AZ ÖREG
Nem fiatalodom én sem, inkább öregszem. Ez sajnos nem vita-kérdés, tény. Persze, amióta megszülettem így van ez, de most érzem is a változást.
Mert ez mindenféle nyavalyával jár: lassulok, néha nem találom, keresnem kell az egyensúlyomat, megfontoltabban megyek házon kívülre, többször elfelejtek neveket (aztán persze előjönnek); s míg korábban, amikor előadást kellett tartanom valahol-valakiknek, elég volt egy-egy szót fölírnom, s akár több órát is tudtam beszélni, ma már…
Öregszem, ez mással is előfordult már. Zakson.
Vajon méltósággal és kellő iróniával viselem (majd)?
Na, álljon meg a menet: korábban is mennyi minden történt velem, amit méltósággal és iróniával viseltem, persze akkoriban lázadtam is, meg akartam dönteni a fönnállót, rögvest eredményt akartam. Ma már… Talán magamban elemzem a helyzetet, talán az okokat is, amik ide vezettek is megfogalmazom, néha-néha elmegyek tüntetni is és dühöngök. Korábban szerveztem is a „dühöngőket”, hogy kiadhassák magukból a dühüket. Az méltóságot és iróniát adott nekem.
Papus lettem. Nekem már nem adatik meg Ulrike von Levetzow sem. De síelni még elmegyek a Semmeringre…
Öregszem.
Egyre több örömöt találok a könyvekben, megállok egy-egy mondat után; ízlelgetem, rágcsálom a benne rejlő gondolatot és örülök, elmosolyodok: van értelme. Még mindig van értelme.
„Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál.”
- 03. 21. hétfő huszonhatodik nap