„Nem lehet a megoldani

problémákat ugyanazzal

a gondolkodásmóddal,

amellyel csináltuk őket.”

(Einstein)

Így van ez most is: adva van a probléma – kinek-kinek mi: „a magyarok majdnem fele nyomorog vagy a nyomor szélén áll”; „Orbán és Putyin piszkos üzleteit leplezi le a Washington Post”; közbeszerzést írt ki a Honvédelmi Minisztérium lélegeztetőgépek vásárlására; már szeptemberig többet repült a (kis) Szijjártó, mint a Föld-Hold távolsága; a miniszterelnök egy köteg pénzt számlálva az utcán belépett egy házba, jön a szuverenitásvédelmi törvény és alaptörvény-módosítás; megint választások lesznek, és – és vajon ebben a helyzetben mi a teendője egy vidéki nyugdíjasnak, akit – bár lépcsőzik rendületlenül – de még (teljesen) nem vitt el az Alzheimer…

Kertet ápoljon csak, sétáltassa a kutyáját, látogassa az unokáit, várja a postást a végeláthatatlan csekkekkel, a kukás autót, hogy elviszi-e ma a szemetet; nézzen meccseket és közben hörpintsen egy kicsit a vörösboros poharából?

Ezek is válaszok.

És ha nem hagyja békén, nem hagyja nyugodni ez a nagy büdös (xarság) helyzet?

Hát akkor legyen (legalább) FESZÉLYEZŐ!

Hogyan is olvastam éppen tegnap: „Ezzel szemben a legtöbb kívülálló természetesen feszélyez” – mondta Tony Judt Timothy Snydernek a „Gondolatok a 20. századról” folytatott beszélgetőkönyvükben, amikor a londoni értelmiségről, a bevándorló színes-bőrűek értelmiségivé válásáról, a közösségen belül a kritikus szerepét vállalókról folyt éppen az eszmecseréjük.

Kívülálló – bár nem „bevándorló színes-bőrű – már vagyok: onnan a múltam miatt (ez nem is zavar, sőt természetes); innen a franc tudja, talán az öregség, talán a kritikusság, a „másként látom és akarom megváltoztatni a világot” miatt. Ez elintéztetett; végérvényesen lerendeztetett. De akkor is „ide” tartozom! Ha akarják, ha nem; ha elfogadják, ha nem! Majd az utókor, az unokák eldöntik!

Marad a feszélyezés, a belső elköteleződés, az aggódás – és a kritika!

Remélem: én is feszélyezek.

A beszélgetőkönyv egyik beharangozója szerint, korábban, a XX. század elején „az elköteleződés azt jelentette, hogy feltárjuk valaminek a hamisságát. Egy nemzedékkel később már absztrakt igazságok kinyilvánítását jelentette.” Hát akkor nosza, megjelenítem a „hamisságot”, minden hamisságot: „onnan” is, „innen” is! Ha fájdalmas, akkor is!

Amikor nincs demokrácia, mert az alapvető demokratikus intézmények már nem működnek, akkor nem lehet tovább a demokratikus játékszabályok szerint „játszani”.

Nézz körül, barátom: mit látsz?!

Túlélési vágy mindenütt; „valahogy csak élni kell” cselekvés; kollaboráció a jövőért – sehova nem vezető szólamok.

Akkor inkább a FESZÉLYEZŐ!

Mert megoldani a problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amellyel csináltuk őket nem lehet.

NEM LEHET!

2023. 09. 27. szerda

(Kép: facebook)

(10.)

2022-ben közel hetvenezer honfitársunk

már megünnepelte 90 éves szülinapját.

Akkoriban a magyar lakosság egyötöde,

1 980 795 volt idősebb hatvanötévesnél!

Én is köztük vagyok.

Érdekel valakit: hogyan látom, látjuk a világot?

„A boldogság milyen érzés lehet?” – kérdi a kisfiú a „Drága gyermek” című film egyik megrázó-drámai jelenetében; az anyja erre magához húzza-öleli a kislányt és a kisfiút is, ők kétoldalról a vállára hajtják fejüket; összebújnak, mintha nem is lennének három test; akkor végre megszólal a kislány: ”szoros, szép”, mire a kisfiú folytatja „meleg”…

„Az ígéretek is ölelésnek számítanak vajon?” – kérdem magamtól belülről, aztán legyintek, hisz ma megint meleg van odakinn, melegen süt a nap, Thessza is elnyúlva heverészik az árnyékban, de amint közelebb lépek hozzá fölemeli a fejét, föltápászkodik, ahogy leguggolok odadörgöli fejét a lábamhoz, szemeiből esdeklő kérés árad: „simizz már, Gazdi, cirógass!”, és ahogy lekuporodok mellé már közelebb húzódik hozzám, fejét kezem alá túrja és lihegve-hálásan „tűri” a „simit”: boldog…

„Az ígéretek is ölelésnek számítanak vajon?” – kérdem magamtól, mert elolvasom a „MEGVÉDJÜK A CSALÁDOKAT MINDEN KORMÁNYZATI ESZKÖZZEL” MTI hírt a demográfiai csúcson mondott miniszterelnöki beszédről?! („Miért olvasok én Orbánt, miért nem mást?” – kérdem megint magamtól, és folytatom a kérdezősködést: „mondott már olyat, amit be is tartott?”. Legyintek, „viszont ő a miniszterelnök, akinek korlátlanná tett/vált hatalma van, csak neki van! A többi nem érdekes: vagy a „se@@ét nyalva, alábújva mondja föl a leckéjét, vagy – mint „ellenzéki” – beszél a konyhában a falnak, belebőgi fájdalmát a „kőlevese gőzébe”… Mert DUMA az van, innen is, onnan is. Viszont az orbáni megszólalásoknak van jelentősége, látható azokból: hol tart most a zsarnokságában, mi lehet a következő lépése, mire számítsunk még a hátralévő(??) időben?! Arra mindenképpen: folytatódik a hazudozás, a hülyítés, a dolgaink torzító szemüvegen keresztül való láttatása, Magyarország kimondhatatlan megcsúfolása.

„Az ígéretek is ölelésnek számítanak vajon?” – kérdem megint magamtól, mert olvasom, ő „hisz abban, hogy a mostani eszközök elegendőek ahhoz, hogy az év végéig 10 százalék alá menjen, azaz egy számjegyű legyen az infláció”, ő nem nézi „ölbe tett kézzel az eseményeket”, intézkedik is, aminek semmi látható eredménye nincs. Békéért kiált, miközben a vállát ropogtatják a diktátorok, de az ö számára – a kezdetektől fogva – „elvesztette háborús bűnös jellegét” a „Nagy Testvér”.

„A boldogság milyen érzés lehet?” – kérdem most magamtól, hol van itt a boldogság? Aztán az öblös vörösboros poharamhoz nyúlok, sötéten gyöngyözik-vöröslik benne a kitöltött testes vörösbor, meglötyögtetem, beleszippantok, aztán hörpintek belőle egy kortyot: boldogság…

2023. 09. 18. kedd