Meghívtam magam.

Egy találkozóra.

Ide a dolgozószobámba.

Kávé is volt.

Áttekinteni ezt a (nagy büdös) helyzetet.

Szita Karcsit nem hívtam meg.

Nem is jött el.

Ő a Karmelitába ment.

Áttekinteni.

Ők azt állapították meg: „A veszélyek korában a háború, az elhibázott brüsszeli szankciók és az energiaválság miatt sok település nehéz helyzetbe került”.

Semmiben nem vitatkoztak.

Mindenben – ahogyan korábban is – mindenben egyetértettek.

Abban is, hogy (ők) megvédik a magyar embereket.

Én-mi, itt a dolgozószobámban – kisebb vita után, mert olykor vitázom magammal is – azt állapítottuk meg: a lófa@t védik meg.

Nem a magyar embereket.

Persze rajtam nem volt ronda (narancssárga) nyakkendő.

Sem.

A másikamon sem.

Nem is látszott ki a dudorodó hasam.

A másikamon sem.

A számláinkat tekintettük át.

A fizetendőket.

Megállapítottuk: veszélyhelyzet ide, oda, be kell fizetnünk!

Mindenképpen.

Hiába emelkedtek meg azok qur@ára.

Nekünk ez a célunk.

Pedig éjszaka nem is fűtünk.

Viszont nem is megyünk „olaszba” zabálni.

Bár a maradékot mi is el szoktuk csomagoltatni.

A kutyának.

Viszont (mostanában) nem járunk csomagoltatni.

Sem.

A kuka sincs már minden héten tele.

Szeméttel.

Kevesebb lett.

Hétről-hétre.

Viszont a kerítésről, előle a földről hamar eltűnnek a kirakott, már nem hordott motyóink.

Percek alatt.

Korábban napokig maradtak ott.

Most már nem.

Én-mi így segítünk.

Mert én-mi is áttekintettük a helyzetet.

Itthon, a dolgozószobámban kávézunk.

Miközben áttekintettük a helyzetet.

Havasi Bertalan erről nem közölt semmit.

Sem.

Mert nekünk nincs Havasi Bertalanunk.

Sem…

2023. 01. 26. csütörtök

 

(Kép: OV oldaláról)

Megint eligazítást tartott.

Szatmárcsekén.

A templomban.

Nem mondott újat.

Csak ugyanúgy-ugyanazt.

SZALAGCÍMNEK valót.

Mert EZ a lényeg!

Amiről aztán lehet majd beszélni.

Mindenhol.

A templomokban is, a kocsmákban is, a focipályák lelátóin is.

Még itt, a Facebookon is.

Mert a miniszterelnök beszélt.

Most nem „reggelizett”, nem ebédelt az olasz tenger partján.

Most beszélt.

Ilyeneket mondott: „Keresztény lélekkel … bár bűneink száma és mértéke lehet magas, de a Jóisten mégsem törölt el bennünket a föld színéről. Ha meg is büntetett bennünket, de megengedi, hogy folytathassuk a történelmünket. Ennek az lehet az egyetlen oka, hogy erényeink és érdemeink is számosak, vagyis kiérdemelhettük, hogy jövőnk lehessen …Mi, magyarok sem vagyunk bűntelenek, hibáink és fogyatékosságaink is számosak. A kérdés az, mit kezdjünk a fel- és beismeréssel. Térdeljünk le a focipálya közepén? Vagy döntsük le a nagy elődeink szobrait? Tagadjuk meg és töröljük el ezeréves kultúránkat? Vagy hagyjuk, hogy az önjelölt, hazátlan és liberális cenzorok megrostálják és átírják a magyarok történelmét? … Mi különleges nép vagyunk.”

Most nem elmélkedni ment a templomba.

Nem is gyónni.

Pedig mehetett volna azér’ is.

Talán így: „Gyónom a Mindenható Istennek és neked, lelki atyám, hogy utolsó gyónásom óta, amely elfoglaltságaim miatt oly’ régen volt, már nem is emlékszem mikor, azóta ezeket a bűnöket követtem el …” és a bűnbánat szentségét védő titoktartási fegyelem miatt innen ez már nem publikus…

 

Most nem „térdepelni” ment, pedig azt kellett volna…

 

2023. 01. 22. vasárnap

(Kép: Index)

„Kirúgta a közmédia a bordélyházak működtetésével gyanúsított bűnügyi riportét” – jelenik meg a hír a képernyőmön: „A hivatkozott hírekben nevezett személy – korábban a Kékfény című műsor riportere – már nem a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) alkalmazottja” – olvasom a Mandiner című (penetráns) oldalon. „Nem nagy ügy” – súgom magamnak, „marad még ott elég”.

Ez ugyanis a NER! A mai Magyarországban. Nem lehet annyi embert kirúgni, hogy ne maradna még. Ezér’ csak mutatóban rúgják ki azokat, akiket. A többiek maradhatnak: képviselőknek, klub-igazgatóknak, kaszinó-tulajdonosnak, polgármesternek, újságírónak – folytassam még?!

Minek.

Te is ismered őket.

A „GAZDA” is ismeri őket.

De hagyja.

Mert ez a rendszer!

Az ő rendszere.

ÉN, Te, mi – nem vagyunk a rendszer részei. Talán már magyarok se. Szerinte. Mi „csak” egyszerű nyugdíjasok, kétkezi dolgozók, bérmunkások vagyunk. Akiknek annyijuk van, amennyi. Ezér’ – szerintük – annyit is érünk. Azaz: semmit. A szemében. Nem vagyunk „hasznosak” neki(k). Legföljebb tölteléknek. Aki(k)től nyugodtan elvehet mindent. Amink még megmaradt. Hát el is vesz. Miközben azt hazudja: értünk teszi. A frászt értünk. A tányérján maradt homárt is elcsomagoltatja. Nylonba. Az persze nem olyan nylon, amit látsz az aluljárókban, a vasúti pályaudvarokon, az árokpartján. Az Gucci. Ugye te is szeretnél „egyszer gazdag lenni”? Talán dicsekednél is? Fűnek is, fának is?

Ne reménykedj!

„A sötét szoba sarkában zokog

egy tehetetlen, guggoló gyerek.

Sír, mint a cipő alatt a homok.

Vergődik, mint a nehéz tengerek.”

 

Pedig sikoltanod kéne! „mint ölben újév malaca … mint kés-él, ha köszörülik … mint rozs, ha szeli a kasza … tepsiben a hús nyöszörög így”.

Hát „csak” tudomásul veszed: kirúgták.

Aztán minden megy tovább a maga útján: jönnek majd újabb „bérbeadók”, akik megírják, elmondják, „megriporterkedik” a NER jóságát, nagyszerűségét, tökéletességét.

Te meg otthon lekapcsolod a lámpát, lejjebb veszed a fűtést, beéred csirkefarháttal…

„A fagyra tőrt emel az ág

s a pusztaság

fekete sóhaja lebben – –

varjucsapat ing-leng a ködben.”

 

2023. 01. 15. vasárnap

Nem voltam elég „megbízható”, ezért – közgáz egyetemi doktori végzettségem ellenére – „az egyetem fura ura”, a minisztérium pártbizottságának a titkára beiskolázott a Politikai Főiskolára. Jó kis társaság gyűlt össze az „osztályban”: innen is, onnan is, gyárakból, iskolákból, bányákból, irányító trösztökből jöttek leendő „titánok”, akikről hamar kiderült jó-srácok, asszonyok. Eldöntöttük: időnként összejövünk egymás munkahelyein egy kis „tanulásra”, beszélgetésre, ismerkedésre.

A második vagy a harmadik találkozónkat egy Tatabánya vagy Dorog környéki bányába szervezte a „házigazda bányász-srác”, aki szakszervezeti vagy párttitkár lehetett akkoriban, program: bányalátogatás és utána kaja, beszélgetés, borozgatás a vendégházban.

Reggel nyolckor találkoztunk a bánya bejárata előtti salakos téren, kis téblábolás, majd házigazdánkkal és egy kísérővel bementünk az öltözőbe, ahol mindent (szó szerint értsd: mindent!) levettünk és átöltöztünk, leemeltük a „dögcédulánkat” a fogasunkról (ha a visszaérkezésünk után hiányzott volna egy is, tudták volna, hogy lenn maradtunk) és fölvettük a nyakunkba, majd irány a lift, beszálltunk, leereszkedtünk, akkor már nem-igen viccelődtünk, rádöbbentünk, innen már nincs visszaút, akkor is meg kell csinálnunk a programot, ha egy porcikánk sem akarja. Már nem emlékszem, mennyi ideig mentünk lefelé az elhúzható „ajtójú”, rácsos liftben, de soknak tűnt. Lenn „vonat” várt bennünket, ami hosszú kilométereket (ez lehet, hogy csak az emlékemben hosszú) szállított minket, haladtunk a sínpáron, aztán megálltunk, kiszálltunk, és elindultunk „előre”. Kísérőnk közben magyarázta, amit kell: „szállító-, lég-, víz-, kutató-, függőleges, vak- és lejtősakna; aknatorony, aknatorok, aknafenék, vagy zsomp-, oldal és aknaosztály; vágatok, eresztékek, siklók; legalább két nyílás; keresztirányú tartók, választó gerendák, drótháló…”. Csöndben hallgattuk az „előadást”, a felét sem értettük, miközben az alagútban le-föl ballagtunk, a félhomály és a csönd, a kihaltság egyre nyomasztóbb lett, az oszlopokkal alátámasztott alagútban, csak egy sínpár volt a lábunk alatt a döngölt járatban; vastag fekete vezeték csüngött mindenütt, amiből – talán ötven méterenként – egy-egy lámpa lógott ki és pislákolva jelezte az utat; egyre melegebb és melegebb lett, mindenünk csuromvizes volt már, a sisak alatt vastag patakokban folyt a víz a szemünk két oldalán, el nem tudtuk képzelni, hogy még ennél is nehezebb jön még, amikor – talán már egy óra is eltelhetett a gyaloglásunkból – odaértünk egy üreghez, amibe már csak egy-egy ember mászhatott be, csak meggörnyedve, kérdőjelet formázva tudtunk bebújni, ott már csak fölakasztott lámpák világítottak, időnként egy-egy fekete és félmeztelen emberrel találkoztunk, aki csodálkozva nézett ránk az üregéből, amiben vájta a fekete követeket, az arca is koromfekete volt, de a szeme úgy világított, mint „Padlásszobának halvány mécse”; mi csak mentünk tovább egyre görnyedtebben és görnyedtebben, óráknak tűntek a másodpercek, percek … És akkor a másik végére értünk hirtelen, kimásztunk a frontvájatból a visszafelé menő alagútba.

Aztán fölértünk.

Napokig nehezen lélegeztem, fekete váladék jött az orromból, feketét köptem is…

Miért most és miért jutott eszembe ez az örökre belem vésődött emlék?

Nem tudom.

De ajánlom a mai „titánoknak”, leendő „vezéreknek” (orbánoknak, deutschoknak, gulyásoknak, lázároknak, bayeroknak, vargáknak, rogánoknak), mert ők sem eléggé megbízhatóak, amíg lehet, önszántukból ismerjék meg azt a világot…

2023. 01. 14. szombat

(Kép: MTVA Archívum)