Archívumok

Nyílt levél az ATV tulajdonosához, hírszerkesztőihez…

Tulajdonos úr, szerkesztők!

Olvasom a headline híreteket internet oldalatokon: „EU: javul az általános szegénységi helyzet Magyarországon”, majd a bővebb kifejtést is, miszerint „Magyarországon az általános szegénységi helyzet 2013 óta folyamatosan javul, a szegénység vagy a társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek aránya csökken – közölte az Európai Unió Tanácsa kedden.”

Aztán hosszan a tájékoztatást, amit (szó szerint) átvettetek az MTI-től. Hivatkozás, egy internet oldalra mutatás nincs, csak annyi: MTI.

Segítek, itt az eredeti szöveg, hogy értsétek is magyarul: „A TANÁCS AJÁNLÁSA (…) Magyarország 2019. évi nemzeti reformprogramjáról, amelyben véleményezi Magyarország 2019. évi konvergenciaprogramját”.

Nem nagy informatikai készség kellett az eredeti hír megtalálásához, időben is csak néhány perces kattintgatás.

Miért nem kattintgattatok?

Mert akkor kiderült volna, hogy AZ EREDETI MTI HÍR ÚGY HAZUGSÁG, AHOGY VAN, éppen az ellenkezőjét írja a pénzügyminiszterek tanácsa? Hogy Magyarország semmibe veszi a korábbi ajánlásokat, nem teljesíti vállalásait?

Miért nem kattintgattatok?

Mert akkor (talán) lelkiismereti problémával kellett volna szembenéznetek?

Persze tudom: a pénz az oka. Az állami hirdetéseknek „ára” van!

Rendben.

(Még) Egy nézőt elvesztettetek…

  1. 07. 09. kedd

A PAD …

Van egy pad a Budai Parkszínpad bejárata előtt. Pontosabban nem is egy pad van ott, de én most csak egy padról, „arról” a padról akarok mesélni. Az a pad már régóta ott áll, már ott állt akkor is, amikor még én nem tudtam róla. Így hát nekem még csak 52 éves, mert akkor ültem rá először, akkor éreztem úgy, milyen jó is, hogy itt áll, van ez a pad. Utána is megpihentem néhányszor rajta: volt barna is, zöld is, aztán megint barna: nekem mindig az a PAD marad!

A Feneketlen tó mellett mentünk mindig haza a József Attila gimnáziumból”, a “Jóskából”: fél egy vagy fél kettő után kirobogtunk a suliból, át a 61-es villamos sínein, le a kis lejtőn, néha a lépcsőn, aztán a körülkerített tó partján végig, majd föl a két emelkedőn és már a Kosztolányi Dezső téren is voltunk. Közben kéz a kézben simogatva, kavicsot rugdosva, táska-lóba, nagy dumálások, világ-megváltás.

Minden nap így, iskola után: nyáron, télen; napsütésben és hóban.

Aztán néha délután is visszajöttünk Marival egy kis csöndes „együttlétre”: álmodozásra, képzelgésre. Talán 1967-ben, amikor harmadikosok lettünk és Gyürei Vera néni tanította már nekünk a magyart, megint ott ábrándoztunk a padunkon. Késő délután volt, kora-este lehetett, sötétedett már, talán a lámpák is meggyulladtak akkor. Én még abban a félévben nem feleltem Vera néninél, úgyhogy kezemben volt a barna határidő-naplóm (nem a magyar füzetem) meg a golyóstollam, a táskából elővettem az irodalom-könyvemet és hozzáfogtam a „Beszél a fákkal a bús őszi szél” vers elemzéséhez. Mari csöndben ült mellettem, én néha ránéztem, s már ez is ihletet adott az íráshoz (a fák közben merengve rázták a „fejöket”). Nem szerettem írni, akkor sem volt elég türelmem hozzá, ha megvolt az „eredmény”, amit kigondoltam, már nem is érdekelt az írás. Akkor azonban, talán a lágy félhomály, az enyhe szellő, vagy Mari közelsége miatt könnyedén ment az írás. Elkészültem, de nem voltam elégedett vele, mégis becsuktam a határidő-naplót, elraktam a könyvet is és kézen-fogva elindultunk. (Másnap persze fölszólított Vera néni, olvassam föl az elemzést, én kértem tőle, inkább szóban mondanám, szabadon, de Ő fölolvastatta, majd az osztállyal megbeszéltük. A jegyre nem emlékszem, de büszke voltam, mert a megbeszélés már érdemességet jelentett.)

Tegnap volt egy kis időm, végig sétáltam ugyanazt az utat, amit 52 évvel ezelőtt mindig, és persze arra kanyarodtam, oda a Padhoz. Ott állt a többi között ugyanúgy, most éppen barnán, szürke fém-lábakon, töredezett beton-alapokon. A fák most is merengve rázták a „fejöket”, enyhe szellő fújdogált, talán „… kis mennydörgés szívem dobogása”, talán egy villám is átfutott fejemen, hát közelebb léptem: „MIGRÁNS MOHAMED ETNIKAI HULLADÉK – KIIRTANDÓ” – olvastam a pad támláján.

Annyi minden összetört, annyi minden elveszett az elmúlt években, a letűnt 50 évben, de a Padot, az emlékeket, a bús őszi széllel beszélgető fákat nem engedem …

  1. 07. 09. kedd

ROGÁN ANTAL ALAPJÁN …

 

  • Orbán!
  • Ursula vagyok, szép napot.
  • Az nem érdekes: nemsoká’ szavazunk!
  • Csak a szívére hallgasson, Orbán úr!
  • Az sem érdekes: „bizottsági elnökként hajlandó-e kellő tiszteletet tanúsítani Magyarország és a közép-európai nemzetek iránt”?
  • Ez csak természetes, de miért kérdezi?
  • Ne törődjön vele, most nem maga kérdez: mi egy büszke nép vagyunk, nem tűrjük azokat a tiszteletleneket, akik nem felelnek meg NEKEM, azaz a magyaroknak! Azokkal harcosan és keményen szembe szállunk!
  • Ezt már tudom, Angela is mondta korábban: maga kőfejű … bocsánat, most mondja a tolmács, hogy nem ezt kell mondanom, magának kőkemény feje van!
  • Ne vicceljen Ursula, ez most nem a viccelés ideje, mert bár értem ÉN a viccet, de nem szeretem!
  • De mondja Orbán úr: ki nem tiszteli a magyarokat?
  • Akire ÉN azt mondom: Weber, Timmermans, Gyurcsány, most meg már a Karácsony is!
  • Ne mondja, tényleg ilyeneket mondtak volna, biztosan sokat beszélget velük négyszemközt?!
  • Nem szoktam, megválogatom a társaságomat: Salvini, Erdogan, Putyin, Strache az ÉN puszi-pajtásaim, Gyurcsánnyal legutóbb valamelyik tévé stúdiójában találkoztam egy vitán, de nem voltunk egy súlycsoportban, úgyhogy azóta lefújtam a vitákat!
  • Értem, de miért hívott?
  • Hogy a Rogán Tóni elmondhassa a Kossuth rádió Vasárnapi Újság műsorában, hogy maga megígérte NEKEM, amit megígért, mert ÉN vagyok Európa DNS-e, király-csinálója meg tudom is ÉN mije…
  1. 07. 07.vasárnap

A COCA_COLA …

A COCA-COLA …

1967-et írunk, a budapesti József Attila gimnázium harmadik osztályába járok. Ez az első nagy szerelem és „az olimpiai bajnok leszek mindenképpen” korszakom, amikor – ahogyan arról már korábban meséltem – a fogadalmam szerint egy korty szeszesitalt sem iszom. Még az „új gazdasági mechanizmus” bevezetése előtt vagyunk, de a konszolidáción túl, már „Aki nincs ellenünk, az velünk van” politikája hatott, a gaz imperialista még mindig gaz imperialista volt, de már lehetett olvasni, filmet nézni tőle, lassan-lassan az ’56-os írók, költők, színészek is szóhoz jutottak.

Talán mert fiatal voltam és szerelmes is, mindent szebbnek, reménykeltőbbnek, jobbnak látszott: talán az is volt!

De gyerünk vissza a Coca-Colás storyhoz.

Szerelmem édesanyja a Magyar Likőripari Vállalat vezérigazgatója mellett dolgozott akkoriban és egyik nap két Coca-Colás üveggel jött haza Bölcső utcai hatodik emeleti lakásukba, ahol éppen én is ott voltam édes-kettesben lányával. Kirámolta telerakott szatyrát a spájzba, hűtőbe, kezet mosott és bekopogott az alig kilenc négyzetméteres „lányszobába”, majd „gyertek be a nappaliba” felkiáltással invitált be a tizenhat négyzetméteres szobájukba. Mi „rendbe szedtük” magunkat és bementünk hozzá. A lakótelepi panel-lakás nagyszobájában a fal mellett két heverő állt, az egyik sarokban egy fekete-fehér tv, középen két fotel és egy dohányzó asztal horgolt terítővel beborítva. Ibi néni, szerelmem édesanyja a heverőjén ült.

A dohányzó asztalon meg ott állt a két üveg Coca-Colás üveg.

Tudni kell, hogy akkoriban már a lakosság életszínvonalának a növelése, a lakossági fogyasztás bővítése a „középtávú népgazdasági terv” célja volt, időnként már megjelentek a boltok polcain a „gaz imperialisták” által gyártott, termelt fogyasztási cikkek is.

De akkoriban Coca-Colát még nem lehetett kapni, legfeljebb amerikai filmekben látni, és magyar ember csak a legdrágább szállodákban, exkluzív vendéglátóhelyeken juthatott ehhez az italhoz. Akkoriban a csatos-Bambi volt a menő szénsavas üdítő ital nálunk, amit többféle ízesítéssel is megvehettünk.

Mi fogjuk gyártani a Coca-Colát, kóstoljátok meg – ajánlotta nekünk az italt. De hát én nem iszom szeszes italt, egy kortyot sem – válaszoltam Ibi néninek, ebben nincs alkohol, nyugodtan megihatod – jött a replika.

Megittam …

2019. 07. 06.szombat

PAPA ÉS A KŐBÁNYAI …

Apósom, a „PAPA” már nem él.

Hosszú, nehéz élete volt, a XX. század nagy tragédiái „átgázoltak” rajta is, fájó, maradandó sebeket okoztak neki is. Mégis: mindig mosolygott, mindig derűs volt, úgy fogadta és tűrte a csapásokat innen is, onnan is. Nem nagyon beszélt a Donról, a közel öt évig tartott fogságáról, ha kérdeztük is, csak elnézően mosolygott, talán csak egyszer mesélt az éhezéséről, arról, hogy egyszer halat „lopott”, de a hal farka kilógott az inge alól, majdnem agyonverték miatta. de „másodszorra” már ügyesebb volt, el is ásta a halat „nehezebb” időkre.

Aztán hazatért a kis faluba, jöttek az ötvenes évek, az újabb és újabb megpróbáltatások, de túlélte azokat is, „sőt” megnősült, két lánya született, aztán Pestre költözött a család – de nem is erről akarok most mesélni.

PAPA a sört szerette. No nem ájulásig, bár biztosan volt olyan is. Mikor a ’80-as, ’90-es években hazamentünk a rokonságot meglátogatni (akkorra már én is a család része lettem), az „emberek” a köszönés után kimentek a buszmegálló melletti kocsmába „megbeszélésre”, PAPA mindig sört ivott, csak sört és akkor ott múlatták az időt, talán még hajnalig is. Mindig volt téma bőven, nem bírták abbahagyni – persze a sörözést sem.

Aztán kiköltöztek egy Budapesthez közeli kis-városba, ahol kertes házukban mi is otthon éreztük magunkat. Jöttek a születésnapok, egyre „gyorsabban” és egyre nagyobbak: a 70-edik, aztán gyorsan a 80-dik is. Egyik alkalommal gondoltuk, meglepjük PAPÁT és tíz üveg különleges (belga, német, osztrák, angol) söröket vettünk ajándékba, olyanokat, amiket még nem ivott korábban. Ott gyöngyöztek előtte a North Brewing, a Northern Monk Seismic, az Alvinne Cuvée Fredddy, a Tool Sur Neww England Shandy és a többi. PAPA mosolygott csak, láthatóan örült az ajándéknak.

Néhány hét múlva, mikorra kiürültek az üvegek és ott álltak a konyhában „katonás sorban”, kérdeztem a PAPÁTÓL, melyik volt a legfinomabb.

Ő mosolyogva válaszolta: hát a Kőbányai …

  1. 07. 03.szerda

BELGA BARNA SÖR …

Késő délután érkeztünk meg végre a belga-holland határon fekvő belga kisvárosba. Hosszú volt az út kocsival Pestről és irgalmatlan meleg volt. Ugyan megálltunk egyszer éjszakázni egy sztráda melletti motelben, mégis „holt-fáradtak” voltunk. De ismerni kell a feleségemet, aki, ha már külföldre megyünk, akkor derítsünk föl, nézzünk meg mindent, „nehogymá’ tunyuljunk”, csak úgy!

Úgyhogy azonmód sétára fogtuk, sapkába bújtunk és neki indultunk.

Szó se róla, szép helyeket láttunk: megnéztük a fő-teret bekukkantottunk a kis-templomba, körbe jártuk a mellette lévő temetőt, meghallgattunk egy rövid, élő tér-zenét is, turkáltunk az árusok kirakott csecse-becséi közt, nézegettük az olaj-festményeket.

Ha őszinte akarok lenni – és „miért ne legyek” az – már éppen morogni kezdtem volna, hogy az egésznapos vezetés után jól esne egy kis pihenés, ejtőzés, a sörözésről nem is beszélve, amikor Mari megszólalt: ott egy kiskocsma, nem ülünk be?

És beültünk.

Az a szokásunk, hogy ahová eljutunk, ott a helyi specialitásokat kóstoljuk, a helyi ízeket akarjuk megismerni. Úgyhogy, amikor a pincér hozzám lépett, rögtön belga sört kértem kettőnknek. És milyen sör legyen – kérdezett vissza a pincér, majd letett az asztalra egy itallapot, válasszon, ez mind az! Kinyitottam, és 6 oldalon keresztül olvasgattam a belga sör márkákat: Affligem blond, Amstel gold, Artevelde grand cru, Ciney blondeFloreffe, blondeGrimbergen blond, Leffe blonde, Maredsous 6 blond, Rochefortoise blonde, Tongerlo dubbel blond, Chimay Red/Premiere, Achel 8 Bruin, Affligem dubbel, Charles Quint, Ciney brune, Floreffe double, Gouden Carolus, Grimbergen dubbel, Leffe brune, Liefmans goudenband, Rochefort 6, Sint Bernardus Pater, Maredsous 6 donker és Maredsous 8, Mechelschen bruynen, Westmalle dubbel, Westvleteren 6, Witkap pater dubbel.

Nagyot krákogtam: és maga mit kérne barnából? – nyögtem ki végül, Leffét – jött azonnal a válasz, akkor kettőt kérek.

Soha még nem ittam olyan finomat …

2019. 07. 01. kedd

BORVÁLASZTÁS…

Ebédre kaptam meghívást az egyik budapesti szálloda éttermébe.

Meghívóim a tőzsde korábbi elnöke és első miniszterem, Faluvégi Lajos voltak. Nekem mindig szerencsém volt a „minisztereimmel”: Hetényi Istvánnal és később Bokros Lajossal, Medgyessy Péterrel és Draskovics Tiborral is. Mindegyikük jó vezető volt, aki figyelt munkatársaira, adott a véleményükre, és ugyanakkor határozott álláspontot képviselt a kormányüléseken, a politikai döntéseknél. De most nem erről akarok írni, ez egy másik történet (lesz).

Szóval ők ott vártak az elegánsan megterített, Dunára néző asztalnál, jöttömre fölálltak és üdvözöltek, majd ő hozzám fordult: régen láttalak, nem irigyellek, nem lehet most könnyű a Felügyelet élén – adta meg az alaphangot. Semmi különös, egy kicsit igazíttattunk a törvényen, talán így majd könnyebb, áttekinthetőbb lesz mindenkinek, hamarabb elérjük, hogy a „hárommillió pénztártag országa legyünk” – feleltem és akkor leültünk. Milyen italt hozhatok önöknek? – lépett az asztalunkhoz a pincér. A volt miniszter azonnal reagált: bort kérünk, mit ajánl? – és akkor elindult közöttük egy hosszas beszélgetés:

  • Az attól függ, mit esznek majd?
  • Úgy hallottam, maguknál a bélszín a specialitás.
  • Igen, uram.
  • Akkor ahhoz kérünk vöröset!
  • Ajánlhatok valamilyen testes vöröset?
  • Esetleg valami olasz?
  • Természetesen van, milyen évjáratú legyen?

És ez így ment tíz percen keresztül. Akkor megegyeztek.

Faluvégi hozzánk fordult: a bor nem az ivással kezdődik, kiköveteli az előzetes tiszteletet …

  1. 07. 01. hétfő

A FRANCIA ROSÉ PÁRIZSBAN …

A Horn kormány idején az Állami Pénztárfelügyelet elnöke voltam és – a napi munkám mellett – a Pénzügyminisztérium államtitkára, Draskovics Tibor megbízott a nyugdíjrendszer második pillérének a kidolgozásával, a magánpénztárakra vonatkozó feltételeknek, törvényeknek, jogszabályoknak a kialakításával.

Akkoriban az ország nehéz helyzetben volt: a költségvetési hiány az egekben, a külföldi hitelezők nem akartak már forrásokat biztosítani a magyar államnak további adósságok rendezésére. Kohl, aki a ’89-es határnyitás óta támogatta a magyar kezdeményezéseket, üzent: ez így nem mehet tovább, kellenek a reformok!

Jött Surányi és Bokros, az elhíresült Bokros-csomag és a nyugdíjrendszer átalakítása.

A koncepció lényege az volt, hogy olyan rendszert alakítsunk ki, amiben az aktív dolgozók, a leendő nyugdíjasok nemcsak a már nyugdíjban lévők nyugdíját finanszírozzák (hogy ezért cserébe a majdani dolgozók az övékét), hanem maguk is érdekeltek legyenek a minél magasabb nyugdíj megszerzésében, a befizetett pénzük egy része visszaáramoljon a gazdaságba és minél nagyobb értéket termeljen.

Ehhez a második pillért, a magánpénztárak rendszerét alakítottuk ki.

Nagyban építettünk az önkéntes pénztárak tapasztalataira, de meg akartuk ismerni a nemzetközi gyakorlatot is.

Bán Jutka, aki a Pénzügyminisztériumban akkoriban az illetékes főosztályt vezette jó kapcsolatokat teremtett francia partnerével és rajta keresztül meghívást kaptunk Párizsba a francia „Mutuelité”-k tanulmányozására. Öten utaztunk ki: voltak közöttünk olyanok is, akik nem akarták (volna) bevezetni az új rendszert, ők érveket reméltek a kockázatokról, veszélyekről. A hivatalos programok általában délelőtt zajlottak: a partner-minisztérium vezető munkatársai mellett sok „Mutuelité” menedzserével is találkoztunk.

Délután aztán „miénk” lett Párizs!

Én sajnos náthásan, kisebb influenzával bajlódva, néha egy kis hőemelkedéssel párosítva próbáltam teljesíteni, „amit a haza megkövetelt”, de egyre jobban fájt a fejem, egyre nehezebben bírtam emelni a lábaimat. A nagy melegben a Sacré coeur bazilika felől jöttünk lefelé a dombról, mikor Győrfi Pista, aki a nyugdíj-reform bizottságot vezette, átkarolt és így szólt hozzám: majd én meggyógyítalak, gyerünk be, abba a kis-kocsmába. Bementünk mindannyian és Pista nekem Rosét rendelt, de én azonnal rohanok a vécére, ha egy kis bort iszom – súgtam oda neki, ettől nem, ettől meggyógyulsz, nyugi, felelte nekem, amikor kihozták a Rosét.

Belenyaltam. Aztán még egyszer. Aztán fölhörpintettem. Aztán kértem még egyet.

Tényleg jobban lettem.

Hazaérve elkezdtünk keresni francia Rosét…

2019. 06. 29. vasárnap

ÉN ÉS AZ ALKOHOL…

Sportos családba születtem. Már az „anyatejjel” magamba szívtam a sport, a mozgás szeretetét. Aztán ahogyan növekedtem, „emberesedtem” ez a szeretet erősödött: már egyre komolyabban vettem a sportot. Apám nyugtatgatott: próbáld ki magad először, erősödj meg, aztán majd kialakul. Esténként a lefekvés után azt álmodtam, hogy ott állok az olimpiai dobogó legfelső fokán, miattam szólnak a fanfárok, hangzik föl a magyar himnusz, sikonganak a nézők. Aztán persze reggel izzadtan fölébredtem.

Közben Papp „Laci” már a harmadik olimpiai aranyát nyerte, már a profik között próbálta ki magát. Apám mesélte: Papp Laci soha nem ivott alkoholt, ez volt az egyik (kisebbik) titka sikereinek.

Hát, gondoltam én, ha ez kell hozzá, akkor én sem iszom!

Úgyhogy hiába a szilveszter, hiába a szülinapok harsányabb ünnepe, én bizony nem ittam. (Volt egy közös „hétvégi kisházunk” Rákoskerten B. bácsival, akiről azt kellett tudni, hogy a pörköltöt is kanállal ette mindig, nehogy a tányérban egy csöpp szaft megmaradjon, aztán persze több pohárral „ellensúlyozta” is, jöhetett mindig a nagyfröccs! Egyszer nekünk, gyerekeknek is főzött pörköltöt nokedlival, a nokedlik ott úszkáltak a szaftban, Ő boldogan kanalazta, mi meg öcsémmel villával pecáztuk ki darabonként, a lé meg ott maradt, Ránk förmedt: kanalazzatok, majd utána kaptok egy hosszúlépést! Kanalaztunk hát, de én nem ittam, az öcsém is csak egy kortyot: bevállalós volt!)

Aztán ifiválogatottságig jutottam, és persze nem ittam szeszt. Jött az egyetem, jó kis kosár-csapatba kerültem, tele Honvédból, MAFC-ból jött srácokkal, meg ott játszott Bujtor Pista is, a nagy haver is. Rengeteget jártunk vidékre, mindig előző nap este utaztunk vonattal, Pista már várt minket a pályaudvaron (neki már akkor volt kocsija): földerítettem a közeli kocsmákat, gyertek. És a csapat ment, Ő fizette a köröket, én mindig Colát kértem, Ő mindig tetetett bele rumot, én mindig ott hagytam, a csapat jókat röhögött rajtam, mígnem megígértem, ha minden meccset megnyerünk 100 pont feletti átlaggal, akkor a banketten annyit iszom, amennyit fizetnek!

És úgy lett!

Jött a bankett, előtte öcsémet kérdeztem (akinek akkor már volt „tapasztalata” az ivászatról), mit igyak? Amit akarsz, csak ne keverd – válaszolta. Jött a pincér, a csapat intéző-sráca még nálam is alacsonyabb volt, kért egy korsó rumot, a pincér azt felelte, azt nem lehet, akkor kérek öt decis poharakban – úgy megkapta. Akkor én is azt! Mellettem ült H., aki, mint utóbb megtudtam, „vigyázott rám”, mert egy-két korty után elkezdte elvenni előlem a poharat, de én (sokáig) észrevettem. Aztán pisilnem kellett hirtelen, Ő jött velem a „budira”. Egy darabig minden rendben ment, aztán megkérdeztem tőle, hogy még mindig jön-e, majd kijöttünk. Aztán vége lett a bankettnek, kimentünk a Kinizsiből, az utca elég ferdén állt nekem, Ők mentek még tovább, én hiába akartam menni, beraktak egy taxiba, megmondták a címet és irány haza! Volt egy német-juhász kutyánk, a Cézár, Babuka éppen jött ki a házból, én szálltam ki a taxiból, rögtön a közeli fához fordultam és jött ki belőlem minden. Arra emlékszem, hogy Cézár égre meredő fülekkel, félrefordított fejjel, számomra furcsa szemekkel nézett rám. Fölvittek liften, becsöngettem, már mindenki ágyban volt, úgyhogy csak egy kis idő után nyitott öcsém ajtót, nagyot röhögött és föllármázta anyámat, apámat: gyertek ide, a Gyuri berúgott, mint egy ágyú!

Végül nem lettem olimpiai bajnok (sem).

Viszont meghívtak a Facebookon Svéd alkoholisták baráti körébe!

Köszi…

  1. 06. 27. szombat

MINISZTERT CSERÉLTÜNK – ’98-ban …

 

A legendás tárgyalóban, az I. 42-ben gyülekeztünk: a főosztályvezetők, a kapcsolódó pénzintézetek vezetői, pénzügyi-felügyeleti vezetők.

10 óra előtt 5 perccel tele lett a terem, már csak a „főszereplőket” vártuk. Szerinted, milyen lesz a Járai – kérdezte az egyik idősebb főosztályvezető, helyettes-korában „nyuszi-fül” volt, nem kavart fizet maga körül. Meglátjuk, nem sok jót remélek tőle – feleltem, csak hagyjon dolgozni, jött az újabb suttogó replika. Aztán csönd lett, mert nyílt az ajtó és bejött a leköszönő miniszter Medgyessy, mögötte Járai, majd Draskovics, László Csaba, zavartan Varga Mihály és még néhányan.

Leültek az asztalfőre, Járai rögtön lecsavarta a vizes-flakon kupakját, teletöltötte poharát és nagyot húzott belőle. Varga nem tudta, mit csináljon a kezeivel, az asztalra tette, majd összekulcsolta, később zsebkendőt vett elő a zsebéből és megtörölte az arcát.

Akkor kezdjük – mondta Medgyessy, köszöntelek benneteket az átadás-átvételen, Tibor többkötetes anyagot állított össze, amit átadtunk, örülök, hogy dolgozhattam veletek, mára már a PM apparátusa elismert szakemberek gyülekezetévé vált, értéke lett a rendszerváltásnak, azt gondolom és ajánlom Zsiga, hogy építs nyugodtan erre az apparátusra, megéri. Csaba lesz Tibor utódja, úgyhogy nyugodtan tekinthetünk a jövő évi költségvetés elé, megbízható szakember fogja irányítani a munkákat. Sok sikert kívánok nektek! – hadarta el gyorsan mondandóját.

Sok munkánk lesz, nagy feladataink vannak, föl kell kötni majd az a bizonyosat mindenkinek – kezdte Járai, de majd a részleteket holnap ismertetem, mert holnapra is összehívtam egy vezetőit, akkor majd megbeszélünk mindent, most bemutatom Varga Misit, segítsétek őt is, ez az első „igazi” munkahelye, azzal visszaült és megint töltött magának.

Akkor sziasztok – köszönt el Medgyessy és már vége is lett az „átadás-átvétel” aktusnak, mindenki fölállt és kicsit zavartan hátrafordult, hogy elköszönjön az elmenő volt miniszternek, államtitkárnak, vagy gratuláljon az újnak.

Másnap újra összejöttünk, mellém került Judit, aki akkoriban az egyik legfontosabb főosztályt vezette, de most egyikünk sem sutyorgott a kezdés előtt, mindenki inkább a papírjaival, tollával babrált, nem nagyon néztünk egymásra. 10 előtt berobogott Járai, Vargával és László Csabával leültek a főhelyekre, Járai ledobta az asztalra a jegyzeteit, lecsavarta a kupakot, töltött magának és ivott, majd megkocogtatta a poharát és fölemelte a hangját: nem vagyok elégedett a munkátokkal, sok az üresjárat, rengeteget kávéztok, sok a fölösleges ember, minek annyi kézbesítő, fegyelmezetlenek vagytok, ez így nem mehet tovább!

Mindenki lehajtotta a fejét, senki nem nézett a másikra.

Ez így nem mehet tovább! – dörögte Járai, Varga Misi érdeklődve figyelte, most mintha sokkal lazábban ült volna a helyén, alaposan áttekintjük a szervezetet, minősítjük a munkátokat és majd akkor döntöm el, ki maradjon, kinek kell mennie, Juditot bízom meg a felülvizsgálattal. Ezzel még nincs vége, mert vannak, akiknek már ma be kell fejezniük a munkát, lesz, akinek csak holnap, azok reggel megkapják a papírjukat, föl sem kell majd menniük a szobájukba – zárta be az értekezletet.

Egy hang nélkül állt föl mindenki, csak Judit súgta oda: gyere be hozzám, légyszi, és azonnal elindult. Beraktam a táskába az üres papírjaimat, semmit nem jegyzeteltem és Judit után mentem. Mikor benyitottam, ott sírt az asztalánál, alig bírtam megnyugtatni. Ilyen szégyent, én leszek a bűnbak, mindenki engem utál majd – mondta, lehet emberségesen is elköszönni, majd úgy fogsz, válaszoltam neki.

Egy év múlva nekem is átadta az elbocsájtó szép üzenetet.

Tőlem kapott egy szál virágot…

  1. 06. 27. csütörtök