Archívumok

Zolika igazat mond …


• Na, Kovács Zolika, Lázár Janika, Havasi Bercike, mit tanultatok ma az iskolában?
• Hogy mindig igazat kell mondani, vagyis azt, amit igaznak tartunk
• És amikor az nem PC, akkor is?
• Akkor azt először gyorsan le kell tagadni, hogy az nem úgy volt, meg nem úgy hangzott el, meg mit kérdezősködnek mindenféle firkászok
• Még akkor is, ha azt igaznak tartjátok és komolyan gondoljátok?
• Akkor utólag azt kell mondani, hogy elírás történt: valakik, lehet, hogy terrorista betolakodók vagy más etnikailag vagy kulturálisan nem homogének elírták a leiratot
• Pedig most háború van, és ha nyernétek, „végre visszatérhetünk a politikai korrektség megbénító kényszerétől megszabadult, egyenes, őszinte beszédhez”, ahogy azt a cserkészcsapatotok főparancsnoka szokta volt mondani
• Hm, a tanító bácsi erről nem mondott semmit
• És Te, mit gondolsz?
• Kicsi vagyok én ehhez még, meg bizonytalan, mert a Krisztián bácsi meg más nagyon okos bácsik is bizonytalanok: mondanak, írnak ezt is, azt is
• Pedig valahová kell állni, ezt azért már megtanultad, nem?
• Szerencsére nincs annyi népszavazás, meg különben is vannak, akik gondolkodnak helyettünk
• Nem ússzátok meg!

2017. 03. 03.

Bolondok …


Kiengedték végre. A Tomit. Szerintem nem is volt semmi baja a fejének, de hát én nem vagyok orvos. Meg aztán nem is kérdeztek. Egyszerűen bezárták. Mert egyik este leült a rakodópart alsó kövére és nézte az elúszó dinnyehéjakat. És akkor éppen mínusz 9 vagy 10 fok volt, de lehet, hogy még kevesebb. Ő meg átfagyott rendesen, már a bajusza is annyira deres volt, hogy le lehetett volna törni belőle egy darabot. Kihívták a mentőket, azok meg odavitték. Aznap éjjel ugyanis már máshol: menhelyeken, melegedőkben nem volt hely. Olyan hideg volt akkor és annyian fagyoskodtak odakinn. Csak ott volt, ezért odavitték. Aztán ott tartották, ott ragadt. És most kiengedték.
Ott, benn jól éreztem magam – mondja most nekem, hogy újra leültünk kávézni, a bolondok közt nem is volt rossz. „Kétszáznyolcvanketten voltunk bolondok. Csináltam egy nagy körkérdést. Meginterjúvoltam őket a politikai kérdésről” – hadarta, mint aki siet valahová és mégis el akar mindent mondani; hogy kire szavaznának, kit választanának meg szívesen fő-ápolónak; tudod mit mondtak, hogy aki most is a fő-ápoló, mert azt már ismerik, tudják mikor és hová fog ütni, meg rúgni, meg kit fog lekötözni, vagy bezárni, mert vele biztonságban vannak.
Egy pillanatra elhallgatott, mint aki végig akarja gondolni, mit is mondott valójában.
Aztán hadarva folytatta: később azt kérdeztem, hogy mi a legjobb nekik idebenn, tudod mit feleltek, hogy mindig ugyanaz van, hogy semmi rendkívüli nem történik, hogy tudják, mi a jó, mi a rossz, és ezt már el is tudják fogadni, mert ettől is biztonságban vannak.
Kinn már tavaszodott, csak enyhe szellő borzolta össze a lányok haját, egy-egy autó suhant el az ablak előtt, minden olyan békés volt.
Mindig reggeli után beszélgettünk, akkor volt egy kis időnk magunkra, nem figyeltek ránk az ápoló őreink, mondta tovább a magáét, a Lali volt a legjobb haverom, ő néha zsidózott egyet, meg „megy a vonat Auschwitzba” kiáltotta bele a szobába, de olyankor kacsintott nekem, hogy tudjam, dehogy gondolja ezt komolyan, de ezt kell mondania, hogy higgyenek neki, mert hát az ápoló őreink mindig jelentettek a fő-ápolónak, az meg tovább az orvosnak, az meg a főorvosnak, aki meg beírta a papírunkba, hogy ez marad, és persze ezt akartuk, mert ez jutalom volt nekünk.
Hát ez nem semmi – gondoltam magamban, hogy így is lehet élni.
Persze másról is beszélgettünk magunkban, amikor csak mi voltunk a rácsozott ablakú, vaspánttal bezárt, hullóvakolatú tizenhatágyas teremben, hallottam monoton hangját megint, hogy kitől, mit vettek el, hogy megint ki nem kapta meg a csomagját, hogy mit kell leadni a látogatóknak, mielőtt bejönnek hozzánk, hogy látták a fő-ápoló Jaguár, ezüstszínű autóját, hogy az milyen szép, és mennyibe kerül, és miből tudta megvenni, de legalább bejöhettek látogatni, zárta le hirtelen a mondatot.
A számhoz emeltem a kávéscsészémet, megittam az utolsó kortyot is, nem tudtam, mit mondjak.
Visszamegyek – mondta Ő végül, olyan elköszönők-tőled-szerűen, ott benn őszintébbek, szerethetőbbek élnek, ha bolondok is…

Bambán bámultam magam elé, és se azt nem tudtam kinyögni, hogy ne menj, se azt, hogy jól teszed…

2017. 03. 02.

Gyerek-csevej …

I.
• Be, én homogén vagyok
• Be, és akkor, mi van
• Be, de én etnikailag vagyok az
• Be, én azt se tudom, mi az
• Mert Te össze-vissza vagy keveredve vérileg és múltilag
• Tényleg: Anyu sokat mesél, meg énekel, és én nem is értem, mert …, de olyan szép és megnyugtató
• És miről szólnak a meséi meg az énekei?
• Gyere föl hozzánk és hallgasd meg, Neked is tetszeni fog
• Jövök, menjünk már…
II.
• Be, nekem van …
• Be, nekem is
• De még nem is mondtam, hogy mi
• Én se
• De én az apukámtól kaptam
• Én is
• Meg az anyukámtól
• Az enyém is adott nekem
• De nekem anyu azt is mondja, hogy okos vagyok
• Azt nekem is mondja az anyukám
• Meg, hogy ügyes is
• Pedig nem is vagy
• Most ezt mért mondod?
• Mert mérges vagyok Rád
• Mért vagy mérges
• Mert én nem vagyok olyan, mint Te
• Miből gondolod?
• Mert Neked szép göndör, fekete hajad van, a füled mellett is hosszú, göndör fürtök lógnak le kétoldalt, a szemed is állandóan csillog, mindig mosolyogsz, meg segítesz a másiknak, ha kéri, ha nem, meg mindenkivel tudsz beszélgetni, játszani, még olyankor is, amikor ők bántanak Téged
• Te is szép vagy, Téged is szeret mindenki
• Segítesz megírni a leckét?
• Persze, mi a volt föladva?
• Barátságok …
• Ugye mi barátok vagyunk…

2017. 03. 02.

A gyilkos …


Bogár László megint megszólalt. Tudjátok: az árokparti „gyilkolós”, aki aztán azt mondta: kiforgatták a szavait!
Most megint „kiforgatják majd”! Mert újfent töpreng professzor Bogár, megint elmélkedően szól híveihez. Aszongya, bocsánat, azt írja ugyanis, hogy azért van minden felnőtt állampolgárnak szavazati joga a mai demokráciaértelmezés szerint, mert evidenciának tekintik: „… mindegyikük univerzálisan képzett és tökéletesen kompetens a társadalmi lét minden kérdését illetően …”; és mert ez szerinte nem így van, ezért fölveti „… miért nem jelenhet meg a gyakorlatban úgy, hogy nem feltétlenül ér ugyanannyit minden személy szavazata?”; miért nem vesszük tudomásul az emberi létezés legalapvetőbb jellegzetességét, a „szellemi hierarchia” létét! mert szavazni könnyű, mert véleményt nyilvánítani könnyű, ha nem párosul felelősséggel! (Hogy ezt az egész zavarosságot még leönti az SZDSZ ócsárlásával is, az már csak a professzort minősíti!)
Gondoljunk bele, csak egy kicsit, nem nagyon, mert arra mi, földi halandók, nem vagyunk képesek, arra csak a professzor úr képes, de mégis, tegyünk egy kísérletet: térjünk át a műveltségi jogon alapuló választójogra! (Persze ilyen alapon – csak –, visszatérhetnénk bármilyen, pl. életkori, vagyoni, nemi, vallási alapulóra is; de ezt most ne bolygassuk.) Azaz: vizsgáztassuk le a szavazni akaró állampolgár nebulókat, írjunk elő nekik kötelező tananyagot, olvasmányokat, iskolákat. A tananyagot Mészáros Lőrinc írhatná, lektorálhatná, adhatná ki jegyzetformában, a főúri család lehetne a vizsgabizottság, a diplomát a Récsőr-Tiborc kettős írhatná alá. Törvényt is lehetne alkotni róla, sőt az alaptörvényt, a gránitszilárdságút is módosítani lehetne és újabb bőrkötésű példányokban szétküldeni az oskoláknak. Vajna Timike férje – persze busás haszon fejében – orrán-száján reklámozhatná a tévéjében, a kaszinóiban, szervezhetné az utóvizsgákat is. Székelyföldön könnyített vizsgaanyag lenne, mert ott külhoni magyarok élnek: nekik csak a levélcímzést kellene elsajátítaniuk! Semjén Zsolt fehér lovon vinné ki nekik a bizonyítványt. Persze minden szavazás előtt speciális vizsgát kellene tenni, mert más „tudás” kell az olimpiai szavazáshoz, meg más a paksi szavazáshoz, a gyerekek éjszakai „buszoztatásáról” nem is beszélve! Persze: kivételeket lehet tenni: ha a legfőbb ember kérdezi a népét, arra lehetne vizsga nélkül is válaszolni; a nemzeti inzultáció (bocsi: konzultáció) mindenki számára szabad!
Imigyen töprengtem magányomban, amikor kettőt vakkantott Kyra, a kutyám: menjünk már sétálni!

2017. 02. 28.

Oscar! – Gratulált …


Wow! Két éven belül két Oscar-díj. Gratulálok Mindenkinek, aki részt vett az alkotásban // Wow! Two Oscars in two years. Congratulations to everyone who took part in the production of the movie.” – írta hajnalban, majd előre nyúlt és fölemelte a pálinkás poharát és leengedte a torkán a reggeli pálinkáját. Büszkén fölállt a foteljéből, nyújtózkodott egyet és kiment a fürdőszobába letusolni eltunyult testéről a nagy izgalmak okozta izzadságot.
„Wow!” – gondolom magamban, lehet, az önfeledten ünneplő nem érti a csíziót, nem látja a fától az erdőt? Nem veszi észre, hogy …
És akkor az eszembe jut mindenki Árpi bácsija, akit a gratuláló elárult, majd megpróbált megalázni, csak mert nem úgy dalolt, ahogyan Ő akarta! De amikor megjelent a temetésén, nem csend, néma tátogás, hanem „Édes Istenem”; „Szégyelje magát”; „Menjünk innen, de gyorsan, fúj” hurrogás kísérte.
„Wow!” – gondolom magamban, persze, hogy nem érti. Hiszen Ő volt, aki kiadta a parancsot (egyetértett vele, nem akadályozta meg) a Népszabadság elnémítására, bedarálására, az internetről is lesöprésére, megszüntetésére, csak mert nem tetszett a hangja, a riportjai, a leleplezései!
„Wow!” – gondolom magamban, persze, hogy nem érti. Hiszen a Momentumosok is „persona non grata” lettek, kiközösítettekké tette őket, rájuk küldte a csahos kutyáit, csak mert nem „úgy” daloltak az olimpiai kánonban, ahogy énekelni kellett volna!
„Wow!” – gondolom magamban, persze, hogy nem érti. Hiszen nem kellett neki Alföldi sem, most meg már Jordán Tamás se, csak mert …
„Wow!” – gondolom magamban, persze, hogy nem érti.
Hiszen az Erika nénik, akarom mondani Magyarország énekkar vezetője nem is értheti…
Még szerencse, hogy a gyerekek értik!
2017. 02. 27.

Már kihaltak?!

https://mno.hu/belfold/orban-viktor-a-momentum-az-uj-szdsz-1387430
„… Ki fogsz halni… Te nem vagy jó nekik. Gyanús vagy. Nem igen tudnak rólad semmi bizonyosat, de mendemondák és feltevések alapján gyanítják, hogy időnként megengedhetetlen módon vétesz a játékszabályok ellen.
Feltehető, hogy néha eszedbe jut, hogy kutya vagy, és nem alkalmazott vagy játékszer. Feltehető, hogy e pillanatokban nem parancsolódhoz vagy hű, hanem önmagadhoz. Feltehető, hogy ilyenkor önállósítod magadat, és saját törvényeid és hagyományaid szerint igyekszel élni. Feltehető, hogy néha a magad ura szeretnél lenni. Ezért kell kihalnod …” Bálint György: Farkaskutyák, (1940)

Csak azt akarták, hogy kérdezzék meg az embereket: akarják-e! És máris hazugok, hazaárulók, „eszdéeszes” ifjúsági szervezet lettek.
Csak azt akarta, hogy az egészségügyi dolgozókat is emberszámba vegyék! És öngyilkosságot kellett megkísérelnie.
Csak azt akarták, hogy a pedagógusokat is bevonják sorsuk intézésébe, hallgassák meg az ő véleményüket is! Ki lettek közösítve.
Nagy író volt itthon, írt egy indulatos, figyelemfölkeltő és figyelmeztető, utóbb „félreértelmezett” mondatot! Ezután védtelenné, kiszolgáltatottá vált, mert elárulták, nem védték meg az övéi (se)! Kanadába menekült.
És ők? Ők, egyszerűen élni akartak, nincs ebben semmi különös: csak jutni ötről a hatra. Nem is olyan rég, ők is emigráltak.
Így megy ez, ma Magyarországon, pontosabban: így nem megy Magyarországon!

2017. 02. 26.

Nyílt levél egy Közleményre, rádióban elhangzott interjúra …


Leírhatatlan, amit érzünk”: alig bírjuk szavakba önteni, mondatokká formálni. Mi, e levél aláírói ugyanis, hosszú évek óta – szótlan, néma méltósággal tűrve – élünk megbélyegezve, „komoly szégyen” -ben, „lejáratásban”; mi napról-napra vagyunk „ronggyá verve” és az „annyit érsz, amennyid van”, „47 ezerből is meg lehet élni” szívszaggatóan durva megaláztatásával eltiporva. Nekünk a „hatalmas veszteségek”, a „csak tűrjed tovább” mindennapos csapások; a „hazaáruló vagy” gyakori jelzőnk, de mi mégsem adhatjuk föl „semmilyen véghajrában a küzdelmet”; mi „nem sokkal a cél előtt” sem tudunk kiszállni (még ha sokat is gondolunk is rá), mert gyerekeink, unokáink vannak, és felelősségünk irántuk, irántatok! Nekünk óráról-órára van „szoros versenyünk”, naponta kell részt vennünk „végső megmérettetésen”, miközben tudjuk: esélyünk sincs a győzelemre!
Pedig mi (is) vagyunk Budapest, mi (is) vagyunk az ország: ami jó Budapestnek, az országnak; az jó nekünk is! De azt is értsétek meg: ami viszont rossz nekünk, ami tovább nyomorít bennünket: az rossz az országnak is, rossz Budapestnek is!
Hiszen mi neveltünk föl Benneteket, a győzteseket, hiszen mi is ott izzadtunk, küzdöttünk Veletek, hogy a legmesszebbre, a legmagasabbra tudjatok ugrani, repülni, hogy legyen hol edznetek, legyen miből erőt merítenetek, hogy vállalni tudjátok a megmérettetést.
De most minden erőnket meghaladót vártatok (volna) tőlünk! Azt hittétek, azt hiszitek még most is, hogy pályázati anyagok elkészítése, stadionok fölépítése, rengeteg pénz, anyagi és szellemi forrás befektetése egy álomba, egy illúzióba (egy budapesti olimpia megrendezésének talán-lehetőségébe) néhány év múlva sportosabb, boldogabb emberek megjelenéséhez vezetne. Nem látjátok, talán mert nem is akarjátok észre venni: megrokkant, az ereje végét járja az ország! Nem az, ahol Ti sétáltok, vacsoráztok, szórakoztok, nem az, ahol Ti éltek, hanem a másik, a többség Magyarországa!
Áltatva vagytok Ti is, és áltatjátok magatokat, áltatjátok híveiteket is! Mert a sport, a mozgás fontos, ahogyan fontos az egészség, a tanulás, az egymásra figyelés, a szolidaritás is. Amelyek – nemcsak a, a Himnusz fölhangzásának pillanataira – lehetnének nemzetegyesítők!
„Mindannyian tudjuk, hogy egy kudarc után sem szabad elveszíteni a hitünket”: ezért abban bízom, bízunk, hogy most talán mégis meghalljátok a kiáltásunkat, talán mégis újra-gondoljátok a budapesti olimpia megrendezésének a javaslatát, elfelejtitek a bornírt „álom-gyilkos” minősítést is, és hozzánk lépve, velünk együtt gondolva, ránk is figyelve, támaszkodva próbálunk majd egy szebb országot építeni!

Egyszerű budapestiek, vidékiek, öregek, betegek, munkanélküliek, állampolgárok
(lejegyezte: Radnai György)
ui: Minket nem kért, utasított sem miniszterelnök, sem pártfőtitkár, még csak frakcióvezető vagy párttá szerveződő mozgalom sem arra, hogy megírjuk és aláírjuk ezt a levelet
2017. 02. 24.

Visszalépés vagy Pseudocyesis (álterhesség)…


Már biztosan nem születik meg. Nem becézik, nem is mutogatják, a világ se jár majd a csodájára. Nem lesznek felejthetetlen pillanatai, kabalababái, jelei, kedvenc dalai se. Persze az is lehet, hogy meg se születhetett volna. Mert csak álterhesség volt: buta kitaláció. Az impotencia, az élhetetlenség, a családi konfliktusok takargatására. Mert ez egy ronda, durva, mocskos trükk volt csak – álomnak becézve.
Tulajdonképpen most már mindegy is. De legalább nem vettük meg a gyerekágyat…
Viszont az indulat, a gyűlölködés, a „meg nem gondolt gondolat” már megint belezabál a ’főztünkbe’, már megint kiszabadult: igaz, még nem az utcán van, még csak a parlamentben, a fővárosi közgyűlésben, a médiában, a nyilatkozatokban, az interneten van, de már megint „emberből emberbe szalad”.
Már megint követendő minta!
Csak nehogy még nagyobb baj legyen belőle!
Akkor most a tények: megjelent a 1093/2017. (II.22.) Korm. határozat „A 2024. évi XXXIII. nyári olimpiai és XVII. nyári paraolimpiai játékok rendezési jogáért kiírt pályázat helyzetéről”. Az Orbán Viktor s. k. által jegyzett határozat szerint a Kormány megállapította, hogy a szervezés nemzeti ügy (volt) és egyetértés kell(ett) a képviseletéhez; ez korábban megvolt; de ez fölbomlott és pártügy lett; ami az ellenzéki pártok bűne! Ezért esélytelen nyerni, vissza kell vonni a pályázatot!
Akkor tehát meghozták a döntést: mégse!
Ez rendben is lenne, mert a sánta kutya megint hamarabb eliszkolt a hazugság helyszínéről, és csak a szegény hazugság maradt ott pőrén a tett színhelyén, akarom mondani a házfalakon a plakátokon. Mert ott aztán dögivel hirdettek a jöttét! Persze volt már ilyen, hiszen a migráns népszavazásból is nagy verés lett, amiből csak újabb, még nagyobb és lemoshatatlan hazugság árán próbáltak a kiírók menekülni!
De akkor mért kell mégis tovább hazudozni az egyetértésről, a támogatottságról, a rendezés elnyerésének realitásáról; meg arról, hogy ez mennyibe kerül, milyen előnyös az országnak, a fővárosnak, a népnek; hogy csak nyerünk vele, mert ez aztán beindítja a motort, meg a gól-lövő csukák is újra jó lábakra kerülnek …
De akkor mért kell tovább hazudozni? Mért kell hazaárulónak minősíteni embereket, csak mert véleményüket nyilvánították? Mért kell „hányni”, csak mert egy kérdésben többen mondtak nemet, mint arra számított a Kormány? Mért kell megint háborús retorikai fokozatba kapcsolni, ellenséget kreálni, csak mert nem megy el az olimpiai láng Felcsútra, mért kell gyávának minősíteni mozgalmakat, miközben a minősítők rohannak ész nélkül a budira?!
A gépezet megint beindult: a megmondóemberek megint megmondanak; a házimédiák megint papagáj-kommandóként szuperálnak; az interjúalanyok megint fölolvassák a papírt, amiből megtudják a véleményüket…
Elvetélt? Nem bírta kihordani?
Nem: ez álterhesség volt!
2017. 02. 23.

„Rendezzük meg” …

 Anya, nekünk is kéne egy nagy kerti-partit rendeznünk
 Ne bomolj, apus: hova, mikor, minek, miből?
 Megérdemeljük, már annyi helyen és annyiszor voltunk kerti-partin, mi vagyunk a legsikeresebb kerti-parti látogatók, most már végre mi jövünk, ez nekünk is kijár, a többieknek is meg kell ezt érteniük
 De apus, nekünk nincs is kertünk, csak egy kis hátsóudvarunk a szemeteskukáknak meg a kóbor macskáknak
 Előre hozzuk az udvar átépítését, úgyis beszéltünk már róla, hogy milyen szép és jó lenne
 Ez igaz, apus, de csak úgy, két kávé mellett cseverésztünk róla, egyikünk se gondolta komolyan az átépítést
 Nem baj, akkor is előre hozzuk, én már beszéltem is a szomszéddal, tudod, a Lajossal, Ő annyi mindenhez ért, meg benne van a négy legjobb tereprendezőben, itt a környéken, látatlanban csinált egy gyors tervet is, már néhány millióból ki is jönne, persze ebben nem lenne Áfa, mert azt tudod, megoldanánk
 Te, apus, megvagy teljesen veszve?
 A kajapénzből már adtam is neki, hogy tervezze meg az egészet, aztán…
 Most már elég: beszéljük ezt meg nyugodtan, ebbe a gyerekeknek is lenne beleszólásuk
 Szerintem ezt Ők is megértik, mert ez össze fogja hozni a családunkat, ez olyan lesz, mint a nemzetegyesítés, és ez mindent megér, mert ebből lehet építkeznünk
 Tudod mit lehet ebből a nagy összeborulásból csinálni: veszekedést, leégést
 Te anyus, most mért bontod föl a konszenzusunkat, a közmegegyezésünket, már a kávét is megittuk
 Hagyd abba, apus, ennek semmi értelme: se pénzünk, se kertünk, nézd meg: hogy néz a lakás, festeni kéne, a nyílászárokat is lecserélni; a drága mama is beteg, ide kellene vennünk, magunkhoz, neki is kéne egy ágy, meg az orvosa is sokba kerül; aztán ott vannak az unokák is, folytassam?
 Hát nem érted, anyus, ez akkora erőt adna nekünk a jövőre nézve, hogy csak na, tele lennénk vállalkozó kedvvel, ötletekkel, hiszen idejönnének hozzánk a vendégek, akik …
 Most már aztán tényleg elég legyen, apus
 Te nekem ne magyarázz, anyus: én hordom a nadrágot, itthon, nem bújok a szoknyád mögé
 Akkor a vitát lezártuk, momentán nem rendezek erről a kérdésről népszavazást…

2017. 02. 22.

A bizalmasa lettem …


Kurva sötét van. És csönd. Csak a „vendég”, a menyét, talán nyuszt, (lehet, hogy nyest) motoz a padláson. Az agyam, az agyam az viszont jár, nem hagy nyugodni.
Megint jött a telefon. Hogy kiírták, lehet pályázni, a listát majd küldik, az összekötő nevével együtt. A szokásos módon intézzem: szervezzem a kimaradó pályázókat is, a jutalékokat is rendezzem, ahogy eddig is. Szóljak, akinek kell a mieink közül, most megint mosógép, hűtőszekrény, meg ilyesmi cseréjére lehet pályázni, meg a lakásfelújításokra. Most a Dunántúl lesz a miénk, nem kell új céget bevonni, mehet a múltkori módon. Ez most nem lesz akkora durranás, de itt nem a „kis pénz, kis foci” elve érvényesül, itt minden forint – forint: szaporodik, aztán osztódik. Már gondoltam is egyszer arra, hogy végig-gondolom, mennyi helyre is jut, de aztán elvetettem: jut is, marad is; itt nincs helye az irigységnek. Meg aztán jobb, ha nem tartom nyilván, még fejben se. Mert a gondolat-rendőrség még oda is befészkelheti magát. Még ha a mieink is! Szóval: akkor indítom ezt is.
Ez a héten már a harmadik telefon volt. Fölgyorsultak az események, alig győzöm. Még szerencse, hogy már rutinná vált az egész, bezzeg, amikor kezdtem, először de szar volt. Azt se tudtam hogyan, kivel, mennyiért. Hogyan is volt? Talán pálinkáztunk egy ebéd előtt, vagy kávéztunk a Fő utcán lévő kávézóban a Pistinél, vagy söröztünk a meccs szünetében, igen, emlékszem már, söröztünk. Azt mondta, lenne itt néhány lehetőség, élnünk kéne velük, át kellene váltanunk most már nagyobb ügyekre is, ezek a kispályás dolgok nem érik meg. Én néztem csak magam elé, nem egészen értettem, mit akar, de hát mégiscsak Ő a Főnök, Ő tudja, mit akar. És mikor azt kérdezte, belevágunk-e, persze, hogy azt mondtam neki, hogy bele! Így kezdődött.
És ennek már 7 éve!
Az elején mindentől féltem, semmit se értettem: mért kell annyi céget alapítani, meg a beszélgetni Lajossal, eladni meg venni ismeretlenektől, tárgyalni még ki sem írt pályázatokról. Úgy kerültem a sajtót, mint a leprásokat, azt se tudtam, mit mondjak, ha kérdeznek valamit. Még jó, hogy az Árpi annyit segített! Most meg, benne vagyok, szügyig: „nézhető, jó jobboldali tévét akarok”. A felét se értem, mi történik, az adóbevallás is latin, hiába segítenek. De mégis, a fene érti, mégis: úgy megy minden, mint a karikacsapás: még dél sincs és „… már két céggel és sok ezer hektárral…” gazdagodtam megint!
És ez így megy, minden nap! Csak föl ne ébredjek!
De mégis, egyszer csak fölébredtem: semmit sem értek, ja, lehet, hogy álmodtam az egészet?!
Kurva sötét van. És csönd. Csak a „vendég”, a menyét, talán nyuszt, (lehet, hogy nyest) zörög a padláson. Az agyam, az agyam az jár, nem hagy nyugodni.

2017. 02. 20.