Csak ülök és – „sort sor alá” (tapogatva) pötyögve – tiltakozó bejegyzéseket írok.
Csak sétálsz táblával a kezedben: „Nem ismerem Gulyás Gergelyt!”
Csak tanít, nem is „középiskolás fokon”.
Csak az utcán énekeljük: „Ha én rózsa volnék…”.
Csak összekulcsolt kézzel összekapaszkodtok és véditek a kilakoltatástól.
Csak lehullanak és mindent beborítanak…
Nincs hatalmam, befolyásom se. A járdán már a bogarak sem térnek ki a talpam elől. Mégis, még mindig szemlélem a világot; rácsodálkozom arra, ami van és arra is, ami nincs; osztom-szorzom-értékelem a történéseket; aztán – a magam módján és lehetőségeivel élve – meg is akarom változtatni azt.
Mert vagyok.
Mert még vagyok!
Innen is, onnan is kapom a magamét: „minek foglalkozol állandóan az Orbánnal”, „miért nem a szépet látod meg a világból”, „az ellenzék se jobb”, „mit látsz te már a világból?!”, „mit ugatsz bele, te vén @aros”, a „hülye fotelforradalmárja”, „hogy nem húzol már el végleg a francba”, „hogy az ilyen minek él”…
Csak mert van véleményem. Amit – jól, rosszul, olykor dadogva – megírok. Közzéteszek. Amit vállalok, pontosabban vállalnám a megmérettetést, a vitát, a véleményt. De az nem jön. Csak azok a mondatok…
Megszívom a pipámat. Még szelel! A MAC BAREN dán dohány illata bizsergeti az orromat, a fehér pamacsok boldogan szálldosnak a nyitott ablak felé.
Akkor is. Csak azért is. Kell! Nekem kell!
De vajon ezt kell most csinálni?! Ezen az úton kell végigmennem? Vezet ez valahová?! Van itt út egyáltalán?! Hazajut-e „a fogolytábor” valaha is?!
Csak ülök és – „sort sor alá” (tapogatva) pötyögve – tiltakozó bejegyzéseket írok.
Csak sétálsz táblával a kezedben: „Nem ismerem Gulyás Gergelyt!”
Csak tanít, nem is „középiskolás fokon”.
Csak az utcán énekeljük: „Ha én rózsa volnék…”.
Csak összekulcsolt kézzel összekapaszkodtok és véditek a kilakoltatástól.
Csak lehullanak és mindent beborítanak…
- 10. 17. hétfő kétszáz-harmincnegyedik nap