Péntek, 6 óra. A hajnali ájtatos hallgatás és megértés ideje. Kutya kizavar, ajtó becsuk, függöny behúz, kávét a kisasztalra, telefon kihúz, rádió bekapcs. Minden a helyén. Várakozás. Pulzus, vérnyomás emelkedik. Szapora, egyenetlen légzés. A rádióban zene, beszélgetés, megint zene. Kávészürcsölés, orrpiszkálás. Hólyagfeszülés, vizelési inger visszatartása. Most jön. Nem, még nem: most reklám. Akkor még egy kávé. Ma biztos megint szépen fog beszélni. A jelenről, a jövőről. Meg a gonoszokról. Olyan szépen, egyszerűen mondja. Minden érthető, gondolkodni se kell. Ő tudja, ki tehet róla. Hogy ki miatt van ez az egész. Hogy hogyan lesz tovább. Mert minden olyan érthetetlen. Zavaros. Huszadikáig sem elég már a pénz. Nincs már mit eladni sem. A kutya is egyre soványabb. És a szomszédban ugyanez a helyzet. Mi lesz így. Még mindig reklám. Ki kéne menni a vécére, egyre kibírhatatlanabb. Vakarózás. És ha ma nem is fog beszélni? Az nem lehet, hiszen be is mondták. Idegesítő várakozás. A gyerek is elment. Londonba, vagy hova. Ott könnyebb – üzente. De én ezt nem hiszem. Csak úgy mondja. Mert most elköltöztek. Liverpulba, mert az olcsóbb. És ugyanaz a munka, meg a pénz is. Már nem jönnek vissza. Belül tudja, de nem mondja az asszonynak. Hadd reménykedjen. Na, jön már, mi a csuda lesz. Tegnap kiment a csúcsra. Védeni minket. A bevándorlóktól. Az idegen menekülőktől. Mert azok maradjanak otthon. Mit akarnak itt. Nekünk se jut. Annyian vannak már, hogy a fene se érti mennyien. És viszik a munkát. Mert nekik kevesebb is elég. A francba velük. Mégis ki kell menni. Nem bírom már tovább.
És akkor végre megszólal. Ő az! Milyen szépen beszél. Nem is érdekes, hogy mit mond, csak beszéljen. Már nem is fáj a gyerek. Már a pénz se érdekel.
Csak be ne pisáljak…
2015. április 24.