Akkor már hosszú ideje egy másik világban élt. Amit csak Ő érzékelt, Ő fogadott el: mi sohasem tudtuk. Az egy kicsi, talán még a négy falnál is szűkebb világ volt; ahol egy fotel, egy komód, egy ágy és a sarokban egy TV jelentette a mindenséget. Ebben, a cellává szűkült térben üldögélt, néha a komódhoz csoszogott megszámolni a zoknikat. Hogy megvannak-e. Úgy, ahogy lenniük kell. Soha nem voltak meg. Amikor mentünk, mindig panaszkodott: már megint hiányzik egy, vagy kettő; a szürke vagy a fekete. Aztán visszaült a foteljébe. Nézett maga elé, szinte nem is mozdult. Nyugodtan várt, talán már maga sem tudta, mire.
Mikor kicsi volt, talán kétéves vagy három lehetett, nővérei otthon hagyták, de elmenőben még azt mondták neki: várj meg minket, mindjárt jövünk, addig nézz ki az ablakon. Odatettek egy kis-sámlit, Őt ráállították, hogy kilásson az ablakon, és mikor néhány óra múlva visszatértek, még mindig ott állt. Várt rájuk. Az ablak előtt állva. A kis-sámlin. Mindig ilyen nyugodt volt, nem tudta, mi az, hogy idegesség. Talán, amikor én rosszalkodtam, az nagyon bánthatta. Még idegesíthette is, talán. De az sem biztos. Mert mindig nyugodt volt.
Amikor 56’-ban belőtt az első emeleti lakásba egy orosz tank, mert onnan (is) kidobtak rá egy Molotov-koktélt, mindenki már lenn is volt az óvóhelyen, mi még csak a harmadikon készülődtünk: anyám idegesen fogta a kezünket, már indult volna lefelé, apám meg nyugodtan megigazította a sálját, begombolta a kabátját, kezébe vette a takarókat és a kistáskát a kajával: indulhatunk, mondta halkan és aztán bezárta maga mögött az ajtót.
De akkoriban már erre sem gondolt. Máshol járt, szállt a képzelete. Bár, ki tudja? Egyik hétvégén, amikor bementem hozzá, ugyanúgy fogadott, ahogy szokott. Mozdulatlanul ült a foteljében; a takaró szorosan körül ölelte sok mindent megélt, törékeny testét; nézett előre, talán abban a pillanatban észre sem vette, hogy beléptem. Leraktam a gyümölcsöt, kibújtam a kabátból, leguggoltam elé és megfogtam a kezét. Vékony, sima ujjai gyengén rákulcsolódtak ujjaimra. Fölemelte a fejét, a szemével egyet pislogott, talán egy kicsit a testét is megemelte, és alig hallhatóan megszólalt: kicsi fiam, olyan nehéz…
2016. 10. 30.