(132.)
Mostanában alig írok. Hagyom az egészet. Csak magamban fortyogok. Érzem: a szelep nem nyílik. Baj lesz ebből.
Mégse szánom el magam.
Minek.
Peregnek a szemem előtt a képek, a Google Fotókban rögzített képeim villognak. A „múltamból”, az elmúlt napjaimból minden nap kapok egy filmszerűen összevágott összeállítást. Nem is homályosak, nem is elmosódottak: élesek a képek, filmek. Néha még mosolyogni is tudok rajtuk. Tényleg ez történt? Tényleg így volt? Az ott én lehetek? Amott meg Thessza?
Ez az én történetem. Ez a mi történetünk.
Villognak a képek, egymás után ugranak föl a képernyőn: ahogy „akkor” (néhány nappal, hónappal, évvel ezelőtt) láttam, tapasztaltam, éreztem magam és magam körül a világot. Akkor még nem tudtam, hova vezet az út. Tényleg nem tudtam? (Nézd csak: Szentendrén sétálunk éppen a Dunaparton, még Kyra szaladgál előttünk; amott meg éppen a semmeringi csúcson üldögélünk és sörözgetünk két lesiklás között; ni csak, Dórival már Párizzsal ismerkedünk, az ott az Arc de Triomphe, a Diadalív – Dóri most nem áll még díszőrséget –, ott vonulnak a katonák, a lovasok díszmenetben; ott meg éppen olvasom az Ady-verset neki…)
Olvasom a könyvet, a sánta kutyát: az is rólam szól. Az elmúlt évtizedeimről, évtizedeinkről. Szépek. Mikor vidámak, mikor szomorúak. Az enyémek. A mieink. Kár, hogy nem látható a lényeg. A miértek. A hogyanok. Pedig ott vannak. A mosolyok mögött, az arcok rezdülésében, a simogatásokban, a születésekben és a halálokban, az „újra-temetésekben”. Nézd: ott tüntetünk, tiltakozunk, amott is mennyien gyűltünk össze az utcán! Látod-e ott vagyunk az Operánál, hallgatjuk Majtényit, milyen okosan beszél! Aztán hazamentünk.
Nézem a filmet az Illés együttesről, látom a kipirult arcokat, köztük az enyémet is, önkéntelenül dúdolom a dalokat, ujjaimmal dobolom a ritmust – megint ott vagyok a nézőtéren a többiek közt. Újra-élem a történetemet. A történelmemet. Értelmezem azokat a dalokat, verseket, vajon most nyílik a sárga rózsa? Vajon most beomlana az utca, ha lánckerék taposná? Fáj-fáj-fáj minden csók?
Ki voltam? Kik voltunk? Miért hagytuk, hogy így legyen? Megtagadtuk minden álmunk? (A sánta kutya itt vonyít a lábamnál…)
Mostanában alig írok. Hagyom az egészet. Csak magamban fortyogok. Érzem: a szelep nem nyílik. Baj lesz ebből.
- 07. 11. hétfő százharmincnyolcadik nap