Mondom magamban: „megnézem má’, mit is ír a hogy is hívják” oldal, a BELSŐ-PESTI TANKERÜLETI KÖZPONT oldal, mégse járja, hogy őket – nem nézem meg, a véleményüket nem hallgatom meg; nosza és már ott is vagyok, nem másutt, azon az oldalon, ami szerintem a „nem gondolkodom, viszont szó nélkül végrehajtom” emberek oldala; hátha majd megtudok valamit az elbocsájtó levelek indokairól; amiből majd én is, mások is érteni fogunk és amit idézünk, hivatkozunk majd, mert így sportszerű és demokratikus.

„Az iskola dolga, hogy megtaníttassa velünk, hogyan kell tanulni, hogy felkeltse a tudás iránti étvágyunkat, hogy megtanítson bennünket a jól végzett munka örömére és az alkotás izgalmára, hogy megtanítson szeretni, amit csinálunk, és hogy segítsen megtalálni azt, amit szeretünk csinálni.” (Szent-Györgyi Albert) – ugrik föl a címlap, ami rögvest gondolkozásra késztet: hisz’ tényleg, már ebből is kiderül, ezér’ írták a „kirúgó-leveleket”, hogy a diákok megtanulják, hogyan szerezzék meg a „kiállás-tudás iránti étvágyukat”; megszeressék az értelmes célért küzdés örömét; mert ki kell állni a tanáraikért; a saját bőrükön kell megtapasztalni a kiállásuk „rózsa-tövis szúrásait”; ez tényleg a tudás iránt étvágy(uk) fölkeltése, hogy a francba nem gondoltam erre?!

Gyerünk tovább – morgom magamnak és már a „Hírek” oldalt böngészem, keresem a leveleket, a híreket a reakciókról, a magyarázó-indoklást és rögtön az első hírben megtalálom: „A magyar népmese napja” volt nemrég, Benedek Elek szülinapja és már meg is van „A SZÁRNYAS KIRÁLYFI” mese: „Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király s annak olyan szép leánya, mint égen a ragyogó csillag. Mikor a királykisasszony eladó sorba került, tízen-húszan is jöttek leánynézőbe, mind csupa királyfik, de a királykisasszonynak éppen a legszegényebb királyfin akadt meg a szeme. Az ám, csakhogy a király azt szerette volna, ha a leánya a leggazdagabb királyfit választja, s merthogy nem ezt tette, nagy haragjában bezáratta a palota legmagasabb tornyába, s ott tartotta szomorú rabságban. Hiszen zárhatta, mert a szegény királyfi minden alkonyatkor meglátogatta a királykisasszonyt úgy, hogy arról senki lélek sem tudott. Ugyan, hogy lehetett ez? Úgy, hogy a királyfinak volt egy ezermester inasa, ez szárnyat csinált a gazdájának, s amint esteledett, alkonyodott, felszállott a város szélén, s mint egy madár, úgy repült be a torony ablakán…”

Aztán mégis dühös leszek, hogy talán megint nem lesz szép a mese vége: a rossz mégse fogja elnyerni méltó büntetését, a jó megint csak…

És akkor – hogy-hogy nem – fölugrik egy kép és megnyugszom hirtelen.

2022. 10. 04. kedd kétszáz-huszonegyedik nap

(Kép: Memento Park)

„Tessék? Nem; kérem, hallgassa csak. (Dalol)
Meghalt, kimúlt ő, asszonyom;
Meghalt, kimúlt bizony!
Fejtül neki zöld-hant gyepágy,
Lábtul egy kő vagyon.
Ó, hó!”

„Biz’ úgy, hen! No de végzem már, esküdözés nélkül:
Irgalmas ugyse! a legény,
Ó, jaj! szégyen, piha!
Ha hozzáfér, hát megteszi;
Bizisten, rút hiba.
Mig meg nem csaltál, elveszesz,
Nem azt igérted-e?
Ugy is lett volna, esküszöm:
Ne jöttél volna be!”
(Shakespeare: Hamlet, Ophelia)

A francban, tele van velem az internet, nem tudják abbahagyni, nem szállnak le rólam, még szerencse, hogy hétvége van, meg az eső is esik, mindenki azzal van elfoglalva, nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle, ekkora balhé, bár mondta nekem a tankerületi igazgatóm, hogy nehéz lesz és bírjam ki, de erre mégsem számítottam, kellett ez nekem?, persze tudom én, már amikor kineveztek is tudtam, mivel jár ez a kis pluszpénz meg a nagyobb biztonság, legalább előbb tudom meg, hogy merről fúj a szél, könnyebben beállhatok majd a sorba, meg aztán mégis csak jobb adni az ütést, mint állni, hogyan is mondta a tankerületi igazgatóm „előbb-utóbb lecseng ez is, kiengedik a gőzt, aztán annyi”, csak győzzem kivárni, ez a legnehezebb, a kivárás, mert ember vagyok én is, nekem is vannak jogaim, az Alaptörvényünk szerint is, nem tiporhatnak az emberi méltóságomba, ehhez még nekik sincs joguk, hiába sértődtek meg a kirúgásuktól, kiabáljanak csak, dühöngjenek, túlélem, ahogy túléltem az osztályban tanítást is, a sok gyereket, akik össze-vissza kérdeztek, idegesítettek, soha nem hagytak békén, még haza is kellett vinnem a dolgokat, még otthon sem tudtam nyugodni, alig aludtam valamennyit, csak annyit pihenhettem, hogy reggel is mindig zúgó fejjel keltem, akkor döntöttem, belőlem nem lesz utcaseprő vagy mosogató, akkor inkább beállok a sorba, olyan nagy baj ez?, élni csak kell!, ezt nekik is meg kellene érteniük, minek kapálódznak, a tiltakozással úgy sem érnek el semmit sem, akkor is megy majd tovább a szekér, legföljebb egy kicsit akadozva, inkább ütöm a lovat az ostorral, mint hogy leessek a szekérről, de a nevemet is tudják már, ki is írták a Facebookra, de majd följelentem őket, ehhez nekik nincs joguk, hát nem látják, hogy én csak egy egyszerű igazgatóhelyettes vagyok csak?, egy egyszerű kézbesítő, akit behívtak és mondták, hogy vigyem ki a leveleket, adjam át, semmilyen kérdésre ne válaszoljak, aztán jöjjek el?, hát nem látják, hogy parancsot hajtok csak végre?, persze, csak a maguk bajával törődnek, csak az érdekli őket, hát miért ugráltak annyit, miért nem várták meg az uniós pénzeket, persze értem én, az olyan, mint a kutya vacsorája, mert azok is csak a szankciókban gondolkodnak, a szembenállással, ahelyett, hogy a békét akarnák, nem lesz ennek se jó vége, de legalább engem hagyjanak békén, én is ugyanolyan áldozat vagyok, mint ők, értsék meg!, de csak a saját bajukkal foglalkoznak, legyen már vége ennek!, úgyis vesztenek, mert ezekkel szemben ez nem elég, én tudom, látom őket belülről, ezek mind szemek a láncban, mint régen, a lánc meg nagyon erős, az csak úgy nem szakad szét, ahhoz más, több kell, de én azt nem akarom megvárni…
2022. 10. 01. szombat kétszáz-tizennyolcadik nap