MEGNÉZTEM…
Megnéztem. Nem kellett volna. Olyan, amilyennek leírták: hamisító! Történelem-hamisító. Ha valaki ebből a kiállításból akarná megismerni a Trianon-utáni Magyarországot a kormányzóválasztástól, akkor bizony nehéz dolga lesz. Persze csak akkor, ha a tényekkel akar ismerkedni. Azzal, ami valóban történt. Na azzal nem fog. Van itt Horthy ruhájától kezdve, ajándék-tollakig minden. Csak a történelem nincs.
Sok a külföldi. Persze vasárnap van, talán azért nincsenek magyar iskolások. A tanáraik vezetésével. Csodálkozva nézegetnek, mosolyognak, inkább befelé beszélnek, egymással csak suttognak.
Nézem a kiállítást. Normális, szabad élet volt. Csak az a TRIANON, azt tudnák feledni. De nem tudják. Az okok nem érdeklik – a kiállítókat, a szervezőket. Csak a látvány. Csak a felszín. Abból is csak az, ami felül van. Alul nincs is. Szegények se. Kitaszítottak se. Zsidók se.
Nézem a kiállítást. Beleolvasok az emlékkönyvbe. A nyugdíjasok valami szövetsége ömleng: milyen szép, milyen jó, mennyire meg vannak elégedve. Meg rengeteg kriksz-kraksz. Nem értem. Ha csak ezt nem érteném.
Szégyen. Annak, aki készítette, annak, aki engedélyezte, de én is szégyellem magam. Mert manipuláció az egész. Ma minden manipuláció. Meg kéne tanulni manipulációban manipuláció nélkül élni. Persze ahhoz nem elég a sör mellett. Ahhoz utána kell menni, tovább kell gondolni. Ma ez úri huncutság.
Megnéztem. Nem kellett volna.
2020. 02. 23. vasárnap