a kapun, ami „ravaszul van zárva”, persze, hogy a tó felé veszem az irányt, Kókusz előre szalad, majd vissza, közben szaglászik, szimatol, orrával túrja a füves, nedves talajt, (amit annak idején B édesapja futócipője koptatott): mennyi izgalmas-érdekes „információ-adat” mindenütt, jelzi Kókusz a farkával. A tó rezdületlen, duzzadó paplanként borítja a szivárgó köd: minden nyugodt, mozdulatlan, itt semmi nem változik. Amott egy nagytestű madár, talán kócsag emelkedik hirtelen a magasba, de csak köröz fölöttünk, vajon miért nem akar elszállni, szinte kérdi, mit akartok itt, ne zavarjátok a mozdulatlan világomat, s csak köröz tovább egyre följebb és följebb szállva, míg el nem tűnik a homályban.
Kócsag tó, erdő, homály, hol vagyok?
Tovább sétálunk, Kókusz rendületlenül jelölgeti a bokrokat, közben elhagyjuk a tavat, az üres Campinget, rákanyarodunk a falu fő-utcájára, most már fájóan belém hasít, feltűnik: sehol egy ember, egy autó, Karcagról sem érkezik meg a busz, a némaság szinte már kiabál, üvölt; a boltok zárva, az ablakok lefüggönyözve, a „szoba kiadó” táblák leszakadva, ELADÓ mindenütt, legalább a kocsma előtt dülöngélne valaki, de ott sem, hát a templom körül – sehol senki; olyan „már minden mindegy utána” hangulat van; sehol senki, még a virágot lelegelő „csorda-népek” is oda, talán a vírus elől menekültek.
Kócsag tó, erdő, homály, hol vagyok?
Visszakanyarodunk, nekem ebből elég lett, de Kókusz semmit nem észlel a hangulatomból, csak szimatol, idegesen nyomja hideg orrát a nedves avarba, prüszköl, fúr, aztán hagyja az egészet a csudába és megy a következő szippantáshoz és kezdődik minden elölről: ő bezzeg tudja, hol van, hogyan kell élnie, mit kell csinálnia, kikövetelnie, hogy neki jó legyen. visszaérünk a tópartra, a köd továbbra sem tisztul, a nádasból viszont előúsznak a vadkacsák, Kókusz fölkapja a fejét, idegesebben szippant a levegőbe, talán vakkant is egyet és akkor a magasból föltűnik a kócsag, egyre kisebb köröket rajzol, óvatosan leereszkedik és megáll a vízparton, hosszú nyakát kinyújtja, csőrös fejét fölemeli és kérdően rám néz: Te is itthon vagy?
- 12. 14. hétfő