Archívumok

Drága Angéla asszony!

(el nem fogott levél, talán meg se íródott)

Innen a távolból és végre a hülye maszk nélkül (bár ÉN amúgy se hordom) csókolom azt az aranyos kacsóit, ahogyan szoktam is, amikor összefutunk hébe-hóba. Hogy ityeg a fityeg nagyságtoknál, ott a libernyák világban? Második hullám? De szavamat ne felejtsem: nagy gratula a Bayernek, remélem nem fut össze a fradival, bár ahogyan azok most játszanak: magyarosan, bár alig tudnak magyarul. Nem jön kegyed a Balatonra, ahogy azokban a régi szép időkben is? Lölő barátomnak szép szállodái vannak arrafelé (is), nem tudnak csődbe menni, még ezekben a nehéz időkben sem: nem Mátrai Hőerőmű, az biztos, bár Lölő abból a bizniszből is szépen kigyütt, ahogyan kellett, bár kellett egy kis telefonálgatás hozzá.

De, hogy a tárgyamra térjek – várjon egy picit, mégis csak legurítok egy kis pálinkát és kerítek hozzá egy kis kolbászt is: Anikó, hozzad már, levélben vagyok – no most már rendben is van, szóval „„A magánvállalatok szabadon működnek Magyarországon, és üzleti döntéseik saját maguk dolgai”, ahogyan az normális illiberális demokráciában, nálunk megyen. Úgyhogy semmi pánik, újabb Sargentini, meg holland miniszterelnök, még csak a Spiegelnek se higgyék, csak ÉN tudom az igazat, hisz ÉN ismerem az összes szereplőt, meg a hátsó felükről és a szennyesükről nem is beszélve. Szóval nem kell fölülni a mende és mondáknak: NÁLAM rendben mennek az ügyek, szépen sorjában: a Népszabadságból sem lett semmi baj, a Figyelőből se, a Slomó is megkapta a 168-at meg a vírust, hát haladunk előre.

Ja, hogy el ne felejtsem: a tigrisek rendben, a Kárpátia zenekar, azok az aranyos fiúk már írtak is egy dalt a páncélosaimnak.

Be is fejezem, Angéla, megyek megnézem a blasz III. egyik felkészülési meccsét, azok legalább beszélnek magyarul…

a SAS

  1. 07. 28. kedd

AZ INDEX… CSAK AZ INDEX?

Beszélünk róla.

Ki így, ki úgy: van, aki ezt mondja; más meg azt.

Mert megint beszélünk róla: a MAGYARORSZÁGI SAJTÓSZABADSÁGRÓL.

A szokásos módon: indulattal, dühösen; innen is, onnan is.

Közben semmi nem változik.

Azaz: romlik.

Az „átalakító-tisztító” elfoglalás alatt a sajtószabadság zavartalanul romlik.

Mert a propaganda és a sajtószabadság nem fér meg egymás mellett.

Két hatalom, két dudás – de „csak” egy csárda van.

Tehát: nincs két dudás!

Csak egy!

Azt mondja a kérdésre a kormány jólfésült minisztere: magánügy, a kormánynak ehhez nincs köze, jól is nézne ki.

Közben százmilliárdokkal tömik a lakáj-médiát: nem a sajátjukkal, közpénzzel.

Nekik ez magánügy.

A sajtószabadság a tulajdonos szabadsága, mondja egyikük.

Aki megél, az szabad.

Senki nem él meg!

Senki!

Csak közpénzből.

Amit meg egy kéz oszt.

Ami már elvesztette közpénz jellegét.

Akkor most mi van?

Semmi.

Beszélünk róla…

  1. 07. 28. kedd

NÉPSZAVAZÁS? Á, CSAK KONZULTÁCIÓ…

(ismétlés)

Legutóbb, 2016 októberében volt Magyarországon népszavazás.

Tudjátok: ahol valóban, tétre menően megkérdik az embereket: mi legyen.

A Fidesz addig – ellenzékből – többször élt a népszavazás intézményi lehetőségével, ami eredményesség esetén kényszerhelyzetbe hozta a szocialista-liberális kormányzatot és fenntartotta, növelte a hívek harci szellemét. Aztán hatalomra kerültek, már „veszélyes fegyver” lett a népszavazás intézménye, hát csavartak egy „kicsit” a törvényen és lényegében ellehetetlenítették.

Azóta csak egy népszavazás történt Magyarországon: a Fidesz-kormány kezdeményezésére az a 2016. októberi.

Akkor, az „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” kérdésben, a 2016. október másodikára kiírt országos népszavazás eredménytelen volt, mert 8 272 625 névjegyzékben szereplő választópolgár közül érvényesen 3 338 483 polgár szavazott (a külképviseleti és a levélben leadott szavazatok nélkül, de ha mindenki érvényesen szavazott volna közülük, akkor se lett volna meg a szükséges szavazat), ami nem érte el az érvényességhez szükséges 50%-ot, csak  a 40,41 %-ot:

–             4 922 911 magyar ember nem, vagy érvénytelen szavazott (59,59%)

–             3 282 928 magyar ember a kérdésre nemmel szavazott (39,74%)

Ezek voltak az elsődleges tények.

Mit tudtunk meg még

–             közel 3 millió 300 ezer magyar ember elfogadta a kormány érveit, szavazatával támogatta gyűlöletpolitikáját, nem akart Magyarországon látni (ma még csak szír, afgán, iraki, afrikai és a jóég tudja milyen nemzetiségű) migránsokat

–             a kormány – a miniszterelnök azóta elmondott beszédéi alapján – nem törődött az érvénytelenséggel, a népszavazásra hivatkozva, fölhatalmazva érezte magát az alkotmány módosítására

–             a gyűlöletkampányát nem fejezte be, sőt: azóta és egye hangosabban, erőteljesebben kommunikálja a másképpen vélekedők hazaárulók!

Ma már nem kezdeményez népszavazást az Orbán-kormány: nehogymá’ blamázs legyen. Helyette kitalálta a konzultációt a néppel, ami ellenőrizhetetlen, a kérdéseket sem jogi, sem logikai, sem nyelvtani szempontból nem ellenőrzik, és aminek semmi közjogi konzekvenciája sincs.

Csak propaganda.

Hogy is mondta Goebbels:

  1. Kerüld az elvont gondolatokat, és az érzelmeket vedd célba!
  2. Kevés üzenetet küldj, de azokat folyamatosan sulykold!
  3. Használj felszínes, általánosító véleményeket, sztereotípiákat!
  4. Az érvelés legyen egyoldalú – soha ne árnyalj!
  5. Folyamatosan kritizáld az ellenfeledet!
  6. Keress egy ellenségképet, és folyamatosan rágalmazd!

(Idézet: A PROPAGANDA OLYAN, MINT A LÖVEDÉK, MARADANDÓ ELVÁLTOZÁST OKOZ A PASSZÍV TÖMEGEKBEN)

Hát valahogy így van ez most is: konzultáljatok csak nyugodtan, már aki akar…

  1. 07. 27. hétfő

MÉG EGYSZER AZ INDEXRŐL…

MÉG EGYSZER AZ INDEXRŐL
(csak egy vélemény)

Most is megy.

Egy-egy új hír megjelenik.

Mi lesz hétfőn?

Aztán kedden?

Közben a háttérben is zajlik a vita: ki a felelős, ki az áruló, megint a Gyurcsány, nem bírta anyagilag stb.

Közben a munkatársak többsége fölmondott: nem vállalt cinkos összekacsintást, még pénzért sem, tisztességét, szakmai elhivatottságát többre becsülte. Nagy tisztelet és taps NEKIK!

Mi lesz most, hogyan tovább?

Mit tehet az olvasó? Mit tegyen az olvasó? Mit tesz majd az olvasó?

Jönnek a javaslatok: bojkott a „megmaradt Indexnek, amíg”; „dobjuk össze a pénzt az ’újindex’-re”. Mert állítólag Magyarországon piac van, tehát ez legyen a „fővari”. Ha piac van, abból tudsz megélni, amit eladsz, amiért bevételt kapsz – szól a „törvény”. Akkor hát egyszerű: kell egy új lap, kellenek a régi-új olvasók, most fizessenek is, ha annyira „szerették-élvezték”. Akkor minden rendben lesz. Jönnek is rögvest a fölajánlások: ha elindultok én fizetek, én is, mi is! (hányszor éltük már át ugyanezt, emlékeztek a Galamusra, a Népszabadságra?)

De vajon tényleg így van-e? Vajon tényleg „piacról” szól ez a történet (ahogy a többi) is? Vajon tényleg arról az Indexet is a gazdasági ellehetetlenülés, a piacra alkalmatlanság „csinálta ki”? Hogy van az, hogy egy piacvezető portál képtelen (lenne) önmagát eltartani, miközben a sok link „link” vígan megél – közpénzből!

És itt van a lényeg!

Naponta ömlenek a milliárdok az ócska, semmitmondó, hazug, hamisító kormánypárti oldalakhoz, újságokhoz, szerkesztőkhöz.

Mert a propaganda-gépezetnek működnie kell; a hazugsággyárnak okádnia kell magából a „füstöt”.

Ezzel nem lehet tisztességes versenyben szembe szállni, amikor a közpénz már elvesztette közpénz jellegét, akkor már más eszközökkel lehet csak célt elérni.

Hogy mondta tegnap Ákos, no nem az, a független: Amíg 100 ezer ember nem megy a Kunigunda utcába…”

2020. 07. 25. szombat
(kép a HVG-ből)

A KÁDÁR (DE A) BARNABÁS …

Kádár Barnabás (a Momentum egyik alapítója, egykori elnökségi tagja, 2018-ban a Momentum képviselőjelöltje, 2019-ben pedig a párt EP-listájának 5. helyezettje, jövőkutató) felteszi a kérdést:

„MIÉRT AZ IDŐSEBBEK DÖNTIK EL A JÖVŐNK?”

Kádár (de a) Barnabás azt tartaná „célravezetőnek”, ha az idősebbek (kik az idősebbek: nyugdíjasok, 60 év felettiek), persze, ha ezt ők kezdeményezik(???) nem mennek el szavazni. Arra jutott ugyanis, hogy most Duda, korábban a Fidesz, még korábban Trump és a Brexit esetében is a mérleg nyelve mindig az idősebb korosztály volt, a vereségek oka náluk keresendő.

Az ábra erősen megkérdőjelezhető:

  • milyen arányt képviselnek a fiatalok és az idősebbek az összes lakos arányában?
  • kiknek az arányáról van szó, csak a ténylegesen szavazó fiatalokról, idősekről vagy azokról is, akik szavazhattak volna, de nem szavaztak?
  • a fiatalabbak és az öregebbek milyen arányt képviseltek a ténylegesen szavazók között?
  • a „köztes” szavazóknál mi volt az arány?

De fogadjuk el egy pillanatra, hogy a „szerzőnek” igaza van: tényleg azok a „buta” öregek voltak a hibásak, mert fölültek a populista dumának.

Akkor erre az a válasza a jövő nemzedékének, hogy akkor inkább az idősebbek „önkéntesen” ne szavazzanak? A hatvan évnél idősebbek száma például Magyarországon 2011-ben 2 331 111 ember volt, egyes becslések szerint a 60 éven felüliek aránya 2050-re 40%-ra emelkedik!

Akkor ők „holnaptól” önkéntesen ne szóljanak bele sorsuk alakításába? Akkor menjenek unokázni; drukkolni a „jövő nemzedékének”; esetleg kisegíteni őket, amikor munkanélkülivé válnak; írják emlékirataikat?

Kádár (de a) Barnabás erről nem szól.

Arról sem, kik és miért azok, akik a populistákra szavaznak? Csak az öregkori szenilitás az egyetlen és igazi ok? A megfélemlítés; a közmunkával, munkával zsarolás; az egyszerű élni-akarás nem lehet?

Kádár (de a) Barnabás erről sem szól.

Nekem sem tetszenek az eredmények. Nagyon nem tetszenek. Az sem tetszik, hogy az iskolákban rendőrök legyenek, a kórházakban katona-parancsnokok osszák azt észt, hogy a demokrácia nem működik.

De erre nem azt válaszolom: csináljunk egy másikat, olyat, amiből az öregeket (önkéntesen) kizárjuk.

De Kádár ((de a) Barnabást ez nem érdekli…

  1. 07. 16.csütörtök

 

NAPI TERMÉS – A NER MAGYARORSZÁGÁRÓL

NAPI TERMÉS – A NER MAGYARORSZÁGÁRÓL

  1. (Index cikke alapján) Még 2015-ben történt: a nyugdíjas békésen tolta, nem rajta ülve hajtotta a biciklijét a járdán ott, ahol a régi 4-es főút áthalad Hajdúszoboszlón, mert a nagy forgalomban nem akart veszélybe kerülni. Az éppen arra haladó rendőrjárőr igazoltatta a nyugdíjast, majd az ellenszegülést vélelmező rendőrök megbilincselték a nyugdíjast, a nyakát szorongatták, a kapitányságon is testi kényszert alkalmaztak vele szemben, majd bilincsben átkísérték az orvosi rendelőbe. „A Debreceni Közigazgatási Munkaügyi Bíróság 2018-ban jogerősen kimondta: a bilincshasználat az orvosi rendelőbe szállítás idején már jogszerűtlen volt.” A nyugdíjas személyiségi jogi pert indított és a Bíróság elé vitte, ahol most(!) megszületett az elsőfokú ítélet: „a rendőrség megsértette Nagy János emberi méltósághoz, személyi szabadsághoz, valamint a testi épséghez és egészséghez fűződő személyiségi jogait”, ezért fizetnie kell 300 ezer forintos sérelemdíjat és a hírt el kell juttatnia az MTI-hez. Arról nem szól a fáma, hogy mi lesz akkor, ha az MTI nem közli le a hírt…
  2. Szél Bernadett megkérdezte: mégis, 2010 óta mennyit költött a kormány a nemzeti konzultációnak nevezett izére (ez, ha jól számolunk, már a tizedik). A válasz meg is érkezett, ha nem is ízibe, „az Ön által kért költségeket kampányonként nem tartjuk nyilván”. Na most képzeljétek el, csak egy pillanatra, hogy az ÁSZ vagy a NAV egy ilyen válaszra mit reagálna: nyilván az állami költségvetés pénze sem lenne elég a bírság kifizetésére. Vagy tévedek.
  3. Ma lépett hatályba a COVID 19 miatti magyar szigorítás: tudjátok, a piros-sárga-zöld. Horvátország is bejelentett szigorításokat. Nálunk ők zöldbe vannak. A horvátok hülyék…
  4. Majka morgott egyet, miért nem lehet koncertezni már. A Fideszes zenészek, a „Feró-nemzeti csótányok” nekiestek rögvest. Közben Orbán a Vasa edzőmeccsén osztja az észt, akarom mondani a pénzt…

2020. 07. 15.szerda

A PUSKÁS AKADÉMIA…

A PUSKÁS AKADÉMIA…

Harmadikok lettek. A magyar NB1-ben. Nagy dolog. Nem az andorraiban. Ott villanyszerelők játszanak. Vagy gázszerelők. A felcsútiban nem. Ott (állítólag) profik. Többnyire nem magyarok. De csak akkor nem, ha jobbak, mint a magyarok. Ezért többnyire tényleg nem magyarok.

Az elnök, aki már nem gázszerelő, ezért nem is játszik a csapatban, interjút ad a házibarát újságírónak. Qur@a büszke a csapatára. Hogy végre beérett a gyümölcs. Arról nem beszél, hogy miből. Arról kussol és a házibarát kérdező se kérdi: közpénzből. Nagyon sok közpénzből. Úgy könnyű. Neki. Nekünk nem. A magyar foci meg ott van, ahol: a béka segge alatt. De erről nem szól a fáma. Helyette a miniszterelnök meg a kancellária miniszter, a jogász(?) megjelenik a Vasas meccsén. Szotyiznak. Mert a magyar pályákon lehetnek nézők. Sehol máshol nem. De mi, magyarok, jobbak vagyunk. A Covid elleni harcban. Is.

Szóval az elnök büszke. Ő dönt. A pénzről is. A mi pénzünkről. A közpénzről. Egy kis faluban. Ahol nem élnek annyian, hogy megtöltsék a stadiont. Legfeljebb az Omegán. De akkor máshonnan is jönnek. A Kóborra. Nem a foci miatt.

De az elnök büszke. Hétvégén foglalkozik a focival. Annyi elég. Szerintem sok is. De legalább a gáz rendben van.

Mégis, azt hiszem: gáz van, babám…

  1. 07. 12. vasárnap

Ui: a kép az NSO oldaláról

A KÉP…

A KÉP…

(egy vélemény)

„Mégis mit kerestek önök Demeter Szilárd irodájában?” – jön a nyitó kérdés Stumpf Andrástól a valaszonline.hu oldalon.

Tőlük szokatlan módon jönnek a (másoknál) „szokásos-humoros-elterelő-félrebeszélő” válaszok, majd a fotó összehasonlító vizsgálata: „… gyakorlatilag mindenkivel találkoztunk és fotózkodtunk. Még Barabás Jánossal is.”

„… egy ilyen közös fotó ma ekkora indulatokat vált ki, elég sötét képet fest aktuális közállapotainkról, erről a végletes megosztottságról” – folytatja SA, de a „végletes megosztottság” okát, eredetét nem vizsgálja, mintha arról a „közállapotaink” tehetnének.

Aztán „végre” kiderül, miért mentek oda: kaptak „… egy bizalmas anyagot” véleményezésre, hát mentek. Mert a PIM-ről jó emlékei vannak BJ-nak, igaz, akkor még nem a DSz vezette, de ez nem érdekes, „más a duma és más a valóság”.

És így ment tovább és tovább: „… elég jó minőségben játszó rockzenekar basszusgitárosa írta a stratégiát, számomra hiteles a törekvés … ez a műfaj a nemzeti kultúra része” – így BJ; „Egészen biztos, hogy nem. Jöttek néhányan ezzel, hogy majd ő lesz az új Erdős Péter … Erdős tehát művészi döntéseket hozott, azokba kontárkodott bele. Hogy ilyesmit Demeter bárkivel megpróbálna megtenni…” (SzL).

Mégis mit kerestek ott?

DSz a NER ikonja.

A NER már bizonyította „életképességét”: a hozzá lojális-lakájok vagyonhoz, pénzhez, hatalomhoz, jogon kívüliséghez való „jogának” megteremtésével; a „kívülállók” jogfosztásával, életterük beszűkítésével.

„Ezek ugyanazok” – énekli BJ., majd mégis megjegyzi: „persze ha ennek az egésznek az lesz a vége, hogy a haverok kapják a zsozsót, az katasztrófa.”

Eddig, hogy volt, eddig mi történt?

Szörényi-Bródy legendák!

Nagy művészek.

Ezen semmit nem változtat egy kép.

Legföljebb árnyal.

Árnyékot vet.

Sajnos…

  1. 07. 06.

CSAK EGY KÉP…

CSAK EGY KÉP…

 

Készült egy fénykép.

Három férfiúról: Bródy Jánosról, Demeter Szilárdról és Szörényi Leventéről.

Ahogyan (cinkosan) mosolyogva néznek a kamerába.

A fénykép nem tűnik rejtett-kamerás képnek.

Persze megjelent a világhálón.

A „képnek” már csak „ez” a sorsa.

Eddig (még) helyreigazítást nem kért senki.

Azonnal robbant is a közbeszédben.

Fröccsenve jobbra-balra.

A szmötyi mindent azonnal összekent.

De miről is van szó, mik a tények? Demeter Szilárd Székelyudvarhelyen született; Óvónőképző Intézet iskolai végzettségű; (Tempetőfi álnevű) író, filozófus, politikai elemző, múzeumigazgató (wikipédia); aktív basszusgitáros (Stumpf András), a magyar popszakma miniszteri felelőse, aki az elkövetkező öt és félév alatt 25 milliárd forintot (miért hökkensz meg, ez nem a Lánchíd) költhet(ne) popzenei stratégiája szerint az ágazatba (válaszonline) fölrakott egy képet a Facebook oldalára: „Mindent láttak már, még azt is, ami szemmel nem látható – itt: Petőfi Irodalmi Múzeum.”.

Tehát: találkoztak.

Nyilván beszélgettek is.

Felnőtt férfiak, arról beszélgetnek, amiről akarnak.

Mi közünk hozzá.

Mi közünk hozzá?

Szörényi-Bródy legendák.

Műveikkel is, közéleti megszólalásaikkal is.

Ők pontosan tudják: egy kép, egy hang mennyi mindent jelent („akkor még bámultam a felnőtteket…”; „Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa”; „A Józsefváros mélyén, hol a házak összebújtak” …

És „mást” is jelent(het), ha …

Ez a kép így „retusált” kép.

Nem maradhat így…

  1. 06. 30. kedd

TEMETÉSEN…

TEMETÉSEN…

Az égen egyetlen felhő sem bontotta meg a kékséget, a nap vakítóan sütött a magasból és sugározta a forróságot, néha ugyan egy-egy szellő megrebbentette a hatalmas fák koronáját; a temető bejáratánál a kis sorompó a magasba ágaskodott; a ravatalozó körül azonban vibrált a levegő és sejtelmes homállyá változtatta a való világot.

Az emberek lassan, viszont egyre gyorsuló ütemben gyülekeztek, sűrű, hullámzó tömegben özönlöttek befelé, már a másik oldalát is kinyitották a kapunak, mégis csak lépésben, csoszogva lehetett beljebb jutni, mindenfelől szuszogások, nyögések hallatszottak.

A fekete-öltönyös, napszemüveges, fülükben drótos-kütyüt viselő férfiak szálfaegyenesen, mindenfelé fürkészve, látszólag egykedvűen, mégis magabiztosan és fenyegetően álltak a fekete ravatal elé kirakott széksorok körül. Halk vezényszó zörrent a fülhallgatókban, újabb fekete-öltönyösök jelentek meg és összezártak az ott lévőkkel.

Először persze az egyszerű, meghívóval nem rendelkező, „névtelen kis-emberek” érkeztek, a „talpasok”, akik önszorgalomból, elkötelezettségből vagy az elhunyt iránt érzett tiszteletből jöttek, ők csak a kordonon kívül, a gyalogút – fákkal nem árnyékolt – másik oldalán csoportosulhattak: ott később már egy gombostűt sem lehetett leejteni, mégis a tömeg egyre csak nőtt és sűrűsödött; a vállak már összepréselődtek, a lábak már össze-össze koccantak, rúgtak; az amúgy is komor arcok idegesen rándultak – szinte robbanásig feszült lett hirtelen a pillanat. De aztán mégse, az emberek, az évszázadok által magukra erőltetett néma és alázkodó fegyelmezettséggel vették tudomásul: temetés lesz, méltóságteljes temetés, amin részt vesz a miniszterelnök úr, beszédet is mond és a helyszínen hallgatva, a miniszterelnök úrral és a hullámzó tömeggel eggyé válva, kéjesen bizseregve a hallottakon mégis csak más, mint egy langyos sörrel a kezében, tévén keresztül nézni, akár egy meccset. „Ki lehet és kell bírni” – gondolták mindannyian és egykedvűen, egyre jobban izzadva, átnedvesedett, csurom-vizes ingjükben, kezükben a hervadó virágjukkal inkább tovább préselődtek, sodródtak, böködték és egyre durvábban löködték egymást.

Közben már halkan szólt a zene: Albinoni g-moll Adagio-ja a megafonokból, a ravatalon már ott feküdt a koporsó, körülötte a megszámlálhatatlan koszorúval, mindenütt hatalmas piros-fehér-zöld szalagos virág: középen a legnagyobb a miniszterelnök úré, mellette a családé, amott a kancellárminiszteré, odébb a kormányzó-párté, a búcsúzkodó szervezeteké, de az egyszerű, névtelen emberek még nem róhatták le tiszteletüket. A kandeláberek gyertyái sűrű fekete füstöt okádtak, minden kezdésre készen.

A ravatal elé kihelyezett széksorok fölött fekete ponyva feszült, ami valamit védett ugyan a nap vakításától, viszont a mozdulatlan levegő forrósággá áporodott alatta. Minden széken kis, fekete csíkkal keretezett papír a névvel, beosztással: a protokollosok többnapos egyeztetésének, értékelésének, a miniszterelnök politikai és egyéb szempontjait figyelembe vevő utasításának hűen megfelelve. A székek kezdtek megtelni, már csak a miniszterelnök úré volt üres: fekete fátyollal az arca előtt ott ült a megboldogult felesége és fekete halszálkás öltönyben egyetlen fia is, miközben sorban érkeztek a kormány tagjai, a legfőbb ügyész az első sorba; a püspöki kar tagjai, az állami hivatalok vezetői, a diplomáciai testületek meghívott tagjai a második sorba; néhány milliárdos, színész, laptulajdonos mögéjük. A hátsó székeket is elfoglalták már, oda a kormánypárti parlamenti képviselők, kisebb rangú, mégis befolyásos tisztviselők kerültek és máris jobbra-balra kezdtek nézelődni. A megboldogult feleségén kívül csak férfiak, alig megkülönböztethető férfiak: lelógó tokával, nagy hassal, egyre jobban izzadó homlokkal.

Vártak.

A miniszterelnökre vártak.

Sokan az órájukra lestek, az agyuk szélsebesen kezdett járni: mit is akartam megbeszélni most vele, vagy nem is vele, hanem …

Közben mindannyian fészkelődni kezdtek, többen a zakójukat babrálták, talán le is akarták venni, de mozdulatuk félbeszakadt, ahogy körül-néztek és látták, senki nem merte levenni a zakóját, hát ők is izzadtak tovább, már a combjukon, a lábszárukon is folyt a víz: még szerencse, hogy a székek nem érnek össze – gondolták. A szomszédjuk felé fordultak, „ez a meleg …”, mondták, „kibírhatatlan …”, jött azonnal a válasz, majd törölgetni kezdték homlokukat; „mindjárt kezdődik, a miniszterelnök úr konvoja most érkezik” – súgta halkan egyikük, majd mindenki fölállt a székéről, ájtatosan előre biccentette a fejét, próbált szemkontaktust létesíteni a miniszterelnök úrral, de ő nem nézett se jobbra, se balra, ment a helyére és amikor odaért meghajolt az özvegy előtt, aki lassan és nehézkesen fölemelkedett a székéről, előre nyújtotta kezét, a miniszterelnök két keze közé kapta a vékony, fekete kesztyűs kezet, közelebb húzta a szája elé és mintha megcsókolná odalehelt, nem zavarta a kesztyű sem, majd jobbra-balra aprót biccentve leült, a nyelvével megnyalta a szája szélét, kezével babrált a hasa alján a nadrágján és a szertartás megkezdődött…

Amikor a ravatalnál elhalkultak a Himnusz hangjai és elindultak a sírhely felé, kisebb tülekedés kezdődött: ugyan a koporsó mögötti protokolláris sorrend – a széksorok szerint – adott volt, de a sorokba-rendeződésnél mindenki „valaki” mellé igyekezett besorolni, mert „valakivel”, „valaki fontos emberrel” halaszthatatlan és elengedhetetlen megbeszélnivalója volt, miközben a „valaki” is „valaki” mellé igyekezett hasonló szándékkal. A „séta” alatt a zakók már kézbe kerültek, az izzadtság-foltos ingek, a szagok burjánzása azonban nem zavart senkit, legalább is nem mutatták. Aztán lassan elrendeződtek, méltóságteljesnek nem mondhatónak, de valahogy mégis rendezetten elindult a menet a fekete Mercedes mögött, elöl az özvegy és a fia mentek, mögöttük a miniszterelnök fekete-öltönyösökkel körülvéve, majd a többi „hatalmasság”. A talpasok még a gyalogút mentén várakoztak és főttek, de nem elégedetlenkedtek, csak innen-onnan hangzott el egy-egy suttogó hang: „nézd a drága miniszterelnök urat, milyen gondterhelt, csak nehogy valami baja essék”, „jaj, de jól csinálja a dolgát, nagy szerencsénk van vele” … és hasonlók.

Rögtön megindultak a „beszélgetések”: kijutottunk végre a nemzetközi porondra, egy-két körön túl kéne jutnunk, a miniszterelnök úr ezt adta ki parancsba, de ezzel a gárdával ez képtelenség lesz, erősítenünk kell, ahhoz meg még több pénz kell, a tao csak később jön, ugye meghitelezed – fordult a Mark Zuckerbergnél is gyorsabban gazdagodó a bankárhoz, persze, nem gond, a szokásos módon megy a pénz, felelte a bankár, miközben elkezdett előrefurakodni a miniszterelnök közelébe, de most ez nehezen ment: sokan törekedtek hozzá. Egyszer csak az egyik fekete-öltönyös odalépett hozzá, a miniszterelnök úr várja magát, jöjjön utánam, és határozottan vágott utat előre, a lassan haladó „méltóságok” kitértek az útjukból, s már ott is voltak. A fekete-öltönyös oldalra lépett, az ott bandukoló fekete-öltönyös bólintott és előre engedte a bankárt. Szevasz, kijutottunk – vágott bele rögtön, bár az özvegy meg a fia mindent hallottak, de ez a miniszterelnököt egy csöppet sem zavarta, most kell ütnünk a vasat, tovább kell jutnunk, legalább a csoportkörbe! – adta ki parancsba, mintha a bankár lenne az edző, vagy a csapat játékos-ügynöke és bármi köze is lehetne a sikerhez. A bankár hallgatott, várta a „kérés-parancsot”, a megfellebbezhetetlen utasítást. A pénz ugye rendben lesz – inkább mondta, mint kérdezte, de szólni kell az ultráknak, hangulatot, telt házat is akarok, a tévében orrán-száján nyomatni kell, hogy ilyen még nem volt, egy ilyen kis-csapat és mégis néhány év alatt eljutott a csúcsra, mert volt ötlet, kezdeményező készség, rátermett magyar emberek, érdemes volt! A bankár egyetértően bólogatott, de nem szólt semmit, már átélte néhányszor ezt a „sikert”, amiből aztán hatalmas pofára-esés lett a végén. De nem szólt mégse egy szót sem, felvillant benne a rég-múlt, amikor a miniszterelnök ellenzékben volt, és neki akkor is talpon kellett maradnia, hát „alkalmazkodott” a helyzethez, meg is kapta az üzenetet, hogy ne csinálja, mert nem lesz jó vége, meg is ijedt, mert ismerte a most mellette sétálót, aki sohase felejt, nem hagy megtorlatlanul semmit, mert ez a lételeme: a harc, a küzdelem és a nyerés, és amikor tényleg visszajött a hatalomba, sokba került neki az a nyolc év, majdnem ráment a kapcsolata, de aztán a pénz mégis mindent megoldott, ahogy most is az a fontos. Már tíz éve lemondott „az ide is, oda is, mert ki tudja, ki jön” elvéről, mert most már teljesen más lett, teljesen más van, de érezte: nagy baj lesz, amikor vége lesz.

Mégse szólt semmit, sodródott tovább, ahogyan a temetési menet is ment…

  1. 06. 29.