Archívumok

AKKOR LEGALÁBB MEGÍROM!

(1.) OLTAKOZZUNK
Vasárnap dél van. Csörög a telefonom. A háziorvosom az. Nemhogy vasárnap, még sohasem hívott. Mindig fordítva történt.
– Jó napot, Radnai úr!
– Szép napot kívánok!
– Kaptam egy listát, látom regisztrált a koronavírus elleni vakcinára, ezért hívom, lehetőséget kapott a jövő hétre egy oltóponton a Szputnyik V oltásra, beírjam?
– Nem, köszönöm, abból nem kérek.
– Értem, akkor viszontlátásra Radnai úr.
– Viszontlátásra.
70 feletti vagyok, a vérnyomásom magas, mindenfélét szedek rá, különben – ahogy azt ebben a korban lehet mondani – egészségileg többé-kevésbé rendben vagyok. Persze nem kéne annyi hírt olvasnom, gondolkodni sem ildomos manapság, az olvasottak megértése sem eredményez megnyugvást, a politikusok megszólalása meg végképpen nem. Arról nem is beszélve, hogy az ember, ha teheti igyekszik maga utána járni a dolgoknak: momentán a Szputnyik V vakcina előnyeinek, kockázatainak.
A MOK még mindig nem adta áldását.
Az ALKALMAZÁSI ELŐÍRÁS viszont ott virít az OGYÉI honlapján.
Letöltöm.
Az első bekezdés rögtön ez: „Az alábbi tájékoztató a gyógyszer orosz nyelvű termékismertetőjének magyar nyelvű adaptációja, tehát NEM HIVATALOS ÉS VIZSGÁLATOKON ALAPULÓ (EURÓPAI SZABÁLYOKNAK MEGFELELŐ) ALKALMAZÁSI ELŐÍRÁS, HANEM AZ ALKALMAZÁSHOZ IRÁNYMUTATÁST ADÓ LEÍRÁS. A kiindulási alapul szolgáló orosz nyelvű termékismertető utolsó áttekintésének dátuma: 2020. október 28.” (Kiemelés tőlem) A Facebookon egy perc alatt megtalálom: a fordítás alapjául szolgáló anyag NEM a legfrissebb orosz információ, ez még nem tartalmazza a harmadik fázis adataiból leszűrt következtetéseket. Nemhogy uniós jóváhagyása nincsen a Szputnyik V vakcinának, de még az engedély-kérelmet sem nyújtották be. Az orosz beoltottak száma – a lakosság összlétszámához viszonyítva – elenyésző.
Szóval ezért nem.
Fogalmam nincs a különböző vakcinák elosztásának a rendjéről: kik, miért kapják, kik meg miért nem, miért Budapesten adják csak, miért oltópontokon és nem a háziorvosoknál, ennek egészség-szakmai okai vannak-e vagy politikaiak?!
Nem vagyok orvos, nem értek a vírusokhoz. A szakemberek értenek hozzá. Bennük bíznék. Bennük. De a politika szétveri a bizalmamat!
Szóval: ezért nem.
Most mi lesz?
A sor végére kullogtam…
2021. 02. 14. vasárnap

MAGYARORSZÁG JOBBAN TELJESÍT A JÁRVÁNY ALATT IS

Faluban élnek. Nem messze egy kisvárostól. Amikor kellene, mégis messze. Mert Magyarországon, a NER-ben, a (kis)ember bárhol is él, mindenhol „messze” él.

Elesett. Az ember. 86 évesen. Otthon. Három hónappal ezelőtt. Van ilyen. Combnyaktörés – mondta akkor szenvtelenül a körzeti orvos. Vigyék be a kórházba, hívom a mentőket – és hívta. Jöttek, vitték az asszonnyal együtt. Gyors röntgen, combnyaktörés vagy repedés inkább – mondta az orvos, vigyék haza, itt ilyenekre nincs most se hely, se idő, ne terhelje a jobb-lábát, inkább csoszogjon vagy feküdjön, s már ott se volt. Visszazötyögtek a falujukba. Az „ember” nem javult, egyre romlott. Az életvidám, nyolcvanas asszony vitte a házat, ahogy kell: óvta, fürdette, pátyolgatta emberét. Meg rendben tartotta a házat is. De az „ember” csak nem javult, már alig bírt lábra állni, csoszogni, néha-néha kiülni egy cigire. Az maradt csak. Minden mozdultra hangosan jajgatott. Megint kijött a körzeti orvos: azonnal be a kórházba, meg kell műteni, ha vállalják. Megint mentő, megint orvosi vélemény: mi nem műtjük meg, menjenek a megyei kórházba, a körzeti orvos utalja be, maga meg hívja föl őket – szólt a tanács, menjenek haza. Újra otthon. Telefon órákon keresztül, mire az illetékes kegyesen: hozzák. Megint mentő, most messzebbre kellett menni, megint nézelődés, téblábolás, majd a verdikt az illetékes orvostól: a vizsgálatokat a helyi kórházban végezzék el, fölírtam, amit kell, aztán hívjanak, majd meglátjuk. Újra otthon. Megint hosszú órák a telefon mellett. Majd hétfőn jöjjenek, megnézzük, a vizsgálatokat majd megcsináljuk, addig várjanak.

Az élet ugyanúgy ment tovább: az „ember” tovább romlott, az életvidám asszony tovább tette a dolgát.

Várják a hétfőt…

  1. 02. 13.szombat

Ui: Folytatás következik. Vajon mi következik?

NYUNYÓKA VISSZAHÍVTA A VÍRUST!

Max Otto von Stirlitz SS-Standartenführer (valódi neve Makszim Makszimovics Iszajev, a szovjet hírszerzés ezredese) tudta, most már nem hibázhat, az végletes lenne. Arra már az egész (vírusellenes) háború rámehet. És akkor mi lesz Sztálin elvtárssal, hogyan nyeri majd meg legalább kétharmaddal a következő választást?
A feladata kulcsfontosságú: minden nap ellenséges kereszttűzben ott kell állnia a kamerák vizslató szemei előtt és mondania kell, amit kell!
Emberpróbáló föladat!
És Max Otto von Stirltznek már csak egy mail üzenet lehetősége maradt. Mert egyet már elküldött. És Max Otto von Stirlitz tudta, kettőnél többet nem küldhet, mert az ellenség a második üzenetet (is) dekódolhatja.
Kicsit elhúzta a fehér csipkefüggönyt, kinézett az ablakon, nem látott semmi gyanúsat, a habonyi központot már nem tudja tájékoztatni, nagyon szorul a nyaka körül a hurok, gondolta cselhez folyamodik és ír a Bormannak, gyorsan leült hát a szputnyik v számítógépe elé és bepötyögte: „Müller Cecília vissza szeretné hívni az üzenetet: „Képviselői felvilágosítás kérés””. Várt egy pillanatot, miközben lepergett a szeme előtt az egész rohadt élete, az elmúlt év megpróbáltatásai, megaláztatása, a sok-sok rezzenéstelen arccal elmondott hazugsága … és lenyomta az ENTER-t.
Utána rögtön megsimogatta nyunyókáját…
2021. 02. 11. csütörtök
(Kép: Hadházy Ákos)

INTERJÚ VELEM, A SEMMIRE SEM KELLŐVEL…

INTERJÚ VELEM, A SEMMIRE SEM KELLŐVEL…
– Régen beszélgettünk…
– Csöndesen telnek napjaim, karanténban vagyok.
– Csak nem kapta el?
– Dehogy, bár ki tudja: lázam ugyan nincsen, de minden nap fáj a fejem a sok rémes hírtől, a székletem sem a régi…
– Értem, akkor vágjunk bele: az interjúra az adta az apropót, hogy magát, Gyuri bá’ most sem nevezték ki semminek, az egyetemi átalakítás kormánybiztosa sem lett, az Északnyugat-Magyarország Gazdaságfejlesztési Zónájának a kormánybiztosa se, nem látom a nevét egy kuratóriumban sem, még a DAL zsűrijébe se delegálta a Kamara…
– Most, hogy mondja: tényleg nem, biztos azér’ nem, mert nem fizettem be a kamarai regisztrációt, ami pedig nudlifül a Parragh szerint.
– Nem hiányzik?
– Az ötezer forint? Mondom, hogy nem fizettem be, mert vállalkozó sem vagyok!
– Nem az!
– Akkor mi a csoda: valamilyen tagság? Ebben az időben? Nagyon veszélyes az, nagyon veszélyes.
– Mi lenne egy tagságban veszélyes?
– Hát az érintkezések: a sok találkozón, értekezleten, zsűrizésen az a sok beszéd, a fröcsögésről nem is szólva, tudja mennyi vírus szabadul el ilyenkor? Nem kell az nekem, jobb itt a karanténban.
– Miért mondja ezt Gyuri bá’: a kötelező maszkviseléssel minden fröcsögés kivédhető!
– Gondolja? Először is: látott maga már egy konzultációs beszélgetést is, ahol a résztvevők mindegyike maszkot viselt? No nem akkor, amikor a fotósok még benn voltak a teremben, hanem utána, amikor már kimentek, „na ugye”. Másodszor: a maszk azok ellen a fröcsögések ellen, amik ott elhangzanak nem véd! Érti: NEM VÉD! Mert az a vírus nem cseppfolyósan terjed, az közvetetten és hallás után.
– Tényleg?
– Persze, hogy tényleg. Az ellen a fröcsögés ellen az oltás sem véd meg, még az orosz se, a kínai se, pedig a Szijjártó szerint azt már öt millióan megkapták. De hát ilyen az élet: aki kapja, marja!
– Térjünk vissza az interjúhoz.
– Térjünk: kérdezzen!
– Alig hallunk magáról, Gyuri bá’, hogy van?
– Végre valaki megkérdezi, megvagyok: olvasgatok, tanulgatok, készülök a jövőre!
– Így, hetven felett?
– Persze, mit gondol, nekem nincs időm csak üldögélni, süttetni a hasamat a napon, jachtozni, húszmilliós órával a karomon várni a herceget, hogy földet vegyen nekem kölcsönből!
– Inkább olvas…
– Amikor kérdeznek, válaszolok!
– Értem, akkor Gyuri bá’ alig várja a konzultációs kérdéseket?
– Várja a nyavalya, ki nem állhatom, azok nem kérdések…
– Maga mást kérdezne?
– Nem kérdeznék, ha én lennék a góré, hanem … de hagyjuk ezt, még baja lesz magának.
– Miért lenne bajom?
– Mert Soros!
– Hogy jön a Soros ide?
– A Soros mindig ott van, minden kilométerkőnél, jól hangzik ma, meg a migráncs is, szóval most védem magát, mert maga legalább beszélget velem.
– Értem. És amikor szabad ideje van?
– Tanulok, persze, hogy tanulok: meg akarom érteni ezt a rohadt világot, mielőtt itt hagyom…
2021. 02. 09. kedd

BARKOCHBA

BARKOCHBA
– Személy?
– Igen.
– Fehér, heterogén, felsőközép, férfi?
– Igen.
– Az alaptörvény szerinti családban él?
– Igen.
– Közjószága van?
– Igen.
– Nem is egy?
– Igen.
– Amikor kell, akkor nem vallásos, amikor meg az kell, akkor vallásos?
– Igen.
– Mindig harcol valaki ellen?
– Igen.
– Szereti a focit?
– Igen.
– Munkaalapú?
– Pontosíts!
– Aki nem dolgozik, az ne is egyék?
– Ne.
– Árokpart?
– Pontosíts!
– Aki beleesik, azt ott is hagyja?
– Igen.
– Ismeri a megbánás szót?
– Nem.
– Fegyverrel harcolt Budapest utcáin?
– Igen.
– Ha akarja, bezárja?
– Igen.
– Ha akarja, kinyitja?
– Igen.
– Szeret konzultálni?
– Igen.
– Tud kérdezni?
– Igen.
– Gazdag ember?
– Passz.
– Szegény ember?
– Nem értelmezhető a kérdés.
– Ha akarja, a sor végére penderít?
– Igen.
– Sohasem hazudott?
– Is.
2021. 02. 07. vasárnap

NAPLÓSZERŰEN…

(23.)

Szomorú, olyan emlékezős idő van: minden szürke, mozdulatlan, Thessa kutyánk is elnyúlva fekszik a fotelomban, csak azok az okos barna szemei járnak ide-oda, de most nyugodtan hever, nem várja a játékos-parancsokat. Csönd van, csak a konyha felől hallatszik edénycsörgés.

Tegnapelőtt megvettem TGM könyvét, azonnal elkezdtem olvasni, tegnap megnéztem a beszélgetést vele és ma éjjel nem tudtam aludni. Bár ez nem újdonság: az öregség (írnám: öregedés, de ez már tényleg öregség) velejárója ez, annyi nyavalyája lesz hirtelen az embernek, nem győzi nem tudomásul venni, kizárni az életéből, amit persze nem lehet. Ez legyen a legnagyobb bajom, de hát aludni azért csak kéne.

És akkor itt van ez a nappali szürkeség is.

Már többszőr nekifutottam, de egyszer sem sikerült megírnom, mindig lepattantam, mert hamisnak, igaztalannak éreztem, amit összehoztam. A múlt, a valóság, mint a homok, mindig kipergett az ujjaim között, csak néhány szem tapadt a kezemhez. De mégsem hagy nyugodni. Egyszer úgyis ki kell írnom magamból. Még ha lehetetlennek is tűnik.

Mert itt az ideje a szembenézésnek, a számadásnak, nem várhatok tovább. Már bizony (néha, de egyre gyakrabban) keresnem kell a szavakat, az érvelő és a vitakészségem sem a régi, egyre maszatosabbá, elmosódottabbá, zavarodottabbá válik a múlt, mi jöhet még, ahogy múlik az idő?! Tényleg hozzá kéne fognom!

És ebbe – a kétkedően tépelődő tehetetlenségembe – robban bele TGM könyve, szavai a történelmünkről, az én múltamról is, az elhalasztott lehetőségeimről, a magamnak igért, de örökre kihagyott cselekedeteimről.

Kivel tudnék erről beszélgetni, hogyan lehet (ma) erről őszintén, elhallgatás és megszépítés nélkül szót váltani? Oszi is meghalt. Oszladozik az ötven éve körülötte csoportosult társaság is. Hol fog most megállni egy kis időre az IDŐ?

Sodródtam.

Pedig végig érteni, értetni és változtatni akartam. Amikor azt hittem, hogy befolyásolom a folyamatokat, a történteket, akkor is csak sodródtam. Mert nem értettem meg mindent, aztán nem vállaltam föl hangosan. Legföljebb csak magamban. A kétkedésem, az állandóan fölbukkanó kérdéseim, netán a miattuk bekövetkező elbizonytalanodásom voltak az okok? Nem találtam vitatkozó-kétkedő-támogató szövetségeseket? Vagy türelmem, „seggem” nem volt hozzá?

Ma már mindegy.

Tényleg az?

Legalább utólag végig kéne gondolnom, válaszolnom kéne, legalább magamnak.

Olvasom tovább TGM könyvét, a történelmünket, a történetünket.

Közben odakinn továbbra is olyan szomorú, olyan emlékezős idő van: minden szürke, mozdulatlan, Thessa kutyánk is elnyúlva fekszik a fotelomban, csak azok az okos barna szemei járnak ide-oda, de most nyugodtan hever, nem várja a játékos-parancsokat. Csönd van, csak a konyha felől hallatszik edénycsörgés.

  1. 02. 06. szombat

„EGY CSODÁLATOS ELME”??!

Megint megnéztem a 4 Oscar és 4 Golden Globe díjat nyert filmet, Russel Crowe (és Jennifer Connelly) csodálatos játékát, ahogy Johnként küzd (skizofréniájával) képzeteivel, ahogyan felülkerekedik és tanárként, oktatóként visszatalál a valós életbe.

Vajon hányan küzdhetnek közöttünk és hányan tudják megfékezni, kordában tartani képzeteiket?

Olvasom a híreket arról, ki, hol, kinek és mit nyilatkozott, milyen beszédet mondott, milyen megszépítő emlékei vannak múltjáról, milyen messzire és irreális magasságokba szárnyal képzelete.

Vajon visszatalál valaha is a valós életbe?

„Jogállamiságunkban kételkedő nyugati partnereinknek azt mondom, hogy ti hol küzdöttetek a jogállamiságért? Én Budapest utcáin harcoltam” – villog a szemembe a főcím. A gazdaságvédelmi akcióterv 2020 márciusában indult, és 2021. január 1-jéig tartott. „Ezt lezártuk, ez volt a védekezés, a gazdaság-újraindítási terv pedig a támadás … A válság nem tudta ledönteni a lábáról a magyar gazdaságot, de gúzsba kötött bennünket, és nagy gyomrost adott … 3000 milliárd forint maradt a magyar családok és gazdaságok zsebében … bértámogatást is adtunk, felére csökkentettük az iparűzési adót” – miközben recseg-ropog minden, a kilátástalan helyzet miatt polgári engedetlenség körvonalazódik. „Februárban nemzeti konzultáció lesz a nyitásról” – amin csak röhögnek az emberek. Közben „nem kaptak vakcinát, a levél meg spambe ment – 6500 háziorvosból 1080 kezdhette meg az idősek oltását” – indult a tömeges oltás Magyarországon.

Vajon a beszédet mondók, nyilatkozók küzdenek a képzeteikkel és visszatalálnak majd a valós életbe?!

Segítenünk kéne nekik…

  1. 02. 04. csütörtök

A „LÖLŐK” ORSZÁGA…

Gondoltam írok a Lölőről, ismeritek, a gázszerelő kisiparosról, aki annyi nyelven beszél, meg annyi iskolája van, mert annyira tanult ember, meg mindig okosakat mond, amikor egyáltalán megszólal, hogy az ő példája bizonyítja: érdemes! Hogy milyen sikeres ember. Lett. Hogy ennek semmi köze a felcsúti valósághoz, a komasághoz…

Aztán arra gondoltam, írok az Antiról, ismeritek, az eltűntről, aki egy idő óta meg sem szólal, meg sem jelenik, csak egyszerűen dolgozik és gyarapodik, meg földet vesz, mert ahhoz is ért. Hogy ennek sincs semmi a felcsúti valósághoz, a komasághoz…

Aztán arra is gondoltam, írok a Petiről, a Jánosról meg a többiekről, akik… nekik sincs semmi közük a felcsúti valósághoz, a komasághoz…

Aztán mégsem írtam.

Minek.

A felcsúti valósághoz, a komasághoz semmi közöm.

Semmi közünk?!

  1. 02. 03. szerda

A GYÓGYÍTÓ…

A GYÓGYÍTÓ…

Puzsér Róbert: Holokausztszorongás és holokauszt-bűntudat (Magyar Hang 2021. január 29.) cikkére

Azt írja, betegek: akik átélték azért, akik bűnösök (érdekes, a németekről osztrákokról ír, magyarokról vajon miért nem?) azért.

Ki kéne belőle gyógyulnunk.

Unokáink is rámehetnek.

Mert mára már a holokauszttematizálás is beteges lett, hogyan is írja Puzsér: „A holokauszttematizálás évtizedek óta a politikai osztály – leginkább pedig a baloldali és liberális politikai és médiaelit – hasznos eszköze, mely jelentéktelenné és érvénytelenné teszi az aktuális és fontos politikai kérdéseket.” Mert – folytatja Puzsér – „Humánus magatartássá vált olyasmitől félni, amitől nyilvánvalóan nem reális – sőt: ez lett az emberség valódi próbája.” És „az üldöztetéstől való félelem a valóságból beáradó ingereket, a realitásérzéket és a tényeket egyaránt felülírja.”

Ha ő mondja, ha ő írja.

Pestis sincs. Boszorkányok sincsenek. Inkvizíció sincs. Kivégzések még vannak, de azok is „egyre humánusabbak”. Pogromok sincsnek(?). Minek róluk beszélni, írni. Közben itt a koronavírus, ami már 100 millió embert megfertőzött, kétmilliónál is többen meghaltak. A mai boszorkányok „mások”, nem égetik meg őket, mert azt mégse. Inkvizíció sincs, csak érezzük, átéljük a kirekesztés, a kiközösítés, a megbélyegzés hatásait. A pogromokról most ne is beszéljünk.

„Anyám holokauszt túlélő volt.” – kezdi Puzsér Róbert publicisztikáját. Kezdhetném én is: apám holokauszt túlélő volt, ahogyan többen mások is a családból – már, akik túlélték. De miért kezdjem így? Miért kezdte így Puzsér? Ja: persze, hogy ő nem beteg, ő már túllépett rajta, neki sikerült a folyamatot megszakítania, ami apáról fiúra, unokára(?) száll.

Emlékszem a gimnáziumra (nem ma volt), Semprun: A nagy utazás című könyvét vettük éppen, Vera néni a magyar tanárnőnk mondatára, „beteg ember lett utána, nem tudott meggyógyulni, élete végéig beteg maradt”, ahogyan Primo Levi is öngyilkosságáig, mert „abból” nem lehetett kigyógyulni. (Nem értettem, akkor még nem értettem apám éjszakai sikongásait, a lebbencslevestől való irtózását, második anyám mindig előkészített kis csomagját sem.)

Ahogyan az a magyar közvéleményben, a családban sem volt téma, nem beszéltünk róla: akik átélték, húsz-huszonöt évig hallgattak róla, belülre lenyomták, próbálták nagyon mélyre eltemetni, (talán) örökre is, mindenesetre bennünket védtek, óvtak – gondolták.

De hagyjuk ezt.

Ne is beszéljünk róla.

Ez nem vezet sehová (utólag sem lehet értelmessé tenni az áldozatok halálát).

Közben szembe jön velünk a Turul. Meg a Pokorni, ahogyan (hazug módon) könnyezik. Aztán ígér, majd nem érti, majd újra-értelmezi. De (Puzsér szerint) vegyük észre: ez csak elterelés. Ahogyan a Soros-plakátok, a bayeri beszólások, az újra és újra feltámadó, a kormányzat által támogatott uszítások se…

Holokauszt persze, hogy nem lesz megint!

De ne feledjük: a holokauszt alapja a nyomor, a tömegessé vált igazságtalanság, a butaság, a gyűlöletkeltés és ennek nyomán a gyűlölködés megfoganása voltak. Ja és a lehetőség arra, hogy a hatalom ezzel élni tudjon. Mert az, aki tehette volna: az egyházak, az (baloldali, liberális, konzervatív) értelmiség (tisztelet a kivételnek) inkább a hallgatás mellett döntött.

De ez „régen” volt.

Ez ma nem ismétlődhet meg.

De nem elég a ráolvasás…

  1. 02. 02. kedd

LUJZA ÉS JENŐ: VÍRUS…

LUJZA ÉS JENŐ: VÍRUS…

  • Jenő, tudod hol van Balatonhenye?
  • A Káli-medencében, Köveskál és Monoszló mellett, egy kis zsákfalu, ha szép idő van, egészen a Balatonig el lehet látni!
  • Jenő, miért nem költözünk életvitelszerűen Balatonhenyére?
  • Lujza, minek költöznénk mi Balatonhenyére: itt élünk Pesten, amióta világ a világ…
  • Mert azt írja az internet, hogy ha vennénk egy kis házat, a vásárláshoz azonnal kapnánk 192 millió kölcsönt egy banktól, aztán föl is újítanánk azt a házat, ahhoz meg kapnánk tíz millió csok-ot is.
  • Lujza, te nem vagy, különben is, a Varga Judit a budapesti ingatlan-vásárlásához kapott 192 milliót, nem a balatonihoz!
  • Jenő, akkor vegyünk Budapesten egy ingatlant, még soha nem kaptam 192 milliót, úgy szeretném…
  • Lujza, hagyd abba, olvass mást az interneten.
  • Jól van, Jenő, ha nem, hát nem. De Jenő, te annak idején ugye benne voltál az iskolai focicsapatban?
  • Benne, bár mindig csak cserejátékos voltam, csak akkor raktak be a meccs végén, ha már alig volt idő és mi nagyon vezettünk. Olyan voltam, mint a Schmitt Pál, aki mindig „kettős vereségre” játszott.
  • Nem baj, de jó, hogy mondod a Schmitt Palit, az egy nagyon rendes ember, szerinte megérdemlik az olimpikonok is, a Csányi szerint a focisták is, hogy soron kívül kapjanak vakcinát, Jenő, akkor te is előbb kapsz oltást, mert benne voltál a focicsapatban!
  • Lujza! Az nem a válogatott volt, és régen volt, talán igaz se, én nem kapok előbb, csak, amikor rám kerül a sor.
  • Nem? De te már a veszélyeztetett korosztályba tartozol!
  • Oda tartozom!
  • Értem, de mégsem kapsz előbb, mert a focisták veszélyezettebbek!
  • Nem azok, de fontosabbak!
  • Értem, a „fontosabbak” egy járványügyi kategória, mint a „nyunyóka”!
  • Lujza!
  • De Jenő, ha kapnál, mit kapnál?
  • Vakcinát!
  • De melyiket, Jenő? Mert a Zacher Gábor nem oltatná be magát a kínai vakcinával!
  • De az Orbán Viktor azzal fogja!
  • Mert ő focista?
  • Lujza!
  • Jenő, tudod, mit nem értek?
  • Mit, drágám?
  • Jenő, nem érzed jól magad?
  • Miért ne érezném jól magam?
  • Mintha sápadtabb lennél, meg olyan furcsán beszélsz, „drágámnak” szólítottál, akkor szeretsz engem?!
  • Persze, hogy szeretlek.
  • Akkor tényleg ne oltasd be magad, hátha elmulasztja az érzésedet.
  • Lujza!
  • Jenő! Miér’ lopták el Melbourneben a Puskás Ferenc szobrának a feliratát?
  • Ellopták?
  • A Szöllősi Gyuri, tudod az Orbán Viktor barátja mondta, hogy “John Harnden hivatalos levélben sajnálatát fejezte ki és elnézést kért a történtekért Mikola Istvántól, Magyarország canberrai nagykövetétől, akit arról tájékoztatott, rendbe tették a parkot és a szobor környékét”, a Mikola is focista volt?
  • Nem, Lujza.
  • Értem, Jenő, költözzünk Balatonhenyére…
  1. 01. 31. vasárnap