(a Krónikás 2. rész)

Hirtelen kinyílt az ajtó és berobbant a Berci, nem kérdezett semmit, csak rápillantott az órájára, az 4 perccel mutatott többet, mint a meghirdetett megbeszélés kezdési időpontja volt, két perc, míg átérnek a Nándorfehérvári terembe, tehát éppen idő van, ránézett Ilonkára, ami azt jelentette: lehet indulni. Ilonka visszamosolygott rá, és már nyomta is le a közvetlen telefon gombját, visszaengedte, majd még egyszer lenyomta. Ez volt az egyezményes jelzés a „Sas”-nak, most már ténylegesen el kell indulni az értekezletre. Mindketten nyugodtan várakoztak: a „Sas” mindig tudta, mit csinál, mennyit várakoztatja a közönséget, azokat a marionettfigurákat, mert mindannyian azok voltak a kezében. De azok nem haragudtak ezért, sőt, megtiszteltetésnek, kitüntetésnek vették, hiszen nagyon jól megéltek belőle. Igazándiból: csak azok éltek nagyon jól, akik marionettbábukká váltak: akaratnélküli, mindenkor rángatható, bármire késztethető, kényszeríthető, különös figurákká. Ilonka magában elmosolyodott, mert tudta: ő is az.
Közben nyílt az ajtó és megjelent a „Sas”. Nem nézett se jobbra, se balra; határozott léptekkel elindult a titkársági szobán keresztül a másik bejárathoz, ami egy kis szobába vezetett, átment azon is de mielőtt lenyomta volna a másik kijárat kilincsét, egy pillanatra megállt, vett egy nagy levegőt, zakója legfelső gombját begombolta, amitől az lejjebb kissé szétnyílt, váratlanul hátrafordult és odaszólt Bercinek: a Putyinnál ilyenkor a másik teremben bejelenti az őr, hogy jön az elnök, erre ott mindenki föláll és akkor nyílik ki az ajtó; ezt nálunk is meg kellene csinálni – és már fordult is vissza az ajtóhoz, és akkor már tényleg lenyomta a kilincset.
Bent nyomban abbamaradt a halk zsivaj, mindenki azonnal fölállt a helyéről, tekintetét a „Sas”-ra szegezte, aki körülnézett, mintha keresne valakit vagy ellenőrizné, hogy mindenki a helyén van-e, kigombolta a zakója legfelső gombját (amitől a zakó rögtön öt ujjnyira szétnyílt és láthatóvá vált az egyik gombjánál kitüremkedő gyűrött fehér ing), majd komótosan leült. Megvárta, míg mindenki elhelyezkedik, kezébe veszi a tollát és várakozóan a „Sas”-ra tekint. Ilonka nem a nagy, huszonnégy székes asztalhoz ült le, hanem az egyik falnál álló kis-asztalhoz, ami mögött már ott ült a nyolc gyorsíró-kislány, mindegyikük előtt öt-öt ceruza, és várták, hogy fölhangozzék a beszéd.
A mai feladatunk az, hogy zászlót bontsunk! – vágott rögtön a közepébe a ”Sas”, ezért meghirdetem és elindítom az Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalmamat! Az idő, a széljárás nekünk kedvez, ezért végre a saját utunkra léphetünk, a saját utunkat járhatjuk, nem kell pillantásunkat minduntalan nyugatra vetni, elég lesz, ha csak a kelet felől érkező szeleket figyeljük – dörögte érces, bár néha-néha megbicsaklott hanggal a „Sas”, de olyankor fejével előre biccentett, és szemével már-már hamiskásan, de inkább sunyin kikacsintott az ablakpárkányon békésen turbékoló galambokra. Ilonka kipirult arccal nézett körül a teremben, és azt látta, hogy a vezető kormányzati tisztviselőknek, államtitkároknak, polgármestereknek, szakértőknek, de még a gyorsíró lányoknak is a szemében szikra lobban, mindenki lezser testtartása egyszer csak megváltozik: az izmok megfeszülnek, a levegő fölforrósodik és az arcvizek, dezodorok, olcsó és drága parfümök testnedvekkel összekeveredett illata, már-már szaga elnyomja a légkondicionálóból kijövő levegő frissességét! De ez senkit nem zavart, senki nem kapkodott levegő és víz után, mert a lelkesedés, a buzgóság mindenkit magával ragadott.
A történetet ÉN írom, a Jelen az Enyém, a Múlt sem lehet a másé, és azt akarom, hogy a Jövő is az Enyém legyen – zúgtak tovább Ilonka fülébe az ismert szavak, ezért már most, azonnal hozzá kell fognunk a Jelen egyértelművé tételéhez, semmissé kell nyilvánítanunk mindent, ami nem a miénk, nem rólunk és nekünk szól, olyan törvényeket kell hoznunk, amelyeket nem lehet megsérteni, még azoknak sem, akik „a jog előtt minden ember egyenlő” törvényekhez vannak szokva – harsogta most már a „Sas” egyre magasabb és vékonyabb hangon, és már nem lesznek civilek, magánemberek, csak „a lázadás évének szereplői”, mert a 2017. év az lesz, és Én az élére állok, mert csak így lehet majd a jelent egyértelműen „megszövegesítenünk”, a jövőt legendámmá formálnunk! Most ezen gondolkozzatok el egy kicsit, igyatok meg egy kávét, aztán majd folytatjuk.
Nem szokott, de most mégis kitört a taps, mindenki fölpattant a helyéről és egymást hátát kezdte el ütögetni. A zaj kibírhatatlanná vált hirtelen, Ilonka szeméből egy könnycsepp indult el fényes csíkot hagyva maga mögött agyonsminkelt arcán.
2017. 01. 11.