Archívumok

Üzenet: csináljátok …


„Törjük össze őket
Beöltözünk fekete ruhába.
Maszkot a fejre és
gyorsan lerendezzük.
1 percbe se telik.
Baseball ütő elég lesz.
Kéztörés, oszt cső
Azt sem tudják kik voltak.”
Egy rendőr
bejegyzése a Facebookon

2014 nyarán, „…egy északkelet-magyarországi településen négy közmunkást összesen 7-10 maszkos, felfegyverkezett, terepmintás egyenruhát viselő kigyúrt férfi brutálisan szétvert…”, miközben „Megdöglötök büdös cigányok!” kiáltásokat skandáltak. A háttérben a Betyársereg félelemkeltő hada is fölsejlett, akik „barátjuk” megsegítésére szerveztek a faluban egy demonstrációt, nem titkolva azok ellen, akik „genetikai programjukból adódóan nem tudják betartani egy normális társadalmon belül az általános magatartási szabályokat”.
2017. március 24-én az Egri Törvényszéken végre(?) megszületett a másodfokú ítélet: 2 évi, 4 évre felfüggesztett szabadságvesztés! A támadást irányító elkövetőnek, aki részben, mint tettes, részben mint fölbujtó szerepelt a cselekményben. Halmazati minősítés mellett is a Bíróság megítélése szerint ez a büntetés a kialakult joggyakorlat értelmében arányos és jogszerű.
Értitek?!
Ennyi: felfüggesztett szabadságvesztés!
Közben folyik a vita (dehogy folyik, csak úgy írom, mert remélném, hogy megindult valami beszélgetés-féle) arról, hogy az alapjövedelmet miért nem lehet bevezetni Magyarországon. Nem arról, hogy miért kellene, lehetne, lenne értelme bevezetni, hanem arról, hogy miért nem lehet bevezetni! Ugye ez is világos? Már a magyar miniszterelnök, ki ne tudná Orbán Viktor is megnyilvánult a kérdésben, és azt találta mondani: „Magyarországnak az etnikai viszonyai is bonyolultak, tehát ez nem egy olyan egyszerű kérdés, de mind az ország adottságai, mind a munkaalapú versenyképesség logikájából tekintve ez egy teljességgel elképzelhetetlen program”!
Így. Ilyen egyszerűen. Sallangmentesen. Minden mellébeszélés nélkül. Cigányozott egy jót! Persze egy fokkal kulturáltabban, mint a Betyársereg.
Akkor mért csodálkozom mégis az ítéleten?!
Aztán olvasom a hírt: a magyar kormány egyik szócsöve, az Alapjogokért Központ szerint „… megfontolandó, hogy Magyarország kilépjen az emberi jogi egyezményből…” Mert azok nem konformok a magyar joggal, meg a magyar migránsozással, meg mindenbe beleszólnak, meg különben is: olyan Soros szaga van az egésznek!
Aztán tegnap este Lisszabonban megint kitettek magukért a fiúk, a drága magyar legények, a focirajongó, lelkes, (majdnem) mindenre kapható, a TV székház megostromlásától sem rest szurkolóink, akik úgy tudják énekelni a magyar Himnuszt, hogy rá sem lehet ismerni. Mert tegnap este megint fölzúgtak a „Cristiano homoszexuál!”, „Utálunk, szar Románia!” rigmusok, megint láthatóvá vált a „Sosem feledünk!” fölirat.
Aztán jött a pofára-esés, a kijózanodás-nélküli lerészegedés.
És a hülyítés folytatódik tovább, hiszen a követők száma nem csökken! Sőt, a közvélemény-kutatások szerint emelkedik!
Akkor hajrá!
Hiszen a Facebookról sem őket tiltjak ki!
Hiszen a Flórinak is szabad!
Hiszen a Bíróság is csak fölfüggesztettet ad, és az igazi ötletgazdát el se meszeli…

2017. 03. 26.

Na, és akkor mi van …


• Árpikám, megint terelés kell!
• Rajta vagyunk, Főnök, belekezdtünk egy régi-új projektbe.
• Helyes. Mert túl nagy a ricsaj az alagútról, meg hogy összeomlott a dzsúdóstadion, meg nem záródik vagy nyitódik a metróajtó, meg senkinek nem tetszik, hogy megvétóztam a kínai elvtársak letartóztatási akcióinak az elítélését!
• Értem, Főnök, mondtam már: rajta vagyunk!
• Aztán mi lenne az az új ptojekt?
• A Vörös Csillag!
• Abba már belebuktunk egyszer, most megint szaladjunk bele egy nagy pofonba?
• Főnök, az legfeljebb két év múlva lesz majd, addig is szívatni lehet a gaz holland kapitalistákat, meg újra beindítjuk a kommenistázást is, meg elterelünk a portugál kudarcról.
• Nem rossz, hogy csináljuk?
• A Semjén Zsolti meg a Lázár Janó benyújtanak egy újabb törvényt „az önkényuralmi jelképek kereskedelmi célú hasznosításának tilalmáról, valamint a”…
• Ne is folytasd, benne lesz a sarló és a kalapács is, ugye?
• Benne, de a horogkeresztet is berakjuk, bár az nincs semmilyen sörösdobozon.
• Akkor minek?
• Megszokásból, bár egészen jó ötlet: hagyjuk inkább ki és akkor nagyobb lesz a cirkusz?
• Nem vagyok én olyan!
• Értem, akkor megint rodeóztatunk a házi tévékben.
• És honnan az ötlet, hogy megint Vörös Csillag?
• Jaj Főnök, hát nem emlékszik: tavaly, amikor ott volt a dunaszerdahelyi aréna avatóján, akkor ott voltak az Andrásék, a tulajdonosok, „… akinek egyik erdélyi vízierőművét 2015-ben a Magyar Villamos Művek vásárolta meg”, velük beszélte meg…
• Persze, hogy emlékszem: és az még nincs lerendezve, pedig az egy nemzeti ügy, egy igazi magyar ügy, azt hiszem föl kéne dobnunk az ENSZ-ben is a témát, mint az ’56-ot.
• Tényleg, erre nem is gondoltam már hívom is Bogyay Katalin, rendkívüli és meghatalmazott nagykövet, állandó ENSZ-képviselőnket.
• Mi van még, Árpikám?
• A Zsoltit is turbósítottuk: olyan interjút adott a Magyar Időknek, hogy csak na: azt mondta, hgy az ellenzéknek a „A PUSZTA MEGMARADÁS A TÉT”, ez olyan jól hangzik.
• És igaz is.
• Biztosan, más?
• Nem omlott ránk az alagút!
• A parlament alatti?
• Az. Akkor rendben, és mi van Dzsudzsival?
• Minden rendben vele.
• Ok. Akkor figyeljetek Lisszabonban…
2017. 03. 24.

Csináljunk valamit …

(Mese a jövőből)

Már nem emlékszem, talán Londonban, vagy Párizsban, esetleg Pesten gyűltünk éppen akkor össze; az is lehet, hogy nem volt ott mindenki, de már ez sem érdekes. Általában Skypeon, Viberen, Messengeren tartottuk a kapcsolatot akkoriban, amikor meg személyesen találkoztunk, mindig máshol jöttünk össze, mert szanaszét éltünk Európában, ki itt, ki ott. Haza is jöttünk egyszer-egyszer, mert hát mindannyian Pesten végeztük az egyetemet, ki az ELTE valamelyik kiemelt szakán, ki a Corvinuson, de – fölmérve a helyzetet – külföldre mentünk tovább tanulni, aztán dolgozni, meg élni is. Aztán ott alapítottunk családot is, már, aki, de továbbra is összejártunk dumálni, tervezgetni a jövőt. Mert azt mindannyian tudtuk, hogy amit elértünk, az ugyan már valami, de nekünk nem volt elég, mi úgy gondoltuk: többre vagyunk teremtve.
Akkor is, mint általában, András vitte a szót, mindig Ő volt közöttünk a hangadó. Gyerekek, mondta körül nézve és szürcsölgetve a teáját, csináljunk valamit, valami komolyat, szerintem már meg tudnánk csinálni magunkat, már nem kell kenyérre gürcölnünk, a háttér is adott, itt az idő, lépjünk be a porondra. Mire gondolsz – kérdezte Barnabás, aki megfordult Hollandiában is, a nagypolitikára Magyarországon, vagy hozzunk létre egy céget és hódítsuk meg a világot?
Mindannyian elhallgattunk egy pillanatra, pedig ez, mármint a csöndben maradás egyáltalán nem volt jellemző ránk: mindig zajongtunk, vitatkoztunk, ami sokszor súrolta a veszekedés határát is. De most, mintha magunk is megrettentünk volna a hallottaktól, csak bámultunk magunk elé.
Most Tamás vette át a szót, ez érdekes, már én is gondoltam rá, ne sumákoljunk, legalább egymás előtt ne – fogott hozzá, mindannyian gondoltunk már rá, hogy mi is tudnánk kezdeni valamit a hatalommal, az országgal, mindenünk megvan hozzá, képesség, tudás, indulási előnyök, kapcsolatok; végre nagyban is hasznosíthatnánk, amit tudunk, és még élveznénk is, csak ne kapkodjuk el, jól építsük föl, amit akarunk. És mi lenne az – kérdezték, szinte egyszerre a lányok, mire gondoltatok? Hát, megnyerjük a választásokat, átvesszük a hatalmat, kormányt alakítunk és megcsináljuk az országot – válaszolta András magabiztosan, a legnagyobb természetességgel.
Az újra beálló csöndben csak a teáskanalak csörgése hallatszott, mindannyian éreztük, végérvényesen oda a gyerekkor, vége az álmodozások korának, most életünk döntését fogjuk meghozni.
Jó, és akkor hogyan fogjunk hozzá – kérdezte most Anna, azért ezt jól végig kellene gondolnunk, meg kell terveznünk, hiszen tanultuk, arculat is kell, szlogen, szervezet, akciók, média. Én már mindent végig gondoltam – vette át újra a szót András, mozgalommal kezdünk, csinálunk egy ’országosat’ szóló akciót, aztán párttá alakulunk és nyerünk. Szóval, először is kellene egy ötlet, ami nagyot szól, amit fölkap az országos média, ami megmozgatja az emberek fantáziáját és elég hosszú ideig fenntartja az érdeklődést irántunk; a lényeg, hogy megjelenjünk, semmi más. És ha mások is fölkapják a témát – kérdezett közbe Tamás, és bekapcsolódnak, segítenek, elveszik a showt? Bárki segíthet, csak mi legyünk elől, vágott közbe András, de mi legyen az ötlet?
Megint csönd lett. Aztán Edina szólalt meg: a szegénység, az egészségügy, az egyenlőtlenség, meg a korrupció nem elég jó, mit szólnátok az Olimpiához? De hát mi bajod van vele – kérdeztük többen is, nem is lenne rossz megrendezni! Csak legyen belőle népszavazás, kérdeztessük meg az embereket, akarnak-e olimpiát vagy nem, arról nem kell beszélni, hogy mi akarunk-e vagy sem – zárta le a vitát András, senkinek semmi köze ahhoz, hogy mi, mit akarunk!
Hát így indult el a dolog: nagy siker lett, mindenki gyűjtött nekünk, még más, az elitet reprezentáló pártok is. Szerencsére nem lett belőle népszavazás, úgyhogy az sem derült ki, hogy mi mit is gondolunk az olimpiáról.
Most megint együtt vagyunk. Átalakulunk. Párt leszünk, azért ez, ez már valami. Megcsináltuk. Az indulás nagyot szólt! De most már mondanunk is kell valamit, és mondunk is! Először is eltöröljük a múltat – kezd hozzá András, ez az elit, ami itt van, ez leszerepelt, nem adott semmit, nem követhető. De András – vág közbe egyikünk, hiszen mi, „az első szabad magyar generáció tagjaiként” alakultunk meg, azt az előző elit hozta létre. Jó, de azóta, mit csináltak azóta – vág megint a szavunkba, hibát-hibára halmoznak, leszerepeltek, csak beszélnek, teljesen megváltoztak. Te, András, és ha 25 év múlva mi is megváltozunk, ha kiderül, mi se tudjuk másképp, jobban, magunkhoz hűen végig csinálni, akkor mit mondunk majd mi, a gyerekeinknek – szólunk megint közbe. Nem így lesz – szól most Barnabás közbe, mi nem ígérünk nagyot, mi csak „egy, a magyar társadalmat alkotó polgárok és közösségek szabadságán és konszenzusán alapuló, demokratikus, a jogállami keretek szerint működő, átlátható és korrupciómentes” államot mondunk majd, meg, amiben hiszünk, semmi többet. Meg elhatárolódunk és „mélységesen elítéli a politikai elit önző tevékenységét, így különösen az emberek megosztására és társadalmi konfliktusok kiélezésére épülő politikai tevékenységet, az önérdeket a közérdek elé helyező, a korrupciónak teret biztosító és abban aktívan résztvevő, illetve a demokratikus alapértékekkel szembemenő hatalomgyakorlást”, értitek? És ha nem lehet majd másképpen, és ha mi is ugyanazt fogjuk csinálni – jött az újabb kétkedő kérdés. Nem lesz ilyen gond – most megint Tamás szólt közbe, nem engedünk közénk senkit, a régiek közül, akik a rendszerváltás előtt valahol tagok voltak, mert mi, mások vagyunk!
És a mesének nincs vége, tulajdonképpen még el sem kezdődött…

2017. 03. 19.

Sétáltunk …


Mégis lehet fütyülni, ugrott tegnap reggel a szemembe az első hír az interneten: tegnapelőtt este végül döntött a bíróság, akkor tehát a vélemény szabad, „ugatni még szabad” – gondoltam. Persze a rendőrség, az istenadta rendőrség „… Mint akarom, s mint a barom, …”; kétszer is aszonta, hogy coki, nehogymá’ fütyülést halljon a világ, meg a CÖF vacsorameghívására érkezett lengyel vendégturisták 200 fős tömege, a Puskás Akadémisták meg a Tállais fölfújt focisták buszaival szállított bértapsolók „végig-taperolt, megmotozott sokasága”; és azér’ ez elgondolkodtató, nemá’, holélünkafrancba’. Ja, hogy el ne felejtsem a lényeget: hát a Főnököt, a Viktort, a világpolitikai tényezőként tetszelgő futball-szakértőt, a közgazdasági gurut, aki szerint a közpénz az nem közpénz, hanem nem közpénz, mert csak kommenista csökevényes gondolkodásban vannak egyesek; érted végre? Hát persze, Őt nem szabad megzavarni, mert még a végén, vagy az elején azt találja mondani, hogy „bolond lyukból bolond szél fúj”! Meg azt is eltalálja mondani a Főméltóságú meg Excellenciás Felcsúti és fél-fejérmegyei kegyelmesség, a faluvégéről Soros által kiemelt vagyonnyilatkozat tételére kötelezett közszolga, hogy „Ma ismét ’48-as szelek fújnak Európában”, igaz azóta egy csúfosan elzúgott a fülünk mellett, mint a Böde Dani ballábas lövése a múltkor is, de lesz még Európában kutyavásár, és akkor meglássátok szümtükkel és a magyarok istenével! „Igen ám, de mit kezdjünk azokkal, akik nem békét, hanem békétlenséget, nem egyetértést, hanem megosztottságot akarnak?” – kérdezhetném most is, meg tegnap is, és azt hiszem sajnos holnap is a regnáló miniszterelnök szavaival, mert ki is itt a békétlen, az örömrontó, a bolond?!
Persze, hogy tudom a választ, az agyonsulykolt, óriásplakátra mindenhová kiragasztott, a megbélyegző választ: hát mi, hát persze, hogy én, meg Te, barátom, aki félelmetesen és méltósággal sétáló kisebbség vagy; akiktől a kis golyóbisaikat a nagyobbak mindig elvették és elveszik; akiknek a 12 pont nem ürügy beszédet mondani; akik még, érted: még nem zavarták el az uraikat!
Nézem a filmet, amit készítettem az Operától induló sétánkról, nézem az arcokat, a szemeket, most is hallom a zenét, Erdős Virág szép versét Majtényi László őszinte megszólalását, és tudom: van remény!

2017. 03. 16.

CSATT, na és …


Nézem őket. Ahogyan ülnek, ahogyan beszélnek, ahogyan egyikük beletúr a hajába, ahogyan a másik szégyenlősen elhallgat; ahogyan gesztikulálnak, nevetnek, vagy zavartan elhúzzák a szájukat.
Vitatkoznak, néha rácsodálkoznak egymásra.
Két világ: az egyikük fiatalabb, ereje teljében, a „velem van az erő” tudatában van; biztos lehet benne: mondhat, tehet, amit akar, nem lehet bántódása; aki most éppen a biztonság, a megalázhatatlanság, „az enyém a világ”, „amit kimondók úgy lesz, még ha másokat megaláz is” illúziójában tetszeleg; és a másik, az idősebb, az éppen néhány napja megalázott, a már hatalom közelébe sem jutó és támogatását nélkülöző, az óriásit teljesítő, már életútja végéhez közeledő ember.
Mindketten művészek.
Megy a műsor. A CSATT. Most éppen két vendéggel, két Kossuth-díjas művésszel.
Az egyikük létrehozott a semmiből egy színházat, és most megint megpályázta az igazgatói posztot. A másik megbízást kapott, hogy bírálja el Őt: alkalmas-e arra a feladatra. Nem bírált: inkább műbalhét kiáltott! Akkor és ott: megalázott!
Most egymással szemben ülnek, kezdetben visszafogottan, aztán egyre jobban belemelegedve beszélgetnek, talán már vitatkoznak is egymás szavába vágva – mégis egymásra vigyázva. Ez jó! Aztán azt hallom: „Demokrácia van, verseny van”, „két gyereke van, akik színészek és félnek, úristen, mitől” – mondja a bírálatig el sem jutó, volt bíráló bizottsági tag. Mert az egész országban FENYEGETETTSÉG van! – mondja tettetett csodálkozással, hiszen színész is Ő! És most már Ő van zavarban, Ő kezd el magyarázkodni, emeli föl újra és újra az ujját figyelmeztetően, pedig mér saját magát kellene figyelmeztetnie.
Már érteni kezdjük, már érteni véljük: mert politika az egész világ, amióta, azóta.
De jól van ez így?!
Aztán jön a második felvonás, a „Méltóságos Színház-Igazgató Urazással” kezdve, az arisztokratázásig, a „ha nem szeretsz minket, ne csodálkozz”, hogy nem focizhatsz kimondásáig.
És akkor már (megint) világossá vált minden: a győztes mindent visz, a győztesnek mindent szabad, ha nem igazodsz a győzteshez, később már nem lesz lehetőséged az igazodáshoz!
Ezt vésd a fejedbe!
Hogy milyen színház lesz Szombathelyen?
Kit érdekel…

2017. 03. 14.

Ment és maradt …


Áder úgy ment el, hogy meg se érkezett, és úgy is jött vissza, ahogy el se ment.
Mert Orbán Viktor így akarta. Volt persze más is Orbán Viktor fejében, de aztán a „más”-ok eltűntek a fejéből. A „más”-ok mindig és azonnal eltűnnek az Orbán Viktor fejéből! Tehát Őt akarta.
És akkor Ő is így akarta.
Meg akkor már az egész Fidesz frakció is így akarta. Meg a nem-létező , magát kereszténynek mondó és író, fehér-lovas pártvezérrel megáldott törpe párt is így akarta, meg a frakciója is így akarta.
Hogy a Fideszen belül hogyan van ez, akár lehetne magán ügy is: úgy van, ahogy van, csinálják. Mert ott úgy van, hogy minden Orbántól függ, ami nem, az is.
De most – még egy ideig biztosan – így van ez az országban is.
Orbán feje a vízmérték! Nesze neked, Magyarország!
Mert a demokratikus jelölés rendje most az, hogy minden párt demokratikusan jelölhet, ha akar, de minek! Mert minden képviselő is jelölhet, ha akar, de azt is minek. Mert csak az válik jelöltté, akit legalább a képviselők egyötöde ajánl. Mivel mindenki legfeljebb egy jelöltet ajánlhat, az ellenzék nem is tudna nagyon többet. Azt az egyet is minek. Mert hát a jelölést nem követi igazi megmérettetés, program-hirdetés, érdemi vita. Nem, az nincs. Punktum. Viszont csináltatunk egy házibarát közvéleménykutatást, az megmondja: márpedig a nép, az istenadta nép 54 százaléka az egyiket akarja. Pont azt, akit az Orbán Viktor! Hurrá!
Tehát marad a szavazás.
Ja, előtte a jelölteknek lehet dumálni a pulpitusról, még a TV is adja. Bekiabálni is szabad a kormánypárti padsorokból, ha Fideszes vagy, mert akkor a nagybajuszú magyar ember – tudjátok, aki szerint mindenki hablatyoló, aki nem a kánon része – hagyja, sőt még a tetszését is nyilvánítja. Bezzeg, ha ellenzéki vagy, pláne még beviszed a stróman-Lőrinc papírkliséjét is, mehetsz Brüsszelbe, fellebbezni a nyugdíjmegvonás miatt! Nem kell sem program, sem ígéret, elég, ha…
Aztán meg lehet szavazni: az első fordulóban kétharmad kell, aztán már csak egyszerű többség. Halál egyszerű. El se lehet téveszteni. Most oda se kell állni a szavazófülke elé ellenőrizni. Megy ez, mint az ágyba-szarás, ha elég öreg vagy már.
És utána?
Kihirdeted! A nemzet megint egységes! Mert az elnök kifejezi!
Igaz: csak a Fideszes meg a Kádéenpés képviselők szavazták meg Orbán Viktor javaslatát!
Hát akkor: koccintsunk!
Áder végre megint kapott öt évet!

2017. 03. 13.

Büszkeség és ítélet …

(megint a Momentumról)
És aki lopja a fát,
mert fázik,
és akit bombáznak,
ezért menekül
és aki csak
egyszerűen más…

Valamikor, a nyolcvanas évek közepén hangtalanul baktatunk a Buchenwaldi koncentrációs táborban a feleségemmel, és a három – óvodás és két általános iskolás – gyerekünkkel, miközben Papira, Babukára gondolunk, meg-megállva a szikrázó napsütésben. Odaérünk a Magyarország feliratú, kőbástyához, amelynek tetején kandeláber van, de most nem ég a láng. Alig vagyunk a táborban, az emlékhely környékén csak mi, öten, magyarok. Megállunk az emlékhelynél, szembe fordulunk a bástyával, és akkor a tizenkétéves fiam, Balázs halkan, szinte csak magának elkezdi énekelni a magyar himnuszt, Gergő, kicsit hamiskásan azonnal bekapcsolódik, és elcsukló, rekedtes hanggal mi, felnőttek is csatlakozunk; Viktor még kicsi, nem tudja a himnuszt, de valamit megérez, mert bedugja két kezét bátyjai ujjai közé, megszorítja azokat, és kikerekedett szemekkel, fölemelt fejjel nézi őket és néha-néha rápillant a Magyarország bástyára is.

„Büszkeség és jobb-/balítélet – a pozitív nemzetkép” címmel Soproni Tamás, a Momentum Mozgalom alelnöke írt a HVG-be egy „magyarázom a bizonyítványom” (bár olyan jó lett volna) cikket. A politikai pályára most belépett, fiatal szerző azzal indít, hogy ők bizony zuhogó esőben, omladozó betonfalak között, „nem történelmi vagy filozófiai értekezésekben” élték meg „a nemzethez tartozást, hanem egyszerű hétköznapiságában”, a magyar válogatott meccsén, a tovább jutásban; meg máskor is, Puskás Öcsi születésnapján, ahol a cigányozónak és a cigánynak is egyszerre dobbant a szíve (lehunyom a szemem, elképzelem egy pillanatra, ahogyan egymás mellett állnak a Fradi B-közép kopaszai és a cigány-emberek, és nekem is párás lett a szemem). Mert akkor együtt volt a „szimbólum” és a „pozitív nemzetkép”! Ami a rendszerváltás óta nem jelent meg a politikában – írja tovább a magáét a szerző.
(Hát, hogy őszinte legyek: nem tette magasra a lécet! Mert aki akkor nem tudta megvenni a jegyet és nem mehetett be a meccsre, mert gyógyszerre, unokára, lakbérre, meg tudom is én még mire kellett az a pénz? Vagy, aki nem szereti a focit, vagy nem ért hozzá, mint Dávid Ibolya mondta volt fénykorában? Vagy, aki szeretné énekelni a Himnuszt, még a szeme is bepárásodna, de nincs hallása, ezért nem énekel? Vele, velük mi van? Vagy, akik nem mehetnek el a nemzeti ünnepekre, mert oda sem engedik be őket? Ők akkor nem testesítik meg a nemzetet?)
Szóval: „szimbólum” és a „pozitív nemzetkép”, e kettő kell (nekünk). És ez a kettő, ott és akkor megvolt, tehát már minden rendben is volt.
Nekem József Attila, Radnóti, Ady mondják, és napról-napra írják, mindig újra és újra a szimbólumokat, a pozitív nemzetképeket; meg Illyés a Puszták népében, meg Sánta Ferenc Az ötödik pecsét-ben, folytathatnám a sort Szabó István Szerelmesfilmjével, Hubay-Ránki-Vas Egy szerelem három éjszakájával, Kovács András Hideg napok filmjével, de minek, hiszen ma is „… lábamhoz térdepel/egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,/tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,/s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon/a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.” Pedig ezek a művek nem lelátókon, nem történelmi vagy filozófiai értekezésekben íródtak, még csak nem is ünnepeken, és nem is ünnepekről szólnak!
Mert milyen nemzetképek vannak ma divatban – és válaszol is az alelnök rögtön: kirekesztő jobbról, semmilyen és mégis mindent tagadó balról! Jobbról ömlik a gyűlölet, ami a szerző szerint is „hazavágja a nemzetet”; a balosokat, a „modernizált elvtársakat”(?) meg a hideg rázza minden szimbólumra: legyen az a turulmadár, Árpád-sávos zászló vagy a kokárda, csak mert bepiszkolódtak, kisajátítottak; aztán még tetézik is tehetetlenségüket, mert mindenkit lenáciznak, csak mert Bocskait viselnek, mert meccsre járnak; meg pofán vágták a határon túli magyarokat is: ilyenek ezek, mind – fejezi be ezt a bekezdést az új, ifjú titán, a „Verecke híres útján” jött megmondóember, aki most azt hiszi Dévénynél tör éppen be „Új időknek új dalaival?”, miközben észre sem veszi, hogy éppen ugyanazt teszi, mint a megbíráltjai!
Talán egy pillanatra álljunk csak meg: hogy is van ez, például a kokárdával? A veres, fehér és zöld színű kokárda, ez a köralakú nemzetiszínű kitűző eredetileg, a’48-as forradalomban azt volt hivatva látható módon közölni, hogy a viselője a forradalmi eszméket vallja magáénak: „ki hazafinak tartja magát nemzeti szín pántlikábul rósát visel, mely pántlika zöld, veres és fejérszínû tarka” – írta például Csóka Péter öccséhez, (1848. március 21., V. Waldapfel Eszter: A forradalom és szabadságharc levelestára)! És amikor Orbánék ezt a szimbólumot kisajátították, akkor mi lett belőle? Hiszen teljesen más értelmet kapott, más jelkép lett, Esterházyval szólva bepiszkolódott (ezért már nem szabad használni!), mert nem a forradalom, a sajtószabadság, a nemzeti összetartozás szimbóluma lett, hanem éppen ellenkezőleg: a vagyunk mi, a jók, a nemzethez tartozók, és vagytok ti, a rosszak, az idegen test a nemzet kebelén szimbóluma! És a Bocskai viselet, a népdalok éneklése? Ugyanígy: a megkülönböztetés, a kiválasztódás, a „magyarabbság” jelképei lettek! S amikor emiatt valakiben rossz érzés támadt, ha valakiben emiatt előjöttek az emlékek, és ez ellen szót emelt – és tényleg ez ellen emelt szót – az azonnal a MAGYART támadta?!, ahogy most is írja az alelnök úr.
Bizony: a nemzet mi vagyunk, mi, mindannyian, akik beszéljük, értjük ezt a nyelvet, akik ismerjük a történetét, a múltját; akik itt élünk és küzdünk magunkkal, a múltunkkal, rémképeinkkel; akik hiszünk vagy nem hiszünk; akik a Fradinak, a Kispestnek vagy tudom is én, kinek drukkolunk; akiket elhurcoltak és mégis visszajöttek; akiket napról napra megaláznak és mégis talpra állnak, és akik napról napra megalázók, azok is; akik „Harmadnapja nem” esznek; aki „Hol lehet altiszt, azt kutatja,/holott a sírt, hol nyugszik atyja,/kellene megbotoznia.” És nincs különbség a Mama, a kedves, a gyerek között!
Pozitív nemzetképet! – hirdeti meg az új jelszót az alelnök úr, és rögtön meg is adja azt: „Magyarországnak nyernie kell. Nemcsak kell neki, tud is. Ez a pozitív nemzetkép alapja.” Tehát nyerni kell és siker kell és ezt tudja is! És a siker legyen mindenkié! Hiszen Böde Dani sikere is mindenkié! Az Oscar-díj is!
Mintha nem ezt akarnánk ezer éve, mintha nem ezt hirdette volna nekünk Árpád, Könyves Kálmán, Mátyás, Kossuth, Kun Béla, Horthy, Rákosi, Kádár, Antall, Orbán és most Soproni! És hogyan? Kivel? Kiért? Mit előbb, és mit utóbb? Kerítéssel vagy anélkül? És ki, mennyi áldozatot hozzon? És ki legyen az átmeneti vesztes? És ki lesz az átmeneti győztes? És miért úgy legyen? És ki kivel beszélje meg? És hogyan határozzunk?
És „Ezer esztendő távolából, /hátán kis batyuval, kilábol” vajon „a népségből a nép fia” végre?!
2017. 03. 12.

Iskolába menet …


És akkor megszólal a zongora, majd a hegedű és az egész zenekar és akkor én lassú, hullámzó kéz és karmozdulatokkal, háttal a közönségnek, szinte lebegve, „danse sur les pointes”-ben, mint a hattyú suhanni kezdek a vízen, egy szellő se rebben, nem érzek mást, csak a víz simogatását, Odette vagyok, és nappal hattyú, és vágyom a szerelemre, a szabadságra, de a gonosz varázsló világa fogva tart és nem enged, és becsapta Őt is már, és minden hiába, vége mindennek, pedig milyen jó lebegni, lebegni, lebegni karcsún és kecsesen és fehéren, és meghalni inkább, ahogy az utolsó akkordok is elhalnak, és előrenyújtott jobb lábamra, mint a haldokló hattyú, két karomat, kezemet lassan, lágyan előreteszem…
Anya, nézd ott a nénit, hol kisfiam, hát a lámpa mellett, aki a járdán fekszik, előrenyújtott kézzel, a feje a lábára hajtva, de a pohár, azzal a sok apróval, ami szétgurult mellette, mért esett ki a kezéből…

2017. 03. 11.

Momentum …


Kéne írnom valamit a Momentumról.
A mozgalomról, ami olyan szívszorítóan és szépen indult. Dávidról, aki legyőzte Góliátot. A mozgalomról, ami vállalta önmagát, hogy mást akar, mert ez így nem mehet tovább. A fiatalokról, akik mindennel dacolva, itthon akarják megváltani a világot! A kamerába néző, a riporter szemébe néző tisztatekintetű ifjúakról, akikben lehet hinni, mert akik okosak is, tudják is, értik és teszik is azt, amit jónak tartanak.
Akik egy pillanat alatt bizonyítottak is, hogy lehet és érdemes!
Kéne írnom valamit a Momentumról.
A pártról, ami megalakult. Amit „az első szabad magyar generáció tagjaiként” alapítottak, és persze ezért ahhoz a történethez, hogy ők az első szabad magyar generáció lehettek, nekik semmi közük sincsen! Az se nem érdem, se nem bűn. Azt készen kapták! Mert ezer év óta ők az elsők(?), akik szabadok, ezért nekik – szemben másokkal, nagyszülőikkel, szüléikkel –, szerencséjük volt! Az Ő szabadságuk, elődjeik sikere, hatalmas eredménye! Ez lehetne összekötő kapocs is köztük és felmenőeik között, folytatandó hagyomány is, (ami rámutathatna arra, honnan-hová kellene eljutni), mégsem az! Mert ők, magukat tagadással, elutasítással, kioktatással, oktalan bírálatokkal határozzák meg: a baloldalnak nincs nemzettudata, Gyurcsányból nem kérnek, na, az MSZP-ből végképpen nem, talán az LMP, a többiek, kik is ők?!
Aztán meghallgatom a hivatalos hírharsonák mocskolódásait, megnézem a vidéki Fideszes bér-trollok hazugságait, elolvasom a pártlapok cím-szavait, hogy apák és fiúk, hogy lenézik a vidékieket, hogy a Soros meg a 444.hu emlőin nevelkedő sihederek, és újfent elgondolkodom: kik vagytok?!

2017. 03. 07.

Stációim …

(bejáráson)

1. Megszülettem. Anyámnak alig volt teje. De ez, akkoriban, a negyvenes évek végén nem számított különlegességnek. Valahogy mindig csurrant valami, ha nem, akkor kaptam mást, máshonnan. Így hát megmaradtam. Úgy mondják: még szép is voltam. Persze, ki nem szép (még ha csúnya is), amikor még csak egy kis „csecsszopó”, akiben majd (talán) megnő az értelem. Sokat sírtam: nappal is, meg hangosan, erőszakosan éjjel is; éhes lehettem, vagy már akkor készültem az életre és próbálgattam a hangomat, ki tudja. Apám mindenesetre a lábujjára madzagot kötött, a másik végét a bölcsőhöz erősítette, és úgy „ringatott” álomba, vagy legalább is csendességbe.
2. Az egyik első(?), valódinak gondolt élményem, hogy anyám berobog a szobába, ahol én a telefon mellett ülök, vagy talán félig fekszem éppen a fotelban és rámrivall: mért nem veszed föl, nem hallod, hogy csörög? Nem hallom. Úgy hatéves vagyok akkor. Aztán orvoshoz be, orvostól ki, és ez így megy sokáig. Fülszúrás, lékelés, üvöltően fájdalmas lüktetések minden szívdobbanásnál, félelem, mandula ki, mandula csonk marad, majd a csonk is ki. Ébredés a kórteremben, jobbkézzel azonnal nyúlok a fejem mellett lévő, a falból kilógó fülhallgatós rádióhoz, teszem a fülemre: a balon hallom, a jobbon semmi. Belép az ajtón anyám, majd közvetlenül mögötte Babuka, hozzák a madártejet, hallasz?, az egyikre, legalább annyi. Annyi.
3. Tavaszi napsütés, nyárias meleg van, ezért már lehet pántos, rövidnadrágban rohangásznunk a lakások előtti gangon. Persze csak mi, kisgyerekek meg az „anyuk” vagyunk otthon, a nagyobbak iskolában, a még nagyobbak dolgoznak. Mi, kicsik most lerohanunk a ház négy oldalával „befalazott” földszintre, a köves udvarra, ami mindenoldalról középfelé lejt egy kicsit, oda, a rácsos lefolyóhoz, az nyeli el a kis, színes golyóinkat. Az udvar egyik sarkában most is ott ágaskodik a kétkeresztléces poroló, amire imádunk fölmászni és ami a legjobb foci-kapu a földkerekén. Focizni kezdünk éppen, amikor nyílik a bejárati kapu és egy nagy fadobozt cipel be három ember, viszik némán, látjuk, hogy föl a harmadikra, ahol mi is lakunk, megállnak a lépcsőház mellett, az első lakásnál, leteszik a fadobozt és bemennek. Ott Ilus néni lakik, akitől, ha kinn van, mindig kapok csokit, amikor elszaladok az ajtaja előtt. Meghalt, ugye tudod – mondja Peti mellettem, aki éppen egy nagyot rúg a labdába, az mi, kérdem és minek az a nagy doboz, az koporsó, abba teszik bele Ilus nénit és temetik el a föld alá örökre, de már el is fordul tőlem és rohan a labda után, Én nem mozdulok, csak állok ott a belém szorult kérdésemmel: Ilus néni örökre ott marad?
4. Nyár van. Indulunk a „Nyári napközi” táborba: apu visz bennünket a Moszkva térre, onnan indulunk a külön-villamossal a Hűvösvölgybe, a rádió-tv táborba. Öcsém is velem együtt, ma számháború van: Ő a kékekkel én a pirosokkal; engem gyorsan leolvasnak, megyek az „elfekvőbe”, közben látom a számát, megsúgom valakinek, Ő is kiesik, jön Ő is velem. A rohadt spiclivel.
5. Iskolaudvar, salakos, de van két kézilabdakapu is, választunk, én vagyok az egyik, Farkasinszky a másik. Mi ketten vagyunk a legjobb focisták, mi választunk embereket. Ő kezdi és mindig a legjobbakból választ, én meg pont fordítva, a gyengébbekből, hogy ők is játszhassanak. ha nem így lenne, akkor ők soha nem állhatnának be. Csak nézhetnének bennünket. Viszont ők soha meg nem állnak, nem veszekednek, hanem izzadnak, futnak, ugyan többszőr lemaradnak. Néha nyerünk is. És haverok leszünk. A gyengébbek és én. Azóta is.
6. Benn vagyunk az osztályban, a VIII/a-ban, leoltják a lámpát, kezdődik a vetítés, az első pillanatokban teljes a sötétség, gyorsan hátra-ülök, Eszti mellé, már előre kinéztem, van ott egy üres szék, és Eszti kis cicije már gömbölyödik, már most izgatóbb, mint a film. Először a kezét fogom meg, nem száraz, inkább kicsit nyirkos, izzadt; majd óvatosan fölcsúsztatom a kezem a karján, csak a mozigép zümmög, mi még levegőt se veszünk, fölértem a vállához, az ujjam becsusszan a vállpántja alá, a blúza alá, melle egy kicsit megemelkedik, Ő kissé előre dől. Másnap Krasznai tanár úr kiküldi a lányokat levegőzni az udvarra. Csak mi, fiúk maradunk benn a teremben. Krasznai tanár urat nagyon szeretjük, mert mindig mindent meg tudunk vele beszélni. Meg Ő mindig őszinte. Mit gondoltok, ha nincs kerítés az almáskert mellett, akkor mehettek a fákhoz megdézsmálni? – jön a kegyetlen kérdés, és mert ti erősebbek vagytok a lányoknál, akkor már mindent szabad(?), akkor értjük egymást.
7. „Beszél a fákkal a bús őszi szél…” dadogom magamban egy padon ülve a Feneketlen Tó partján kezemben egy füzet amibe írom a házi feladatom mert másnap biztosan én jövök a Vera néninél felelésre már csak nekem nincs egy jegyem se ebben a félévben mellettem ül Mari a rövid szoknyájában frufrus szőke hajával némán figyel rám nem szól semmit mert írom amit érzek és olvasok „Egyik kezemben édes szendergőm/Szelídeden hullámzó kebele…” és ugyanazt érzem amit Petőfi is érzett akkor ott Koltón „Nem bírom tovább/Sajnálom magam, s sajnállak téged/s sajnálom azokat, kik úgy szeretnek,/mint mi,/hirtelen öleléssel, s nem lassú vággyal/ölelnek, s ölnek, mint a méreg,/s izgatottan várjuk remegését a földnek…”
8. Már egy törülközőn fekszem a Sportuszoda medencepartján, előttem egy Közgazdasági Szemle, fölöttem a tiszta ég, szikrázó napsütés, az utolsó vizsgán is túl vagyok már: okleveles közgazdász, tervmatematikus lettem. 6 év közgáz-egyetemi tanulás van mögöttem és most vége. A „hova menjek dolgozni” kérdés hamar eldőlt: Juszt Lajos keresett, olyan frissen végzett közgazdászokat, akik tervezést, elemzést is tanultak, egy kis matematikai vénájuk is van, én meg pont kéznél voltam (a végzés előtti szakmai gyakorlatot is ott „dolgoztam le”, még matematikai statisztikai tudásom is hasznosult egy előrejelzés-korrelációszámításnál) és Ő „fogadott” magához a Pénzügyminisztériumba, a VIII. Társadalmi Közös Fogyasztás főosztályra lépek majd be. Két nap múlva. És onnan kezdve minden megváltozik.
9. Fekszem Aya Napán, a szálloda úszómedencéjének a partján, olvasgatok, élvezem a nyarat, Viktor a medencében úszik, én fölnézek, rengeteg csinos lány mindenütt, az egyik különösen vonzó, barna, hibátlan teste van, kedves arca, hullámos haja, nézem egyre … és Ő nem néz vissza.
10. Jövünk ki a Jad Vasem múzeumból, némám, magunk elé meredve csak, nincs más: le kell ülnünk az Igazak kertjébe, a fák hűsítő lombjai alá. A huszadik század végén járunk, már jóval a magyar rendszerváltás után is. Vagy tízen vagyunk, köztünk heten egyetemi tanárok, professzorok, a haza elmés ékességei. Egyikük megszólal: nem is volt holokauszt! (Aznap éjjel apám megint kiabált az őrökkel.)
11. Hiszen szabad vagyok már. Azt írok, mondok, amit csak akarok. Ha akarom, szidhatom a miniszterelnököt, a házelnöknek a bajuszát is húzogathatnám, meg válaszolhatok is a kérdésre, amit levélben kapok, egyre sűrűbben. Igaz, ha más a véleményem, akkor rögtön hazaáruló vagyok, migráns-párti magyargyűlölő. Meg szavazhatok is négyévente: igaz, szavazatom nem ér annyit, mint másé, de sebaj. Meg le se csuknak, nem is jön értem a fekete autó, a gyereket se fenyegetik: igaz, csak szemből nem.
12. Szóval: megöregedtél, öreg vagy már, nem kell neked a nagyok dolgába beleszólnod, foglalkozz te csak az emlékeiddel, rendezd az irataidat, püföljed csak dühödten a laptopodat, a többit bízd a fiatalokra, a nálad idősebb seggnyalókra. Fölértél!
2017. 03. 06.