Pfeifer Erzsébet
Dervistánc
Kábult dervisként körbe csak
körbe,
ne nyisd a szemed, ne nyisd
a szád,
már az sem érdekelne
ha kiherélnének, csak a
malaszt jöjjön, csak a kábaság,
forogni körbe, öntudatlanul,
leszarva mindent, jelent és jövőt,
feledve múltat,
cselédlakások TBC-től büzlő
dohszagát,
harmados krumplit és kukoricát,
kislábasban vitt dödöllét ha
apád fordában etette szénnel
a gőzmasinát
mert ment a gőzös, ment a gőzös
Kanizsára, elől ült a masiniszta,
hátul meg a krumplifejű
Tisza Pista,
forogj csak, forogj, percre meg
ne állj, jó ez a tánc, jó ez a csorda,
csordaszellemben
libben a zászló és míg a csorda
együtt járja addig nem
kell más gulyás.
Hátizsákban már nem kenyér
és bicska lapul, az út szélén
top-szinten ugrál körül a személyzet
ha a cafeteria-utalványt
elnyeli a pult,
gyerünk, csak
gyerünk, forogj
és pörögj,
a bohócsipka veled együtt pördül,
tüntess és lobogj,
botozd a múltat,
van itt minden akár búcsúban
két pofon,
botozd a
a kitelepített
svábok nyomát, a holokamuvá
vált
gyermekcsontokat, éjjel hátbalőtt
öt éves cigánypurdét,
kapard tíz körömmel bezárt
iskolák nyomát hisz orrodban
még ott a régi kréta szaga,
fussunk versenyt az idővel,
hát gyerünk, járjuk a táncot,
ez itt a feltámadás, emeljünk
kalapot rózsadombi retyó láttán,
imádjunk római-kori
csecsebecsét
de temessünk is, mert
csórókámnak
a csinnadratta közben
35 évesen perforálódott a bele
és nyista lóvé, csak hitelből
futja, hát fogd azt a lapátot
két marokra, Szent Mihály Lova
tán nem válogat,
járjuk a táncot, körbe csak
körbe,
kába dervisként, csak a malaszt
jöjjön,
csak a béke,
kórusban skandálva a megváltó
nevét,
forogni körbe, öntudatlanul,
szarva jelenre, szarva jövőre,
hajbókolva csókolni kezet, torkot
fájdítva feszülni a másnak,
az idegennek, aki nem azt kárálja
reggeltől estig amit én,
vájjuk ki egymás szemét, hisz
szép a kökény recece, ha megérik
fekete….
Viszem az álmom rongyba
takarva,
viszem az álmom munkásvonaton,
álljon elém minden bokor
de akkor is
viszem az álmom, viszem
turkálók mélyére,
hol a használt ruhák újnak
tűnnek még,
teszem majd az álmom
a tényleg
rokkantak elé, kiknek durcásan
félrefordul majd levágott végtagja,
és visszakiabál, hogy bebe,
már csak azért sem növök
ki én.
Viszem az álmom, viszem a
gőgöt, hogy ember vagyok, igen,
tán lehetek még,
mennék templomba, hol nem
szólnak meg érte ha
más istenhez fohászkodok rég,
más istenhez,
istenhez csak úgy, ki nem
hord glóriát,
kit nem én keresek de naponta
megtalál.
Nekem már mindegy kit hívnak
istennek, csak egyet kérek,
vagy már nem is tudom, lehet hogy
már nem is kérem, de elvárom
tőle
kezemből ne vegye ki rongyokba
bugyolált álmom,
engedje vinnem
munkásvonatokon,
mert leszarok glóriát,
festett istent, békemenetet és
ellentüntetést, amíg meg nem találom
magamban az egyetlen, a tömjén, a
petárdák és zászlók nélküli emberarcú
Istent.