(79.)
Most már sokadszor eszi meg Thessza az asztalunkról a kajánkat: ha egy kicsit kihúzva hagyjuk valamelyik széket és nem vagyunk a szobában (azt ugyanis mindig kivárja), akkor fölugrik a székre, ha eléri a kaját, akkor onnan, ha nem, akkor még a két mellső-lábát is fölrakja az asztalra és mindent megeszik, amit talál …
Persze igaza van: miért hagyjuk kicsit kihúzva a széket, miért nem eszünk meg minden kaját – ami ott marad, arról „joggal” hiszi, az övé. Tulajdonképpen nincs is ezzel semmi baj, hisz tudjuk: mi tehetünk róla, miért nem változtatunk? Ha csak ezzel lennénk így, hogy tudjuk, mit kéne tennünk, de nem tesszük mégse: itt legalább Thesszának jó…
Így, hetvenen túl, az ember egyre gyakrabban marad magára, elmennek mellőle szerelmek, barátok, iskola-társak, és bizony olyankor – gyengülő emlékezetével – a múltjába réved, egyre romló szemével „visszatekint” az elmúlt évtizedekre, keresi a megfoghatót, a szépet, a csillogót, ami miatt érdemes volt; és persze látja a hibákat, a tévutakat is, kutatja az okokat, fölmentéseket keres (és talál) a miértekre. Ilyenkor nagy csönd támad, mintha tisztelettudóan az idő is megállna egy pillanatra, („Nem oly nehéz -/ idesereglik, ami tovatűnt,/ a fej lehajlik és lecsüng/ a kéz.”)
A kutyáknál, Thesszánál ez vajon, hogy van? Kyra, Dance, Röfi hogyan élték meg öregedésüket? Emlékszem Dance-re, nagyon beteg volt már, esténként oda ballagott hozzám, míg írtam vagy a tévét néztem, barna szemeivel csak nézett, valamiért nagyon könyörgött, hosszan simogattam olyankor, de láthatóan nem enyhült a kín, egy darabig még maradt a lábaimnál, aztán átvonult a másik szobába és lefeküdt. Kyrával a séták egyre rövidebbek és rövidebbek lettek, megállt mindig, amikor már vissza akart fordulni, hát visszafordultunk. Nem szavakkal, de jelezték, érzékeltették: valami megváltozott, valami folyamatosan tovább változik, múlik. Szeretetük nem változott. Egyiküknél sem.
De Thessza fiatal még! Mindig sétálni, játszani akar. Ő ”csak” szeret, nem tud gondolkodni.
Hogyan is írta a költő: „Az ember végül homokos,/ szomorú, vizes síkra ér,/ szétnéz merengve és okos/ fejével biccent, nem remél.” De én még remélhetek és remélek is! Hisz’ bár „Bennem a múlt hull, mint a kő…”, de lenne dolgom elég, hozzá kéne fogni végre: csak azt a „Vas-színű” égboltot kéne gyorsan feledni.
Thessza most pihen, most nem akar játszani, mégis, pihenés közben is föl-föl pillant, a szeme vizslat, keres, kutat engem, mert, ha meglát(na) valamit rajtam, rögtön ugrana…
- 10. 20.szerda