Olvasgatom a kis herceget, csak úgy. Már hangulatilag. A mai nap már ilyen, így telt el, megy a lecsóba, most föl kéne dobódnom egy kissé, hát ezért.
Szóval azt olvasom, hogy a szerző hatéves korában látott egy nagyszerű képet, ami egy óriáskígyót ábrázolt, amint éppen egészben, rágás nélkül nyeli le zsákmányát, és mivel azt is tudta már, hogy az evés után, az emésztés alatt, ami akár hat hónapig is eltart, az óriáskígyó moccanni sem tud, végig alszik: a kis Antoine, a szerző ezen eltűnődött és színes ceruzával megrajzolta a hátán alvó óriáskígyót, benne a lenyelt hatalmas zsákmánnyal. „Remekművét” megmutatta a „fölnőtteknek” és kérdezte őket, vajon nem félnek-e tőle. De ők kalapnak látták, amit a kis Antione kígyónak rajzolt tele hassal, és ezért nem féltek tőle.
Akkor leraktam a könyvet, hátradőltem és elgondolkodtam egy pillanatra a kis Antoinen, és minden gyereken: vajon nem ők látják-e jól, vajon nem lehet az, hogy mi, „fölnőttek” nem látjuk, amit látnunk kéne?
Hiszen naponta kapjuk a „rajzokat” a valóságról és nem hiszünk a szemünknek: „Tizennyolcszor annyi extra pénz jutott a Várra, mint az egészségügyre”, „Egy év alatt az ötszörösére nőtt a Mészáros család vagyona”, az OLAF szerint „Vezet az uniós csalási statisztikákban Magyarország”, lerombolták az eleven emlékművet a Szabadság téren, miközben szobrot állítanak Kornis Gyulának… és még hosszan lehetne folytatni a sort.
És a kis Antoine hiába magyaráz nekünk…
- 09. 04.szerda