(100.)

„Ma végre jó a kedvem” – oly’ szívesen dúdolnám Koncz Zsuzsával, de (szerencsére) a postás sem csengetett rám, (az utóbbi időben csak „rossz hír” leveleket kapok); „és délelőtt az utcán” egy lánynak sem szóltam „utána”, (az is milyen régen volt…). Viszont Thessza ma is vidám, itt ugrál mellettem, hív játszani vagy sétálni, pedig odakinn „kicsit szomorkás a hangulatom máma”-idő van, nem a hó esik, hanem csak szitál valami se hideg, se meleg, olyan megfoghatatlan, elfogadhatatlan szmog, víz és porkeverék.

Megint olyan „semmilyen idő van”, amikor csak zenét hallgatni és elmélkedni; olvasni vagy beszélgetni lehet, hát odafordulok Thesszához és hozzáfogok: „amikor egyetemre jártam és matekot, függvénytant tanultunk, mindig izgatott a kérdés, hogyan mozdul át az inflexiós ponton a görbe, általánosabban még jobban izgatott a kérdés, mitől fordulnak azon a ponton a folyamatok más irányba vajon?” – de hogyan lehet ilyesmiről beszélgetni Thesszával, még ha kis-kutyám az átlagosnál intelligensebb, okosabb is (nem is Fidesz-szavazó). „Tudod, kis-kutyám, amikor menekül előled a szomszédék macskája, mert ugyan te csak játszani akarnál vele, de ő gyanakvó, hát menekül és jobbra-balra kitér, nos olyankor mindig van egy pont, egy pillanat, amikor jobbról-balra vált (vagy fordítva), akkor, mintha nyílegyenesen futna éppen, nos az az inflexiós pont, érted?” – de ő csak néz meleg szemeivel, még a macskát sem érti, hát még az „inflexiós pontot”. Viszont nyugodtan hallgat, mintha „értené”, amit mondok, türelmesen várja a folytatást: „tudod az egész életünk inflexiós pontokból áll, állandóan kitérünk és vissza, miközben azt hisszük, előre haladunk”. Persze: az időben hihetetlenül gyorsan haladunk, de vajon előre is? – kérdem inkább magamtól, de Thessza mintha értené, megmozdul és a fejét a kezem alá fúrja. Persze, hogy megsimogatom, cirógatom, miközben a balkezemet alig tudom mozdítani: tegnap kaptuk meg a harmadik oltást, nemcsak a karom, a fejem is hasogat, de ez legyen a legnagyobb bajom. Öregszem. Rohamosan öregszem. Már túl vagyok az „inflexiós” pontomon, az biztos, de mégis: mivel kezdődött, mikor „vált egyenessé” az a görbe? Talán akkor kezdődött, amikor az „egyetem fura ura” lehetetlenné tette, hogy úgy éljek, ahogyan szeretném? Ez másokkal is megtörtént, vajon ők is így élték meg azt a pillanatot? Vagy akkor, amikor éreztem a hangomon, hogy hamis lett az ének, mert a hallásom egyre romlott? Amikor már nem élveztem a kosarazást? Vagy amikor elmaradtak a viták, az eszmecserék, a világmegváltó ötletek kibeszélése? Sokszor elképzeltem, milyen lesz hetven felett, járom majd a világot, játszom az unokákkal, sokat olvasok, írok, tele leszek majd ötletekkel, megvalósítandó célokkal, csak győzzem! Korábban mindig 10-15 évre terveztem: most beérem rövidebbel is.

Thessza csak fúrja a fejét a kezem alá, érzem a lüktetését: bízik bennem, jól érzi magát, mindjárt viszem sétálni…

2021. 12. 13. hétfő

(99.)

„Ti szoktatok csalni?” – nézek Thesszára miközben kérdezem, de ő csak ül a lábamnál, nem vakkant, még csak a fejével sem bólint; csak ül és néz rám, mintha nem értene, de biztatna: „folytasd csak, gazdikám, hallgatlak figyelmesen, szeretem, amikor halkan és nyugodtan duruzsolva simogatsz a hangoddal, mert az is olyan jó”.

Elmosolyodom magamon és már folytatom is tovább: „persze, te azt se tudod, mi az, hogy csalni, pedig már nektek is van chipkártyátok egy 15 számjegyből álló kóddal, hogy azonosíthatóak legyetek, azzal meg akár csalni is lehetne, igaz ez nektek eszetekbe sem jutna, nem kell, minek, legföljebb a gazditoknak, az adó miatt” – beszélgetek magammal és vele tovább, „aki” most a fejét egy kicsit oldalra billenti, miközben a szemét le sem veszi rólam. Előveszem a pipámat a kerámia-tartóból, óvatosan lehúzom a kazánt; kitisztítom a szárat, aztán berakom a szűrőt; a kazánt egy erősebb fémfurdanccsal „vájom” tisztábbra, tisztára már nem lehet a sok használattól; összeillesztem a darabokat, majd kinyitom a pipazacskót, kicsit szétszálazom a picit még nedves dohányt, behelyezem a kazánba, kicsit megnyomkodom, meggyújtom és hátradőlve megszívom…

Miről is beszélgettünk? Persze: a csalásról. Arról, amivel mi, emberek annyiszor találkozunk, ami miatt dühösek vagyunk és tehetetlennek érezzük magunkat. Amitől szenvedünk, de azért sokan eljátszottak már a gondolattal: mi lenne, ha… Közben éljük tovább az életünket, semmi nem történik, minden megy tovább a maga útján, de azért mi érteni akarjuk a világot: mi-miért történik körülöttünk, lehet-e változtatni a dolgok folyásán – Thessza csak hallgat mellettem, nem segít, a füst is csak száll a magasba, a nyitott ablakon át menekül a szabadba. A csalás már kinn van, „az álnok rászedés; a rosszindulatú tévútra vezetés; más látszat keltése alantas érdekek alapján” szabadlábon grasszál. Most olvastam egy tanulmányt Romhányi Balázstól a magyar költségvetés átláthatóságáról, amiben megállapítja: „Ha a kedves olvasó most frusztráltnak érzi magát, mert végigvonszoltuk a felsőoktatás költségvetési árkain-bokrain azért, hogy a végén bemutassuk: nem tudunk semmit arról, hogy jövőre mennyivel lesz tényleg jobb az egyetemeknek, akkor igaza van. Talán elhiszi, hogy hasonló „szellemi kalandokat” bemutathattunk volna az egészségügy, a sport-beruházások és még egy sor más kormányzati funkció területén is. Ez csak egy, bár igen fontos vetülete a költségvetési átláthatóság hiányának”. Mert miről is szól az, hogy nem lehet tisztán látni, mire-mennyit költ az állam? Csakis arról, hogy titokban akarja tartani, hogy ne tudja meg az egyszerű „kutya-gazdi”, mire költik a pénzét, abból mennyi megy ténylegesen a feladatra, funkciókra, és mennyi a „haveri” zsebekbe. De nem is értem magam: ugyanez van a Covid 19 járvány adatainál is: semmitmondó, semmilyen elemzésre nem alkalmas információkat kapunk – azokat sem időben, megfelelő bontásban – arra hivatkozva: az információ kiadása akadályozza a védekezés hatékonyságát. (Megnéztem néhány országot: ők vajon milyen adatokat hoznak nyilvánosságra, csak az adatok ismertetésének a tartalomjegyzéke hosszabb volt, min a magyar adatok összessége, lásd Németország, Ausztria). Megint szívok egyet, de ez most nem esik jól, krákogok, Thessza hirtelen fölkapja a fejét, mert közben leheveredett és kérdően vizslatni kezd, „csak nincs megint valami baj” – kérdik a szemei, „eddig olyan „simogatóan” mondtad a magadét, gazdikám, hát miért nem lehet így folytatni napestig?” Nem lehet, mormogom befelé, mert annyiféle csalás van, hisz látod, ott van a lakcím-bejelentésekről szóló törvény, a különféle nyomozások elutasításának a kérdései, a jövő-évi választásokon a levélben történő szavazásokkal kapcsolatos pofátlanság, miért nem vagyunk kutyák inkább, mint Thessza, ő nem csal!

Megint rám néz csillogó szemekkel, tüzel belőle a bizalom, mintha azt mondaná: ”Gazdám, te itt vagy nekem, sohasem csaptál be, nem csaltál meg, kell ennél több? A bizalom a legfontosabb, hiszek neked, tudod, mert bízom benned!”

Csak rágom a pipámat, már nem is szelel, megint igaza van Thesszának: hiába a sok csalás, hazugság, szemfényvesztés, ha a bizalom már oda…

2021. 12. 07. kedd

(98.)

Ma hajnalban végre havazott! Thessza reggel boldogan hempergett egyet a hóban, majd elkezdett föl-alá rohangászni a kertben, én kezembe vettem a lapátot, kimentem a kapu elé és hozzáfogtam a hó-eltakarításhoz; közben megjelent a hókotró autó is, komótosan elnyomta a havat az út két oldalára, így a kapunk elé is, amit én gyorsan és szuszogva átlapátoltam a szemközti árokba. A kert másik oldalánál is letakarítottam az utat, közben üdvözöltük egymást Antival, a szomszédommal, aki szintén hetvenes és lapáttal a kezében serénykedett; röpke fél óra alatt végeztem, addig Thessza „is élvezkedett”, majd egy gyors kávé: jól indult a napom!

Már régóta nem írok pénzügyi-közgazdasági kérdésekről, nem elemzem a költségvetés helyzetét sem, nem osztom meg a véleményemet „szakmai” témákban: a mai, kettéosztott világban, a felkorbácsolt gyűlölködés „NER”-ében nem látom értelmét. Ma a „LOJALITÁS” a „szakmaiság”, ha nem vagy eléggé lojális, nem vagy jó szakember (sem): érted te ezt? Annak idején, amikor még a József Nádor téren dolgoztam, egyszer ültünk benn Tibornál, az akkori pénzügyminiszternél, éppen a következő évi költségvetést tárgyaltuk, Tibor szóba hozta az egyik kormánypárti képviselő javaslatát, talán azt el kéne fogadnunk, Bathó Feri (nemrég ment el közülünk), a költségvetésért felelős főosztályvezető halkan közbeszólt, „Tibor, akkor a hiány 0,1 százalékkal nagyobb lesz”, mire Tibor csak annyit mondott: „akkor ezt megbeszéltük, elutasítva”. Ennyi. Semmi kiabálás, semmi rendre-utasítás, semmi morgás: ma is így lenne ez? Olvasom a híreket: „Színházi Olimpia Magyarországon”, „többet fizet az MTVA az OTP Liga meccseiért, mint a bajnokok ligájáért”, ömlik a pénz a „gyűlölet-kampányba”, az értelmetlen kilátókba, tavakba, teraszokba meg tudom is én mikbe. Közben a tesztekért fizetni kell, a pedagógus-béremelésre sem „fussa” … hisz te is tudnád folytatni a sort. Ha szólnék, akkor is minek: „neked semmi sem jó”, „rohadt ellenzéki-migráns-soros-buzi”…

Thessza már bejött, most pihen, őt nem izgatja „Brüsszel árulása”; a szélsőjobbal kokettáló magyar hatalom, Orbán; az óvodásokra leselkedő nemi-átalakító műtétek veszélye; a hatalom irgalmatlan, hatalmas korrupciója; a kisebb-nagyobb árulások garmada: a gazdi itt van mellette, a simi is jön, amikor kell, a kaja is elviselhető…

Most nem havazik, inkább olvad: ez sem marad meg, már latyakos, lucskos, csöpögős minden, bár a halak lehúzódtak a kerti tavunk fenekére, ők már „szunyókálnak”.

De hol vannak a gondolkodók? Hova tűntek a „lelkiismeretünk” megjelenítői? Hol vannak az elemzők, a stratégák, a jósok? Őket is vajon „eltanácsolta az egyetem/  fura/  ura”? Nem hiszem. Talán ők is lehúzódtak a tó aljára, a mélybe, az iszapba vermelték magukat…

Kár.

Amilyen szépen indult a nap, olyan keserűvé vált hirtelen.

Nem baj: ezt is túléljük…

2021. 12. 05. vasárnap

(97.)

„Ma pihenősebb napom lesz” – határozom el nyugdíjasként, mintha nem az lenne minden napom. Thessza itt fekszik a lábamnál, úgy tűnik, ma ő is „kivette a szabad napját”, sokkal csöndesebb, mint szokott lenni. „Talán valami nincs rendben?” – kérdem tőle, mire rám néz, de nem szól semmit, csak figyel, mit mondok még, hátha jön a játék, de most „csak” beszélgetni van kedvem, mert az unokámra gondolok, aki 1600 kilométerre van most tőlünk, Párizsban önkéntesként dolgozik, ismerkedik a világgal, tanulja a felnőttséget és a nyelvet is. Beugrik az első nap, amikor megszületett és berohantam a kórházba, Andi kijött elém, karjában a csöppség, „tessék papa, ismerkedjetek” és már a karomban tartalak, pedig a „mi álmoskönyvünk” szerint ez még korai lenne, de ez már egy új világ, te békésen szunyókálsz tovább, észre sem veszed, hogy egy „új kar ölel téged”, s már pereg tovább a film, a te filmed, ami biztosan Oscar díjas lesz, nem lehet más. „Nálatok, hogy van ez?” – fordulok Thesszához, de látom, békésen szunyókál, nem is horkant közben, egészen máshol jár…

Megmozdul a képernyőm, fölugrik egy szöveg: „Lemond pártelnöki posztjáról és kivonul a politikából Sebastian Kurz”, teljesen visszavonul a korrupciós vádak miatt a politikától – de most ez sem érdekel, most ez sem olyan fontos, ahogy az sem, hogy Gyurcsány „megvédi” Karácsonyt, inkább ne tette volna. Mocskos ez a világ! „Im itt a szenvedés belül,/ ám ott kívül a magyarázat…” – vajon értjük mi ezt?

Thessza fölkapja a fejét, mintha megérezné: a hangulatom megváltozott, idomul a csöndhöz, az egyhangúan kopogó esőhöz, odacammog hozzám fejét a lábamra teszi óvatosan, „ne búsulj édes-gazdi” – mondják a szemei és persze megint igaza van, hisz naponta beszélek az unokámmal, látom is őt, látom, ahogy kicsattan a tenni akarástól, ahogy új és új terveket sző és meg is valósítja azokat, ahogy felnő hirtelen.

Kinn lucskos minden, benn béke van…

2021. 12. 02. csütörtök

(96.)

Még nem esik az eső, nem hull a hó se, tavaly ilyenkor már fehérbe borultunk, de hol van már a tavalyi hó, hisz’ akkor sem maradt sokáig? Idén se lesz fehér karácsonyunk? Nem is emlékszem, bár most a magyar miniszterelnök hisz benne… De még nincs hó, viszont itt nálunk, Pomázon kinyitott a korcsolya-pálya, lám: az új seprű jól seper, ez a megválasztott új, civil város-vezetés szervezése, viszont a havat ők se tudták (még) elintézni. Mégis lehet benne valami: valami okának kell lennie, hogy nincs: nagyon megváltozott az időjárás, nincsenek „igazi” telek, se nyarak, olyan maszatossá, „hazuggá” vált minden… Azonban ez a szeles, hűvös, nyálkás idő nem nekem való, már egy kis sétához is jól föl kell öltöznöm, mert a csípős szél minden alá bebújik. Thesszát ez nem zavarja, ha hívom, azonnal reagál és indulunk is.

„Vágyakozni sokkal könnyebb, mint az elszenvedett tapasztalatokból levonni a tanulságot” – olvasom Hessénél mikor hazaértünk és belegondolok: hányszor történt már ilyen velem, vajon hányszor fog még megtörténni?! Pörölyként csapnak le ránk, egyszerű állampolgárokra a hírek: „maffia működik a Városházán; Varga Judit igazságügy-miniszter azt hazudja az EP tényfeltáróinak, hogy ellenzéki vezetéssel zajlik egy vizsgálat a „Pegazus-ügyben”; „Továbbra is jelentős aggodalomra ad okot az igazságszolgáltatás függetlensége és a sajtószabadság. Úgy tűnik, hogy a széles körben elterjedt korrupció egy párhuzamos állam kialakulásához vezetett, ennek kezelése viszont a független igazságszolgáltatás hiányában majdnem lehetetlen” – áll többek közt a LIBE (az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottsága) delegációjának friss, Magyarországról szóló jelentésében; a magyar parlament – az ellenzéki képviselők bojkottja ellenére – megszavazta, hogy a választás napján népszavazás is legyen mondvacsinált kérdésekről; továbbra sem tudni hiteles adatokat az oltott és oltatlan betegek arányáról, ráadásul a napokban egyes betegségi statisztikai adatok összehasonlíthatatlanakká váltak; megjelenik a semmiből Zánkai Péterné Gabriella „Gabika” fenyegető levele arról, hogy megfigyelés alá vont ellenzéki embereket…

És még a hivatalos választási kampány el sem kezdődött, mégis már háborús hangulat, állapotok vannak. Thesszát ez persze egy csöppet sem érdekli, megint játszani hív, amíg a hangulatom engedi, megyek is, hát ezért nem is érzékel semmit, hozzá nem jutnak el a rossz hírek.

„Vágyakozni sokkal könnyebb, mint az elszenvedett tapasztalatokból levonni a tanulságot” – ugrik megint a szemem elé az idézet: vajon mire fogunk hallgatni, a szívünkre, az eszünkre, az ösztöneinkre, amikor lépnünk kell? „De hisz’ már most is lépnünk kell és lépegetünk is” – morgok magammal, vajon megint (csak) a vágyaink szerint?

„Nagyon is értem, miért viszolyogsz a politikától, kedvetlenedsz el a sajtó locsogása, felelőtlen nyüzsgése miatt, miért ejt kétségbe, (…) ahogy korunk embere gondolkodik, olvas, zenél, ünnepel, művelődik!” – olvasom megint Hessétől, aztán lecsapom az asztalra a gépem mellé, „gyere Thessza”, hívom Thesszát játszani, mintha ez lenne a megoldás.

Legalább Thessza boldog lesz…

2021. 11. 30. kedd

(95.)

Ma megint „szobás-napunk” van: kinn esik, nyálkás-zavaros az idő, Thessza kirohan, mert „megjött a kutya-postája”, aztán amikor megkapja és továbbítja a szomszédba, azonnal visszajön, leül a lábam mellé és néz, na jól van, akkor beszélgessünk, úgyse megy az írás, tudod, most annyi kérdésem van, nem győzöm, kezdjük talán azzal, fogok hozzá: nálatok van olyan, hogy választanotok kell a fontos, a fontosabb és a legfontosabb között, ti hogyan oldjátok meg ezt a „problémát”? Thessza csak néz rám, még csak nem is vakkant, aztán a combomra teszi a fejét és onnan néz szemeivel fölfelé rám, mintha azt mondaná, gazdikám, milyen kérdés ez, nekem ez nem kérdés, a sorrend mindig ugyanaz, nem lehet más: első a „gazdi-szeretet”, aztán a kaja, és végül a kanik, persze csak, ha akarom. Hát persze, súgom befelé, hogy ne is hallja, nektek könnyű, ti nem gondolkodtok, bár lehet, hogy igazatok van; hogyan is írta Hesse A pusztai farkasban: ””A legtöbb ember, nem akar úszni, amíg nem tud.” Nem szellemes? Hát persze, hogy nem akar, hiszen a szárazföldön él, nem a vízben! És természetesen gondolkodni sem akar, mert életre és nem gondolkodásra született! Így igaz, aki viszont gondolkodik, az az elmélkedést tekinti legfőbb feladatának sokra viheti a gondolkodásban, csakhogy a földről a vízbe csúszik, és egyszer csak megfullad.” Bár nem is tudom, kis-kutyám, manapság – a NER korszakában, hazánkban – nem sokan vannak, akiknek a vízbefulladástól kellene tartaniuk. Viszont érdekes, mintha ők is hasonlóan szemlélnék a világot, mintha nekik is a „GAZDA” lenne az első, aztán a zabálás vagy a sex, és mi mostanában gyűlölködünk is (egy kicsit), már magam sem tudom a „fontossági” sorrendet. Tudod Thessza, most a „falka-háborúk” korát éljük, mindenki közöttünk valamelyik falkába – ki önként (és dalolva), ki kényszerből – sorolódik, aztán megy is a csihi-puhi. Persze nálunk is van az erősebb falka, nekik sokkal nagyobb a pofájuk, sokkal jobban hallatszik a hangjuk mindenfelé; erősebbek a fogaik, mert több és jobb kajához jutnak hozzá, viszont szemben veletek kis-kutyám, amikor nem vagytok éhesek, már jóllaktatok, ti odaengeditek azokat is… Aztán, tudod Thessza, nálunk, embereknél néha egyes gondolkodók nehéz választás elé kerülnek: mit tegyenek olyankor, amikor a saját falkájukra kell(ene) morogniuk, mert ott is kerítést látnak, ott is kerítést hagynak, ahol nem kéne; a közeledő idegeneket nem segítik, hanem ellenségnek láttatják őket; ilyenkor mit tegyenek: a falkához-tartozás legyen az erősebb vagy a „gondolat”?! Mert hogyan is írta TGM: „Bármilyen vélemény, amely egyetlen hüvelyknyivel túlterjeszkedik a pillanatnyi, szeszélyes ízlésítélet határain: „csatlakozás” valamihez, „elköteleződés”, „táborba tömörülés”, „tagság””…

Thessza csak néz, talán nem is érti, amit gondolok, de érzi a meleget, a simit, a biztonságot, a gazdit…

2021. 11. 27. szombat