Leminősíttettünk.
Ennyi.
Már majdnem bóvlik vagyunk.
Senki nem csodálkozik.
Már az egyszerű emberek közül.
Mert mi-ők itt élünk a földön.
Magyarországon.
Érezzük, látjuk, tapasztaljuk.
Minden nap.
Hisz nem veszünk semmit, mégis tizezerbe kerül.
Vagy meg se kapjuk.
Nincs.
És akkor nyilatkozik a miniszter.
Majd!
2024-ben!
Vagy 2025-ben!
Lehet, 2030. is lesz!
Mert „AZOK” ott belepofáznak!
Mindenbe.
A pénzt se adják.
Ami pedig jár nekünk.
De mi akkor is.
Megmutatjuk.
Kilövünk!
Vagy kilövetünk.
Neki-nekik mindegy.
Nekem-neked nem.
„Itt élned, halnod kell.”
Legföljebb elmész.
Menj – mondják.
Nem kár érted.
Úgysem vagy a kilencvenhét százalékban.
Akkor coki!
Korábban is volt már ilyen.
„… s kitántorgott Amerikába/ másfél millió emberünk…”
Na és.
Pedig most nincs is olyan hideg.
Ha lesz, majd sálat veszünk.
Akinek van.
Olyan „Nagy-Magyarországosast!”
Mert az történelem.
Nem nacionalista.
Nem szól senki ellen.
Pláne nem a szomszédaink ellen.
Csak a hideg ellen.
Az ország néma.
„… nem kérdi, mivégre/ engedik meggyűlni a bajt!”
Megint álmodik csak.
„… cukros ételekről…”
„… Fortélyos félelemről…”
Hogy nem ba@@a meg…
- 01. 28. szombat