Tegnap elmentünk az egyik „hosszúlépés” sétára, a „CSEH TAMÁS NYOMÁBAN BUDÁN” programra. A programajánló érdekes szembenézést ígért:

„A Vízivárost is szeretem. Valószínűleg azért, mert életem aranyideje telt ott, könnyes szemű, szép idők. A Vízivárosban minden megtörtént, a lányok, a szabadság, a saját otthon, Géza, Baksa, a dalok, akkor lett az autóm.”
(Cseh Tamás – Bérczes László beszélgetőkönyve)

Egy művész, aki még életében legenda lett, akinek egy szál gitárral előadott dalain keresztül bármikor újra átélhetjük, milyen volt a hetvenes-nyolcvanas évek Budapestjén élni. Sétánkon a Vízivárosban Cseh Tamás nyomába eredünk, Bereményi Gézával közös albérletüktől indulva végigjárjuk a szokásos esti „presszókörüket”, útközben pedig megismerjük azokat a kortárs művészeket, akikkel együtt múlatták az időt. Arra is kitérünk, hogyan viszonyult az államszocializmus idején a mindenkori hatalom Cseh Tamáshoz, a barátok visszaemlékezései mellett megismerhetjük a róla szóló állambiztonsági jelentéseket is, s végül kiderül, ki is volt a „Rajnák nevű klubvezető.”

Arra számítottam, úgy 20 sétáló partner társaságában, hogy kapunk egy kis ízelítőt a 60-as, 70-es, 80-as évek hangulatából – vázlatos kórképpel fűszerezve; megismerjük a környéket; és talán azt is megtudjuk: miért azokat a dalokat és miért úgy írta meg Cseh Tamás.

Már az indulásnál, szociológus kísérő-vezetőnk bevezető „akkordjai” eléggé disszonánsan hangzottak: „a hatvanas évek Budapestjén fiatalnak lenni nem lehetett valami vidám dolog”, szólalt meg egy komor „dúr”-ral. „Hiszen – folytatta  a fölvilágosítást – az akkori hatalom 56-ot a fiatalság eltévelyedésének tudta be, ezért különös figyelmet fordított rájuk: nehogy újra eltévelyedjenek. Ügynökökkel figyeltette őket, nem engedte, hogy nagyobb csoportokba összegyűljenek, viszályt szított közöttük, ezerféle technikával próbálta ellehetetleníteni a civil életet.” És ebbe a kilátástalan életbe cseppent bele Fehérvárról Cseh Tamás, aki hamarosan albérletet talált, kocsit nyert, rajztanári állást vállalt, kereste helyét. „Indián” lett, mert akkoriban vagy Csapajev partizánja, vagy indián lehetett csak a fiatal. „Hát persze, hogy az indiánságot választotta…” De nagyon nehéz volt „Csingacsguk”-ok élete: mindenfelől tiltások, írókéz titkos ügynökök ólálkodtak, még az albérletébe is bementek, pisztolyt kerestek, nem is beszélve arról, hogy igazi besúgót akartak faragni belőle…

És ez így ment a két kilométeres sétán végig, a 120 perces túrán a Batthyány tértől föl a Várig, a korabeli Ifjúsági Parkig. Azt ugyan megtudtuk, hogy Cseh Tamást Gyurkó László és Erdős Péter is támogatta, hogy mégsem disszidáltak Párizsba, pedig a kilátástalanság, a depresszió, a reménytelenség korában ez elvárható lett volna (meg is kapták az utálatot a párizsi magyaroktól)…

Igaz, én hat évvel fiatalabb vagyok, de nem így emlékezem arra az időszakra…

Hogy lehetett abban a korban élni – kérdeztem apámat.

Hogy lehetett abban a korban élni – kérdezték gyerekeim.

Hogy lehetett ebben a korban élni – kérdezik majd gyerekei gyerekeimet.

Tényleg: …?!