dr. Radnai György bejegyzései

„A MAGYAR NÉPMESE NAPJA”

Mondom magamban: „megnézem má’, mit is ír a hogy is hívják” oldal, a BELSŐ-PESTI TANKERÜLETI KÖZPONT oldal, mégse járja, hogy őket – nem nézem meg, a véleményüket nem hallgatom meg; nosza és már ott is vagyok, nem másutt, azon az oldalon, ami szerintem a „nem gondolkodom, viszont szó nélkül végrehajtom” emberek oldala; hátha majd megtudok valamit az elbocsájtó levelek indokairól; amiből majd én is, mások is érteni fogunk és amit idézünk, hivatkozunk majd, mert így sportszerű és demokratikus.

 

„Az iskola dolga, hogy megtaníttassa velünk, hogyan kell tanulni, hogy felkeltse a tudás iránti étvágyunkat, hogy megtanítson bennünket a jól végzett munka örömére és az alkotás izgalmára, hogy megtanítson szeretni, amit csinálunk, és hogy segítsen megtalálni azt, amit szeretünk csinálni.” (Szent-Györgyi Albert) – ugrik föl a címlap, ami rögvest gondolkozásra késztet: hisz’ tényleg, már ebből is kiderül, ezér’ írták a „kirúgó-leveleket”, hogy a diákok megtanulják, hogyan szerezzék meg a „kiállás-tudás iránti étvágyukat”; megszeressék az értelmes célért küzdés örömét; mert ki kell állni a tanáraikért; a saját bőrükön kell megtapasztalni a kiállásuk „rózsa-tövis szúrásait”; ez tényleg a tudás iránt étvágy(uk) fölkeltése, hogy a francba nem gondoltam erre?!

Gyerünk tovább – morgom magamnak és már a „Hírek” oldalt böngészem, keresem a leveleket, a híreket a reakciókról, a magyarázó-indoklást és rögtön az első hírben megtalálom: „A magyar népmese napja” volt nemrég, Benedek Elek szülinapja és már meg is van „A SZÁRNYAS KIRÁLYFI” mese: „Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király s annak olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor a királykisasszony eladó sorba került, tízen-húszan is jöttek leánynézőbe, mind csupa királyfik, de a királykisasszonynak éppen a legszegényebb királyfin akadt meg a szeme. Az ám, csakhogy a király azt szerette volna, ha a leánya a leggazdagabb királyfit választja, s merthogy nem ezt tette, nagy haragjában bezáratta a palota legmagasabb tornyába, s ott tartotta szomorú rabságban. Hiszen zárhatta, mert a szegény királyfi minden alkonyatkor meglátogatta a királykisasszonyt úgy, hogy arról senki lélek sem tudott. Ugyan, hogy lehetett ez? Úgy, hogy a királyfinak volt egy ezermester inasa, ez szárnyat csinált a gazdájának, s amint esteledett, alkonyodott, felszállott a város szélén, s mint egy madár, úgy repült be a torony ablakán…”

Aztán mégis dühös leszek, hogy talán megint nem lesz szép a mese vége: a rossz mégse fogja elnyerni méltó büntetését, a jó megint csak…

És akkor – hogy-hogy nem – fölugrik egy kép és megnyugszom hirtelen.

 

  1. 10. 04. kedd kétszáz-huszonegyedik nap

(Kép: Memento Park)

„NEM TUDTA, KI AZ A KÖVÉR LÁSZLÓ!”

(Pottyondi Edina)

 

Hazajött.

„Bezzeg odaát”- ból.”

Ahol…

Viszont itthon: „Tavasz, nyár, ősz, tél – de nem az igazi!”

Mondja: „ott senkit nem érdekel a politika, mindenki éli a normális életét, itthon meg…”

Most meg már Edina is (átmeneti időre): „szögre akasztotta” és elbúcsúzott, mert, hogy „úgy érzem magam, mint egy rossz passzban lévő hatvanas”, aki mindent a „politikán” keresztül szemlél.

A másik barátom is megró: „miért nem veszed észre a szépet, a jót”, a meleget és a fényt – tenném hozzá, de inkább hallgatok.

„Nem tudta, ki az a Kövér László” – zakatol a fejemben a „búcsú-video”, az aszpirin sem segít; ordítani tudnék, csapkodni, törni-zúzni mindent, én hajlott-hátú, már „semmire(sem)kellő, fölösleges hetvenes”, csak pötyögök a billentyűzeten, némán és réveteg; de belül lüktet, csattog és dobog még: ők miért nem látják, veszik észre, amit én, élném én az életem, ahogy ők is élik, de már a „Kövér-ek” bejöttek a spájzomba, a hálómba, hiába is üvölteném „nicht Kompott, nicht Kompott”…

„Nem tudta, ki az a Kövér László”, aki ott trónol a trónján, két kézzel kapaszkodik a karfába, és a havi minimálbér tizenötszöröséért a tanároknak hadovál, fenyeget, büntet és fogalma sincs honnan jött és hova tart…

Pilinszky jut az eszembe:

„Alvó szegek a jéghideg homokban.

Plakátmagányban ázó éjjelek.

Égve hagytad a folyosón a villanyt.

Ma ontják véremet.”

 

  1. 10. 04. kedd kétszáz-huszonegyedik nap

BÖZSI NÉNINÉL JÁRT MEGINT

(álhír-tudósítás a fa@éról)

  • Bözsi néni, megint hoztam virágot, ugye örül?!
  • Drága, de jó, hogy újra látom, de kicsit hangosabban, mert nem jól hallok már! Mit hozott nekem, tűzifát?
  • Virágot!
  • Azt hittem, megint konzultálunk egy jót!
  • Mire kíváncsi, Bözsi néném?
  • Hát a kannibalistákra, meg a szankciósokra, drága miniszterelnök úr, elbánt már velük, mint azzal a szegény Bolsonáróval is, hogy meglátogatta?
  • Jaj, de vicces ma, Bözsi néni drága. (halk heherészés a háttérből)
  • Legalább röhögök még egy jót, az legalább fölmelegít!
  • De Bözsi néni: nincs is még hideg!
  • Magának, drága miniszterelnök úr, de nekem már mindenem sajog, fáj, jelez, hogy jön a hideg! Meg a rezsi is …
  • Takarékosabban egy kicsit, Bözsi néni, már a minisztereim is, meg a frakcióvezetőm is lekapcsolja a villanyt, elajándékozta az aranyhalait, látja?
  • De vicces ember maga, drága miniszterelnök úr, de inkább a dakota vicceivel próbálkozzon, ne ilyen marhaságokkal, de tudja mit: maradjon itt nálam néhány napra, megígérem, nem lesz 18 foknál melegebb … aztán felejtsen el és menjen inkább virággal Moszkvába a barátjához.
  1. 10. 03. hétfő kétszáz-huszadik nap

EGY TANKERÜLETI IGAZGATÓHELYETTES MONOLÓGJA

„Tessék? Nem; kérem, hallgassa csak. (Dalol)
Meghalt, kimúlt ő, asszonyom;
Meghalt, kimúlt bizony!
Fejtül neki zöld-hant gyepágy,
Lábtul egy kő vagyon.
Ó, hó!”

„Biz’ úgy, hen! No de végzem már, esküdözés nélkül:
Irgalmas ugyse! a legény,
Ó, jaj! szégyen, piha!
Ha hozzáfér, hát megteszi;
Bizisten, rút hiba.
Mig meg nem csaltál, elveszesz,
Nem azt igérted-e?
Ugy is lett volna, esküszöm:
Ne jöttél volna be!”
(Shakespeare: Hamlet, Ophelia)

A francban, tele van velem az internet, nem tudják abbahagyni, nem szállnak le rólam, még szerencse, hogy hétvége van, meg az eső is esik, mindenki azzal van elfoglalva, nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle, ekkora balhé, bár mondta nekem a tankerületi igazgatóm, hogy nehéz lesz és bírjam ki, de erre mégsem számítottam, kellett ez nekem?, persze tudom én, már amikor kineveztek is tudtam, mivel jár ez a kis pluszpénz meg a nagyobb biztonság, legalább előbb tudom meg, hogy merről fúj a szél, könnyebben beállhatok majd a sorba, meg aztán mégis csak jobb adni az ütést, mint állni, hogyan is mondta a tankerületi igazgatóm „előbb-utóbb lecseng ez is, kiengedik a gőzt, aztán annyi”, csak győzzem kivárni, ez a legnehezebb, a kivárás, mert ember vagyok én is, nekem is vannak jogaim, az Alaptörvényünk szerint is, nem tiporhatnak az emberi méltóságomba, ehhez még nekik sincs joguk, hiába sértődtek meg a kirúgásuktól, kiabáljanak csak, dühöngjenek, túlélem, ahogy túléltem az osztályban tanítást is, a sok gyereket, akik össze-vissza kérdeztek, idegesítettek, soha nem hagytak békén, még haza is kellett vinnem a dolgokat, még otthon sem tudtam nyugodni, alig aludtam valamennyit, csak annyit pihenhettem, hogy reggel is mindig zúgó fejjel keltem, akkor döntöttem, belőlem nem lesz utcaseprő vagy mosogató, akkor inkább beállok a sorba, olyan nagy baj ez?, élni csak kell!, ezt nekik is meg kellene érteniük, minek kapálódznak, a tiltakozással úgy sem érnek el semmit sem, akkor is megy majd tovább a szekér, legföljebb egy kicsit akadozva, inkább ütöm a lovat az ostorral, mint hogy leessek a szekérről, de a nevemet is tudják már, ki is írták a Facebookra, de majd följelentem őket, ehhez nekik nincs joguk, hát nem látják, hogy én csak egy egyszerű igazgatóhelyettes vagyok csak?, egy egyszerű kézbesítő, akit behívtak és mondták, hogy vigyem ki a leveleket, adjam át, semmilyen kérdésre ne válaszoljak, aztán jöjjek el?, hát nem látják, hogy parancsot hajtok csak végre?, persze, csak a maguk bajával törődnek, csak az érdekli őket, hát miért ugráltak annyit, miért nem várták meg az uniós pénzeket, persze értem én, az olyan, mint a kutya vacsorája, mert azok is csak a szankciókban gondolkodnak, a szembenállással, ahelyett, hogy a békét akarnák, nem lesz ennek se jó vége, de legalább engem hagyjanak békén, én is ugyanolyan áldozat vagyok, mint ők, értsék meg!, de csak a saját bajukkal foglalkoznak, legyen már vége ennek!, úgyis vesztenek, mert ezekkel szemben ez nem elég, én tudom, látom őket belülről, ezek mind szemek a láncban, mint régen, a lánc meg nagyon erős, az csak úgy nem szakad szét, ahhoz más, több kell, de én azt nem akarom megvárni…
2022. 10. 01. szombat kétszáz-tizennyolcadik nap 

ELÉG!

ELÉG!

 

Olvasom Pilinszky János versét, az Elég címűt:

 

A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
„visszavonúl a bemutatkozásból”,
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.

 

Körülnézek a szobámban. Itthon vagyok, az otthonomban. Az „ólamban”. Pipázgatok, a háttérben megy az élő adás a tüntetésről a Kölcsey előtt, diákok virrasztanak ott. A tanáraikért. A kirúgott tanárokért. Mert ők is „Innét odáig” élnek csak, a XXI. századi Magyarországában. Nekik-nekünk nincs tovább! Ők is, mi is várunk, hogy „belép valaki” és akkor majd „hirtelenúl kitárúl” minden. Talán mégis „elég egy arc … egy kéz elég amint megkeveri a kávét…”.

 

Hiszen a pilinszkyi „elég” nem is az az „ELÉG!”, amire én gondolok.

 

  1. 09. 30. péntek kétszáz-tizenhetedik nap

JELEK!

Egy barátom átküldte tegnap a „12 Nem” című levelet, amit húsz(!) évvel ezelőtt Jancsó Miklós és Grunwalsky Ferenc írt Orbán Viktornak és Orbán V. szüleinek; a levél az ÉS XLVI. évfolyama, 16-dik számában, 2002. április 19-én, két nappal a 2002. évi országgyűlési választások második fordulója előtt jelent meg.
Emlékeztek?
„De mi csak azt tudjuk mondani, amit Leonidasz egyik katonája mondott, amikor úgy fogalmazott, hogy az ellenség nyílvesszőitől még a napot sem fogjuk látni, annyian vannak. És erre Leonidasz csak azt felelte: hát nem jobb árnyékban harcolni?” – harsogta akkor Orbán (majd néhány nap múlva mégis Bod Péter Ákost ajánlotta maga helyett miniszterelnöknek, mert a hatalma megtartásához csak ezt a lehetőségét látta).
Emlékeztek?
Akkor már túl-voltunk a „telefon-könyvek összetépésén”, de akkor még nem hittük el, hogy „a hatalom minden előtt” számára. Akkor még nem gondoltunk a „harcra”, a „magyar magyarok ellen”-re, de a jelek már megjelentek a házfalon.
Emlékeztek?
Nos: akkor írtak levelet Orbán Viktornak és szüleiknek. Érdemes ideidézni kérdéseiket, tömören kifejező válaszaikat:
„1. Kijelentheti-e valaki/bárki magáról (pártja róla), hogyha nem õ lesz az ország vezetője/miniszterelnöke, akkor Magyarország rossz útra tér?
NEM
2. Mondhatod-e te, Viktor, azt, hogyha az országban kb. 3 millió ember nem rád, nem a te pártodra szavaz, akkor veszélyben „A családunk. A gyermekeink. Az emberi méltóságunk. A szabadságunk. A hitünk. És a hazánk. (…) mindezt most meg kell védenünk!”
NEM
3. Magyarországon nincs rossz gazdasági helyzet, nincs természeti katasztrófa, amely pusztulással fenyegetne, és külső ellenség sem támadt reánk. Szabad-e olyan hangulatot szítanod, mintha veszélyben lenne a haza?
NEM
4. Van-e jogod egy demokráciákban szokásos választás idején először mások ellen uszítani, polgárháborús hangulatot, tömeghisztériát kelteni, aztán szeretetről prédikálni?
NEM, NINCSEN
5. Megtörténhet-e egy demokratikus országban, hogy az iskolákban osztályfőnöki órán kikérdezik a gyerekeket arról, kire szavaztak a szüleik, és azok számára, akik nem a kormányzópárt listájára szavaztak, külön meggyőzési órát tartanak és feladatul adják, hogy térítsék jó útra a szüleiket. Kérdőre vonják őket, sikerült-e a kormánypárt mellé állítani apjukat, anyjukat. Szabad-e ilyenkor felelős vezetőként ezt mondanod?
NEM
6. Épeszű dolog-e az embereket (mint Grósz Károly annak idején) azzal ijesztgetni, hogy minden elért eredmény, minden jó összeomlik, ha nem a te kezedben és pártod kezében van a kormányzás joga?
NEM
7. Van-e jogod a hatalmadat ennyire félteni? Van-e jogod a nemzeti színeket, a kokárdát kisajátítani?
NEM, NINCSEN
8. Prófétának éreznéd magad?
NEM VAGY AZ. Istenkáromlás lenne tőled. Mindenkiben lakozik egy kis Messiás, de ha előbújik belőle, ott kezdődik a baj.
9. Egy egész országnak állandóan jelszavak (3 kerék, 4 kerék stb.), kampánytervek, politikai hirdetések között (újabb ötleted szerint: „induló vonatok között, egy pályaudvaron”) kell-e élni?
NEM. MINEK?
10. Viktor! Megkérdeztétek a nőket, milyen élethez lenne kedvük? Tudod, milyen életet, szerepet szántok nekik? Végiggondoltad a családon belül ezt a helyzetet?
Azt hisszük: NEM
11. Biztos vagy abban, hogy a gyermekeid a te elképzelésed szerinti „polgárok” szeretnének lenni? Tudod azt, hogy az ország felének erre lehetősége sincs? A te kerekes jelszavad a nép között csak vicc vagy keserű tréfa tárgya. Végiggondoltad, hogy mint fiatal ügyvéd miből tartanál el négy gyermeket? Megtehetnéd?
NEM. Mindenki tudja.
12. Szerinted az elmúlt években mely fiatal emberek tudtak meggazdagodni? Kinek lehetett három-négy nem nélkülöző gyermeke? Kiket sújtott az az általad oly sokat idézett gazdasági krízis? Tapasztalatod szerint az elmúlt években fiatal emberekből tisztességes munkával lehetett valaki gazdag és vagyonos? Vehetett ingatlanokat, vállalatokat, termő- és szőlőföldeket? Lehetett belőle pártvagyonos, médiatanácsadó vagy felsőbb vezető?
NEM. Ezt is mindenki tudja.”
Húsz év telet el azóta.
Abból tizenkét évet Orbán Viktor miniszterelnökként élt át.
Mi is.
A „kérdezők” kérdései, válaszai (sajnos) ma is aktuálisak.
Ha ma élne Jancsó Miklós, vajon milyen levelet írna – Grunwalskyval közösen – Orbán Viktornak? Írna-e egyáltalán? Látná-e még értelmét a levelezésnek?
És a szülők?
A Leonidasznak adott katona válasza mit sem változott, legfeljebb a sötétség lett egyre sötétebb …
2022. 09. 30. péntek kétszáz-tizenhetedik nap 

LUJZA ÉS JENŐ

(31.)
(utánzat)
– Jenő, láttad?
– Mit, Lujza?
– Hát a legújabb kétezres határozatomat!
– Nem láttam, Lujza, hiszen az nem nyilvános, mi van benne?
– Hogy ezentúl csak a kaját fizetem be abból, amit havonta adsz nekem a nyugdíjadból!
– Annyira kevés az a pénzünk, hogy már csak a kajára futja?
– Nem Jenő, nem annyira, ez csak a szokásos intézkedésem, ahogyan azt a Gulyás miniszter úr is mondotta volt a kormányszóvivőin, semmi különös.
– Akkor miért hoztál ilyen határozatot?
– Mert azt is olvastam, hogy bizonyos, (csőd-közeli) helyzetekben szoktak ilyen határozatokat hozni a kormányok.
– És mi most sem csőd-közeli helyzetben nem vagyunk, sem kormány nem vagyunk, Lujza!
– Nem, azt se tudom, mi az, hogy csőd-közeli helyzet, de azt is olvastam az interneten, hogy más kormányok is hoztak már ilyet!
– De az más és a magyar kormány, mi meg mi vagyunk, csak egyszerű magyar nyugdíjasok!
– Tudom Jenő, ne idegeskedj, fölmegy a vérnyomásod és a gyógyszerek ára is emelkedik!
– Lujza, és akkor mi lesz a többi kiadásunkkal?!
– Azt én nem tudom, Jenő, majd elajándékozzuk az ….
– Nincs mit elajándékoznunk már.
– Nem baj, Jenő, de legalább konzultálok veled erről, nem úgy, mint a brüsszeli elit!
– És azután, mi lesz?
– Majd meghosszabbítom a téli szünetedet, mint majd a kormányhivatalnokoknak is és ki sem kell jönnöd a konyhába segíteni nekem, de a nyugdíjadat akkor is megkapod!
– Lujza: ez hülyeség.
– Tudom, azért konzultálok veled is, ne félj: a komolyabb ügyekben konzultás nélkül döntök!
– Megnyugtattál, Lujza.
– Tudod Jenő, hogy már dollárban is fizethetnénk az adónkat?
– Nincs is dollárunk, Lujza!
– Nincs? Nem is tudtam. És valami állampapírunk, olyan kincstári-jegy izé?
– Olyanunk sincs.
– Hála istennek, mert olvastam az interneten, hogy stikában fölemelte az állami kincstár-izé az előrehozott visszaváltási költséget!
– Nekünk nem kell ilyennel számolnunk, nincs és kész!
– Pedig erről is akartam volna veled konzultálni!
– Lujza, a konzultáció egy „falra hányt borsó” csak, nincs kötelező hatása!
– Nincs? Nem is tudtam: és akkor minek van?
– A népszavazásnak!
– Marhaság, Jenő, akkor most minek beszélgetünk?!
– Legalább beleheljük a lakást.
– Jól van, Jenő, akkor legalább a kétezres határozatomat olvasgasd, biztosan meleged lesz tőle…
2022. 09. 29. csütörtök kétszáz-tizenhatodik nap

ÜLÉSEZNEK – DE MINEK IS?!

 

Már befejezték.

Amikor fölrakta, akkor még csinálta-csinálták.

Ahogy a budiban is, csak győzd kivárni!

Közben gondterheltek, közben olvasnak is.

Biztosan nyögnek is.

Az erőlködéstől.

Hogy kitaláljanak valamit és az eredmény kijöjjön belőlük.

Most már (végre) megvan az eredmény.

Kijött.

Kinn van.

Nem az égben – ott, a budiban.

Nekik nem fájt.

Hogy kijött belőlük.

Nekünk viszont már most is szenvedés.

Pedig még meg se mutatták.

Béke ettől sem lesz.

Sőt.

Az energiaárak ettől sem csökkennek majd.

Pénz nem jön majd.

De már ott van az „eredmény” is.

Talán az asztalán is.

A budiban biztosan.

Ha megkapom, nálam biztosan ott lesz…

 

  1. 09. 28. szerda kétszáz-tizenötödik nap

(Kép torzítva az OLDALÁRÓL)

 

 

BARANYI FERENC

BARANYI FERENC

 

Ifjúságom (egyik) kedvenc költője volt. Nagyon szerettem, szerettük a verseit. Abban az időszakban, az „ÁTKOSBAN” olvasgattuk, idézgettük őt (is). Akkor (még) a versek olvasása hozzátartozott az életünkhöz, közkedvelt műsor volt a TV-ben a Vers Mindenkinek. Azóta nagyot fordult a világ: hol van már az „ÁTKOS”, kit érdekelnek a versek (lásd a Parraghot).

Az „új” világban a nyilvánosság számára őt megszüntették. Az Ezredvég (szamizdat) újságban megjelenik néha-néha. Máshonnan kizárták. Talán hamisnak vélik a hangját. Disszonánsnak a kórusban. Talán csak a lelkiismeretüket nem akarják föléleszteni. Talán (nagyon) megváltoztak. A szerkesztők. Mert Baranyi Ferenc nem változott. Ugyanott áll, ugyanúgy mondja.

Ez ma már nem divat. Sőt.

Most a kezemben tartom és olvasgatom „Tiszta szándékkal” című kötetét (Pályakép – versekben 1954 – 2022), Papirusz Book Kiadó 2022. 09. 28.

Egy verse:

A REGE A GYÁVASÁGRÓL EPILÓGUSA

Asztalt verünk, s a hangos legénykedés zajától

megittasulva hisszük: a föld remeg – pedig

csupán a kocsmaasztal, amely billegve táncol.

 

Világot verni vélnek, kik az asztalt verik,

s ifjú kedvük valóban világverő veszettség,

de döngetésre már csak az asztal jutott nekik.

 

Ezért a régi virtus minálunk már nevetség,

megannyi régi merszü vén korhely csak röhög,

ha döngetésre váltjuk hitünk felnőtt fegyelmét.

 

Hajoljunk össze inkább az asztalok fölött

és hallgassuk a csöndes titkok komoly beszédét,

s kiteljesül ezernyi őszinte szó között:

 

ma fölmért gyávaság a legnagyobb merészség.

(Az a merészség 1966 kötetéből)

 

  1. 09. 28. szerda kétszáz-tizenötödik nap

(Kép: a kötet alapján)

NAPLÓSZERŰEN

(144.)

SZÓLÁS-SZABADSÁG(OT)!

Olvasok. Most is, a séta után. (A legújabb kutatások szerint a gyaloglás segít elkerülni az időskori jellemző és drámai kórt, meghát itt van Thessza is!) De most már újra itthon vagyok, már le is ültem a székembe, kezembe vettem a könyvet.

Most Timothy Garton Ash könyve, a Szólás-szabadság a „soros”. „Szomszédok vagyunk. Az egész világ a szomszédom” – kezdi Ash a „Gutenberg után” fejezetben, már erre a mondatra is összerándul a gyomrom: mennyire másképpen olvasandó mostanában ez a mondat nálunk, mennyire más értelmet kap jelentése Magyarországon és valahol másutt a világban.  Mert a „szomszédság” kapcsolatot, ismerősiséget, „együtt-élést”, örömöt és bánatot, talán felelősséget is jelent a másik iránt, mégis (csak) így van értelme az életnek. „És mi mégis” kapálódzunk ellene, legalábbis a miniszterelnök(ünk) szerint mi nem fogadhatjuk el ezt a „fajkeveredő” világot. Pedig ez van: ha akarja, ha nem.

Szóval szomszédom az egész világ! Mert az internet, a mobil-telefon korában ez nem is lehet másképp. Fölgyorsult és közel került minden: Kínában egy városban megjelenik egy vírus; egy tudós föltalálja az ellenszert; megjelenik valahol egy könyv; nyer a Ferencváros; túszokat szed egy terrorista csoport egy városban – és pár másodperc múlva már tudok róla! Mert hír lesz belőlük, olvasandó, megnézendő hír.

És persze „álhír” is.

De egy kis időráfordítás, néhány kattintás, egy kis olvasás és értelmezés: máris lelepleződik az!

Itt van például egy miniszterelnöki állítás: „Háború van. A háború a keleti szomszédságunkban zajlik Ukrajna és Oroszország között… Ukrajna Magyarország szomszédja. Talán ezért is van az, hogy Magyarország álláspontja eltér a többségi nyugati állásponttól.” Ránézek a térképre, milyen érdekes: Ukrajna nemzetközi határvonala 3345 mérföld, és az alábbi hét országgal oszlik meg: Moldova, Lengyelország, Magyarország, Oroszország, Szlovákia, Fehéroroszország és Románia, igaz, közülük több ország nem tagja az Uniónak, viszont a tagok álláspontja mégsem tér el az Unióétól! Aztán itt van egy másik is: „… 2008-ban világszerte, Magyarországon is pénzügyi válság okozott fejfájást. Azokat a gyötrelmeket a bankrendszer, az eladósodás és a devizahitelek idézték elő. Ráadásként nálunk akkor éppen egy cselekvőképességét vesztett, széteső kormány volt hatalmon.” Aztán ráklikkelek egyik barátom oldalára: „a beszéd elhangzása után egy Euro 410,20 egy dollár 424, egy svájci frank 429, egy angol font 459 forintba került. (A romlás egy óra alatt 4-5 Ft/deviza.)” – akkor ki vesztette el a (z ítélőképességét) cselekvőképességét?

Tulajdonképpen örülök: a miniszterelnöknek VAN szólásszabadsága: azt mondhat, amit csak akar! Például jósolhat is, nyugodtan kimondhatja ezt is: „… ha megszüntetnék a szankciókat, az árak rögtön a felére esnének vissza, és az infláció is legalább megfeleződne. Szankciók nélkül az európai gazdaság újra erőre kapna, és el tudná kerülni a fenyegető recessziót”. Hogy ez a (jóslás) állítás mennyire fedi a valóságot? Semennyire. Ez is egy állítás. Leírhatom, kimondhatom én is. Érvelnem(?) sem kell mellette, hiszen a „tagadó állítás” mellett sem voltak számszerűsített, elméletileg megalapozott tények.

Akkor is kommunikálnunk kell!

Hogyan is írta Ash: „Amikor a történész Tony Judt motorikus idegrendszere fokozatosan elkezdett leépülni, s ennek során lépésről lépésre veszítette el az érthető beszédképességét, egy napon – amelyet soha nem fogok elfelejteni – azt mondta nekem, miközben az orrába kötött mesterséges lélegeztetőgép segítségével tudott már csak levegőt venni: „Amíg tudok kommunikálni, addig élek.” (Szünet, gépi belélegzés.) „Amikor már nem tudok kommunikálni” (szünet, gépi belélegzés), az már nem lesz élet.” Kommunikálok, tehát vagyok.”

Persze: felelőssége van a kommunikálónak, de a kommunikációt befogadónak is! Mert a „Szó, veszélyes fegyver!” A látvány is az. Tegnap például megnéztem a meccset. A magyar-olaszt. Mert ma már megint érdemes megnézni a magyar válogatottat, akik (szerencsére nemzetközi, fajkeveredéses) nemzeti tizenegyet alkotnak. A magyar „fiúk” új-régi mezben futottak ki a pályára: most piros-fehér-zöld csík is került a mellükre. Mint annak idején. Az „Aranycsapatnál” is, a Rákosi-korban. Eddig elég volt a piros mez, fehér nadrág, zöld lábszárvédő. Most még a csík is. Kiemel (helytelenül: kihangsúlyoz) valamit. Minek? A kitalálónak ez volt a szólás-szabadsága. Megkapta. Én a meccset néztem és szurkoltam. És persze elgondolkodtam. A látottakon. Nekem ez adatott meg szólás-szabadságként. Megtettem.

Szólás-szabadság van. Ömlenek a hírek. Gyakrabban kell kattintgatni. Ellenőrizni. A hírt. Mindegy honnan jön; ki mondja; jó vagy rossz nekem (neked, neki); mellettem szól-e vagy ellenem: ellenőrizni kell. A házmester büntet; a Junior Prima Díj átvételekor a beszédét nem mondhatja el úgy, ahogyan akarja; az apa abuzálta az úszólányt, aki megszólalt… Mennyi hír! Megannyi történet. Rólam, rólad, rólunk. Meg a szomszédjainkról…

Olvasok. Most is, a séta után. (A legújabb kutatások szerint a gyaloglás segít elkerülni az időskori jellemző és drámai kórt, meghát itt van Thessza is!) De most már újra itthon vagyok, már itt is ülök a székemben, kezembe vettem a könyvet…

 

  1. 09. 27. kedd kétszáz-tizennegyedik nap