Már füstöl a pajta, de jó hír is van: a GDP 2022-ben 4,6 százalékkal növekedett!
Megint beugrik a morbid vicc:
Egyik ember a másiknak a tóparton:
– Bocsánat uram, itt nem szabad fürödni!
A másik:
– Én nem fürdök, hanem fuldoklok!
Egyik:
– Ja, elnézést, akkor nem zavarok!
EGYEDÜL…
„Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.”
Csak ült.
Nem csinált semmit.
Mintha nem is lenne.
Ott.
Csak nézett maga elé.
A semmibe.
Jól-fésülten.
Frissen borotváltan.
Keze az iraton.
Csak az agya járt.
Nagyon messze.
„Ez most nem az én pillanatom” – gondolhatta.
„Sebaj, majd azzá teszem…”.
Csak egy kicsit izzadt.
A nagy teste.
Mert kamerák zúgtak mindenütt.
Észre sem vették.
Pedig ott ült.
Az „utcai harcos”.
Egyedül.
Nem volt kereszttűzben.
Hogy jutott ide?
Hogy jutott idáig?
És hova jut még?
Tudta: még nincs vége.
Az úton végig fog menni!
Ha törik, ha szakad.
Ha a szakadékba vezet, akkor is.
Ő majd azt is megússza.
Akkor is.
Lépésről lépésre.
Nem kell kapkodni.
Csak az a fontos.
Meg a „család”.
A „gyerekek”.
Meg az „unokák”.
És persze a követők.
Akiknek a szíve is vele együtt dobban.
Akik hisznek neki.
Hisznek benne.
„Hegyek között, völgyek között…”
Mert „Egy a jelszónk, a tartós béke!”
Ezt sulykolja.
Kell a békekötés!
Ha igazságos, ha nem!
Majd „Megvédenek a jogászok, oszt jónapot…”
Hát csak ül.
Nyugodtan.
Látszólag nem csinál semmit.
Valójában tüntet.
Tiltakozik.
Mint egy kisgyerek.
A spenót ellen.
Kiköpi a felé nyújtó kézre.
Neki spenót nem kell!
Tejbegríz se.
Csoki kell!
Bármi áron!
Még ott van.
Még ott ül.
Vár.
Még nem jött el az idő.
Érik.
„… zajtalanul és félelmetesen.”
A miniszterelnök.
A magyar.
(Kép: Péter Dudás)
Te mikor tapsolsz?
A színházban az előadás után, mert tetszett, amit láttál?
(Jársz egyáltalán színházba?)
Vagy mert elismered a két és félórás színészi teljesítményt?
Ha nem tetszett, akkor össze se csapod a tenyereidet?
Egyszer sem?
Hát a meccsen, gól után?
(Jársz egyáltalán meccsre?)
Vagy elég egy szép csel, átadás, védés?
Vagy elég, ha a bíró lefújja a szabálytalanságot?
Vagy csak ülsz a helyeden némán?
Hát a kormányban?
(Tag vagy egyáltalán, csak néha-néha meghívott?)
Ha belép a miniszterelnök a terembe, csak fölállsz?
Elég annyi a taps helyett?
Ha megszólal, utána?
Ha kortyol, megigazítja a nyakravalóját, ha kinyújtja a nyelvét?
Vagy csak üldögélsz némán, mintha ott sem lennél, nehogy észre vegyenek?
És a kocsmában?
(Voltál egyáltalán mostanában ott?)
Ott nem szokás, csak kurjongatni?
Az asztalt csapkodni, köpködni, káromkodni, a másikba belekötni?
Csak a krigli legyen tele és a kézben?
Vagy csak szívod a staubot?
Templomban tapsolsz?
(Jársz egyáltalán templomba?)
Ha szépet mondott a pap?
Csak énekelsz?
Térdre ereszkedsz?
Mormolod az imát?
Magadba szállsz?
Mire gondolsz?
Mikor kell valójában tapsolni?
És hogyan: csapkodva, csak éppen összeérintkezve, csak a térdet ütögetve?
És vajon miért?
És amikor nem, annak is legyen üzenete?
És mikor tapsoltál először?
És legutoljára?
Mire oktatod a gyerekedet, mikor tapsoljon?
És téged, mire oktatott az apád?
A kézcsókra?
Csak a leheletfinom érintésre?
Tudod, hogy néha a nem-tapsolás nagyobbat szól, mint a hangos és útszéli káromkodás?
Ha otthon vagy, nem érdekes, de ha képviselsz valakit, akkor nem lehetsz tahó!
Tudod ezt?
„Ember, most jöttem a…”, honnan is jött, a gyerekszobából?
Lehet: nem is volt neki…
(Kép: Magyar Hang)
Kolostorba vonultak.
No nem azért.
„Csak” oda tették át – évekkel ezelőtt – a székhelyüket.
Nem a szálláshelyüket.
Nem élnek együtt.
Csak bejárnak.
A munkahelyükre.
A találkahelyükre.
Ami a város fölött van.
Jelképesen.
Onnan nézve minden és mindenki alattuk.
A házak, az utcák, a stadionok, a folyó és az alattvalók is.
Ők ott kapják az eligazítást.
A parancsokat.
Amit végre kell hajtaniuk.
És akkor megkapják méltó jutalmukat.
Azt csinálhatnak, amit csak akarnak.
Másokkal.
Ezért kiemelnek – megaláznak.
Néha a szoknyát kutatják.
Vagy mást.
Mindig elveszik, ami nekik jár.
Ez a „rendjük” lényege.
Most éppen a sopronbánfalvi kolostorban tartanak háromnapos meetinget.
Ahol megint megvédik.
Brüsszeltől.
Gyurcsánytól.
Sorostól.
A szankcióktól is.
Az infláció már megkapta a magáét.
Az energiaárak is.
Te, barátom, mit kaptál?
Pedig biztosan érted is elmormoltak egy imát.
Hogy majd tíz-húsz év múlva.
Utolérd.
Lehagyd.
Elmondhassad, amit ugyan nem akarsz, hogy most már.
Lehet: lesz az majd ötven is.
Úgysem éled meg…
Hát bevonultak.
A kolostorba.
No nem azért…
(Kép: wikipédia)
Megint olvasok.
Elkezdett havazni: nagy pelyhekben „hull a hó és hózik”!
Micimackó mostanában nem látogat engem meg, talán azt hiszi, kinőttem belőle.
Pedig de jó volna vele beszélgetni…
Olvasok, hogy megértsem: mi-miért és éppen úgy történik nálunk, ahogy (és máshol is); többek között ezért olvasok (újra és újra) olyan könyveket (is), amiket a magyar miniszterelnök asztalán is láttam. Persze én a sajtóban – biztos valódi volt, mert máskülönben már folyna a per… Talán azok elolvasása után érthetőbbé válnak a cselekedetei. Most éppen John J. Mearsheimer „A nagy téveszme” című előadás-sorozatát értelmez(ge)tem, ami a liberális álmok megvalósíthatatlanságáról és a nemzetközi realitásokkal való durva összeegyeztethetetlenségéről szól. Ebből a könyvből (is) tanulhatott, legalább is ötleteket vehetett – ahogyan hivatkozott is rá valahol. Hogyan is írta a szerző: „Az, hogy a centrifugális erők minden társadalomban jelen vannak, és időnként a társadalom felbomlásához vezetnek, azt mutatja, hogy a kultúra önmagában nem elegendő egy társadalom összetartásához. Három másik módja van annak, hogy egy társadalmat egyben tartsunk. (Kiemelés tőlem) Az egyik egy olyan idegen „mumus” létrehozása, amely kellően félelmetes ahhoz, hogy a társadalom tagjait a fenyegetés elleni védekezés érdekében való összefogásra ösztönzi. A másik lehetőség a többség egyesítése és egy áruló „másik” meghatározása a társadalmon belül. De a legfontosabb módja annak, hogy a társadalmak megakadályozzák a szétesést, az, hogy nagy hatalmú politikai intézményeket építenek ki, ami nem helyettesíthető semmivel.” (71. old.)
Tizenhárom évvel ezelőtt, amikor (megint) hatalomra jutott, nem volt „szétesésben” a társadalom, a centrifugális erő (még) nem robbantott, ellenkezőleg: a rendszerváltás óta eltelt időszak egyik legtámogatottabb kormányát alakíthatta meg, olyanok is megválasztására szavaztak, akik korábban nem – igaz, nem is olyan sokára már bánták döntésüket és elnézést kértek barátaiktól, ismerőseiktől, hogy nem látták korábban a fától az erdőt. A Bajnai kormány a szakadék széléről elvezette az országot (ezt még „bódult” pillanatában el is ismerte), ahogyan az első országlása idején is: minden adott volt arra, hogy hosszú időre konszolidálja az országot, amely a fejlődés útjára léphetett volna.
De, ahogy az előbbiekből megtanulhatta, nem ez az út vezet a … – hová is? Mit is írt Mearsheimer? A centrifugális erők jelen vannak és felbomláshoz vezetnek. Nosza – hozzáfogott és besegített: öreget a fiatal; a magánpénztárakból kimaradtakat a magánpénztárak; betegeket az orvosok, ápolók; szülőket-diákokat a pedagógusok; az úton-haladókat az árokba esettek; a gazdagot, tehetőst a szegény ellen stb. uszított: csoda, hogy a robbanás mégis elmaradt – bár kitántorgott többszázezer ember, no nem mentek Amerikáig.
És akkor elindult és lépésről-lépésre végigmegy a „mearsheimeri” úton.
Először jöttek a „mumus”-ok: Soros, Kim Lane Scheppele, Manfred Weber, az Európai Néppárt, migráns, Brüsszel, szankciós-politika. Aztán másodszor az „árulók”-ká nyilvánítások: legfőképpen Gyurcsány, Dobrev, Márki-Zay és azok, akik vállalják, hogy megszólalnak, véleményt nyilvánítanak; korábban Alföldi, a Nemzeti Színház színészei és Ady; tulajdonképpen mindenki más, aki más. És harmadszor: a politikai intézményrendszer, Alfától az Omegáig, Parlament, Kormány, Bíróságok, Ügyészség, erőszakszervezetek – mindenütt a lojalitás a legfőbb szempont. És persze a vízcsapból is csöpög a külső ellenség… Megy a propaganda, a hülyítés: a gyerekektől a nyugdíjasokig…
Megint olvasok.
De már nem havazik: csak a latyak, a piszkos sár mindenütt.
Micimackó, hol vagy?!
(151.)
„VAGYONNYILATKOZATOK” …
Mostanában nem írtam a sétáinkról. Pedig minden nap sétáltunk Thesszával: igaz, „csak” a megszokott útvonalunkon, amit már kívülről ismer, mint a verset is: „S ha néha lábamhoz térdepel/
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom…”. Marival messzebbre is elmennek, ahogy látom, az ismeretlent is szereti…
Én már kevésbé: összerándul a gyomrom a „levelektől”, az „ismeretlen” számokról érkező hívásoktól, a gyanús mailektől, sms-ekől.
Nincs mese: öregszem.
Néha-néha ugyan elkap a hév: olyankor azt kiírom magamból, olyankor „nagy” terveket is szövögetek, megnézem a semmeringi élő videót a lesikló-pályáról, a Hüttéről – oda még biztosan elmegyek egy nagyot síelni! Talán már a jövő héten!
Egyébként csöndesen mennek a napok egymás után. A pipa is egyre keserűbb a számban…
Ma, ahogyan minden évben ilyenkor, egy napig megint „robban” a sajtó: nyilvánossá váltak a képviselői vagyonnyilatkozatok.
Az enyém nincsen közöttük.
Nekem (már) nem kell ilyet készítenem.
Persze „ilyet” korábban sem írtam (még mindig ott vannak a fiókomban).
Lesült volna a pofámról a bőr.
Nekik nem sül le.
Semmi újdonság: itt röppen egy százmilliós megtakarítás, ott susog fél-Csopak a portfólióban, amott meg egy „nyomorgó”, megtakarításra képtelen miniszterelnök, aki vigyorogva fogadja a Nobel díjra jelölt haverját.
Minden a „régi”.
Thessza most kirohan a kertbe, hallott valamit, talán a postás jött, vagy az ugató-riadólánc jelzett valamit, én nem hallok semmit, nem értek semmit… Mindenesetre bekapom a déli gyógyszereimet, legalább azokon mára túljutottam…
Mindjárt esik: havazni fog vajon vagy eső lesz? Idén még itt nálunk nem is esett hó, még a kerti tavunk se fagyott be, a csobogóból a víz is vígan csurog a tóba – a szürke gémünk viszont elkerül bennünket. Lassan mi is elkerüljük magunkat…
Olvasom Pintér Béla tegnapi keserű beszédét, amit a Trafóban mondott a pedagógusoknak. Nekünk ez marad. Egy-egy beszéd, vers, film, színdarab. Meg a „magyar” Laidouni. EL van megint ez a nap is …
Most jön vissza Thessza, lefekszik a szőnyegre, aztán fölül és rám néz…
Fekete – fehér.
Jönnek – mennek.
Honnan – hová?
Onnan s – oda.
Egymást fogva.
Kéz a kézben – karolva.
Csak egy pillanatra.
„Látod?” – súgja.
„Ők is…”
„Látod ugye?” – duruzsolja ő is.
„De jó nekik…”.
Együtt…
Csak ők vannak.
Sirályok se.
Ketten – ketten.
Accoppiato.
Álmodozva – andalogva.
„Emlékszel?”
„Ha majd emlékezni fogunk!”
„Mikor először?”
„De jó így veled…”
„Amikor a „… holdtól cirmos éj” mozdult?”
„Mióta készülök, hogy elmondjam neked…”
„Azóta…”
„… nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét…”
„S idáig hallom én, hogy változik a sok/ rejtelmes, vékony, bölcs vonal/ hűs tenyeredben…”
„S idáig hallom én, hogy változik a sok/ rejtelmes, vékony, bölcs vonal/ hűs tenyeredben…”
Fekete – fehér.
Jönnek – mennek…
(Kép: Judit Világiné Győri)
Heinrich Himmler szolgálati naptárát olvasom (EURÓPA 2021.). Pintérét, Rogánét nem olvashatom, még nem készült el. Még dolgoznak rajta. Még játszák és írják is éppen. Mert biztosan írják. Azt nem tudom: kiadják-e majd – utólag. Valaki biztosan „közkinccsé” teszi. Mert az lesz, „közkincs”. Még kutatni is fogják. Ezért is, azért is.
Mert ők ketten közel vannak a „tűzhöz”.
Szinte már maguk is a „tűz”, annyira.
De most még csak a Himmlerét olvasom.
Nem tudom, ti hogyan vagytok vele, az ilyen könyveket én több szemüveggel is szoktam olvasni: van ismereti, érzelmi, legvégül összehasonlítási szemüvegem. Mindegyiket – szépen sorjában – egymás után az orromra teszem és úgy olvasok. A végén megtörlöm a szemüvegjeimet, lerakom őket az asztalomra, hátradőlök a székemben és elgondolkodom. Az olvasottakon. Amit én olvastam ki a leírtakból.
Most még csak Himmlerén tudok elgondolkodni.
De nincs kedvem hátradőlni. Pedig lenne min elgondolkodnom. „,Hitler döntései saját logikáját követték, amely azon alapult, hogy a nemzetiszocialista ideológiával átitatott akaraterő minden akadályt legyőz, a fanatikus hit fontosabb, mint a hozzáértés” – olvasom valahol. Ez lenne a lényeg? Ez volt akkor a lényeg? Már az összehasonlító szemüveg van az orromon: ma vajon? Mi a helyzet? Eszembe jutnak a tizenkét évvel ezelőtti események, aztán a törvény a lojalitásról, később a kor szerinti diszkriminálásról a bíróknál, köztisztviselőknél, mindenkinél. Mert az „öregek” fertőzöttek, nem eléggé hisznek! Nem érdekelte sem Orbánt, sem Pintért, Szijjártóról és Rogánról nem is beszélve a hozzáértés! Az szitokszóvá degradálódott, liberális trükké silányult! Feltétlen hit kellett. Kezdetektől fogva. Az tényleg mindent legyőzött… Nézem Himmler szolgálati naptárát. 1943 és 1945 között. Röpdösött ide-oda. Nem volt egy perc nyugta sem, magánélete sem – bár szeretője volt neki is… Most nem „olyan” időket élünk. Bár ugyanúgy kihirdetve és alkalmazva (az idők végéig?) a veszélyhelyzeti rendeleti kormányzás. Bebetonozva a kulcsfigurák; bűnösök szabadlábon kószálnak és flangálnak a parlamentben; bizonyítékok „semmisülnek meg” nem fontos felirattal; és propaganda és propaganda és propaganda. Nem az a kérdés, mit tudsz; honnan jöttél, hiszed-e amit a „SAS” mond?!
Heinrich Himmler szolgálati naptárát olvasom (EURÓPA 2021.). Pintérét, Rogánét nem olvashatom, még nem készült el. Még dolgoznak rajta. Még játszák és írják is éppen. Mert biztosan írják. Azt nem tudom: kiadják-e majd – utólag. Valaki biztosan „közkinccsé” teszi. Mert az lesz, „közkincs”. Még kutatni is fogják. Ezért is, azért is.
Mert ők ketten közel vannak a „tűzhöz”.
Szinte már maguk is a „tűz”, annyira.
A francba az olvasással…
Lánczi Tamás magyar politológus nyílt levélben követeli: „Hatvanpusztán kell fölépíteni a Debrecenbe tervezett akkugyárat!”
Az mTi mai híre: „Lánczi Tamás politológus a Kossuth rádió Vasárnapi Újság című műsorában” hosszan elemezte akkugyártás létesítésének az elengedhetetlenségét, mert „ez egy jó beruházás, nemzetgazdasági értelemben fontos, mert munkahelyeket teremt most, a jövőben az akkumulátorgyárak a gazdaság hajtómotorjai lesznek”, sőt, „Felhívta a figyelmet arra, hogy 2035-től a belsőégésű motorok gyártása befejeződik Európában, akkortól csak e-autót fognak újonnan üzembe helyezni, vagyis óriási igény lesz akkumulátorokra”. Később fölhívta a figyelmet arra a tényre, hogy külföldön sokaknak csípi a szemét, hogy Magyarország milyen jól teljesít – e téren … is. Kiemelte, Németország a felelős azért, mert a magyar dollárbaloldal szítja a „zellenállást” a debreceni akkugyár ellen.
Ezért nyílt levélben követeli: „Hatvanpuszta ne legyen puszta, ezért az Aissa Laidouni eladásából származó pénzt ne újabb játékosok megvásárlására fordítsák, hanem akkugyár kialakítására, aminek legalkalmasabb helyszíne Hatvanpuszta lenne!” Hosszan kifejti: a terület közművesített (már), a lakosságtól távol van, jól védett, kiépített betonút vezet a pusztán keresztül, s Mészáros Lőrincet is érdekelheti. Egyébként lehet, hogy a kutatások majd bebizonyítják: „fáról is lehet majd szüretelni akkumulátorokat!” Ez nem ideológiai kérdés, csak döntést igényel, és tudjuk: nem azt kell figyelni, amit mond, hanem amit dönt.
„A jövő a miénk, a többi le van xar@a!” – zárta nyílt kiáltványát a politikai (szem)elemző.
(Ui: az mTi tagadja a hír valódiságát, Kép: index)
Leminősíttettünk.
Ennyi.
Már majdnem bóvlik vagyunk.
Senki nem csodálkozik.
Már az egyszerű emberek közül.
Mert mi-ők itt élünk a földön.
Magyarországon.
Érezzük, látjuk, tapasztaljuk.
Minden nap.
Hisz nem veszünk semmit, mégis tizezerbe kerül.
Vagy meg se kapjuk.
Nincs.
És akkor nyilatkozik a miniszter.
Majd!
2024-ben!
Vagy 2025-ben!
Lehet, 2030. is lesz!
Mert „AZOK” ott belepofáznak!
Mindenbe.
A pénzt se adják.
Ami pedig jár nekünk.
De mi akkor is.
Megmutatjuk.
Kilövünk!
Vagy kilövetünk.
Neki-nekik mindegy.
Nekem-neked nem.
„Itt élned, halnod kell.”
Legföljebb elmész.
Menj – mondják.
Nem kár érted.
Úgysem vagy a kilencvenhét százalékban.
Akkor coki!
Korábban is volt már ilyen.
„… s kitántorgott Amerikába/ másfél millió emberünk…”
Na és.
Pedig most nincs is olyan hideg.
Ha lesz, majd sálat veszünk.
Akinek van.
Olyan „Nagy-Magyarországosast!”
Mert az történelem.
Nem nacionalista.
Nem szól senki ellen.
Pláne nem a szomszédaink ellen.
Csak a hideg ellen.
Az ország néma.
„… nem kérdi, mivégre/ engedik meggyűlni a bajt!”
Megint álmodik csak.
„… cukros ételekről…”
„… Fortélyos félelemről…”
Hogy nem ba@@a meg…