Archívumok

A valóságban politizálj…

(Tizenharmadik lecke – Timothy Snyder)
„A hatalom azt akarja, hogy tespedj a fotelben,
és indulataid elpárologjanak a képernyő előtt.
Lépj ki a négy fal közül. Menj szokatlan környezetbe,
másféle emberek közé.
Szerezz új barátokat, és vonulj velük”

Csak nyomkodjuk.
Már a budira sem újságot, könyvet, hanem az okostelit visszük. Arra koncentrálunk, nem az anyagcserére. Azt hisszük, lemaradunk, ha nem azonnal tudjuk meg, ha nem azonnal lájkoljuk, ha nem neked küldik el először, ha lekerülsz a listáról, ha nem kérnek föl partnernek. Néhány éve még attól rettegtünk, hogy nem mi leszünk a kezdők az iskolai focicsapatban, mást hívnak vissza a csajok a vonalason, nem minket küldenek el a megbeszélésre, nem minket kérnek föl kidolgozni a javaslatot, nem mi változtatjuk meg magunk körül a világot.
Ma már?
Beklikkeltünk majd elterpeszkedve ott maradtunk egy másik világban, belekerültünk és azóta nem tudunk kigabalyodni egy virtuális hálóból; már arra sem emlékszünk, milyen, amikor két rigó egymással fütyörészik, egymással kergetőzik, szárnyaikat verdesve fürdenek a kerti tóban, és amikor az egyik elpusztul, a másik hosszasan siratva keresgéli, ugrálva, sikoltó csiripeléssel hívogatva.
Csak nyomkodunk.
Csak klikkelünk.
Már csak a címeket olvassuk el a hírözönből, azt hisszük, többre nincs időnk! Lezuhant, cápatámadás, kukába dobta a gyerekét, a cellájában kötötte föl magát, megint ő nyerte a legtöbbet, jönnek a migránsok keletről, keleti nyitás, soha ilyen fejlődés még nem volt, készenléti tervek az óvodákban, jól megválaszolta nekik: és ülünk tovább a gép előtt és püföljük.
Tegnap még átmentünk a szomszédba segíteni, amikor Jenő beteg lett, ma már azt se tudjuk, hogyan hívják a szomszédot; fölhívtuk a Lajost, Ivánt, Gézát, hogy menjünk egyet sörözni, ma már a számukat se tudjuk; alig vártuk, hogy hétvége legyen, mert akkor a családdal együtt lehetünk, ma már azt se tudjuk, merre járnak?!
Mintha ez lenne az igazi, a nagybetűs élet. Mintha csak ez lenne nekünk a jó. Mintha ezt akartuk volna, amióta létezünk. Mert itt szabadnak érezhetjük magunkat, itt játszhatunk is, itt sikereket is arathatunk, itt elfeledhetjük, hogy milyen büdös klotyó az életünk.
Ezt akartuk?
Ezt akarjuk?
De hisz ezt ők akarják!
De hisz ez az ő a meséjük, ez az ő történetük!
Nem a miénk.
Hol voltunk, amikor 2010-ben Orbán meghirdette a NER-t; majd szétkúrta a rendszert, „újat buherált” hirtelen, megszállta az intézményeit, mindenhova bólogató lakájokat nevezett ki; ráuszította az ügyészséget politikai ellenfeleire; megalázott, földönfutóvá tett mindenkit, aki nem zengte tetteit, és nem énekelte:” … éljen Eduárd”?! Hol voltunk, amikor szétverte a sajtót, a médiát; megszállt mindent, amit elért; úgy bánt az országgal, mintha az a saját játéka lenne; nagytőkést kreált gázszerelő, vele kocsmázó haverjából; legalább nem zengtük:” … éljen Eduárd”?! Hol voltunk, amikor kinyitotta a „gyűlölet-palackot”: rámutatott emberekre, menekültekre, rád, rám, ránk, mint az ellenségre, mint eltaposandó rovarokra; legalább nem zengtük:” … éljen Eduárd”?!
Hol voltunk?!
Néhány éve a kettő: az árnyék és a virtuális világ egy pillanatra találkozott! Emlékszel? Ott, az Erzsébet hídon, amikor sokezernyi teló megannyi gyertyaként villogott: ne tovább! Mert akkor kiléptél a virtuálisból, egy pillanatra, csak egy pillanatra, nem többre, mégis elég lett!
Érted már?
Akkor egy pillanatra kiléptél a magánszférádból, látható tetted magad: akkor és ott szabad voltál; akkor és ott győztél!
De még nem győzted le a zsarnokot!
2018.01.05.

Újévi ebéd …


A sütemény a kinti frigóban, már a sütőt is elzártam, akkor: ebéd – kiáltotta, gyertek az asztalhoz, valaki segítsen a Mamának, harsant bele az újévi csöndes ejtőzésbe és a mozdulatlanságot élénk lábdobogás, ajtócsapkodás, a kutyák apró vakkantásai váltották föl. Az asztal készen állt, azt már korábban elrendezte: hófehér abrosz, középen az elmaradhatatlan adventi koszorú a gyertyákkal, öt főre a teríték, tányérok, pezsgős, boros és vizespoharak, szalvéták, mint a Hiltonban. Ebéd, gyertek már, mert kihűl és hidegen nem jó – szólt megint, hogy nem értenek a szóból, zsörtölődött idegesen magában, miközben már átemelte a frissen sült malachúst a serpenyőből a Zsolnay tálaló-tányérra és köré elrendezte a káposztát, a sült krumplit, hagymát. Az előbb a kávét is odakészítette az LG elektromos tűzhelyre, csak be kell majd kapcsolni az ebéd után.
Jó étvágyat – mondta, amikor már Mama is és mindannyian ott ültek az asztalnál, előbb igyunk valamit, pezsgő, kérdezte az ember a többieket és már pukkant is az üvegből a dugó, azonnal tölteni kezdte a jéghideg, gyöngyöző TÖRLEY Gála Sec-et a poharakba, egészség! A Mama óvatosan nyúlt a pohárhoz, nem kellett volna, nem is kértem, dünnyögte maga elé, mégis remegő kézzel azonnal megemelte azt, beleszagolt majd belenyalt, hörpintett egy kortyot és azonnal elkezdett köhögni, ez erős, belement az orromba – az ember elvette tőle a poharat, miközben a Mama tovább krákogott, prüszkölt. Ne olyan gyorsan, inkább kisebb kortyokban idd – mondta neki feddően és már kezdte is szeletelni a húst, ki kéri a bőrét, kinek adhatom, de meg sem várta a választ, tovább vágta a húst és kezdte a tányérokra tenni. Jól átsültek, hallotta a húgát, tegyél a Mamának többet a káposztából, nem kérek annyit, jött rá rögtön a válasz és már csak a villák és a kések csörgése hallatszott. Tényleg finom, mint mindig – szólalt meg tele szájjal az ember, egy kicsit adhatsz még, addig kinyitom a Chiantit is, töltök mindenkinek, és már állt is föl az asztaltól kibontani az üveget. Én majd később iszom, most elég lesz a pezsgő, ülj csak vissza – mosolygott rá a húg, de az ember mégis kibontotta a bort, töltött magának egy kortyot, pont jó és teletöltött három poharat, a gyerek meg a Mama úgysem ezt isszák majd. Sütit ki kér – kérdezte, miközben szedte le az asztalt, de meg sem várta a válaszokat tette is a kis tányérokra a zserbókockákat Ahhoz képest, hogy hajnal óta itt állok és főzök, egész gyorsan elfogyott – gondolta elégedetten, miközben elmosogatta a szennyes tányérokat, eszcájgokat, lesz még estére, sőt holnapra is. Megtörölte a kezét, sóhajtott egy nagyot és odaült a kanapénál elhelyezkedett családhoz.
Az ember bekapcsolta a tévét, ahogyan mindig, amikor belehuppan a fotelbe, amit csak ő foglalhat el, legfeljebb néha a gyerek, és rögtön nyomkodni kezdte a távirányítót, már megint sportot nézel, legalább most beszélgessünk egy kicsit – hallotta meg saját hangját és az ember már kapcsolta is át a készüléket a YouTube-ra és valami halk zenét keresett és talált. Arra gondoltam – kezdett bele egy mondatba, de akkor Mama közbevágott, finom volt ez a süti, még nem is ettem ilyet, mert minekünk sohasem jutott csoki akkoriban, de Balázs bátyámnak voltak lovai, meg kocsija is, nagyon szerettem ülni mellette a bakon, ő is nagyon szeretett engem, néha kivitt a határba, de akkor már jöttek be az oroszok, és mi gyerekek féltünk tőlük, de volt közöttük kedvesebb is, az költözött be hozzánk, az ágy alá rakta a batyuját, és Balázs bátyám mondta nekem, hogy vigyázzunk rá, senki nem nyúlhat hozzá, főleg én vigyáztam rá, Pirkó kicsi volt még akkor, de amikor az orosz elment, csak odamentem a batyuhoz, megnézni, hogy mi van benne, és volt benne egy doboz is, azt kinyitottam és kis darabka cukrok meg barna színű, kockák voltak benne, egy cukrot azonnal bekaptam, a Pirkónak is adtam egyet és elkezdtem szagolgatni, majd nyalogatni az egyik barna kockát, ami azonnal édesen a nyelvemhez tapadt, már a szám is olyan lett, de olyan ízeset még addig nem éreztem soha, gyorsan becsuktam a dobozt, de attól kezdve minden nap elvettem egyet, elég hamar elfogyott, és egyik este jött megint az orosz, hogy akkor most ő elvinné a batyuját, de előtte ad majd valamit nekünk, és kinyitotta a dobozt és üres volt, én nagyon féltem, mert mindenki félt az oroszoktól, mert ők mások voltak, mint mi, idegenek, máshogy, érthetetlenül beszéltek, meg a magasból is jöttek a repülőik és mindenki mondta, hogy bújjunk el, mert lelövik a gyerekeket is, de senkit nem lőttek le, legalább is a gyerekek közül, de én nagyon féltem, hogy most mi lesz, biztosan elvágja a torkomat, mert ő más ember, mint mi, de akkor elmosolyodott, megbúbolta a fejemet és csak annyit mondott, davaj! Mindenki hallgatott, az ember sem babrált a távirányítóval. Akkor még egy zserbót, Mama – hallotta megint a saját hangját, ami most egy kissé furcsán szólt. Most is jönnek az idegenek – folytatta Mama, de nem vagyok már gyerek, csak azt mondják a tévében, de nem repülőről jönnek, csak sokan vannak, mint az oroszok.
Az ember most sem szólt semmit, elővette a pipáját, jól megtömte, eligazította a szájában és rágyújtott.
2018.01.03.

Évvégi számvetés-féle…


„… egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság
és egy nappal az élet is.”
Megint elment egy év.
Milyen volt – gondolkodom el egy pillanatra, miközben kis szobám ablakából kilesek a kertbe, semmi mozgás, csak az eső kopog egyhangúan, csendesen. A kutya lábamhoz bújik, majd lehuppan puhán és elnyúlik kéjesen.
Milyen volt – mintha ő is ezt kérdezné?
Milyen lesz, nem ez inkább a kérdés – morgom vissza neki.
Hiszen mi bajom lenne: család, kaja, meleg megvan, „… néha lábamhoz térdepel/ egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom…”. Hát akkor? Olvasgatok, írogatok, utazgatok, igaz, már egyre kevesebbet, de a síléc is mozog még, ha akarom. A telefon ugyan már ritkábban csörren, sokan idén is elmentek: ki így, ki úgy. Olyankor gyakran gondoltam apámra, halk szavára; finom ujjai simogatására, és az örökké fülembe csengő mondatára: „kicsi fiam, olyan nehéz”.
Milyen volt – nem hagy el kutyám kérdése, milyen lett volna. Mint a többi, ez is elment, elrohant, alig vettem észre. Közben villognak a digitális képek a notebookomon: az unokák, a születésnapok, Svájc, talán az ott egy tüntetés; megannyi emlék, megannyi élmény, megannyi szorongás, ami persze már az enyém.
Milyen volt: hiszen itthon vagyok! És vajon otthon is? Hiszen nem úgy mennek a dolgok, hiszen nem enyhül a kín, ami persze az öregedés, az elmúlás, a megváltoztathatatlanság gyötrelme, gyötrődése is. Mert hiába minden. Hiába minden?
Milyen volt – dühödten rágom, nem tudom kiköpni, se lenyelni. Olyan, amilyen, elment ez is. Mint a többi. Keserédes Unikum, csak nem elég hideg. Olyan magyaros, olyan „igyuk már meg”, olyan „átkosos”, jó az úgy: se nem elég, se nem hideg, legyünk túl rajta.
Milyen, milyen; ment minden a maga útján, ahogy az szokott: a reggelek, az esték, a dühöngések, a remények, amik mindig reménytelenségbe fordultak: sűrű kígyózó ember-sorok a hidegben meleg ételre várva; talán majd jön valaki, aki érti, tudja, mondja, megcsinálja; a francba: talán majd a gyerek.
Milyen volt, majd jön a másik.
Majd jön.
2017.12.31.

Járj utána…

(Tizenegyedik lecke – Timothy Snyder)
„Járj utána magad is a dolgoknak.
Tölts több időt hosszabb cikkek olvasásával.
Támogasd az oknyomozói újságírást,
és fizess elő a nyomtatott sajtóra.
Vedd észre, hogy ami az interneten található,
nem kis részben ártó szándékú.
Találd meg azokat az oldalakat,
amelyek a (részben külföldről érkező)
propagandakampányokat elemzik.
Vállalj felelősséget azért,
hogyan kommunikálsz másokkal.”

Mindenkinek van egy igazsága. Tényleg mindenkinek van egy igazsága? Mert története mindenkinek van. Amibe beleszületik, amit aztán tovább ír, amit élvez, amit elszenved. Amit később az igazságának gondol. De vajon tényleg úgy történik, úgy történt minden? Vajon tényleg csak az történhetett meg vele?
Próbálunk eligazodni, nem eltévedni. Amit lehet megtanulni, aszerint élni; később azzal főzni, amink van, amit találunk: otthon, az iskolában, a földön, a kukában, a barátainknál, az ellenségeinknél, az interneten. Vagy elszívunk egy füves cigit, elalélunk egy whisky mellett, hajkurászunk csajokat.
Ez a „normális” élet. Ez lenne a normális élet?
Minden csak viszonyítás kérdése, hogy mit teszünk a nevezőbe, hogy mi van a nevezőben?! Mert amikor biztonság van, amikor bízol a holnapban, amikor késsel-villával ehetsz, nem puszta kézzel téped, „zabálod” a falatot és a családnak is lesz holnapra, meleg is; amikor nemcsak az „éhe a Szónak,”, hanem az „Éhe a Szépnek” is „ hajt titeket” és úgy érzed: érdemes, akkor minden rendben van. De, amikor mindez hiányzik: a ma, a holnap bizonytalanná válik; a gyerek egy másik földrészre kényszerül és azt se tudod, látod-e még valaha; amikor magadban mormogod csak „tövit töröm s a gallya jut” vagy még az se; amikor már azt se mered megkérdezni, ez vajon az igazság; már nem is kutakodsz, nem is kételkedsz, a bizonytalanság, a közöny, a cinizmus lett állandó kísérőd, akkor bizony már nagy a baj, a zsarnok megint győzött!
100 nap múlva megint választás lesz. A kormány meg akarja mutatni a világnak: Magyarországon demokrácia van! Mert törvény van: négy évente országgyűlési képviselőket kell választani, akik majd választanak miniszterelnököt, aki majd kormányt alakít. Ez az aktus a demokrácia igazi biztosítéka! Jelzed: elégedett vagy a kormány működésével, mehet tovább minden; nem vagy az, elzavarod őket! Amíg szavazhatsz, addig demokráciában élsz, ha már nem, akkor valami másban.
Pedig az egész csak egy cirkusz: látszat választás! Miközben éppen a demokrácia megcsúfolása folyik. Ez az aktus lenne a demokrácia igazi biztosítéka, de nem az, hanem a leplezése! Mert amíg szavazhatsz, addig demokráciában élsz, ha már nem, akkor valami másban.
De Te, választópolgár, egyszerű szavazó, vajon utána jársz-e annak: mi is történik valójában? Kutakodsz-e azután: minden rendben zajlik, minden szabályos, minden „egyenlő pályák, egyenlő esélyek” szerint zajlik, vagy csak álca az egész?
Minden a szemed előtt zajlik, minden, csak észre kellene venned; ott hever a lábaid előtt, csak le kéne hajolnod, hogy meglásd; mindent hallhatsz, csak nem akarod meghallani; mondanál is valamit, de mégsem mondod. Pedig a „tények felismerése tenne egyénné”, de Te inkább csak a kollektív „tudásban” bízol, az pedig mást jelez.
Ezért nem is jársz utána! Ezért nem is kutakodsz. Nyugton maradsz. Követed az eseményeket. Észre sem veszed, ezért aztán mindig lemaradsz. És éppen azt erősíted, amit nem kéne.
Most már persze nem egyszerű. De mikor egyszerű?!
Pedig csak néhány klikk, egy telefon a gyereknek, egy kis odafigyelés a civilekre: ennyi lenne az egész!
Csak meg kéne nézni a törvényt, hány szavazat kell egy Fidesz jelölt győzelméhez és mennyi az ellenzéki kandidálónak; csak szembesíteni kéne a kormány hirdetéseit a letelepedési engedélyért folyamodó bevándorlók számával, az általuk elkövetett bűntényekkel; csak meg kéne számolni, a Polt-féle ügyészség hány ellenzéki politikust, civil aktivistát küldött előzetesbe, aztán mennyi kapott végül tényleges büntetést; csak el kéne gondolkodni, kik gazdagodtak az elmúlt hét évben, és mennyivel, és hogyan, és miért; csak elő kéne venni a nyilvántartásokat, kikből lettek kormányzati tisztviselők, ügyészek, bírák, és miért pont belőlük választott a hatalom; csak rá kéne csodálkozni a szomszédra, hogy még él-e, itthon van-e a gyereke, vagy már Ő is emigrált, s vajon miért; csak elő kéne venni az Országgyűlés törvényeit, az OVB határozatait, hány ellenzéki, független javaslatot fogadott el, és miért nem; csak meg kéne kérdezni, minek épült annyi stadion, alakult és kapott állami támogatást annyi foci-akadémia, minek rendeztünk milliárdokért világversenyeket; csak meg kéne nézni, kiket kreált a Nemzet Olvasókönyvébe a szerkesztő, és vajon miért; kiket, miket okád naponta, óráról órára a kormányzati média, és vajon, miért?!
Pedig csak néhány klikk, egy telefon a gyereknek, egy kis odafigyelés a civilekre: ennyi lenne az egész!
És akkor még a hazugságokról nem is esett szó: a biblia meghamisításáról, az ellenséggé kikiáltásokról, a béremelésnek hazudott trükkökről, a helyreigazítási kabarévá váló álhírekről, a megannyi hihetőnek szavalt hihetetlenségről!
Pedig csak néhány klikk, egy telefon a gyereknek, egy kis odafigyelés a civilekre: ennyi lenne az egész!
De persze választani kell, gondolkodni, nem elég csak nézni, olvasni, az meg ma már nem éri meg, nem kifizetődő. Akkor inkább az erősebbhez kell húzni, az erősebb mellé kell állni, aztán majd meglátjuk: lesz, ami lesz!
Legfeljebb még kevesebbet látjuk a gyereket …

2017.12.30.

Karácsony 2017-ben: az orbáni történet jegyében


Pörög az orbáni történet!
Minduntalan fölbukkan a reklám: „Országgyűlési határozat az Európai Parlament Soros-terv végrehajtásáról szóló határozatával szemben”; önkormányzati határozatok születnek civil szervezetekkel szemben, nehogymá’ bérelhessenek helyiséget a városban; „… szeretnünk kell a fele­barátainkat, de szeretnünk kell önmagunkat is…” írja a második parancsolatot újraírva-átértelmezve a miniszterelnök karácsonyi üzenetében; aztán nyilvánosságra kerül az a levél is, amelyben a Romániában élő magyar testvéreit hívja szavazni; közben robbantás történik – no nem Magyarországon, Budapesten, hanem – a szentpétervári szupermarketben (négy ember kórházba került), az afgán hírszerzés épülete előtt, ahol heten meghaltak; a Vörösmarty téren vörösre „becstelenített” harckocsik demonstrálnak.
Félj és úgy szavazz!
Gyűlölj és úgy szavazz!
Az ellenség itt van a kapud előtt! Ott áll az asszonyaiddal szemben, ugrásra készen, hogy megerőszakolja, megölje, ha azt is kell! Az Unió meg a Soros hívja őket! A belső ellenség meg várja őket!
Félj és úgy szavazz!
Gyűlölj és úgy szavazz!
Karácsony van. A szeretet ünnepe. Egyél, igyál, most ne gondolkozz: most se gondolkozz!
Nézd a királyi tévét, a reklámot.
Hallgasd, olvasd a mesét.
Az orbáni mesét…
2017.12.28.

Elrettentés!


• Őrmester!
• Parancs, uram!
• Mennek elrettenteni!
• Értettem, uram: megyünk elrettenteni!
• Hatan bepattannak a páncélos harckocsiba és kikocsiznak a Vörösmarty térre és leparkolnak
• Értettem, uram: a páncélossal, a Vörösmarty térre: öcsibuffot, vigyünk?
• Megőrült, 82 mm-es aknavetőt, minek?
• Elrettenteni, uram!
• Leparkolnak és kész: az az elrettentetés!
• Értettem, uram!
• Dehogy értette, még nem is mondtam, mit csináljanak.
• Leparkolunk, uram!
• Azzal kezdik, katona, azzal kezdik!
• Mit csináljunk azután, uram?
• Elrettentenek!
• Igenis! Elrettentünk! Khm, ilyen gyakorlatunk még nem volt, uram.
• Nem baj! Mindannyian ördögbőrbe bújnak, őrbunda nem kell!
• Értettem! És mégis: hogyan rettentsünk el, uram?
• Egyikük ott marad a páncélosnál, madzaggal bekeríti a páncélos harckocsijukat, aztán átül a kisbuszba kávét inni!
• A kisbusz ajtaját nyitva kell hagynia, uram?
• Minek, akkor megfázna!
• Hogy látja akkor a páncélos harckocsit, uram?
• Nem látja, nem néz oda, az csak díszlet!
• Értettem, uram!
• A többiek maszkot húznak a pofájuk elé és föl s alá sétálnak a Vörösmarty téren!
• Értettem, uram! Khm, és mit tegyünk, ha teszem föl a kérdést: lefújják piros festékkel a páncélos harckocsinkat?!
• Jót röhögnek! Értette: röhögnek! Mert a „biztosítási feladat során a végrehajtáson van a hangsúly, nem a saját járműveinket, hanem az embereket igyekszünk megvédeni. Nem arra rendezkedtünk be, hogy ilyen jellegű, festékszórásos eseményeket akadályozzunk meg…”, ha kell, erre a jövőben pluszerőt kell biztosítanunk, és biztosítunk is.
• Értettem, uram!
• Akkor szolgáljon!
2017. december 22., péntek

Karácsonyi ellenség …


„Megrendíti a rendőrökben a bizalmat, felelőtlen magatartás, szégyellje magát” – kapom az arcnélküli rovót a facebookon, amikor a rendőri ellenőrzés során meghalt emberről írtam és a járőr-pár embertelen magatartását kritizáltam.
„A tények ismerete nélkül nem szakembernek nem kéne rögtön ítéletet mondani”, „elveszi a reményt a betegektől, hogy már az orvosokban se bízzanak”, „majd, amikor maga lesz beteg, megnézheti magát” – jön az újabb jobblengő, mert fölvetettem, talán a Debreceni Egyetem Klinikai Központ Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika orvosai hibázhattak, hogy meghalt a hármasikreket szült anyuka.
„Így nem tudunk nyerni, ne bomlassz te is, inkább támogasd, hogy nyerni tudjunk, rosszabb vagy, mint ők” – jön az elutasító dörgedelem az egyik demokratikus párt képviselőjétől, mert azt írtam: akkor kellett volna bojkottálni, kivonulni, amikor az első alkotmányellenes lépést megtették, még ma sem lenne késő, helyette meg – még ma is – a kollaborálás folyik.
„Nem tud örülni, csak a kritika, meg a hiba, meg a romlás, milyen ember maga, húzzon el inkább máshová, ahová való” – kapom a „pofámba” bejegyzéseim után, mert nem úgy látom, nem azt írom, nem azt gondolom, amit a hatalom és támogatói gondolnak.
Folyamatos az M4-en a szublimálás, más köztévés csatornákon hasonló módon a hülyítő befolyásolás (pl. Erzsébet utalvány-reklám, Soros-kampány), az ÁSZ minősíthetetlen politikai ellenőrzési gyakorlata, TEK „véderő” a sétáló utcákban, miközben lefújják és észre sem veszik, csak hülyítés, hülyítés, hülyítés!
De az az ellenség, aki észreveszi.
Aki szóváteszi.
Aki leleplezi.
Mert belezavar a sunnyogásba.
Mert belezavar a „maradjon minden úgy, ahogy van, mert az legalább ismerős” magatartásba.
Mert belezavar a „csináljunk valamit, az se baj, ha mi is tudjuk, nem fog sikerülni” politikába.
Hát most karácsony jön.
Hagyjuk az egészet a francba.
Szeressük egymást – legalább néhány napra.
Aztán?
Megy minden majd, a maga útján, ugyanúgy, tovább, csak dumálj nyugodtan, amíg még dumálhatsz…

2017. 12. 21.

Könyveladás …


Tovább lépkedett a LIDL felé, már majdnem elérte a nagy-kereszteződésben a lámpát. Onnan már csak néhány méter, egyetlen kis tér volt hátra, ahol nézegethette a galambokat is, de így, télidőben, már csak varjút talált. Mindig arrafelé ment, el a zöldséges meg a Second Hand üzlet mellett, hátha lát kirakva valamit a bolt előtt, persze olyankor inkább bemegy, mert addig is melegszik egy kicsit. Már sok neki a félóra a hidegben. De most nem ment be, megállt a lámpánál, megnyomta a gombot, még 30 másodperc kell – gondolta, pedig sehol egy autó. Akkor rápillantott az oszlopra és meglátta: ”Könyvet veszek, házhoz megyek, határon túli magyaroknak lesz, hívjon: 06-20/310-68-46”. Letépett egy perforált csíkot, berakta a papírzsebkendője mellé a zsebébe és már indult is tovább. Most sokan voltak a LIDL-ben, szombat reggeli csúcs volt. Megállt a kosaraknál, közvetlenül a bejárat mellett, ahonnan mindent látott és hallott, amit a vevők és a pénztárosok egymással beszéltek. Valójában emiatt járt ide, nem is a vásárlás végett: hallgatni a beszélgetésüket. Neki ez volt már az újság, a napilap, a rádió, a híradó. Innen tudta meg mindig, hogy mi is történt egy nappal, egy héttel előbb, mi fog történni aznap.
De ma ehhez sem volt kedve.
Otthon kirakta a kenyeret a nylon szatyorból, ma akkor ez lesz, egy kicsit megpirítom, valahol van egy kis zsír is, tea hozzá, majd koradélután megcsinálom – tavaly óta, amikor a felesége meghalt szokásává vált, hogy magával beszélget, magával vitatkozik, olykor veszekszik is, mert a tétlen, süket csöndet nem szerette. Közben tüsszentenie kellett és elővette a zsebkendőt. Akkor vette észre a perforált csíkot: ”Könyvet veszek, házhoz megyek, határon túli magyaroknak lesz, hívjon: 06-20/310-68-46”. Odament a fotelhez, ami a tévével szemben állt, a párnája már teljesen öblösödve a fakeretbe nyomódott. Ez volt az egyetlen ülőalkalmatosság a szobában, most is ide huppant le. A fotellel szemben állt a tévéje, pedig nyugodtan kilökhette volna már, tavaly meg kellett szűntetnie a kábeltévé előfizetést, azóta be se kapcsolta. Viszont a szobát se rendezte át, maradt minden a régi helyén. Úgyhogy fotelből a kilátás is a tévére nyílt, pontosabban a kertre, mert a tévé mellett volt a kerti-kijáró és egy odanéző ablak is; úgyhogy tévé helyett mindig a kertet nézte.
Az megnyugtatta.
De már a kert sem volt a régi, amióta elment az asszony, senkisem gondozta, rendezgette, egyelte, amit kell: minden nőtt, ahogy nőtt. Már burjánzott. Tavasszal, nyáron alig lehetett átlátni a dzsumbujon, de most télen kopaszon, „leveletlen-meztelenül”, girbegurbán deresedtek, fagyoskodtak kinn a bokrok, fák, ágak a hidegben. A kert mögött, a félig bedőlt kerítés jelzett valami határt, de inkább csak jelképesen, ahogyan a félig dőlt, mohás, kettétört sírkövek is: itt alant valaki, aki egyszer ember volt talán, fekszik; nem védett az már semmitől se. Minek is, mit lehetett volna tőle elvenni, elvinni: talán az emlékeit, de azt meg úgysem tudták volna.
Egy kicsit izgett-mozgott, kereste, ahol a legkevésbé nyomott a fotel, de nem talált ilyen helyet, hát így is megnyugodott. Azután elég volt becsuknia a szemét, ránéznie, rágondolnia egy könyvre és már meg is telt élettel a szoba. A nappalok voltak a könyveké, az esték és az éjszakák az álmodozásokéi. ”Könyvet veszek, házhoz megyek, határon túli magyaroknak lesz, hívjon: 06-20/310-68-46” – jelent meg a felírat, a cetli a szeme előtt, vagyis dehogyis ott, csak az agyában. A Kádár ilyen szöveget nem engedett volna kirakni – gondolta hirtelen, nem azért, mert féltette „a megbonthatatlan barátság”-ot, a szocialista országok egységét, hanem mert nem akart sebeket föltépni, indulatokat, feszültséget gerjeszteni. Ezért nem engedte a zsidó-kérdést se kibeszélni – gondolta tovább, aztán az elmaradt, elhalasztott Kádár-Ceausescu találkozók ugrottak be. ”Könyvet veszek, házhoz megyek, határon túli magyaroknak lesz, hívjon: 06-20/310-68-46” – szóval csak hívnia kellene őket és már jönnének is, fizetnének is, vehetne valami meleget, főttet is végre.
Rengeteg könyve van! Régebben vette „őket”, amikor még tanárként dolgozott, amikor még fontos volt, hogy az első kiadásokat olvassa, hívja föl rá a diákjai figyelmét, hogy saját maga érezzen rá az elbeszélés ízére, ne a magyarázatok, a kritikák befolyásolják. Akkoriban mindent megvett: valahol megjelent egy hirdetés, szólt egy kolléga és már rohant is a könyvesboltba, a Rózsavölgyibe. Akkoriban éjjel olvasott, hajnalban rakta csak le a könyvet. De nemcsak éjjel: mindig megvolt, hogy amikor nyaralni mennek az asszonnyal, akkor melyik könyvet viszik magukkal, melyiket fogják a Balatonnál, a Tiszánál vagy a hegyekben olvasni. Ha ma eszébe jut egy könyv, elő se kell vennie, látja maga előtt a borítóját, a formáját, orrában van a könyv illata, még azt is föl tudja idézni, hol olvasta!
De már csak gondol rájuk, már nem veszi elő „őket”, kikerültek a fáskamrába. Többször kellett költözniük, mindig kisebb lakásba, a végére, ebbe a mostaniba, már a könyvszekrényeket, polcokat se tudták elhozni, olyan kicsi ez a „ház”, de a könyveket nem engedte ott hagyni! Így jött vele Jorge Semprun: A nagy utazás című könyve is, fekete papír-borítójában, rajta a feszülő szögesdrót képével, fehér betűkkel a felirattal: EURÓPA: „Már látom, hogyan alakulnak a fiúk régi frontharcosokká. Én nem vagyok régi frontharcos. Én majdani frontharcos vagyok…” – ugrik be, aztán elereszti.
Hívja őket?
„Meg akarlak tartani téged, /Ezért választom őrödül / A megszépítő messzeséget.” – ugrik a szeme elé a teljesen zöldbeborult ADY kötet, még apjáé volt, 1953 SZK SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ, van belülre írva, benne ceruzás aláhúzások, „nincs társadalmi közeg, ami fogadná” beírás, „tehetetlenség, fájdalom” – fut tovább a szeme előtt. József Attila, Radnóti, ott a bori notesz is…
Mennyi is az idő, már 11 óra, akkor most enni kéne valamit, egy kicsit a fűtést is följebb lehetne csavarni, vagy a sálat jobban összehúzni inkább. Dehogy, üldögélek még egy kicsit, majd később – zökken vissza fényes világába. „Az ötödik pecsét”, 1982, Magvető, Hatodik kiadás, akkor ezt később vette: „- Valami félreértésről van szó bizonyára… A felgyűrt ujjú odalépett eléje, és felmutatott a mennyezetre: – Nézze, mi van ott! Amikor Kovács elfordított fejjel felnézett, akkor teljes erejével pofon vágta: – Mars! – kiáltotta.” Ezt Széplakon olvasta, a Balaton partján, nem is benn a szobában, hanem a csillagok alatt, le-le rakva a könyvet: vajon Ő?
Mégis megcsinálom a teát, majd később eszem is valamit – és fölállt, vizet forralt, beleöntötte a csészéjébe, sokadszorra belelógatta a már teljesen áttetsző filteres teát, odavitte a bögrét a fotelhez, megint leült és hagyta a kezét átmelegedni a bögrétől. „A cenzorok nagy konjunktúrája ez a korszak, a minden rendű és rangú cenzoroké…” – szólalt meg az agyában, ez már Bálint György 1933-ból, hol is olvasta, ja megvan: az 1988-ban a Gondolatnál megjelent Nemzeti olvasókönyvben, a borítója vörös volt, aranyozott betűk rajta, de nem szerette kezében tartani a könyvet, irritálta a borító tapintása. „LÉGY EMBER, ez a cél – légy magyar, ez a legjobb eszköz.” – ez már Deák Farkas 1861-ből, ez ma is jól hangzik, akkor mégis próbálja eladni?

Akkor hirtelen gyengeséget érzett a kezében, még látta: a nap előbukkan egy pillanatra, talán valami elrepült az ablaka előtt: nem adom el, akkor sem adom el, és oldalra billent a feje…

2017. 12. 18.

A tanítványok …

Fölemelte a fejét.
Rájuk nézett. A szemüket kereste. Azokat a csillogó, éles, mindig vesébe látó, kék, barna, tiszta szemeket. A tekinteteket. De csak arcokat látott. Kipirult és indulatba torzult arcokat. De nem, ahogyan alaposabban megnézte, indulat nem, inkább közömbös elutasítás, tagadó lenézés volt azokon az arcokon. Mindegyikükén. A szemüket viszont nem látta, nem láthatta. Egyikük se nézett rá: Anna, Kati, András, Tamás, Feri és a többiek elkerülték a szemkontaktust vele. Inkább félrenéztek, inkább dörzsölgették, inkább az asztalon babráltak, de nem néztek felé.
Akkor lehet még remény – gondolta, akkor még van bennük valami, ami tiltakozik, ami tilost mutat, ami megcsörren és figyelmeztet.
Talán innen el lehetne, innen kellene elindulni. Ahogyan már korábban is, annyiszor elindult.
Mert akkor tényleg nagyon nagy lenne a baj, ha már a belső hang se mondana semmit. amikor nem jön a figyelmeztető csengő: mit is mond a másik, miről is beszél, miért is azt gondolja? Amikor már cinikussá válik a tiltakozás: csak azért is! Amikor már direkt rárak még egy lapáttal, hogy fájjon is, hogy büntessen is, hogy alázzon, eltiporjon is. Amikor a másik már nem is érdekes, mert ő úgyis jobban tudja, mert igenis: mindenképpen neki lesz igaza.
Talán ők még nem jutottak el ide.
Egy pillanatra becsukta a szemét.
Milyen fantasztikusak voltak ezek a gyerekek! Már az első találkozásukkor, a bemutatkozó órán, ami mindig a legfontosabb, már akkor látta rajtuk, hogy ők azok, ők lesznek azok, velük lehet és kell is mindenről őszintén és nyíltan beszélni, terelni őket, de mégis hagyni, hogy a maguk útját járják. Mert az lesz az igazi. Nem is kellett nekik semmit sem mondani a szemkontaktusról, azonnal megvolt, mindenkivel!
Nem volt nehéz dolga. Rögtön kialakult közöttük egy meghitt, kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolat, nem a tanár és a tanítvány, az oktató és a tanuló viszony volt ez; hanem a felderítő, a kutató és az ebben segíteni akaró és tudó kapcsolata. Ő is adott, és ő is kapott! Új hangot, új szemléletet, új szempontokat. Teljesen elvarázsolták és azt hitte, varázsolt ő is. Mindenről szót váltottak, szót értettek. Volt tananyag is, de az sem tananyag volt, hanem megbeszélni és megérteni való múlt, jelen és jövendő.
Az egész világ volt a téma.
És ők belevágtak: Kelettől Nyugatig, a kezdetektől az elmúlásig, a hangaszáltól a világmindenségig!
Megint kinyitotta a szemét. Megint látta az ismeretlen ismerős arcokat, most meghallotta a gyenge zsibongást is, ami eddig nem volt, amit eddig nem hallott meg.
Mi történt, hogy nem vette észre, mikor változtak meg. Vagy nem is ők, hanem ő változott, csak nem vette észre magán a változást, az öregedést? Hiszen apák és fiúk, sőt nagyapák és apák, unokák és fiúk. Hát erről lenne szó?
Hirtelen apjára gondolt. Meg apja testvéreire. Arra, hogy … de mindegy már, nem érdekes. Hiszen minden úgyis újra elkezdődik, újra elkezdődött, megérkezett, itt van. Keserűséget érzett a szájában, nem akarta elhinni keserűséget, az ők is keserűségét.
Hogy nem vette észre, hogy lehetett ennyire vak? Vagy kezdetben ők nem is ilyenek voltak? Csak közben váltak ilyenné? De akkor ő is tehet róla, akkor az ő keze is benne van?!
Persze ők nem olyanok voltak, mint ő: teljesen mások. Azt látta rajtuk, hogy mások. Mindegyikük egy önálló csillag, egyéniség volt, amikor először találkozott velük, már akkor is. Mindegyikük törekvő, hogyan is mondják: sikerorientált, győzni-akaró volt! És tudták azt is, úgy is gondolták: mindenki nem nyerhet, mindenki nem lehet győztes, még közülük se. Ezért nem egymásért, hanem egymás ellen is kell! Mindig egyedül! Csak egyedül. A másik nem érdekes, csak addig és annyira, amennyire használni lehet, amennyire használni tudják. Nem közel engedni, nem együtt érezni; kitárulkozni meg pláne nem! Mindenki a saját csigaházában lehet csiga! De ott igazán csiga! Ezt nem tudta megérteni sohasem, ezért aztán ebben nem is tudott változtatni rajtuk.
Talán ez a fő ok, a fő baj?
Már ez sem érdekes.
Már csomagolnak. Számukra már vége.
Megint az apjára gondolt. Aztán a Soros-disznóra. Meg a kis-Gulyásra, „rossz, aki rosszra gondol” kimondóra. Meg arra, hogy ez „nem kormányzati ügy”. Meg a képre: „Zsidók! Az egyetem a miénk, nem a tiétek! Üdvözlettel a magyar hallgatók”.
Meg a fáklyás felvonulásra. Ahova most mindegyik diákja kimegy…

2017.12.14.

Higgy a valóságban …

(Tizedik lecke – Timothy Snyder)
„Lemondani a tényekről annyi,
mint lemondani a szabadságról.
Ha semmi nem igaz, lehetetlen
a hatalmat bírálni,
hiszen nincs alapja a bírálatnak.
Ha semmi nem igaz,
minden csak szemfényvesztés.
A legvastagabb pénztárcájú tudja
megfizetni a legvakítóbb fényeket.”

Megkülönbözteted a valóságot attól, amit hallani, látni vélsz?
Mindig tedd föl magadnak ezt a kérdést, mert amikor már ezt sem teszed, akkor már át is adtad magad a zsarnoki hatalomnak.
1. Ne higgy a kitalációknak, a hazugságoknak, még ha szépnek is tűnnek, szívet melengetően, megnyugtatóan hatnak!
2. Akkor különösen gondolkozz el, amikor „véget nem érően ismétlődnek”, amikor már csak ezt hallod, amikor a vízcsapból is ez folyik sugárban!
3. Ne várj a csodára, ne söpörd az asztal alá az ellentmondásos tényeket, ne lépj át zokszó nélkül a szemétkupacon!
4. Végül, amikor már csak a tévhitek maradnak Neked, amikor már csak a hit marad, mert azt gondolod: fölösleges a megértés, akkor végképp elkapott a gépszíj!
Emlékszel – tudom, most nem, majd csak utána fogsz, amikor már késő – Orbán első országlására? Milyen szép programmal indult, aztán mi lett belőle: az ország kettéosztása, a telefonkönyvek összetépése, Csurkával való informális összeborulása (média-kuratórium ügyben), Györgyi Kálmán kinyírása, Tokaj-szőlőben kezdődő „piti” lopások, Aranyhajó és állami gazdaságok elsíbolása. Nem emlékszel? Persze, hogy nem: mert nem is akarsz! Mert a Nálad „okosabbak” se emlékeztek akkor, amikor kellett volna, hanem hittek neki.
És már benne is vagy.
Ma már ipari módon megy mindez.
Ma csak siker van! Pedig Te hogyan élsz? Hol van a gyereked, itthon dolgozik, vagy már nem is láttad Őt három éve? A mama megint itthon, mert az otthonban úgy hagyták? 110 kiló krumpliért állsz sorba a téren, mert adják? Kiizzadtad már a devizahitel-tartozásodat? Nem várod a karácsonyt, mert nem tudsz mit adni ajándékba a kisgyerekednek? Pedig siker van! Nagy siker! Nem érzed? Akkor Te vagy a hibás. Vagy nem is Te? Mert azt mondják, hogy Ő, a Soros, a gyűlölt ellenség mindennek az okozója! Meg az itthoni követői, a civilek, meg a szocik! Meg Brüsszel!
Ma csak siker van! Épül mindenfelé stadion, uszoda, nőnek a bérek, a nyugdíjak, meg jön az Erzsébet utalvány is, meg a kiegészítő százalék is! Újkor köszöntött be hazánkba! Hát nem látod, nem érzed? Akkor veled van a baj. Te vagy a hibás. Te rontottad el! Hiszen mindenhonnan ezt hallod: rádió, tévé, még a meccsek szünetében is ezt ordítja a riporter!
Csak siker! Már csak egy kicsit kell várnod. Már csak megint négy évet. Húzd oda az ikszet, ahova kérik. És akkor négy év múlva megint oda húzhatod.
Hogy a Soros 87 éves öregember? Tőle kell félnünk? Ennek az erős országnak? De akkor kitől, ha nem tőle? Valakitől csak kell félni? A jövőtől? Magadtól? Akkor inkább a Sorostól! Akkor inkább elhiszed. Akkor inkább beállsz te is csápolni, aláírni, visszaküldeni. Mert akkor legalább az erősebbel vagy. A győztessel. Hogy te mégse leszel győztes? De legalább hiszed, és már az is jó. Egy percre. Amíg megint el nem kezd hiányozni a gyerek.
De hát mindig így volt! És Ő, az Orbán, olyan szépen beszél! Olyan szépen mondja! Hátha. Talán mégis. Mert abban mégiscsak lehet valami. Ha Ő mondja. az Orbán. Mert Ő biztosan segít. Ő ugye biztosan nem csap be téged.
Szóval – gondolod – jobb, ha nem hiszek a szememnek, a fülemnek, a fázásomnak.
Inkább benyomom a tévét, még megy…

2017.12.11.