A pofon jóval
az elcsattanás előtt
megszületik,
az ütés maga,
már csak technika!
A pogrom is.
A csőcselék lincsel,
mégis: a pogrom
idejét, helyét, módját
nem ők találják ki.
A leszámolás
már csak technika.

„Teljes bizonyossággal tudhatjuk
például, hogy negyed század
elmúltával se jelent meg
az egykori nyilasokban
a leghalványabb bűntudat sem.” Zoltán Gábor

Bennünk van. Már több mint kétezer éve hurcoljuk magunkkal. Ott lappang a tudatunk mélyén; ott lüktet az ereinkben, a szívünk minden dobbanásában; a végén ott feszül az öklünk lendülésében. Közben gyűjtögetjük, mint a mézet. Aztán már nem bírjuk tovább, nem tudjuk elnyomni, magunkba szorítani, bezárni: kirobban belőlünk, mint a vágy; a mindent: félelmet, szégyent, gátlást, elsöprő akarat; és bódultan, teli szájjal, hihetetlen gyorsasággal bezabáljuk. Egy ideig mámoros jóllakottságot érezünk; majd van, aki egy kis ürességet, mások azt se.
Aztán kezdődik minden elölről.
„Először csak karon ragadtak. Mindjárt azután már rángatni kezdtük. Majd hatalmas pofont kaptam, hogy majdnem hanyatt estem. Menten elcsattant a második, amire a másik oldalról jött a harmadik is: egyre többen és többen ütöttük. Már a kezemet se bírtam fölemelni, hátra zuhantam és összegömbölyödve, behúzott nyakkal próbáltam a záporozó ütések elől legalább a fejemet védeni. Valahonnan előkerült egy vasrúd is, amivel már csontját is törtük, a fejét is bezúztuk, akkorra a vére szerteszét fröccsent és az egyik karja furcsán kitekeredve nyúlt el a teste mellett. De erre már nem emlékeztem…”
Velem, veled is megtörténhet: akár így, akár úgy. Akár így is, akár úgy is!
Tényleg megtörténhet? És kikből lesznek az ütők, és kikből a megütöttek? És bárkiből lehetnek lincselők is, vagy akár meglincseltek? És vajon mitől lesznek ezek vagy azok? Miért akkor, miért nem előbb vagy később? És hogyan kezdődik, és mikor? És miért kezdődik el újra és újra?

Az indulás
Mert mindig, (újra és újra) szavakkal kezdődik. Szavakkal, amelyek „ a meg nem gondolt gondolatok”-on alapulnak. Persze ez a jóindulatú megközelítés: nem érti, amit mond! Nem is arra gondolt. Nem is azt akarta mondani. Félreértették, sőt: félre értelmezték! Mert az nem lehet, hogy valaki, aki szóra nyitja a száját, programot ad, irányítja „népét”, az ne tudná, mit beszél. Az nem lehet, hogy véletlenül kiszalad a száján egyszer, aztán még egyszer, aztán már csak erről beszél és semmi másról. Az nem lehet, hogy a figyelmeztetések, az enyhe rosszallások nem jutnak el a tudatáig.
Vagy mégis?!
Először észre sem vesszük. Föl sem tűnik. Olyan természetesnek érződik. Hiszen csak egy hang a médiában. Vagy csak egy köszöntés ünnepkor. Esetleg egy kitüntetés egy zenekarnak, vagy valaki „… példaértékű újságírói tevékenysége…” elismerése, tán egy könyv megjelenése. Egy miniszterelnöki beszéd. Talán nem is egy. Csak egy interjú. Szinte figyelemre sem méltó. Aztán az ország házában is fölhangzanak ugyanazok a szavak. Egyre gyakrabban hangzanak föl ugyanazok a szavak. Állandóan azok, és mindig úgy szólnak.

A kivitelezés előkészítése: a beetetés
És már jönnek is a szakértők. Akik elmagyarázzák. Bizonyítják. Hogy úgy és akkor és ott. Aztán vita van. Vitának tűnő vita. Aztán már az se. És egyszer csak lesznek példák. A példák, amik mindig a semmiből keletkeznek. Úgy keletkeztetnek. Hogy jönnek. Hogy itt vannak. Hogy még mindig jönnek. És büdösek, piszkosak, terjesztik a kórt. Az életünkre törnek. A lányaink, asszonyaink megbecstelenítésére. És ez így kezdődött régebben is. És akkor is ellenünkre törtek. De mi állunk a vártán! És a példák tovább sokasodnak. Már csak azok hallatszanak. Mert nincs olyan harsona, amiből más szólhatna! Jönnek a célok: győztessé tesszük az országot, az élére állunk! Aztán megérkezik a „fokozott éberség van itt, elvtársak.” És már meg is értettük. Már készen is állunk.
És a végrehajtás már nem is érdekes. Az mindig, mindenütt ugyanaz. Csak türelem. Ki se kell adni az utasítást, anélkül is azonnal és rengetegen végrehajtják; szóba se kell hozni, hogy parancs, csak mondani egy kétértelmű beszédet, bólintani kell egy picit vagy félrenézni, esetleg rámutatni valakire, csak úgy, viccesen és máris le fog zúdulni a lavina…
„Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! …” (Máté 23:14-25), jut eszembe a figyelmeztetés.

És tényleg: előbb van a gondolat, aztán jön a cselekvés; előbb van a terv, aztán lesz a tett!

A lavina…

2017. 01. 05.