A dércsípte hideg reggelen egy fehér nylon zacskó zörrent két üres borosüveg mellé a bokor aljába. Horpadt hasába azonnal belekapott a durva szél és szinte durranásig fölpuffasztotta. A nylon zacskó beleakadva kapaszkodott a bokor egyik kiálló tüskéjébe, de egyik füle már vészesen lebegett az ég felé. A két üres borosüveg egykedvűen, mozdulatlanul és értetlenül bámulták erőlködését. Nem tudtak, talán nem is akartak segíteni. A nylon zacskó nem akart elszállni, még nem akart fölemelkedni a magasba, még maradni akart itt, a dércsípte hideg reggelen, legalább a bokor alján: hiszen, ugyan már megnyúltak a fülei, néhol hártyavékonnyá vált a szürkébe hajló, valaha fehér ruhája, de még hordozni akart. Még újra tele akart lenni: üres dobozokkal; száraz kenyérhéjával; kis, pálinkával telített üvegekkel; újságpapírba göngyölt késsel; egy Rejtő Jenő könyvvel. Megint érezni akarta a súlyt; az őt fogó kéz szorítását; hallani akarta a csoszogó lépteket, a dörmögésbe hajló szuszogást; szimatolni a kesernyés, enyhén csípős szagokat; és élvezni a másokkal való találkozás örömét is. Pedig tudta: valami nem stimmel, valami nincsen rendben, valami nagyon elromolhatott, mert sehol a meleg kéz, sehol a csoszogás, nem csíp a szag sem…

2016. március 10.