(102.)
(Thessza) Vigyorogva feküdtem a Gazdi lábainál. A szemeimet várakozóan rá szegeztem, fölfelé figyeltem, láthatóan elégedett voltam: az elmúlt napokban egy perc pihenésem sem volt, állandó jövés-menés, rengeteg régi-új ismerős, rengeteg simi és sok jutalom-falat meg még több, nem is kellett ennél több.
Most már megint csöndes minden, „hazamentek a legények”.
Mennyi ember volt itt nálunk! Kicsik, nagyok, illatosak és furcsa-szagúak, csoszogósak és futkározóak, halkak és harsányak: kedvesek és vidámak: csuda jó volt!
De most már elmentek. Vajon miért nem maradtak itt velünk, akkor simizhetnének még most is, dögönyözhetnének és a hangjukkal is cirógathatnának. Erre elmentek. Miért, talán ott jobb nekik? Hát nem érezték jól magukat? Nem mondom, néha rájuk kellett morognom, amikor hangosabban és indulatosabban beszélgettek egymással, meg a hangjukban és a mozdulataikban is volt olyan, ami nekem nem tetszett, meg olyankor olyan furcsa szavakat is mondtak, amit egyáltalán nem értettem, hogy Orbán meg Márki-Zay, vagy valami ilyesmi, de aztán abbahagyták és újra béke lett. Eszembe sem jutott kirohangászni a kertbe, pedig néha bejelzett, fölharsant a kutya-posta, de bent mégis más velük, ugye?!
Most meg elmentek. Mindenki durmol. Csak én vagyok ébren. Várok.
Talán megint jönnek.
Hamarosan…
2021. 12. 27. hétfő