(100.)
„Ma végre jó a kedvem” – oly’ szívesen dúdolnám Koncz Zsuzsával, de (szerencsére) a postás sem csengetett rám, (az utóbbi időben csak „rossz hír” leveleket kapok); „és délelőtt az utcán” egy lánynak sem szóltam „utána”, (az is milyen régen volt…). Viszont Thessza ma is vidám, itt ugrál mellettem, hív játszani vagy sétálni, pedig odakinn „kicsit szomorkás a hangulatom máma”-idő van, nem a hó esik, hanem csak szitál valami se hideg, se meleg, olyan megfoghatatlan, elfogadhatatlan szmog, víz és porkeverék.
Megint olyan „semmilyen idő van”, amikor csak zenét hallgatni és elmélkedni; olvasni vagy beszélgetni lehet, hát odafordulok Thesszához és hozzáfogok: „amikor egyetemre jártam és matekot, függvénytant tanultunk, mindig izgatott a kérdés, hogyan mozdul át az inflexiós ponton a görbe, általánosabban még jobban izgatott a kérdés, mitől fordulnak azon a ponton a folyamatok más irányba vajon?” – de hogyan lehet ilyesmiről beszélgetni Thesszával, még ha kis-kutyám az átlagosnál intelligensebb, okosabb is (nem is Fidesz-szavazó). „Tudod, kis-kutyám, amikor menekül előled a szomszédék macskája, mert ugyan te csak játszani akarnál vele, de ő gyanakvó, hát menekül és jobbra-balra kitér, nos olyankor mindig van egy pont, egy pillanat, amikor jobbról-balra vált (vagy fordítva), akkor, mintha nyílegyenesen futna éppen, nos az az inflexiós pont, érted?” – de ő csak néz meleg szemeivel, még a macskát sem érti, hát még az „inflexiós pontot”. Viszont nyugodtan hallgat, mintha „értené”, amit mondok, türelmesen várja a folytatást: „tudod az egész életünk inflexiós pontokból áll, állandóan kitérünk és vissza, miközben azt hisszük, előre haladunk”. Persze: az időben hihetetlenül gyorsan haladunk, de vajon előre is? – kérdem inkább magamtól, de Thessza mintha értené, megmozdul és a fejét a kezem alá fúrja. Persze, hogy megsimogatom, cirógatom, miközben a balkezemet alig tudom mozdítani: tegnap kaptuk meg a harmadik oltást, nemcsak a karom, a fejem is hasogat, de ez legyen a legnagyobb bajom. Öregszem. Rohamosan öregszem. Már túl vagyok az „inflexiós” pontomon, az biztos, de mégis: mivel kezdődött, mikor „vált egyenessé” az a görbe? Talán akkor kezdődött, amikor az „egyetem fura ura” lehetetlenné tette, hogy úgy éljek, ahogyan szeretném? Ez másokkal is megtörtént, vajon ők is így élték meg azt a pillanatot? Vagy akkor, amikor éreztem a hangomon, hogy hamis lett az ének, mert a hallásom egyre romlott? Amikor már nem élveztem a kosarazást? Vagy amikor elmaradtak a viták, az eszmecserék, a világmegváltó ötletek kibeszélése? Sokszor elképzeltem, milyen lesz hetven felett, járom majd a világot, játszom az unokákkal, sokat olvasok, írok, tele leszek majd ötletekkel, megvalósítandó célokkal, csak győzzem! Korábban mindig 10-15 évre terveztem: most beérem rövidebbel is.
Thessza csak fúrja a fejét a kezem alá, érzem a lüktetését: bízik bennem, jól érzi magát, mindjárt viszem sétálni…
- 12. 13. hétfő