(Még egyszer az Orbán-beszéd egy eleméről)
„Nem hagyhatjuk, hogy Brüsszel a törvények fölé helyezze magát. Nem fogjuk hagyni, hogy ránk erőltesse kozmopolita bevándorláspolitikájának keserű gyümölcseit, nem fogunk bűnözést, terrorizmust, homofóbiát és zsinagógákat gyújtogató antiszemitizmust importálni Magyarországra, nem lesznek törvényen kívüli városnegyedek, nem lesznek zavargások, bevándorlózendülések, és nem fognak bandák vadászni asszonyainkra és lányainkra.”
Szóval, azt mondja a miniszterelnök: meg kell, védjük magunkat, mert most megint veszélyben a haza, mert most megint külső támadás alatt vagyunk, mert most megint el akarnak tiporni bennünket, mert most megint „lángoktól ölelt kis ország” lettünk. Hiszen az a gaz Brüsszel, az a legújabb-kori pártközpont, az a kozmopolita bürokrácia-hangyaboly
• már most is, mindenfajta kontroll, ellenőrzés, hatalommegosztás nélkül működik, és lám-lám, – mindenfajta fölhatalmazás, ’demokratikus’ megerősítés nélkül – a törvények fölé akarja helyezni magát. (Mert legalább úgy csinálná, ahogyan azt ’mi csináljuk’, mert ’mi’ a törvényt igazítjuk a cselekedeteinkhez, és akkor már minden rendben van);
• azt követeli tőlünk, hogy fogadjuk el az általa diktált bevándorlás-politikát, a beláthatatlan következményeket, a bűnözést, a terrort, a zavargásokat, a zendüléseket, az asszonygyalázásokat, meg amiről már sokat beszélt korábban, a járványokat, a kultúránk semmibevételét; pedig látjuk, hogy mindez hová vezet(ett) Európában. (Holott itthon „minden rendben van”: na, jó, néha megölnek kommandósok egy-két cigány embert és gyereket; néhanapján az osztálytárs meggyilkolja a volt osztálytársnőjét, mert az nem hajlandó vele közösülni; egyszer-egyszer meggyaláznak zsidó temetőket, disznólábat tesznek a Duna-parti cipőkbe; de az mégiscsak a ’miénk’.).
És akkor fölhangzik a félmondat, belecsörren az egyhangú, már unos-untalan ismételt cirádába egy durván oda nem illő, előzménynélküli és ezért bántóan disszonáns, a vélt harmóniát egyértelműen széttörő, megzavaró szöveg: „nem fogunk … zsinagógákat gyújtogató antiszemitizmust importálni Magyarországra…”.
Leteszem a kávét a kezemből, visszafojtom a lélegzetemet, egy pillanatra megdermedek: mit is hallottam, miről is beszél a miniszterelnök? Kit akar megvédeni, és hogyan, és kitől, és miért kezdenek el megint hangosan csattogni a vasalt csizmák az agyamban? A zsinagógákat gyújtogatók, a népvándorlással belopódzó antiszemitizmus, ezek a valódi okok, emiatt van háborús, migrációs-válsághelyzet, vélelmezések alapján ’kihirdetett állapot’, ami följogosít rendkívüli intézkedésekre is?!
Na, nem: álljon meg a menet, engem ne használjanak föl, én nem leszek már megint ürügy, hivatkozási alap, ehhez nem adom a nevem. Ezt már megtanultam egyszer: az elfogadás az első lépés, innen már nyílegyenes út vezet a bénult engedelmességhez, aztán tovább, és végül az együttműködéshez, és az együttműködő sohasem ártatlan, hanem hozzájáruló; nemcsak elpusztuló, hanem pusztító is, még ha utólag magyarázható is a cselekedete, persze akkor már megette a fene az egészet.
Na, nem: akkor inkább hangoskodom, akkor inkább „nem fogom be pörös számat”, akkor inkább vállalom a ’pislákolás’-t, azt, hogy ’gazdaállat híján meg vannak számlálva a’ napjaim, mert még infúziós segélyszállítmányt se kapok, mint a felcsúti kebelbarát gázszerelő Lőrinc az uniós pályáztatások során.
Na, nem!
„Minden zsidót ki kell irtani, s hogy ki a zsidó, azt én mondom meg…” – „Hermann Göring rikoltotta ezt, de már csak Karl Lueger, antiszemita bécsi polgármester után”.
