Kiengedték végre. A Tomit. Szerintem nem is volt semmi baja a fejének, de hát én nem vagyok orvos. Meg aztán nem is kérdeztek. Egyszerűen bezárták. Mert egyik este leült a rakodópart alsó kövére és nézte az elúszó dinnyehéjakat. És akkor éppen mínusz 9 vagy 10 fok volt, de lehet, hogy még kevesebb. Ő meg átfagyott rendesen, már a bajusza is annyira deres volt, hogy le lehetett volna törni belőle egy darabot. Kihívták a mentőket, azok meg odavitték. Aznap éjjel ugyanis már máshol: menhelyeken, melegedőkben nem volt hely. Olyan hideg volt akkor és annyian fagyoskodtak odakinn. Csak ott volt, ezért odavitték. Aztán ott tartották, ott ragadt. És most kiengedték.
Ott, benn jól éreztem magam – mondja most nekem, hogy újra leültünk kávézni, a bolondok közt nem is volt rossz. „Kétszáznyolcvanketten voltunk bolondok. Csináltam egy nagy körkérdést. Meginterjúvoltam őket a politikai kérdésről” – hadarta, mint aki siet valahová és mégis el akar mindent mondani; hogy kire szavaznának, kit választanának meg szívesen fő-ápolónak; tudod mit mondtak, hogy aki most is a fő-ápoló, mert azt már ismerik, tudják mikor és hová fog ütni, meg rúgni, meg kit fog lekötözni, vagy bezárni, mert vele biztonságban vannak.
Egy pillanatra elhallgatott, mint aki végig akarja gondolni, mit is mondott valójában.
Aztán hadarva folytatta: később azt kérdeztem, hogy mi a legjobb nekik idebenn, tudod mit feleltek, hogy mindig ugyanaz van, hogy semmi rendkívüli nem történik, hogy tudják, mi a jó, mi a rossz, és ezt már el is tudják fogadni, mert ettől is biztonságban vannak.
Kinn már tavaszodott, csak enyhe szellő borzolta össze a lányok haját, egy-egy autó suhant el az ablak előtt, minden olyan békés volt.
Mindig reggeli után beszélgettünk, akkor volt egy kis időnk magunkra, nem figyeltek ránk az ápoló őreink, mondta tovább a magáét, a Lali volt a legjobb haverom, ő néha zsidózott egyet, meg „megy a vonat Auschwitzba” kiáltotta bele a szobába, de olyankor kacsintott nekem, hogy tudjam, dehogy gondolja ezt komolyan, de ezt kell mondania, hogy higgyenek neki, mert hát az ápoló őreink mindig jelentettek a fő-ápolónak, az meg tovább az orvosnak, az meg a főorvosnak, aki meg beírta a papírunkba, hogy ez marad, és persze ezt akartuk, mert ez jutalom volt nekünk.
Hát ez nem semmi – gondoltam magamban, hogy így is lehet élni.
Persze másról is beszélgettünk magunkban, amikor csak mi voltunk a rácsozott ablakú, vaspánttal bezárt, hullóvakolatú tizenhatágyas teremben, hallottam monoton hangját megint, hogy kitől, mit vettek el, hogy megint ki nem kapta meg a csomagját, hogy mit kell leadni a látogatóknak, mielőtt bejönnek hozzánk, hogy látták a fő-ápoló Jaguár, ezüstszínű autóját, hogy az milyen szép, és mennyibe kerül, és miből tudta megvenni, de legalább bejöhettek látogatni, zárta le hirtelen a mondatot.
A számhoz emeltem a kávéscsészémet, megittam az utolsó kortyot is, nem tudtam, mit mondjak.
Visszamegyek – mondta Ő végül, olyan elköszönők-tőled-szerűen, ott benn őszintébbek, szerethetőbbek élnek, ha bolondok is…
Bambán bámultam magam elé, és se azt nem tudtam kinyögni, hogy ne menj, se azt, hogy jól teszed…
2017. 03. 02.
I.
