Vagyunk még.

Mostan csendes hallgatagok,

Szótlanul vitatkozgatók,

Van, mikor veszekedők, de –

Halljad, a hatalomban te –,

Akkor is: vagyunk még!

Nem néztem meg. Be se kapcsoltam a tévét. Inkább látógatóba mentünk beszélgetni. A híre azonban ott is elért: Nagy Népi Hurrá van! A Kis Szent Istvánkák és a Nagyok fátyolos szemekkel figyelik a Dunát, az eget, hallgatják a konferansz lelkesítő üzeneteit, miközben lelkük megtisztul, örömtől repes: a világ közepe Magyarország!

Délután izzadtan és mégis ájtatosan követik a „Szent Jobb” ereklyét, a mumifikálódott kezet. Aztán az egész napot betetéző tűzijáték!

Közben beszédek, szövegek, végeérhetetlen szóáradat: ezeréve, magyarok, Kárpát medence, Európa nem lenne nélkülünk, mi vagyunk a motor, büszkeség, mert mi „kitessékeljük az idegen, barbár eszméket” satöbbi, satöbbi…

Közben antiszemita atrocitás éri a nyíregyházi zsinagóga előimádkozóját, ez már ebben a hónapban nem az első eset, de rá se ránts: ez csak elszigetelt, egyedi, szóra sem érdemes eset. Igaz: korábban (is) mindig szóra sem érdemes incidensekkel kezdődött…

Különben is: körülöttünk mindenki ellenség, csak mi állunk itt rendületlenül és védjük a…

De mit is védünk? A szabadságunkat? Az emberségünket? A kereszténységünket? A gyűlölködéshez való jogunkat? A falkaságunkat?

Nem néztem meg. Nem ünnepeltem „velük”: se Áderrel a téren, se Orbánnal a kolostorban, se a háziállatra lövővel, de még a Duna partján ünneplőkkel sem.

Ez most nem az én ünnepem volt!

Vajon egyedül voltam így?

Vagyunk még.

Mostan csendes hallgatagok,

Szótlanul vitatkozgatók,

Van, mikor veszekedők, de –

Halljad, a hatalomban te –,

Akkor is: vagyunk még!

2019. 08. 21. szerda